A zene hirtelen elhallgatott, a tánc abbamaradt, és Fingon elengedte a lány kezét. Laurelin fénye halványulni kezdett, de Telperion nem kapott új erőre, lassan teljes lett a sötétség. Mindenki dermedten hallgatott, a szemekben csodálkozás és félelem ült. Rettenetes, bizonytalansággal terhes órák következtek...
Maedhros vérfoltos selyemingben állt a fáklyák fénykörében, és elfúló hangon csupán annyit tudott mondani: Finwe király halott.
Feanor elsápadt, és Fingon mintha félelmet és kétségbeesést látott volna a tekintetében, amely a féltestvéreit kereste a fáklyafény megvilágította döbbent arcok közt. Tett egy bizonytalan lépést feléjük, de aztán megtorpant.
- Bocsáss meg, bocsáss meg apám... gyáván megfutottam a sötétség elől, és magára hagytam őt... - suttogta Maedhros alig hallhatóan.
Egy pillanatig úgy tűnt, Feanor megüti őt, de csak állt céltalanul felemelt kézzel, és az arcán megcsillantak a könnyek. Körötte az ünnepség maradványai: hervadt virágok, feldőlt poharak. Furcsa és groteszk díszlet.
Minden olyan gyorsan történt... Feanor esküvésre rántotta ki a kardját, mint a vér folyt le a fáklyafény a pengén. Feje fölött, a fekete égbolton szokatlan fénnyel ragyogtak a csillagok. Maedhros volt az első, aki követte őt. A hangja most biztos, és határozott volt.
- Miért? - kérdezte tőle Fingon, amikor a tömegen keresztül végre sikerült utolérnie.
- Magára hagytam a nagyapámat, az apámat nem fogom. Nem vagyok gyáva, hogy ismét elfussak a veszedelem elől... - mondta Maedhros és az oldalán függő kardra nézett, amelyen, mint sötét vízben, úgy ükröződtek vissza a csillagok.

A Laurelin fényében szikrázó tó partján egy nyúlánk vörös hajú kamasz ült és köveket dobált a vízbe. A közelben több kisebb-nagyobb gyerek játszott.
- Findarato azt mondta, neked hat testvéred van. Ez igaz, vagy csak túloz? Hat testvér nagyon sok - szaladt oda hozzá egyikük.
- Findarato téved - felelte a kérdezett, miközben a víz felszínén bucskázó kő útját kísérte figyelemmel - Hét testvérem van.
A mellette ülő fekete hajú fiú - aki eddig látszólag oda sem figyelt a beszélgetésre - felkapta a fejét.
- Csak nem megint Maitimo... hiszen alig hogy megszülettek az ikrek!
- Nem, dehogy! - nevetett Maedhros.
- Akkor hogyan? Ott van Makalaure, Tyelcormo, Carnistir, Curufinwe, és Ambarussa. Akárhogyan számolom, csak hat testvér.
- És van Findekáno, így összesen hét - mutatta Maedhros Fingonnak hét felemelt ujját.
- Én?
- Igen, te. Éppen úgy szeretlek, mint őket. Ezért azt hiszem, nyugodtan mondhatom, bár nem vér szerint, de testvérek vagyunk... testvérek örökre, történjék bármi.

A tó vize hirtelen elsötétült, már nem tó, hanem a tenger volt. Valahol a keleti láthatáron lángok ragyogtak fel. Fingon és a többi tünde csak állt, és megbabonázva nézte, ahogyan a túlparton lobogó tűzből felszálló füst eltakarja a csillagokat.
- Elárultak - mondta Fingolfin tompa hangon, és szavai, mint súlyos kövek a vízbe, úgy hulltak bele a csöndbe. - A tulajdon testvérem árult el.
Fingon úgy érezte, apja az ő gondolatait mondta ki hangosan. Felkapott egy követ, és dühösen a túlsó part felé dobta.
- Úgy hiszem, nincs más út - jelentette ki Fingolfin higgadtan és a Helcaraxe felé mutatott, amelynek fehérsége belehasított az éjszakába.
Fingon soha nem felejtette el a meghasadó jég zaját és azt a sikolyt. Turgont erőszakkal kellett lefogniuk, nehogy a vízbe vesse magát. A jégtábláknak csapódó hullámok hangja végigkísérte útjukat, miközben fejük fölött a csillagok részvéttelen, hideg fénnyel égtek. Nem volt visszaút...

