Így visszagondolva eléggé mulatságos jelenet volt: épp Silmariwennel pakoltuk ki a ruháimat az utazóládákból, amikor hallom, hogy Huanita veszettül ugat, valaki pedig a gyümölcsöskertben a nevemet ordítozza. Gyorsan kiszaladtunk a hang irányába és azt láttuk, hogy Gildor az egyik almafa legtetejéről üvölt mindenféle csúnyaságokat a fa alatt lelkesen ugráló és csaholó Huanita felé.
- Ajaj – foglalta össze véleményét Silmariwen, én pedig odaszaladtam a fához.
- Huanita! Rossz kislány! Nem szabad! Ül! Mondom leül! – ezer szerencsémre, ezúttal szófogadó kedvében volt: abbahagyta az ugatást, szépen letelepedett és ártatlan képpel elkezdte nyalogatni a kezemet. Közben én hallgattam Gildor igen hangosan előadott monológját az elmeállapotommal meg a nevelési képességeimmel kapcsolatban, és néha próbáltam közbevágni, hogy már nyugodtan lejöhetne.
- Ha még egyszer a közelembe jön az a szőrös, tündeevő borzalom, én esküszöm, kucsmát csinálok belőle! – fejezte be a szóáradatot, majd rendkívül kedvesen hozzátette: - Eru szerelmére, vidd már innen, szeretnék még ma lejutni!
Így hát Silmariwen segítségével fogtam kedvenc kutyuskámat és elvittem Glorfindelhez, aki- némi rábeszélés után- beleegyezett, hogy Huanitát elszállásoljam a kertjében, amíg nem találok neki jobb helyet.



555 ősze:
Az idei vadászatra vendégeink érkeztek Círdan és - legnagyobb megrökönyödésemre - Erestor személyében. Mikor este előadtam egy kisebb dühkitörést, Apa esküdözött, hogy ő tényleg csak Círdant hívta, de azt mégsem szabhatja meg neki, kiket hozzon magával. Nagyszerű. A Szürkerévben töltött éveink egyetlen kellemetlen részlete volt, hogy ezzel a magát noldának tituláló, rókaképű, különleges tehetséggel rendkívül hamisan hárfázó pasassal napi szinten inzultáltuk egymást, ami egy idő után bizony kezdett zavaró lenni. Mikor hazaindultunk, örültem is, hogy jó darabig nem kell látnom, erre mi történik ma délután?? A szürkerévi gárda bevonul, én épp indulnék üdvözölni Círdant, amikor meglátom, hogy mögötte ki száll le éppen a lóról. A mosoly egyből az arcomra fagyott, és majdnem felkiáltottam: „Mit keres ez itt?” Közben Círdan - látva, hogy az én köszöntésemre hiába vár - kedvesen üdvözölt és ejtett néhány szót valami esthajnalcsillagról, meg a növekvő fényéről. Nem tudom, hogy értette, amikor még hétágra sütött a nap, de nem is érdekel. Mikor aztán Círdan már beszélgetésbe elegyedett Apával, Erestor odajött hozzám, arcán szokásos, pimasz vigyorával, én pedig igyekeztem a pillantásommal felnyársalni (sikertelenül).
- Nicsak, kit látnak szemeim? – úgy látszik, nála ez számít köszönésnek. – Az én legkedvesebb kis ellenfelem. Milyen szépen… hmmm… kigömbölyödtél – mondta, közben pedig nagyban bámulta a dekoltázsomat.
Nem pofozom fel, nem pofozom fel, nagyon jóĺesne, de nem pofozom fel – ismételgettem magamban, majd feltettem az engem nagyon érdeklő, bár nem túl udvarias kérdést:
- Mit keresel te itt??
- Ejnye, ejnye, hát így kell üdvözölni egy rég nem látott barátot? Se egy ölelés, se egy csók, hát milyen dolog ez, kislány?
- Nem szokásom számomra ellenszenves egyéneket ölelgetni, különben sem válaszoltál a kérdésemre!
Vállatvont.
- Meguntam a tengeri levegőt.
- Ó, persze – kezdtem egyre dühösebb lenni. – És úgy döntöttél, eljösz ide egy kis hegyi levegőt meg az én véremet szívni?!
Pimasz vigyora egy pillanat alatt visszasiklott az arcára.
- Úgy van, édesem. Most pedig, ha megbocsátasz, már biztosan várnak rám – azzal minden további nélkül otthagyott.

