Egy másik út (4.)

Lothíriel a lakosztálya erkélyéről kémlelt kelet felé. A sötétség miatt már elvesztette időérzékét. Árnyakat látott mozogni messze, a Folyónál. A por, amit felvertek, eltakarta a romokat, de mindenki tudta, hogy kétségbeesett csata dúl arrafelé. És azt is tudták, hogy nem kell már sok idő, és az Ellenség felmorzsolja Osgiliath védelmét, akkor pedig semmi sem áll Mordor serege és Minas Tirith között.
A leány szörnyen unta már a várakozást. Tudta, hogy apja, a Fejedelem úgysem engedné csatába, de ez cseppet sem érdekelte. Már jó előre elemelt a gondori fegyverraktárból egy finom művű páncélt, amit valaha szintén nő hordhatott, mert tökéletesen illett karcsú termetére. Kardja is a keze ügyében volt. Eltökélt volt: amint lehet, kiszökik a csatába.
Sokkal többet tudott, mint a férfiak sejtették volna: volt olyan szemtelen, hogy elrejtőzött a trónteremben, és kihallgatta a tanácskozásukat, sőt, megnézte magának az idegeneket is. Női ösztönével sok mindenre rájött, amit az Úr titkolt még a Fejedelem és Forlong elől is.
A Homály egyre sűrűbb lett, fojtogatóan ülte meg a Várost, s a sötétségben lassan, fenyegetően közeledtek az árnyak. Idegtépő csend uralkodott, de olyan csend volt ez, amelyben megfeszülnek a felajzott íjak, tompán fénylenek a kivont kardok, és mindenki úgy érzi, soha nem ér véget a várakozás.
Aztán egyszerre olyan hangzavar tört ki, mintha Morgoth valamennyi sötét teremtménye elszabadult volna. Orkok tízezrei, trollok, haradi légiók és vad kelet-lakók serege özönlötte el a Város előtt elterülő pelennori síkot. Az ostrom megindult.

Ahogy a Gyűrű őrzői egyre mélyebbre hatoltak Minas Morgulba, mind nyomasztóbbá vált a város némasága. Sötét volt, csak a zöldes derengés biztosított némi fényt, épp csak annyit, hogy jól láthassák a borzalmas bálványokat, amik gonosz akarattal bírtak, és félelmet sugároztak maguk körül, igyekezvén, hogy visszarettentsék a vakmerő betolakodókat.
Egyszerre egy sötét boltív állta útjukat. Fekete kőből épült alagút volt mögötte, és nem lehetett kikerülni: bármerre indultak, mindig ide lyukadtak ki.
Lesz, ami lesz, be kell mennünk – suttogta Boromir. Nem mertek hangosan megszólalni. – Érzem, hogy valami gonosz varázslat hajt minket erre; de bármi legyen is odabent, szembeszállunk vele.
Kihúzták a kardjukat, megfogták egymás kezét, és beléptek a boltív alá. Körülvette őket az éjszaka; hallották, hogy mögöttük beomlik a bejárat.
Gyerünk tovább – mondta Faramir. Bár egyetlen fénysugár sem hatolt be, Boromir tünde-holmija halványan derengett. Az ork-göncöket eldobálták; itt úgysincs szükség álcázásra. Látni nem láttak semmit, csak mentek, kardjukkal tapogatva ki az utat. Az alagút magas volt, de csak olyan széles, hogy ketten épp elfértek benne.
Dermesztően hideg volt. Nem tudták, mennyi ideje mennek; úgy érezték, órák, talán napok óta. Megpihenni csak annyi időre mertek, hogy bekapjanak néhány falatot. Most jó szolgálatot tett a lembas; néhány percre úgy érezték, kitisztul tőle a lelkükre nehezedő sötétség, és fényt látnak.
Az alagút lejteni kezdett. Ezt tisztán érezték, de eleinte nem törődtek vele. Oldaljáratokat sehol sem találtak; úgy tűnt, a sötét akarat egy bizonyos irányba akarja hajtani őket.