A követ egyedül, dísztelen és egyszerű ruhában érkezett. A kezében tartott zászlón nem volt címer.
- A nagykirály üzeni Nolofinwének, Finwe fiának, hogy a tó északi részét néhány napon belül teljesen elhagyjuk.
- Ezek szerint a bátyám már bánja tettét - szólt Fingolfin gúnyosan.
- Feanáro halott - mondta a követ. - Csata volt, és az Ellenség szolgái halálosan megsebezték őt...
Fingolfin meglepetten hátrahőkölt, és egy pillanatra kiesett hűvös távolságtartásából.
- Rendben, mondd meg Nelyafinwének, elfogadom az ajánlatát - válaszolta végül hosszas hallgatás után.
- Uram, a nagykirály most Canafinwe, Nelyafinwe az Ellenség foglya...
Az őszi szél felkavarta a leveleket, és a dísztelen zászló csapkodott a szélben.

A vérszínű levelek helyett már hó hullott, és a tó fehérbe dermedten várta a tavaszt. A világ fagyott, és néma volt. Turgon tompultan nézte, ahogyan Idril a többi gyerekkel nevetve csúszkál a tó vastag jegén: ilyen könnyű lenne felejteni? Apja és bátyja mellette álltak.
- Remélem Maitimo szenved - jegyezte meg Turgon keserűen.
- De Turukáno! - hüledezett Fingon, és támogatást remélve az apjára nézett, Fingolfin azonban nem utasította rendre.
Fingon a túlpart felé fordult, de azt eltakarta a köd a szeme elől, mintha nem is létezne.

Aztán a köd szertefoszlott, és hatalmas fák bontakoztak ki belőle. Fingon felajzott íjjal, nesztelen lopakodott a vad nyomában. Elragadta a vadászszenvedély, és észre sem vette, hogy Aredhel, Turgon és Finrod messze elmaradtak mögötte. Csak egy pendülés volt, egy villanás és a nyíl célba talált: a szarvas sebesülten feküdt a tisztáson. Fingon kését kihúzva szaladt az elejtett vadhoz. Ahogyan a közelébe ért a vonagló állatnak és a szemébe nézett, hirtelen egy arcot látott. Megrettenve gondolt arra hogy, Maedhros éppen így szenvedhet, és félhet Angband börtönében. A kezéből kihullott a kés. Vadásztársai kivérzett zsákmánya mellett kuporogva találtak rá Fingonra.
- Testvér, mi a baj?! - szaladt oda hozzá Turgon
Fingon, mint aki hosszú álomból eszmélt fel, úgy nézett rá.
- A füsttől vagy rosszul, igaz? - kérdezte Aredhel, miközben felé nyújtotta kulacsát - Mi is éreztük, hogy megint megsűrűsödött. Úgy tűnik, bármit is teszünk, ettől nem tudunk megszabadulni. Lehet, hogy az Ellenség legújabb terve az, hogy kifüstöl minket innét, mint a kártevőket.
- Jobb, ha gyorsan összeszedelőzködünk, és valami táborhelynek valót keresünk, mert nyakunkon az alkonyat - szólt közbe Finrod, és gondterhelt arccal felnézett az egyre szürkébb égre.
Fingon némán hagyta, hogy talpra állítsák, és Aredhel még néhány kortyot belediktáljon a kulacsában lévő italból. Ekkor a fák közül váratlanul Feanor fiai, és néhány kísérőjük bukkant elő. A lovak hátára erősített zsákmány mutatta, vadászaton vannak ők is. Álltak a lassan sötétbe boruló tisztás két szélén, és szótlan nézték egymást, mintha teljesen idegnek volnának. Aredhel megindult, hogy üdvözölje őket, azonban Turgon dühösen megragadta a karját.
- Eszedbe ne jusson! - sziszegte.
Huan Celegorm oldala mellől lelkes csaholással előre szaladt, de gazdája egyetlen kurta parancsszóval visszahívta.
Még este is egyre ez a jelenet járt Fingon fejében. Nézte a tábortüzet, és nem jött álom a szemére. Ismét eszébe ötlött a gondolat, ami jó ideje nem hagyta nyugodni. Már nem érzett bizonytalanságot, tudta, ez az, amit tennie kell. Némán, a lehető legnagyobb csendben szedte össze a holmiját. Vetett egy búcsúpillantást a tűz körül alvókra, hiszen nem tudta, viszontlátja-e őket ismét. Finrod volt a soros az őrségben, és neki észrevétlen sikerült elmenni mellette, bár az a különös érzése támadt, unokatestvére szántszándékkal nem vette észre a szökését.