Mikor egy örökkévalóságnak tűnő délutánt követően végre a szobámba értem, először becsaptam, majd be is zártam az ajtómat, behúztam a függönyöket és elkezdtem fel-alá járkálni, néha pedig odacsaptam egyet a falnak… amivel csak azt értem el, hogy jól megfájdult a kezem, ezért kiötlöttem egy másik módszert, amivel levezethetem a feszültséget. Felvettem egy köpenyt, kimásztam az ablakon (lusta voltam kinyitni az ajtómat) és elindultam a hegyeknek. Felmásztam jó magasra és épp levegőt vettem egy nagy sikításhoz, amikor valaki megszólalt a hátam mögött:
- Nicsak, egyedül mászkálunk az éjszaka közepén?
Erre aztán olyan sikítást produkáltam, amire valószínűleg Thranduil is felébredt, ráadásul kishíján leestem, de „a valaki” időben elkapta a karomat.
- Aki ilyen kis ijedős, annak ilyenkor már rég aludnia kéne.
Szembefordultam a hang fekete hajú, zöld szemű tulajdonosával, akinek arcáról ezúttal hiányzott a pimasz vigyor, sokkal inkább volt morcos arckifejezése. Már amennyire a sötétben meg tudtam állapítani.
- Ha nem tudnád – mondtam, dühtől remegő hangon – te ijesztettél rám. Különben is, te mit keresel itt?
- Az az én dolgom – mordult rám. – Most pedig menj szépen aludni.
Vissza akartam volna vágni valamivel, de- fogalmam sincs, miért- nem tudtam. Egyszerűen megfordultam és meg sem álltam a szobámig.
Van egy olyan érzésem, hogy az idei vadászat sem lesz unalmas…


1 hónap múlva:
Örömmel jelenthetem, hogy túl vagyunk a vadászaton, mindenkinek ép minden testrésze, egyszer sem folytottam meg Erestort (pedig párszor nagy volt a kísértés) és ma este volt a vadászszezon záróbálja, tehát reményeim szerint látogatóink hamarosan búcsút vesznek tőlünk. (Én azt se bánom, ha marad az egész társaság, csak Erestor lépjen már le, könyörgöm!) Ezenkívül, azt hiszem történt pár dolog, amit érdemes lenne leírnom:
Az első nap reggelén mindjárt volt egy kisebb affér: az egyik szürkerévi tünde kicsit eltévedt és véletlenül rányitott Silmariwenre. A fürdőszobában. Barátnőm először sikított egy nagyot, majd felkapott egy vizes törülközőt és „Perverz! Kukkoló! Nesze neked!” kiáltásokkal elkezdte püfölni szerencsétlen flótást, aki próbált volna magyarázkodni, dehát nem tudott. A kiabálásra természetesen mások is felfigyeltek, ezer szerencsénkre azonban Anya, Glorfindel és én értünk oda leghamarabb. Látva, hogy Silmariwen pucéran ütlegel egy pasast (aki nem Legolas), gyorsan megragadtam Glorfindelt, megpördítettem és ellökdöstem a folyosó vége felé azzal, hogy senkit ne engedjen ide a világért sem. (Szerintem úgyis keveset látott ahhoz, hogy egyáltalán rájöjjön, mi történt, de így volt ez rendjén.) Végül nagy nehezen sikerült a félreértéseket tisztázni, és kiegyezni abban, hogy ez meg sem történt.
Gondolj bele, kedves naplóm, ha az egész így indul, mi jöhet később? Folytatom:
A csodálatos módon különösebb katasztrófa nélkül lezajlott reggeli után összegyűltünk az udvaron és megpróbáltunk csoportokra feloszlani. Erestor persze nyomban kijelentette: nincs kedve egy ügyetlen kis hercegnőt kísérgetni, nehogy az kiműveljen valami ostobaságot.
- Ó, de sajnálom! – mondtam jó hangosan. – Most nem lesz kire vigyáznom, egész nap unatkozni fogok.
Erre mindenki kuncogni kezdett, aki nem esett a fogát csikorgató Erestor öklének hatósugarába.