Valami kevéske fény szüremlett feléjük, és egy szűk ajtót pillantottak meg a falban. Belökték, de az odúban senki sem volt. Néhány ócska fegyver és a piszok ork lakóról árulkodott. Találtak egy lámpást meg egy kulcsot, amiért magukban hálát adtak az ismeretlen orknak, majd továbbmentek a folyosón. Az alagút hirtelen kiszélesedett, és rács állta útjukat. Nyilván ezt nyitotta a kulcs, de ahogy átnéztek a túloldalra, már nem voltak benne biztosak, hogy olyan nagyon ki akarják nyitni. Egy hatalmas olog-hai troll hevert a földön, szemmel láthatólag aludt, és a jókora terem túloldalán folytatódott az alagút.
Nem hinném, hogy el tudunk osonni mellette, anélkül, hogy felébredne – vélte Faramir. – A rácson át viszont nem tudom jól célba venni.
Én felhúzhatnám a Gyűrűt, és láthatatlanul rátámadhatnék… de muszáj lesz kinyitnunk. Márpedig ez a rozsdás vacak biztosan nyikorogni fog… várj! Vedd fel a köpenyemet! Elég jól beleolvad a környezetbe, és a trollok amúgy is vaksik. Nyissuk ki, és iramodjunk a túlsó fal felé. Az alagútba nem férne be, az a nyílás sokkal szűkebb, mint ez a folyosó, amiben eddig jöttünk.
Faramir a fejére húzta a tünde-köpeny csuklyáját, és kezébe vette az íját. A bátyja hirtelen eltűnt mellőle, de hallotta, hogy a kulccsal zörög. Amikor azonban kinyílt a rács, éles, vijjogó hang hallatszott, mint valami őrködő démoné, aki éberen várta a percet. A troll pedig úgy ugrott fel, mint aki hangyabolyba ült, és vad bömböléssel rohant a kinyíló ajtó felé. Faramir épphogy be tudott csusszanni, és a falhoz lapulni, de Boromirt nem látta továbbra sem.
Őt viszont a tünde-köpeny ellenére is kiszúrta a troll. Lomha agyának gyanús volt a nagy zaj, és észrevette a villogó szürke szempárt. Régóta éhezett, mert rosszul bántak vele, és az őrzője, aki néha megetette, elment a sereggel. Most viszont zsákmányt látott. Üvöltve rohant a fiúra, aki belelőtt egy nyilat, de a hatalmas bestiának ez annyi volt, mint egy szúnyogcsípés. Alig tudott elugrani a rázúduló troll elől, aki szokatlan gyorsasággal fordult meg, ám ekkor egy fényes kard villant, és lesújtott a szörnyeteg lábára. Szegény ostoba troll nem tudta mire vélni a támadást, és odacsapott, ahol a láthatatlan támadót sejtette, de az már rég odébb ugrott. Faramir kihasználta ellenfele zavarát, és beleeresztett még két nyilat, miközben óvatosan hátrált a terem vége felé. A troll bömbölt, és hatalmas mancsával rásújtott. Sikerült eltalálnia a fiú vállát, aki megtántorodott és elesett, mire a troll fölé hajolt, hogy elintézze a kis pimaszt, ám Boromir ekkor felugrott a hátára, és teljes erőből csépelni kezdte a karddal. A troll keservesen ordított, és csapkodott, főleg, mikor Faramir összeszedte magát, és feltérdelt, majd újra belelőtt. Ezúttal sikerült érzékeny helyen eltalálnia, mert felvonított, és akkorát ugrott, hogy Boromir legurult róla, és estében lecsúszott a kezéről a Gyűrű, de a troll nem támadott, hanem nyüszítve markolta legféltettebb részét. Egyszerre ugrottak rá, karddal, és egyesült erővel lecsapniuk az egyik mancsát. Sajnos a másikkal elkapta Faramirt a köpenyénél fogva, és felemelte, hogy szétmarcangolja. Ez lett a veszte, mert a fiúnak volt annyi lélekjelenléte, hogy a kardját a troll kitátott szájába nyomja, aki erre hörögve elengedte, és támolygott egy darabig, majd eldőlt, mint egy zsák.