Fingon zajtalan osont a sötét fák között egyre távolabb a táboruktól, majd váratlanul megtorpant: úgy érezte, nincs egyedül.
- Ki vagy? - kérdezte, és kirántotta a kardját.
Erre válaszul hangos csaholással egy hatalmas kutya ugrott elő a bokrok közül, kis híján ledöntve a lábáról Fingont.
- Huan! - sóhajtott a tünde megkönnyebbülten és visszadugta hüvelyébe a kardot.
A kutya halk vakkantásokkal örvendezett neki.
- Huan kérlek, hagyj észrevétlen elmenni! A végzet ott van mindannyiunkon, és én azt hiszem, éppen most indulok a magamé elébe - suttogta Fingon, miközben a kutyát simogatta.
Huan megnyalta a tünde kezét, majd hangtalan eltűnt a fák között Feanor fiainak tábora felé. Fingon hirtelen nagyon egyedül érezte magát. Pár pillanatig még mozdulatlan állt, és a tábor éjszakában felderengő fényeit nézte. Majd megigazította derekán a fegyverövet, és indult tovább. Nem sokat haladt, amikor megint az ismerős zajokat hallotta maga mögött. Megfordult, és ismét Huannal állt szemben. A kutya óvatosan hozott valamit a szájában, de Fingon a csillagtalan sötétben nem látta, mi lehet az. Huan egészen közel jött hozzá, és a titokzatos tárgyat farkcsóválva a tünde lába elé tette. Fingon lehajolt érte, és amint megérintette, már tudta mi az.
- Hiszen ez Makalaure hárfája! - szólalt meg csodálkozva - Nincs szükségem erre ott, ahová menni készülök. Vidd vissza neki, hiányolni fogja! - nyújtotta a kutya felé a hangszert.
Huan dühös morgással utasította vissza, és mielőtt Fingon bármit tehetett volna, újra elnyelte őt az éjszaka. Fingon értetlenül nézett utána, miközben néhányszor megpendítette a húrokat.
- Erre lesz a legkevésbé szükségem - gondolta, de sajnálta csak úgy otthagyni, így a többi holmija mellé tette ezt is, és folytatta útját. A hatalmas fák egyre jobban összezárultak a feje fölött, és már nem is fák, hanem komor, fekete sziklák voltak...

Fingon felriadt zavaros álmából és felült. A Thangorodrim sötét csúcsai fenyegetően tornyosultak körülötte. Nem tudta, mióta lehet úton, hiszen az éjszakát, és a nappalt alig lehetett megkülönböztetni a sűrű füstben. Habár a fáradtság, és a helyből áradó megmagyarázhatatlan félelem lassan felemésztette minden erejét, mégis a mélységes csöndet érezte a legrosszabbnak, amelyet csupán a sziklákon felfelé kapaszkodva a lába nyomán legördülő kövek zaja tört meg. Percről percre, óráról órára egyre jobban tudatosult benne, kudarcot vallott, és a legjobb lenne visszafordulni, de valami makacs akarat mégis hajtotta egyre tovább. Tétován rakosgatta a holmijait, mi az, amit közülük otthagyhatna. Ekkor megakadt a keze a szépen faragott hárfán.
- Látszik rajta, ez még otthon készült. Milyen különös, hogy még mindig otthonként gondolok rá, pedig soha nem térhetünk vissza - sóhajtott, miközben a durva köveken véresre horzsolt ujjait végighúzta a húrokon.
A lágy dallam, olyan volt, mint valami éles kiáltás a fullasztó csendben. Fingon pár pillanatig habozott, aztán elszántan talpra állt, és énekelni kezdett. Eleinte bizonytalan hangja egyre jobban erőre kapott, és visszhangot vetett a csupasz sziklákon. Rég látott mezőkről, hatalmas erdőkről, gyönyörű városokról, a maguk mögött hagyott boldogságról énekelt...