Eltelt az első hét, néhány kisebb zűrt leszámítva eseménytelenül. Az egyik kedvencem: Legolasszal, a feleségével, a bátyáimmal és Glorfindellel caplattunk egy ösvényen, amikor Legolas felfigyelt valami zajra a sűrűből. Azt gondolta, biztos nyulak vannak ott és elment megnézni. Egy perccel később: „Puff! Au!” Újabb fél perccel később Legolas visszajött, egy szépen vöröslő tenyérlenyomattal az arcán.
- Na, mit találtál? – kérdeztem kíváncsian.
- Nyulat – felelte értelmes képpel. – Jó nagy nyulat. Magas, fekete, vörös köpenyt visel, Elrondnak hívják, és nem volt egyedül – mutatott az arcán díszelgő öt darab ujjnyomra. –Van még kérdés?
Aztán meg nem értette, mi olyan nevetséges ezen.

Az első bálon nem történt semmi említésre méltó, kivéve, hogy Círdan picit többet ivott a kelleténél, Anyát folyton „Nerwen”-nek szólította, engem meg „Lúthien”-nek. Nem értem, Apa miért dühödött fel ezen annyira.

Aztán a második héten ismét történt valami érdekes: egy tisztáson sétáltunk Glorfindellel (igen, kettesben. És akkor mi van?), beszélgettünk, amikor ő hirtelen megtorpant és hátranézett.
- Mi az? – kérdeztem.
Erre egyik mutatóujját a szája elé tette, majd fejével egy bokor felé intett. Gondolom, nem kell elmagyarázni, először mire következtettem ebből.
- Megbolondultál? Én nem vagyok olyan!
- Csss! Félreérted! Azt hitted, hogy…? Te jó Eru! – sóhajtott égre emelt tekintettel, majd telepatikusan kezdett magyarázni.
- [Figyeld meg jól azt a bokrot!]
- [Miért?]
- [Később meglátod!]
Mentünk tovább, mintha mi sem történt volna. Pár perccel később Glorfindel újra megállt.
- [Lassan nézz hátra!]
Nem hittem a szememnek: egész biztos voltam benne, hogy az a bokor előbb is mögöttünk volt.
- [Mi a fene?!]
- [Csak figyelj!]
Glorfindel – arcán gonosz mosollyal – levett egy jókora, éretlen almát a legközelebbi fáról, majd teljes erővel a bokorba hajította.
- AÚ! – vélte a „növény”. Mikor legközelebb hátranéztünk, már nyoma sem volt.
Hármat találhatsz, kedves naplóm, aznap este ki fogta elég gyakran a fejét. (Gondolom, elsőre is kitalálod, hogy Erestor.)

Most ugorjunk egy kicsit a ma esti bál részleteire, ami nem más volt, mint a híres imladrisi álarcosbál.