A fiúk zihálva tápászkodtak fel, és el sem tudták hinni, hogy minden csontjuk ép. Tele voltak horzsolásokkal és kék foltokkal, de komolyabb bajuk nem történt. Faramir nagy nehezen kiráncigálta a kardját a döglött trollból, aztán bemásztak a túloldali alagútba. Csakugyan szűkebb volt, le kellett hajtaniuk a fejüket, és csak egymás mögött tudtak menni.
Azt hiszem, egyelőre még nekem is elég volt ennyi verekedés – vigyorgott Boromir. – Határozottan jobban érzem magam, főleg, hogy még lámpánk is van. Nem is olyan rossz hely ez…
Talán megpihenhetnénk, ha találunk valami alkalmas helyet…
Az alagút csakhamar újra kiszélesedett. Találtak egy újabb odút, ez is üres volt, még holmi sem akadt benne, csak egy kicsorbult fazék az egyik sarokban. Itt lefeküdtek aludni. Felváltva őrködtek. Csaknem egy napot pihentek, mielőtt továbbmentek volna.

Az ostromlott Városban elszabadult a pokol. Az Ellenség gyújtónyilakat lövöldözött, és létrákkal kísérleteztek az első kör falánál. A védők köveket, dárdákat, szurkot és általában minden kezük ügyébe kerülő dolgot rájuk zúdítottak, de sohasem fogytak el. A falakon sokan vagdalkoztak a betörő orkokkal. A levegőben, magasan a Város fölött, szüntelenül ott köröztek a nazgûlok, és vijjogásuk megfagyasztotta a vért majdnem mindenkiben. Ioreth az Ispotály faláról bámészkodott, és időnként hangos kiabálással biztatta a katonákat, valamint tájékoztatta a többi asszonyt a fejleményekről.
Ez az, fiúk, mutassátok meg nekik! Ne féljetek semmitől, összefoltozlak én titeket, ha megsebesültök… Brandir, vigyázz! Jól van, ügyesek ezek… ha köll, én is fogok egy szikét, és lerohanok!!! Hé, ez majdnem eltalált! – ugrott félre egy kóbor nyílvessző elől. – Imrahil úr védi a kaput! No, ott aztán be nem gyünnek! Alattunk? Ott vannak az északról jött idegenek! Teringettét, az a törp-úr aztán rendesen arat! A kósza? Nem látom… á, ott van! Épp most kászálódott ki egy ork alól! Persze hogy döglött ork. Micsoda kérdés! Az Úr? Még jó, hogy csatázik. Megmondta, a saját fülemmel hallottam, hogy ő aztán nem fog tétlenül üldögélni. Nagy harcos volt ifjúkorában, úgy éljek, de még most is fut előle az Ellenség… no, te keletlakó kölök, neked is pont az útjába köllött kerülni, maradtál vóna az anyád szoknyája mellett… Vigyázz, Uram, ott egy… már nincs. Lelőtte a tünde. Jaj, egy olyan bestia… nem, elfordul, felszáll! Északra? Forlong úr emberei keményen aprítják az Ellenséget… mindent bele, fiúk!
Harminc-egynéhány órája folyt már az ostrom, de a Város kitartott. Újra hajnalodott, és ezúttal fel is derengett a napfény, kezdett oszladozni a homály. A védők közül sokan elestek, a túlélők is több sebből véreztek, mégis remény költözött a szívükbe.
Nézd azt a fényt, Uram! – lelkendezett Gimli két ork lecsapása között a Helytartónak, aki most mellette harcolt. – Tünde legyek, ha nem jót jelent!
Bár jönne a segítség! Nagyon ránk férne – sóhajtott fel Denethor, és oda sem nézve kettészelt egy pimasz orkot, aki a falra tűzött zászlót akarta leszaggatni. – Itt még nem tartunk, patkány!
