Egy másik Út

Cím: Egy másik Út
Írta: Niéla
Sztori: mi lett volna, ha… Borisnak sikerül elszedni a Gyűrűt Amon Hennél, és hazaviszi…
Főszerepben: Boromir & Faramir (Frodóka meg Gorni elmehet a fenébe :-))
Figyelmeztetés: Nagyon sok rémisztő csúnya lény meg hajmeresztő kaland. Némi gyilkolászás.
Jogok: J.R.R. Tolkien
Korhatár: hm, mivel manapság mindenre korhatárt raknak, legyen PG-13 (magyarul: 12-es karika)
Megjegyzés: könyvalapú – a szereplők kinézete meg a jellemük is.

- Hogy tehetted? Hogy hozhattad ide?
Boromir sejtette, hogy nagy prédikáció következik, és igyekezett ártatlanul mosolyogni öccsére.
- Apa örült neki…
- Mert fogalma sincs, hogy mire képes ez a… valami. – Faramirnak nem akarózott nevén nevezni az Ellenség fegyverét. – Mondd, hogy tudtál elmenekülni a társaid elől?
- Felhúztam… ugyanis láthatatlanná tesz. Ennyit sikerült korábban megtudnom.
- S mióta tervezted, hogy megtámadod azt az ártatlan félszerzetet? Mondd, nem szégyelled magad? Mivé lettél? Hogy tudtál ilyen aljassá válni.. egy nyomorult ékszer miatt, ami csak bajt hoz mindenkire?
A gyönyörű szürke szemek villogtak. Boromir még sohasem látta szeretett kisöccsét ennyire haragudni…
- Megvetsz? – kérdezte.
- Hiszen tudod, hogy szeretlek, te boldogtalan! De valamit tennünk kell. A Gyűrű nem maradhat itt.
- De hát mit csináljak? – Boromir riadtan nyúlt a nyakában lógó ékszer után. Örökké félt, hogy elveszíti… talán egy hete volt nála, de alig tudott másra gondolni.
- Nekünk kell elpusztítanunk!
- Nem! – kiáltott fel vadul, s markába zárta a Gyűrűt.
- Az ég szerelmére, nem látod, máris mit művelt veled? Ha itt marad, végleg meg fog rontani… a rabja leszel, és végül elpusztulsz! Senkinek sincs elég ereje, hogy uralja! Nem, még az apánknak sem – még nekem sem volna… El kell pusztítanunk! Ha másért nem, a hazánk érdekében!
- Nem élném túl… és nem bírnék kárt tenni benne. Különben is, hogy juthatnánk el a Végzet Hegyéhez? – Boromir igencsak reménytelenül nézett. Aztán előhúzta a láncot az inge alól. A Gyűrű csillogott az ablakon beáradó napfényben, gyönyörű volt, tökéletes… - Te képes lennél megsemmisíteni… egy ilyen drága dolgot?
- Tedd el! Ne kísérts! Félek… - Faramir elfordult. – Félek, hogy megkívánnám, hiába tudom, hogy veszélyes… ha téged el tudott csábítani, honnan tudjam, hogy erősebb vagyok-e nálad? Ne legyen szem előtt.
- De hogyan jussunk be Mordorba?
- Nem volt semmi tervetek?
- Nem… persze, én nem is akartam oda menni… talán kérdezzük meg apát!
Faramir körülbelül úgy nézett a bátyjára, mintha kételkedne a józan eszében.
- Ezt komolyan gondoltad? Azt hiszed, elengedne minket, pláne Azzal együtt? Hiszen az életünkbe kerülhet… nem mondom, engem nem siratna, de te… te drága vagy neki. Ha megyünk, szöknünk kell…
Hallgattak, és mindketten gondolataikba merültek, míg egyszer csak belépett a szobába az egyik Toronyőr.
- Mondd, Brandir, kopogni nem tanítottak meg? Szívbajt hozol az emberre… - mérgelődött Boromir.
- Bocsáss meg, uram, de atyád hívat, és… legjobb lesz, ha mindketten jöttök.
Követték, és Brandir tovább beszélt, amíg átvágtak a Szökőkút terén. A selymes fű már kezdett sarjadni, a tavasz csalhatatlan jeleként…
- Valami fura kis lényt fogtak a katonák. A Város környékén ólálkodott…
Beléptek a trónterembe. A Helytartó elgondolkozva ült a székén, és előtte csúszó, nyivákoló teremtményt nézte.
- Ide figyelj, te orkcsemete, vagy akármi legyél… nem vagyok hozzászokva, hogy ne feleljenek a kérdéseimre!