Már reggeltől az egész társaság tökéletesen be volt zsongva, aminek ki így, ki úgy adta jelét: Apa fel-alá szaladgált, mindent ellenőrzött és mindenkit leteremtett, valamint százszor elmondta, milyen fontos ez a mai este (az biztos-tökéletes alkalom megmutatni Círdannak, hogy nem csak ő tud ám bálokat rendezni). Anya először mindig Apa nyomában volt és próbálta lecsillapítani, de végül megunta, inkább elment a konyhába rendet teremteni. Ott ismét kisebb káosz uralkodott, ugyanis főszakácsunknak és kedves nejének hatalmi harca újabb méreteket öltött: mindig a legjobbkor kirobbanó vitáiknak eddig „csak” a porcelántányérok és kristálypoharak látták kárát, mostanában viszont (mióta máshol tartjuk az értékesebb evőeszközöket) már nem egyszerűen a tányérokat dobálják egymáshoz, hanem a rajtuk lévő ételeket is. Most sem volt ez másképp: mikor szegény Anya belépett az ajtón, szó szerint a szájába (pontosabban arcába) repült egy sültgalamb, a főszakácsné ügyetlen célzásának következtében. Erre aztán olyan csend támadt, amilyen nagyon ritkán szokott. Végül a pörlekedő házaspár ki lett utasítva a konyhából, Anya pedig nagy sietve kinevezte főszakácsnak az éppen arra tévedt Lindírt.
- Dehát Úrnőm, én nem is tudok főzni!
- Honnan tudod? Még sosem próbáltad.
Ezután érthető, hogy a vacsora utáni, kissé furcsa állagú desszertet inkább meg sem kóstoltam.

Visszatérve: én délelőtt Silmariwennel és a yavannildékkel gyűjtöttem őszirózsát az asztalokra, előtte azonban még fogtam a bálra készített ruhámat, a hozzá tartozó álarccal együtt elzártam a szekrényembe, az ajtót kulcsra zártam, a kulcsot láncra fűztem és a nyakamba tettem, végül Huanitát beültettem az ablakom alá azzal, hogy ha valaki netán megpróbálna onnan bemászni a szobámba, azt kergesse meg egy kicsit. (Mindezekre ezért volt szükség, hátha valakinek kedve támadna meglesni, milyen ruhában és álarcban leszek a bálon.) Bizony nem telt bele sok időbe, kedves kutyuskám más szaladt is keresztül a gyümölcsöskerten, maga előtt terelgetve Erestort, aki veszettül üvöltötte, hogy „Arwen! Te megtestesült Mandos átka, szedd le rólam ezt a dögöt! Most!!” Én azért megvártam, amíg lefutnak néhány kört a fák körül, csak utána hívtam vissza Huanitát. Szegény csalódott arccal battyogott oda hozzám: már épp elcsípte volna Erestor hátsó felét, amikor rászóltam. A delikvens ekkorra már rég elkotródott, mindenféle szép jelzőkkel illetve az intelligencia-szintemet. Hogy Ő pontosan miért akart beosonni az ÉN szobámba, az nem derült ki.
Napnyugta előtt szépen mindenki visszavonult a szobájába, készülődni (Anya és Silmariwen átjöttek hozzám, mert másképp nem volt nyugtuk a férjeiktől). Mikor mindenki elkészült, egyszerre vonultunk be a bálterembe, férfiak az egyik ajtón, nők a másikon, és megkezdődött a tánc. Ez egészen hajnalig tartott, amikoris következett egy ősi, nolda hagyomány: az utolsó tánc után a párok leveszik az álarcot, majd csókot váltanak. A dolog első része megtörtént: az hittem, ott helyben elájulok. Te gondoltad volna, kedves naplóm, hogy a férfi, aki pont úgy néz ki, mint Erestor álarcban, az TÉNYLEG Erestor álarcban??? Mert én nem.
- Ne vágj már ilyen arcot, kislány! – mondta.
- Mi a…? Hogyan…? Honnan tudtad, hogy én vagyok?
- Ó, én nem tudtam. Látod, ez volt Eru akarata is. Most pedig…