Iorethnek már alig volt hangja, de azért egy pillanatra sem hagyta ott őrhelyét, ahonnan mindent kitűnően látott. A Torony Őrénél is előbb látta meg a közelgő sereget.
Jönnek! – kiáltott fel, és korát meghazudtoló fürgeséggel kapaszkodott fel a falra, elnézett a messzeségbe, kezével árnyékolva szemét.
E pillanatban a Toronyban friss, tiszta kürtszó harsant fel. Kürtök százai feleltek a Pelennoron túlról. Az ostromlók megfordultak, és harsányan szitkozódtak. A hajnali fényben tisztán kirajzolódott a hatalmas lovashad, a jobb szeműek még a lobogóikat is ki tudták venni.
Az ostrom félbemaradt. Az orkok az új ellenség felé fordultak, bár sok közülük szűkölt félelmében, hiszen gyalog voltak, a lovasok legázolják őket…
Rohan serege pedig úgy zúdult rájuk, akár a haragvó valák Angbandra, amikor réges-rég legyőzetett az Ellenség, az a Sötét Úr, akinek Szauron csupán szolgája volt.
A védők közül mindazok, akik még éreztek magukban elég erőt, kitörtek a várból, hogy segítsenek. Köztük volt a Helytartó, kíséretében Húrinnal, és vele tartott a Három Bajtárs, a Fejedelem és Lossarnach Ura. Denethort hiába is próbálták lebeszélni.
Vagy győzünk, vagy megdöglünk… - közölte tömören, és ment előre megállíthatatlanul, lekaszabolva minden útjába kerülő Ellenséget. Az orkok fejvesztve menekültek a rettegett fekete páncélos alak elől.
A káoszt kihasználva Lothíriel magára öltötte a páncélját, fejére tette egy elesett Toronyőr szárnyas sisakját, és karddal a kezében kirontott a Kapun, a csata forgatagába.
Magában áldotta unokafivérei nevét, akik megtanították harcolni, miközben levágott egy hatalmas uruk-hait. Ahogy haladt előre a mezőn, látta, hogy nem messze tőle lecsap egy szárnyas bestia, s látta, hogy Rohan királya elesik; kíséretét már mind levágták. De nem, mégsem! Egy karcsú alak útját állta a nazgûlnak. Lerántotta a sisakját, és Lothíriel rádöbbent, hogy nem ő az egyetlen lány ebben a csatában. Nem gondolkodott egy percet sem, rohant segíteni az ismeretlen sorstársnak, és hatalmas lendülettel hátba döfte a fekete köpenyes démont. Szörnyű fájdalom hasított a karjába, de valahogy állva maradt. A nazgûl térdre rogyott, és az aranyhajú rohír leány egy jól irányzott csapással lefejezte. A fekete köpeny és a páncél üresen hullott alá, s Angmar egykori királya egy sikollyal eltűnt a Semmiben, ahová kizárták Morgoth-t, s ahová Szauron is kerül majd, ha valaha legyőzik. Az orkok menekültek e helyről, s buzgalmuk alábbhagyott.
Éowyn hálásan nézte Lothírielt. Kimerülten leroskadtak mindketten. Lothíriel lerántotta a sisakját, és leomlott fekete haja.
Üdv néked, úrnőm – mosolygott rá Éowynra. – Lothíriel vagyok, Dol Amroth Fejedelmének lánya.
Éowyn, Éomund lánya, Éorl Házából – nyújtott kezet a szőke leány. – Köszönöm, hogy segítettél. Egyedül nem sokra mentem volna.
Ugyan, ez csak természetes! A király rokona vagy?
A király! – kiáltott fel Éowyn. Odavergődött Théodenhez, aki néhány lépésnyire feküdt tőlük. Még élt, s most felpillantott.
