Elsötétült előtte a part és társai tetemei.

„Már messze elmaradtak alatta Völgyzugoly fényei, amikor megállt a hágó bejáratánál, hogy még utoljára visszanézzen arra a tájra, ahol gyermeksége éveit töltötte. Már egészen kis korától tudta, hogy eljön ez a pillanat, sőt erre készült egészen eddig. De a most kegyetlensége rosszabb volt, mint bármi addigi egész életében. Hisz oly könnyű volt kimondani, hogy várja, hogy csak erre készül, de a jelenben már egészen másként érezte. Ki tudja megmondani neki, hogy mikor látja legközelebb a szüleit? Anyját, akit eddig nem hagyott el néhány hétnél hosszabb időre. Apját, aki egy személyben volt a tanítója, társa, barátja, támasza. Talán évtizedek is eltelnek, míg visszatér, hisz kevés dúnadán választotta keleti utat és ők is annyiféle történetet hoztak magukkal, hogy azok csak e mesés tájak végtelenségét bizonyították. Csak e pillanatban fogta fel, hogy miféle utat választott: bele az ismeretlenbe, amely talán magával rántja homályos és átláthatatlan mélységeibe.
Hirtelen le akarta magáról rázni e sötét gondolatot, azt mondván magának, hogy ő nem fél. De tudta, hogy ezt csak a büszkesége súgja neki, hisz ki ne félne, ha húsz évesen teljesen egyedül kellene elindulnia egy olyan vidékre, amelyről csak zavaros meséket hallott.
- Dehogy egyedül, hisz itt vagy velem, Senda.- a ló felhorkantott, ahogy a nevét hallotta, majd elfordult az ismerős tájtól. Mintha tudta volna, hogy merre indulnak- Igazad van, menni kell, már csak azért is, mert igencsak hidegek ilyen magasan az éjszakák.
Lassan poroszkálva indult el lova mellett a Köd-hegység keleti lejtői felé, de hamar meggyorsította lépteit, mert tudta, hogy kora tavasszal még nem oly hosszúak a nappalok, hogy nyugodtan nézelődve tehesse meg lefelé vezető utat.”


Amikor újra felébredt már zenitjét közelítette a nap. Kesernyésen mosolyogva gondolt vissza ifjúságára, az első útjára. Tulajdonképp az volt az egyetlen utazása, hisz utána bárhova ment, oda gondok űzték, s csak gondok várták. Persze az az egy utazás elég hosszú volt, hisz huszonkilenc évig volt távol.
A varjak veszekedése riasztotta fel az emlékezés gyönyörű, mégis szomorú öleléséből. A barátai tetemein acsarkodtak ezek az undorító dögevők és ez a tudat elég erőt adott neki, hogy felkeljen és elűzze a csúf hangon káráló madarakat.
- Csak Morgoth teremtményei lehetnek ezek a halálon hízó dögök - dörmögte miközben nagy nehezen egymás mellé húzta a holttesteket és ágakkal takarta le őket.- Bárcsak lenne elég időm és erőm eltemetni titeket, de kínoz a sebem és hírt kell vinnem a Vezérnek. Remélem megbocsátotok és megértetek.
Könnyezve indult el és csak remélni tudta, hogy még van értelme az útjának.



(Folyt. köv., ha tetszik!!)