- De nem tudunk felelni neki, Drágaszág, mi cak jöttünk, mert éheszek voltunk, ész mert gonosz ember elvette a Drágaszágunkat a mockosz kisz hobbitkától! Nekünk muszáj közel lenni a Drágaszághoz, gollam, gollam!
Denethor nemigen érzett iránta szánalmat…
- Nézd, Gollam, ha már így hívod magad, először is próbálj egyenesen hozzám szólni, ha velem beszélsz! És ne nevezd gonosznak a fiamat, mert igen hamar megtanítlak a tisztességre.
- Ó, igenisz, gonosz emberek, rosszabbak, mint a fényesz szemű komisz tündék, megkötözik szegény kisz Szméagolt, pedig ő nem cinált szemmit!
- Megüssem, uram? – készségeskedett Brandir.
- Igen, üsd csak… ne sajnáld.
Gollam nyomban nekiállt jajveszékelni, és könyörögni:
- Ne bántsz minket! Szméagol jó, nem árt szenkinek. Nagyúr nem tudja, milyen asz, mikor négy napja nem ettünk halackát, nem tudja, igaz, Drágaszág?
- Nem ettél? – Denethor egy kicsit megszánta a nyomorult teremtményt. – Jól van, kapsz enni, de legalább mondd meg, mit akarsz itt?
- Emberek elvették a Drágaszágot. Ő vette el! – vézna kis kezével Boromirra mutatott.
- A Gyűrűre gondolsz? – kérdezte a Helytartó.
- Az én Drágaszágom! Zákosz lopta el. És moszt megint ellopták. Mockosz kisz tolvajok!
- Ki a tolvaj, te kis patkány? – ugrott neki Boromir. – És te hogy szerezted? Meséld csak el, hogyan ölted meg a barátodat érte!
Gollam lekuporodott a földre, és nyöszörgött.
- Nem öltünk! Ajándék! Szméagolnak születésznapja volt, ész őt illette!
- Hát én ezt nem értem – sóhajtott fel Denethor. – Valaki magyarázza már el! Ki ez a Szméagol, vagy Gollam, vagy micsoda, és hogy lehetett az övé a Gyűrű?
- A miénk volt, úgy ám, Drágaszág! A születésznapunkra kaptuk. De Zákosz ellopta! – Gollam közelebb csúszott a Helytartóhoz. – Nagyúr jó. Ő tudja, milyen asz, ha valami nem ereszt el minket, ugye tudja? Mert a rabjai vagyunk, Drágaszág…
- Mit merészelsz? És honnan tudod… - a sötét szempárban egyszerre rémület villant meg. Hogy sejtheti ez a féreg a titkát? – Ne nyúlj hozzám! – lökte el utálkozva Gollamot, aki meg akarta csókolni a kezét. – Mondd el, mit tudsz a Gyűrűről?
- Ő cinálta, régesz-régen. Úgy ám. Iszmered, igaz? Iszmered a Szötét Urat? Igen… ész mindig kereszi. Ide fog jönni érte. Ész akkor megnyuvasztja asz embereket, úgy ám, Drágaszág! Ész lerombolja a Városzotokat, mint Minassz Morgult! Hiszen tudod! A Drágaszág kell neki. Ész akkor asz ő rabszolgája lesssz mindenki, ész imádni fogják… még te isz.
Az utolsó fél mondat mérhetetlenül feldühítette a Helytartót.
- Szóval a Névtelen küldött ide, te csúszómászó! Azt hiszi, ezzel megijeszthet? – S intett a katonáinak. – Vigyétek el!
- Jaj, Drágaszág, ne bántsátok szegény Szméagolt! Ő nem szolgája Neki! Nem, nem! Gollam! – Szméagol sírva vergődött a katonák kezében.
- Uram, kérlek, ne bántsd! – avatkozott bele Faramir. Nem bírta tovább, úgy érezte, szólnia kell a szerencsétlen teremtés érdekében. Későn jött rá, hogy ennél rosszabbat nem is tehetett volna.
- Szóval még te is véded? – sziszegte az apja, és tekintetével majdnem keresztüldöfte. – Na persze, az érzékeny lelkeddel mindjárt megsajnáltad! Reménytelen vagy, Faramir… - A katonákhoz fordult. – Vigyétek el ezt a… Szméagolt, vagy Gollamot… és üssétek le a fejét – ha szükséges, mindkettőnek.
„Azt hiszed, sziporkázó humorod van, mi?” gondolta Faramir, de véleményét megtartotta magának, miközben Gollamot kivonszolták.