Kedves húgom! – mosolyodott el. – Azt hiszem, maga Éorl és Helm is büszkék lennének rád. S látom, nem te vagy az egyetlen leány, aki nem tud megülni a rokka mellett. – nézett Lothírielre. – Boldog vagyok, hogy láthattam Rohan és Gondor asszonyainak vitézségét.
Uram – szólt Lothíriel – beviszünk az Ispotályba. Ott talán…
Nem, ne fáradjatok, gyermekeim! Rajtam már nem tudtok segíteni – suttogta a király. – Ne sirassatok! Nem kár egy ilyen vén csontért, mint én, s mi volna illendőbb egy királyhoz, mint csatamezőn meghalni? Őseim csarnokába megyek… s mert fiam megelőzött – itt könny futotta el a szemét – Éomer legyen az utódom.
Hiába sírtak a leányok, s biztatták, hogy tartson ki. Théoden király csendesen elszenderült, nyugalmát nem zavarta meg a körülöttük tomboló csata. Szelíd volt az arca, s utolsó pillantása harcos unokahúgára esett, mielőtt lehunyta a szemét.
Nyugodj békében, királyom – mondta halkan Éowyn, s felemelte a közelben heverő lobogót, ami kihullt az elesett zászlótartó kezéből, azzal takarta be. – Maradjunk mellette, Lothíriel… amíg nem jön segítség, hogy illőn bevihessük.
A két lány a földön kuporgott, egymás vállára dőlve. Kezdték rosszul érezni magukat, bár nem tudták, mitől. A csata most valamivel odébb kavargott.
A sűrűjében a Három Bajtárs vagdalkozott a haradi légiók között. Legolas lecövekelt egy elhullott keleti bestia mellett, és ebből a fedezékből lőtte egyik nyilat a másik után az orkokra. Nem messze tőle Gimli csapkodott a fejszéjével, hangosan számolva a megölt Ellenséget.
Egy megvadult haradi mûmak tört feléjük. Legolas az utolsó pillanatban ugrott el az útjából, de az íját elejtette, és a hatalmas állat rátaposott. A gyönyörú lórieni fegyver darabokra tört. A tünde jobb híján előrántotta a kését, de ez édeskevésnek bizonyult. Nem látta, hol van Gimli, és pillanatnyilag védtelen volt. Balszerencséjére egy nagydarab, vad képű, fekete félork kiszúrta, és néhány társával rárontott. Kettőt közülük megölt a fehér kés, de a többiek nekiestek otromba kardjaikkal a szőke tündének, és összeszurkálták. Legolas Gimli után kiáltozott, aztán egy hatalmas csapás a halántékát érte, és elsötétült előtte a világ. A félork a biztonság kedvéért dárdájával a földhöz szegezte az elesett ellenséget.
Az orkok egyszerre felvisítottak, és szétrebbentek. A félork nem értette, mi van, de ekkor hátulról megragadták a vállát. Megfordult, és egy páncélkesztyűs kéz úgy képen vágta, hogy néhány másodpercig csillagokat látott.
- Gimli uramnak másutt van dolga, de itt vagyok én is – hallott egy hangot, s mikor újra látott, egy szálas, fekete páncélos harcos állt előtte. Nem viselt sisakot, ezüstös haja szabadon omlott le, és kezében kétélű kardot tartott, ami már fekete volt a megölt orkok vérétől. A félork felröhögött, mikor látta, hogy ellenfele nem ifjú már, de hamarosan a torkára forrt a nevetés. Denethor cseppet sem volt még fáradt, oly régen nem harcolt már, hogy most egészen megmámorosodott a gyilkolástól. Rég felhagyott a levágott orkok számolgatásával. Százharmincnál megunta. A félork nem sokáig állhatott meg előtte, porba hullott a feje, mint ahogy egyik társáé is, aki visszamerészkedett.
Ekkor ért oda Gimli és Aragorn. A törp jajveszékelve térdelt elesett barátja mellé, Aragorn pedig gyűlölettel pillantott a távozó Helytartó után, akihez csatlakozott fegyverhordozója, Húrin.
