Végignézvén társaimon látom a bút.

Úton vagyunk, óh, sötétbe vezető út.

Reménytelenséget látok mi bántja mind,

Haza közülük talán már nem megy senki.

Hosszú az út, minek vége van ott,

Ahova önszántamból megyek most.

Mielőtt kitört ama Vész, bizony mondom,

Földnek édes gyümölcsére volt csak gondom.

Most kardot rántok érted, ork vérre szomjas

Éle, halál, mi gyalázatunk lemossa.

Hosszú az út, minek vége van ott,

Ahova önszántamból megyek most.

Sosem voltam katona, nem vonz véres zsold,

Nem voltam olyan, ki csak Mandosnak áldoz.

Társaim félelem fagyától reszketnek,

Szívem tartottad melegen, Egyetlenem.

Hosszú az út, minek vége van ott,

Ahova önszántamból megyek most.

Nem hajt engem dicsőség, csak a szeretet;

Fájdalom, üresség, mi szaggat engemet.

Nem nekem mondják: Itt jár Elessar király,

Mert kiért harcolok, egy törékeny leány.

Hosszú az út, minek vége van ott,

Ahova önszántamból megyek most.

Haja akár az ében, s lágy, mint a selyem,

Könnyed, hullámos, fürtjei omlanak le

Az apró, könnyedbarna vállacskáira.

Gyémánt cipellők méltók lábacskáira

Hosszú az út, minek vége van ott,

Ahova önszántamból megyek most.

A léptei könnyedek akár a szellő,

Mosolyától eloszlik az összes felhő,

Ajka perzselő-vörös, puha s mézédes,

Messzesége csak jobban tépázza szívem.

Hosszú az út, minek vége van ott,

Ahova önszántamból megyek most.

Megérkeztünk. Fekete kapu előttünk,

Sötét, reménytelen gondolat mibennünk.

Szól a szózat, de Halál jön s ömlik a vér,

Ömlik a vér, körülem már eltűnt a fény.

Lelkem szárnyal, messzi partok felé ível,

Bocsáss meg, óh, drága Lalantiléliel!