Biztos voltam benne, hogy ezúttal nem úszom meg: ha tetszik, ha nem (márpedig nagyon nem tetszett), meg kell csókolnom Erestort. Ám Eru az utolsó pillanatban mégis meggondolta magát és a segítségemre sietett: a teremben kisebb zavargás támadt, valakinek ugyanis nagyon nem tetszett, hogy a feleségét más karjában lássa, és kishíján verekedés lett a dologból. Erre szerencsére nem került sor, mivel Apa időben közbelépett, viszont amíg mindenki más az eseményeket figyelte, én fogtam magam és szélsebesen otthagytam Erestort. (Ami-valljuk be-nem volt túl szép tőlem, de akkor is, jómodor, hagyományok, egyebek ide vagy oda, előbb csókolom szájon Huanitát, mint ezt a pasast. Ez pedig nagy szó, tekintve, hogy kutyuskám nyáltermelése bizony túlteng egy kissé.)

Hát ezek volt az idei vadászat fontosabb eseményei. Most pedig bőszen reménykedek abban, hogy Erestor végre megunja a hegyi levegőt és meg sem áll Szürkerévig. Drága jó Eru, kérlek, kérlek, mindig olyan kegyes voltál hozzám, kérlek intézd ezt el nekem! Köszönöm! ´


556. első hónap, 4. nap:
Khm, Eru kedves, azt hiszem, félreértettük egymást. Amikor azt kértem, hogy intézd el nekem egy bizonyos személy távozását, akkor én nem a szőke, kék szemű, sinda hercegre gondoltam, hanem a fekete hajú, zöld szemű, nolda csapásra.
Minek is reménykedek? Nem értem.


Este:
Előző bejegyzésem nem sikerült épp közérthetőre (talán mert nem is volt annak szánva), de úgy döntöttem, mégis leírom részletesen a történteket (azért, hogy ha esetleg valamikor összevesznék Apával, akkor elolvassam és rádöbbenjek, milyen hálás lehetek érte):
Társaságunk az étkezőben ült és gyanútlanul fogyasztotta a reggelijét, amikor belépett Gildor:
- Itt a posta! – jelentette be, majd elkezdte kiosztani a leveleket: egyet Apának adott, egyet Legolasnak, hármat (?) Glorfindelnek, és egyet nekem.
Nyomban felismertem egy szürkerévi barátnőm, Tyra írását. Örömmel értesít róla, hogy gyermeke született és szeretettel vár a névadó ünnepségre. Épp meg akartam kérdezni Apától, hogy elmehetek-e, amikor észrevettem Legolas arckifejezését.
- Eru szerelmére, mi történt? – kérdeztem rémülten. Erre ő Silmariwen kezébe nyomta a levelet.
- Olvasd fel, drágám!
- „Kedves fiam! – olvasta barátnőm. – Emlékszel még rám? Magas, szőke fickó, a fején évszakhoz illő koronával, ideje nagy részében egy furcsán díszített székben ül, amit trónnak neveznek, gyerekkorod óta nevel és „Apu”-nak szólítod. Remélem, ebből kitaláltad már, hogy ki vagyok és leszel szíves eleget tenni a kérésemnek, vagyis rövid időn belül hazahozni hercegi hátsó feledet, lehetőleg egy hozzáillően hercegi paripán. Ha nagyon muszáj, a feleséged is jöhet. Lázong a nép, fiacskám! Azt hiszik, eltettelek láb alól, hiába mondom nekik, hogy jó helyen vagy, erre azt válaszolják, hogy bizonyos szempontból Mandos csarnoka is jó helynek számít. Szóval, mint mondtam, itt legyél nekem maximum egy éven belül, különben mire megérkezel, engem már rég letaszítottak a trónról és kikiáltották a köztársaságot. Attól pedig Eru mentsen meg mindannyiunkat, igazam van?? Üdvözöl szerető atyád: Thranduil király.”