Még mindig úgy harcol, mint egy veszett kutya – sziszegte a kósza. – Túlságosan is jól. Nehéz dolgom lesz vele.
Denethor pedig tovább vagdalkozott, bár az Ellenség egyre fogyott. Akik megmaradtak, futni kezdtek, csak néhány különösen makacs egyed állta a sarat. Ezeket a rohírok hamarosan meggyőzték, hogy jobb lett volna, ha megfutnak.
Mi az ott, Húrin? – állt meg hirtelen a Helytartó, mert különös látványra lett figyelmes: két páncélba öltözött leányra, az egyik rohani, a másik gondori, akik egy elesett harcos mellett térdeltek. Felismerni vélte őket. Odasietett. – Lothíriel! Mit keresel te itt?
Kijöttem harcolni, és megláttam, hogy őt megtámadta egy Fekete Lovas… levágtuk, de most olyan rossz, olyan hideg… és senki sem jött értünk… és a király elesett.
A király? – Denethor letérdelt Théoden mellé, Húrin pedig levett sisakkal álldogált a háttérben.
A Helytartó néhány percig gondolataiba merült, aztán felemelkedett.
Nagy harcos volt, és jó király – mondta. – De titeket nem mindennapi fából faragtak, ha a Nazgûlok Urát megöltétek; mert ő maga volt a támadótok. Éreztem harc közben, hogy eloszlik az Árnyék. Megsebesültetek?
Nem, Uram, nem hiszem – suttogta erőtlenül Éowyn. – Csak ez a hideg ne volna…
Nem maradhattok itt! Fel tudtok állni?
Lothíriel nagy nehezen feltápászkodott, Húrin máris ugrott, hogy támogassa; de Éowyn túl gyenge volt.
Ha megengeded, úrnőm, majd én viszlek – mondta a Helytartó, és óvatosan felnyalábolta a leányt. – Mindkettőtöknek az Ispotályban a helye.
A csata gyakorlatilag véget ért; a harcosok bejárták a mezőt, elintézték azt a kevés Ellenséget, aki még élt, s összeszedték a sebesülteket. A két bátor leányt Denethor úr Ioreth gondjaira bízta, és külön a lelkére kötötte, hogy vigyázzon rájuk.

A két testvér újra nekiindult a végeláthatatlan, sötét alagútnak. A sziklákból áradt a hideg, és az új szakaszon zöldes fény derengett a falakon. Mind jobban megülte a lelküket a sötétség. Talán fél napig is mentek, anélkül, hogy bármi változott volna; kezdték úgy érezni, soha nem jutnak ki innen… vagy valami szörny várja őket a kijáratnál…
A lámpájuk egyszerre elaludt. Mintha szélroham tört volna be a folyosóba. Ez talán azt jelentette, hogy közel a túlsó vége; de ki tudja, talán csak valami gonosz varázslat játszik velük…
Vakon tapogatóztak a sötétben, egy pillanatra sem engedve el egymást; talán fél mérföldet tettek meg így, mikor vörös fényt láttak, messze előttük. A fény táncolt, mintha szél lobogtatná. Újult reménnyel igyekeztek feléje.
Hamarosan látták: a mennyezetről függ néhány jókora fekete edény, azokban ég a tűz; de a szél olyan hangokat hozott feléjük, amitől megfagyott bennük a vér.
Farkasok… - suttogta Faramir. – De hol vannak? Ha éreznek minket, már támadniuk kellene…
Mindenesetre vedd elő az íjadat – felelte a bátyja, és kivonta a kardját. Ahogy közeledtek a fényekhez, erősödött a hátborzongató üvöltés; s végül megpillantották a fenevadakat. Egy mély verem állta útjukat, ami egy széles, kerek, barlangszerű részen terült el. Éppúgy, mint a troll, kikerülhetetlen volt.