Mindkettőjüket felkavarta Gollam megjelenése. Este együtt üldögéltek Faramir szobájában, forralt bort iszogattak, és egyiküknek sem volt kedve beszélgetni.
Boromir nagyon zaklatottnak tűnt. Talán most, hogy látta, mivé tehet valakit a Gyűrű, megértette, mennyire veszélyes. És félt. Nem maga miatt, hanem azokért, akiket szeretett.
- Igazad van – szólalt meg hirtelen. – El kell pusztítani, különben mindnyájunkkal végez… indulok, mihelyt lehet.
Faramir, aki addig, úgy tűnt, álmodozott, hirtelen felpillantott, és bátyja szemébe nézett.
- De nem egyedül!
- Nem akarlak belekeverni! – kiáltotta szenvedélyesen Boromir. – Téged semmiképp sem! Nem akarom, hogy arra az átkozott földre lépj! Meg aztán, ha… nem térnék vissza… legalább te megmaradj…
Faramir keserűen mosolygott.
- Nem hiszem, hogy ez vigasztalná… egyébként meg ismerhetnél már annyira, hogy tudd: úgyis veled megyek… nem tudnék itthon maradni, miközben te szembenézel a Sötétséggel… és nekem vonzóbbnak tűnik a Névtelen Föld rémeivel harcolni, mint kettesben maradni… vele.
Boromir meghatottan nézte testvérét. Érezte, hogy csakugyan együtt kell menniük, de reszketett a gondolattól, hogy mi vár rájuk Mordorban.
- És ha meghalunk? Nem hiszem, hogy élve kijuthatunk onnan… ha történne veled valami, beleőrülnék…
- Mégis veled tartok… - Faramir a jelek szerint éppolyan makacs volt, mint a bátyja. – Azt hiszed, képes lennék itt várni, és örökké Kelet felé tekinteni, miközben érezném, hogy nem látlak többé? Inkább vállalok minden veszélyt, csak veled lehessek… és követlek akár a halálba is.
Boromir némán átölelte. Tudta, hogy mostantól egy a sorsuk…
- Mikor induljunk? – kérdezte jóval később, mikor úgy érezte, úrrá lett megrendültségén.
- Akár most rögtön. Minden perc drága… A Ellenség egyre erősebb lesz… nem kell már sok idő, hogy bekövetkezzék az a hatalmas támadás, amitől apánk tart.
- De mit fog gondolni, ha csak úgy eltűnünk? Hiszen tudod, mennyire aggodalmaskodó!
- Tudni fogja, hová mentünk… - vélte Faramir. – Nem tudom, miként, de szinte mindenről értesül…
Ekkor, miután határoztak, sietve pakolni kezdtek. Csak a legszükségesebbet – elegendő élelmet, vizet, egy kis bort, néhány ruhát és köpenyt.
Zöld-barna útiruhát öltöttek, kardjukon kívül tőrt csatoltak az övükre, Faramir – némi töprengés után – úgy döntött, a kedvenc íját is magával viszi. Elvégre akadhat olyan Ellenség, akit nem tanácsos megközelíteni… Boromir pedig a kürtjét akasztotta a vállára.
- Ugye nem akarod a Fekete Földön megfújni? – csóválta a fejét öccse.
- Az ember sose tudhatja… jobb, ha velem van. Ha nem vinném el, biztosan kellene.
Elindultak hát, még mielőtt pirkadt volna. Osgiliathig lóháton mentek. Hajnalodott, mikor elérték a romokat. Megkeresték a gázlót a Várostól délre, és a Keresztút felé indultak.

Utoljára frissítve: szombat, 12 október 2013 16:28

Kategória:: MTT , Kreatív alkotások, Más művészeti ágak

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned

Vissza a tetejére

Alkategóriák

Bejelentkezés

Keresés

SSL Security