415., tizedik hó, 20. nap
Apa ma rendkívül komor képpel jött be a szobámba.
- Kedves gyermekem – na, ha így kezd valamit, abból jó nem lehet – ugye tudod, hogy anyád meg én se élünk örökké...
- Khm, Apa... – próbáltam közbeszólni, hogy tündéknél ez jó esetben nem érvényes, de leintett. Nyilván nagyon lírai akart lenni.
- ...tehát arra akarok kilyukadni, hogy...
Ezután olyan cirádás szóáradat következett, amit biztosan nem tudnék elismételni. A lényeg mindenesetre az volt, hogy mostantól ideje nagyobb hangsúlyt fektetnem hercegnői kötelességeimre, valamint elmélyíteni tudásomat olyan dolgokban, mint a gyógyítás, főzés, politizálás stb. Ráadásul meg kell tanulnom vívni és íjászkodni.
Na jó, egyrészt fogalmam sincs, mikor lesz szükségem az utóbbi kettőre, másrészt:
- a sebfertőtlenítés, sebvarrás, gyógyfüvek használta a kisujjamban van
- lembast sütni akkor is tudok, ha éjjel ébresztenek fel, a többit szakácskönyvből is megcsinálhatom (igaz, a legutóbbi kísérletem nem sikerült a legjobban, de arról nem én tehettem).
- eleget tanultam Középfölde politikai helyzetéről, eszemben sincs elölről kezdeni (életem legunalmasabb órai).
416., első hó, 5. nap
Apa ma megkezdte “gyógyító tudományom fejlesztését”. Az első lecke a seb szabályos összevarrása volt (avagy hogyan foltozzunk össze valakit úgy, hogy lehetőleg megérje a varratok kiszedését). Hiába magyaráztam neki, hogy ezt már régen megtanultam, Apa kijelentette: nem elég, ha tudom a gyakorlatot, az elméletet is meg kell tanulnom. Szóval a kezembe nyomott egy jó vastag könyvet, majd miután elolvastatta velem mind a 12 (!!!) fejezetet, körülnézett egy kísérleti alany után. A teremben tartózkodó néhány tünde sietve távozott az ajtón (illetve az ablakon) keresztül.
Másnap:
Hát a mai lecke már érdekesebb volt. Téma: a szájon át lélegeztetés. Megint hiába magyaráztam, hogy már ezt is tudom, sőt, alkalmaztam is (szép emlékek...). Úgyhogy jött a jól ismert könyv, valamint újabb 14 fejezet. Aztán:
- Glorfindel, gyere ide! – adta ki gyorsan az utasítást Apa, mielőtt a jelenlévők elhúzták volna a csíkot.
- Parancsol, Uram?
- Ájulj el!
- Mit csináljak, kérem?
- Feküdj le a földre és csukd be a szemedet, na!
- Vagy úgy...
Közben én kezdtem magam egyre kellemetlenebbül érezni.
- De Apa...
- Tehát kislányom, ahogy tanultuk...
Eljött a pillanat, hogy kereken kimondjam, amit gondolok:
- Apa, az ég áldjon meg, nem csókolhatom szájon Glorfindelt!
- Drága kislányom, ez nem csók, hanem szájon át lélegeztetés!
- De hát nincs semmi különbség!
- Kicsim, nem olvastad el figyelmesen a 6. fejezet 5. oldalának 2. bekezdését. Le van írva feketén-fehéren: “A szájon át lélegeztetés nem közöl semmiféle érzelmeket az alany megmenteni akarásán kívül, ezért nem összetévesztendő a csók néven ismert érzelemnyilvánítási formával...”
Már majdnem megmondtam Apának, mit csináljon a nyomorult 6. fejezet rühes 5. oldalának nyamvadt 2. bekezdésével, amikor valami más kötötte le a figyelmemet: Glorfindel nevetőgörcsben fetrengve fel-alá gurult a padlón. Mivel képtelen volt abbahagyni a hahotázást,a többi tünde pedig régen felszívódott, Apa végül nem keresett másik kísérleti alanyt.
Negyedik hó, 19. nap:
Kezdődnek a vívóleckéim. Mikor láttam, hogy Glorfindel lesz a tanárom, már meg sem lepődtem (úgy tűnik, Apa tanácsosából mindenessé lépett elő).
Ötödik hó, 10. nap:
Az egy dolog, hogy sosem tanulok meg vívni (a mai bénázásom se volt semmi. Elkalandoztam egy fél pillanatra, mire Glorfi kiütötte a kardot a kezemből, én meg ijedtemben még hanyatt is estem), de amit az íjászleckéimen műveltem eddig, azt már nem is mondom. Mindenesetre sikerült elérnem azt, hogyha megjelenek a céltábla előtt az íjászfelszerelésemmel, kétszáz méteres körzetből mindenki visítva elmenekül.
Egyébként Glorfi nagyon rendes, reggelente már azzal köszönt, hogy: “Ne aggódjon Úrnőm, fog az menni”. (Szerintem mindjárt jobban menne, ha hajlandó lenne végre Arwennek szólítani, ahogy arra már ezerszer megkértem.)
417., kilencedik hó, 3. nap:
Na, jól van, megy ez! Annak ellenére, hogy azt hittem, sosem tanulok meg vívni, ma egész szépen lefegyvereztem Glorfindelt, aki teljesen el volt ragadtatva velem. Hát azt azért nem kéne, de végül is tőlem ez nagy teljesítmény volt.
418., második hó, 8. nap:
Ma először végre sikerült íjászleckémen eltalálnom a céltábla közepét, mire a közeli bokrokban rejtőzködő kertészek tapsorkánban törtek ki (biztosan csak azt remélik, ezentúl máshol fogok gyakorolni, de azért jól esett). Glorfindel két centivel a föld felett lebegett örömében, majd közölte, hogyha ezt még párszor megcsinálom, akkor jöhet a lovasíjászat! Azt hiszem, kicsit elájultam...
*by NOX (érdemes meghallgatni, biztos Feanornak is tetszene )