Hatalmas, vörös szemű, sovány farkasok vonítottak odalent, és próbáltak felugrani oda, ahol a két fiú állt, de a verem fala majdnem olyan magas volt, mint egy felnőtt férfi. Váltott farkasok voltak, Szauron nevelte őket, miként az Óidőkben; nem kellett többé Huantól tartania. Bár wargból lényegesen többet használtak a mordori seregben, a Sötét Úr még mindig juttatott foglyokat a kedvenceinek.
Faramir megcélozta az egyiket, és nyila halálos pontossággal talált célba; erre aztán megvadult a többi is. Nyolcan maradtak; egy fekete hím, minden erejét megfeszítve, felugrott a párkányra, és fogaival elkapta Faramir köpenyét. A vadállat nem tudta megvetni a lábát, visszacsúszott, és magával rántotta a fiút, mielőtt Boromir elkaphatta volna. Amikor lezuhantak, Faramir kiszabadult, és máris kardot rántott. Boromir gondolkodás nélkül utána ugrott; egymásnak vetették a hátukat, úgy kaszabolták a rájuk rontó farkasokat. Nem volt könnyű megölni Szauron bestiáit; mintha több lélek lakozott volna bennük. Boromir lefejezte a fekete hímet; de az egyik, hatalmasabb, mint a többi, rávetette magát, és a bal karjába mélyesztette éles fogait. Nem akarta elengedni még akkor sem, amikor a fiú tőre átdöfte a torkát. Miközben Boromir próbálta lerázni magáról a döglött farkast, Faramir levágta az utolsót, és a segítségére sietett. Végül sikerült kiszabadítania. Erősen vérzett; Faramir óvatosan széthasította az ingujját, hogy megvizsgálhassa sebét. A farkas fogai mély nyomot hagytak a könyöke felett.
Ki kell szívni – mondta a fiú, és nyomban meg is tette. A váltott farkasok harapása halálos lehet; Berent is csak az mentette meg, hogy Lúthien kiszívta a sebét. – Így már talán jó – suttogta, és a kulacsában lévő kevéske megmaradt borral kimosta, aztán elővett a batyujából egy tiszta fehér inget, csíkokra hasította, és bekötözte Boromir karját.
Továbbindultak. A verem után széles volt a folyosó, és újra szél csapott az arcukba; de ez sokkal frissebb volt, mint az előbbiek. Végre meglelték az ajtót, és ahogy kiléptek rajta, sziklás, barátságtalan pusztaság tárult eléjük; kiértek Minas Morgulból. Mögöttük magasodott a Halott Város fala; előttük Gorgoroth iszonyú síkja. Nem indulhattak neki, mert nappal volt; bár a Homály Földjét örökké sötétség ülte meg, most szürke volt minden, és joggal tartottak tőle, hogy meglátják őket. Gorgoroth tele volt ork táborokkal.
Ahogy felhágtak az Ephel Dúath oldalába, hogy búvóhelyet keressenek, megpillantották útjuk célját: a Végzet Hegye komoran füstölgött a távolban, hamuval telítve a levegőt. Boromir úgy érezte, az éber Szem figyeli őket; s hirtelen úgy rogyott össze, mintha villám sújtotta volna le. Faramir behúzta egy szikla mögé, és védelmezőn átölelte. Azt hitte, a Gyűrű miatt tört rá a gyengeség; de Boromir hosszú órákig feküdt eszméletlenül, miközben láz gyötörte, és összefüggéstelen szavakat suttogott. Bizonyára a váltott farkas harapása okozta betegségét.
Faramir kétségbeesve ült mellette, ölében tartva a fejét, és néha vizes ruhával törölgette a homlokát. Mást nemigen tudott tenni; halkan beszélt hozzá, bár sejtette, hogy úgysem hallja, s magában fohászkodott. Bele sem mert gondolni, mihez kezdene, ha elveszítené… csak azt tudta, hogy a bátyja nélkül képtelen lenne folytatni az utat.
Amikor leszállt az éj, olyan sötét lett, hogy végleg nem látott semmit. Boromir az ő nevét kiáltozta lázálmában, s nyugtalanul vergődött.
