Az első középföldei vanya

Az első középföldei vanya - első rész

Maedhros még egyszer átnézte a csomagját: két váltóruha, egy ünneplő, fegyverek, egy rubintos medál, íróeszközök, a naplója, nagyapja útinaplója; néhány óra múlva indulnak a telerek kikötőibe, onnan pedig vitorlát bontanak, és a következő stáció már Középfölde lesz. És magamögött hagyhatja a gászt, a sírást, és a tehetetlenséget, hogy ismerős és ismeretlen veszélyekkel nézzen farkasszemet.
- Uram! Uram! - Maedhros szíve hirtelen elfacsarodott. Ismerte a hangot, és a hang tulajdonosát is, és most félni kezdett. Mégis van valami, amit hiányolni fog Tirionból.
Megfordult; nem fog sírni, összeszedi magát, és nem fog sírni... csak azért se.
- Uram - Lúniel ott állt előtte. Maedhros remélte is, meg nem is, hogy találkozni fognak.
Lúniel a vanyák közül származott, furcsamód mégis Tirionban élt.
- Uram - Lúniel igyekezett visszafolytani a sírását, de nem nagyon sikerült - uram, könyörgök, ne menj el!
- Lúniel, tudod jól, hogy mennem kell. Itt kell hagynom Amant, Valinort, Eldamart, Tiriont. Nincs maradásom.
- Engem is itt hagynál? - kérdezte Lúniel.
- Lúniel... tudod jól, hogy... köt az esküm - Maedhros már szásszor megpróbálta eljátszani ezt a beszélgetést, és azt akarta mondani, hogy a szíve szakad meg, és most úgy is érezte magát.
- Eskü? - Lúniel szája sarkában egy pillanatra feltűnt a gúny - Ez neked eskü, uram? Mert ez nem más, mint egy birtoklási téboly, egy láng, amit megrontottak, és ez most elhurcol, magával ragad, és mire észreveszed, már se kezed, se lábad!
- Lúniel, akkor is mennem kell. Középföldére megy a nemzetségem, a becsületemmel ott fognak kockázni, ott van a reményem is.
- Remény? - Lúniel most már nem gúnyolódott, hanem ki híján elsírta magát. - Nem, Maedhros. A reményed itt van Amanban, Valinorban, Eldamarban, Tirionban. Egészen közel. És Amanhoz sokkal erősebb szálak fűznek, mint Középföldéhez, mégha az eskü tanúi Varda és Manwe is, és Ilúvatarra esküdtetek meg. Hát nem érted? A szerelem, ami örökebb, mert az eskü határai a Mandos csarnokaiig tart. A szerelem meg túl azon, meddig, azt én nem tudom. Tudod, nagyon jól tudod, hogy amikor megláttalak, megszerettelek, és nem a rang, a pénz, a képességeid, a külsőd, mégcsak nem is a nevedért. Önmagadért szerettelek, és te viszontszerettél. Hát még mindig nem érted?
De, nagyon is értem, gondolta magában Maedhros. De tudta, apja és testvérei reakcióját nem tudná elviselni, mert apja nem értené meg, ő többre becsülte a szilarilokat még a saját feleségénél is, a testvérei meg félelmükben és dühükben átpártolnának apjához. Középföldén pedig szép lassan elfelejtené Lúnielt.
Kit akar itt becsapni? Önmagát nem, az biztos. Lúniel örök marad az emlékeiben.
- Látom rajtad, hogy nem maradsz - törte meg a csendet Lúniel- akkor arra kérlek, engedj veled mennem! Engedj el Középföldére, és soha többet nem kérek tőled semmi mást!
Maedhros ereiben megfagyott a vér. Hogy ő Lúielt, az áldozatkész, bátor, szívélyes, gyönyörű Lúnielt, a filigrán, szívós alkatával, a fekete hajával, a tüzes, eleven szemével Melkor karmai közé eressze? Nem! Semmi pénzért!
- Bármit végigcsinálok, jól lovaglok, íjászkodom! Bármit megcsinálok, csak engedj el! Középföldére! Had lehessek melletted!
- Nem! - Maedhros már tényleg úgy érezte, a sírás szélén áll- Nem... Lúniel, tdom jól, hogy ez fáj, végtelenül, ésa én is...
- Akkor... akkor... elbúcsúzunk - suttogta Lúniel, sírva fakadt, aztán Maedhros nyakába vetette magát, és ott csókolta, ahol érte.

Utoljára frissítve: szombat, 12 október 2013 16:28

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned

Alkategóriák

Bejelentkezés

Keresés

SSL Security
Comodo SSL Certificate

Vissza a lap tetejére