Silmariwen elhallgatott és felháborodva nézett a férjére, aki csak ennyit fűzött hozzá:
- Az utóiratot is, kérlek.
Barátnőm megköszörülte a torkát és kelletlenül folytatta:
- „Utóirat: Ajánlom, hogy mire megérkeztek, a feleséged kezdjen gömbölyödni, mert nem élném túl, ha Elrondnak esetleg előbb születne unokája, mint nekem. Olyasmit hallottam, hogy a kis leánykája összeszűrte a levet valami noldaszármazékkal, amíg Círdannál voltatok. Nem is csodálom, hogy ráunt a Mandostól szalajtott férjére, na de hogyhogy te nekem erről nem szóltál? A szobalánytól kellett megtudnom! Na jól van, most be kell fejeznem, mert kezdődik a vacsora és ma érkeztek meg a legfrissebb borok Tó-városból. Aztán csak ügyesen! Ja, és mondd meg Elrondéknak, hogy üdvözletemet küldöm.”

Erre mindenkinek más volt a reakciója. Sorrendben:
Silmariwen: - Gömbölyödni?
Apa: - Unoka?
Glorfindel: - Mandostól szalajtott?
Erestor: - Noldaszármazék?
Én: - Összeszűrni a levet?
Erestor: - Velem?
Círdan: - Nálam?
Erestor: - Milyen férj?
Glorfindel & én egyszerre: - Semmilyen!

Erre mindenki elhallgatott. A csendet végül Legolas szokatlanul vékony hangja törte meg:
- Apu? Egy éven belül? Köztársaság?! Csináljunk gyereket??!! – az utolsó két mondat már olyan hangosra sikeredett, hogy pár arrafelé járó, kíváncsi tünde bekukkantott az ajtón. Őket Elladan bátyám elintézte egy „Hess innét!” kiáltással és az ajtó becsapásával. Közben Legolas olyan arccal ült a helyén, mintha épp a halálos ítéletére várna. (Ha jobban belegondolok, a reakciója teljesen érthető. Ismerjük Thranduilt, ugyebár.) Silmariwen sem tűnt éppen vidámnak, de az ő arckifejezése inkább dühre engedett következtetni.
Leglas végül összeszedte magát, felállt, megköszönt mindannyiunknak mindent, aztán elindult intézkedni az utazással kapcsolatban.
- Azt hiszem, jobb, ha én is megyek – mondta Silmariwen, és a férje után sietett.

Mit mondjak, megáll az eszem Thranduilon. Eddig eszébe sem jutott a gyereke, most meg, amikor attól tart, hogy felgyújtják a trónt a hátsója alatt, mindjárt szerető apa lett. Jellemző.
Ráadásul Erestor azóta azzal nyaggat, hogy meséljem már el, mi volt ez az egész. Most én férjnél vagyok? Vagy nem? De akkor mire gondolt Thranduil? – ilyen és ehhez hasonló kérdésekkel járkál utánam egész nap. Képzelheted, kedves naplóm: délután a fél városon keresztül üldözött, csak úgy tudtam tőle szabadulni, hogy elbújtam a mocsárban. Szörnyen gusztustalan volt, ráadásul tiszta szúnyogcsípés lettem, de megérte.
Glorfindel meg mit csinál? Ahhoz képest, hogy ő is rendesen benne van a dologban, szépen behúzza a nyakát és hagyja, hogy Erestor engem zaklasson a kérdéseivel (márpedig Eru őrizzen, hogy bármit is megtudjon, mert abból sok bajunk származna). Pedig azt hittem, legalább rá számíthatok… ráadásul most Legolas és Silmariwen elmennek… Erestor meg nem!!! Néha szívesen cserélnék valakivel… mondjuk Huanitával. Nincs semmi gondja, békésen nyáladzik egész nap és papucsot eszik reggelire.
Na jó, talán legjobb mégis a saját bőrömben.



Folyt.köv.