Itt vagyok, ne félj… - súgta neki. – Nem hagylak el soha.
Boromir kétségbeesetten felkiáltott, mintha hadakozott volna; aztán, úgy tűnt, végre megnyugodott, és elaludt. Faramir érezte, hogy elhagyta a láz.
Másnap reggel végre felébredt; rémület villant meg szürke szemében, aztán mikor meglátta Faramirt, minden erejével belekapaszkodott.
Itt vagy! Mégis itt vagy… hát csak álom volt… annyira valóságosnak tűnt… de itt vagy, élsz… drága testvérkém… hála legyen a valáknak…
Annyira féltettelek… - suttogta a fiú, és magához szorította. – A farkas volt az oka… de te erős vagy, Boromir… most már meggyógyulsz.
Téged láttalak álmomban – mondta a bátyja, s hangja még mindig remegett a felindultságtól. – Holtan feküdtél… egy sötét helyen… hiába szólongattalak, nem feleltél többé… aztán.. aztán odajött… Ő…
A Sötét Úr?
Ő volt, egyre csak nézett engem, és nevetett… és azt mondta: elvetted, ami a legdrágább nekem… most fizess érte! Neki akartam ugrani, de a kardom eltört, mielőtt hozzáérhetett volna… aztán eltűnt. S én sirattalak, aztán… egyszerre sötétség vett körül. – Felsóhajtott. – Annyira megkönnyebbültem, mikor láttam, hogy élsz…
Nyugodj meg, Boromir! Bizonyosan a Gyűrű sugallta ezt… itt már közel van a gazdájához, érzi az akaratát… meg akar törni.
Nem fog! Amint lehet, tovább kell mennünk.
De Boromir olyan gyenge volt, hogy felülni is alig bírt; maradniuk kellett. Faramir keresett egy barlangot, és elvitte oda a bátyját. Belediktált egy kis lembast, hogy erőre kapjon, aztán betakargatta a tünde-köpennyel meg a sajátjával is. A hideg, szürke napot rejtekhelyükön töltötték; este aztán Faramirt is elnyomta az álom. Halálosan kimerült volt.
Még nem is pirkadt, mikor felriadt bátyja kétségbeesett sikoltozására. Látta, hogy Boromirt megint lidérces álom gyötri. Saját tapasztalatából tudta, hogy legjobb, ha felébreszti. Ahogy megrázta, egyszerre felült, és tekintete sötét volt.
Nem veszed el tőlem! – kiáltotta, aztán egészen magához tért. – Faramir! Nem engedem, hogy bántson, nem… - s vadul átölelte öccsét.
Megint azt álmodtad?
Igen… - suttogta Boromir színtelen hangon. – Szauron… tudja, hogy itt vagyunk. Érzem. És az életedre tör… el akar venni tőlem… tudja, hogy mindennél drágább vagy nekem.
Ugyan! – próbálta megnyugtatni a fiú. – Nem láthat minket… a Gyűrű az oka…
Mit tudsz te a Gyűrűről? – kiáltott fel Boromir, s vadul megvillant a szeme. – Ne érdekeljen! – Reszketett a keze, ahogy megkereste a nyakában lógó láncot, és megszorította a Gyűrűt. – Bocsáss meg… - mondta aztán. – Elment az eszem. Már rád is gyanakszom… éppen rád! Hogy lehetek ilyen hálátlan… - magához ölelte, s csókot lehelt az ajkára. – Ne törődj vele, ha ilyeneket mondok. Olyankor nem is tudom, mit beszélek…
Semmi baj, megértem én…
Aznap este Boromir úgy érezte, elég erős már, hogy elinduljon. Dél felé indultak, hogy kikerüljék az orkokat Gorgorothon, és kerülő úton közelítsék meg a Végzet Hegyét.

Utoljára frissítve: szombat, 12 október 2013 16:28

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned

Alkategóriák

Bejelentkezés

Keresés

SSL Security
Comodo SSL Certificate

Vissza a lap tetejére