2 hét múlva:
Azt hittem hanyatt esek, amikor ma reggel bemasírozott a szobámba Númenor története 10 (!!!) kötetben, valamint a könyveket cipelő Apa. Megijedtem, hogy ebből most mi lesz, csak nem kell az egészet megtanulnom?? Apa azt mondta, nem, egyelőre elég lesz a királyok/királynők névsora és rövid életrajzuk. URALKODÁSI SORRENDBEN!

445.:
Nem tudom, Apa szándékosan akarja-e nehezíteni az életemet, mindenesetre nagyon jól csinálja. Amellett, hogy meg akarja velem taníttatni Númenor uralkodóinak HOSSZÚ és NYELVTÖRŐ neveit, a mai vacsoránál kijelentette: ő nem haragtartó típus, ezért ősszel rendez egy vadászatot, amire meghívja Thranduilékat is.
Én igazság szerint nagyon élvezem ezeket a vadászatokat, főként mivel nem az állatok elejtése a lényeg. Apáékkal és a főurakkal lovagolunk egyet az erdőben, ha valaki talál egy friss nyomot, vagy egy állatot, követi, amíg meg nem unja, aztán kezdődik újból. Én közben igyekszem úgy tenni, mintha nem látnám, amint bátyáim eltűnnek egy bokorban valamelyik főúr lányával, húgával, vagy amint Apa és Anya teszik kettesben ugyanezt.
Igen, így nagyon jó mulatság, na de a Zöld-erdő uralkodói elitjével megspékelve...biztos katasztrófa. Szerintem erre Anya is gondolt, mert velem egyszerre kezdett el tiltakozni:
- Megőrültél drágám, ide engedni azok után, amit anyámról meg a lányunkról mondott?!
- Apa, ezt nem gondolhatod komolyan! Emlékezz vissza, mi lett a vége legutóbb!
Testvéreimből persze előjött a bölcs és szerető fivér:
- Még csak az kellene, hogy az a nyápic kis szöszi megint a húgunk körül ólálkodjon!
Apa azonban most az egyszer nem hagyta magát meggyőzni, tehát fél év múlva Thranduil és Legolas érkezése várható. Szentséges Eru, mi lesz itt?

445., kilencedik hónap, 17. nap:
Na, a fogadásukon és az első közös vacsorán túl vagyunk. Hogy őszinte legyek, rettentően kellemetlenül éreztem magam, az este nagy részében vagy a cipőm orrát, vagy a tányéromat fixíroztam. Thranduilra se nagyon mertem nézni, hát még Legolasra! Egyfolytában az a csók járt a fejemben. Anya később meg is kérdezte, hogy miért voltam végig úgy elpirulva. Ha tudná...

Kilencedik hónap, 19. nap:
A vadászat 1. napja:
Nemsokára kezdődik a vadászat, kíváncsi vagyok, mi fog belőle kisülni. Ami vendégeinket illeti: Thranduillal eddig kétféle szóváltásom volt: „Jó reggelt” és „Jó éjszakát”. Igazából a fiával sem beszéltem sokkal többet, Legolas viselkedése ugyanis egy másik végletbe csapott át: nem szerenádozik az ablakom alatt éjjelente (ezért Imladris egész lakosságával egyetemben hálás lehetek), nem próbál meglesni fürdés közben, nem ismétli állandóan, hogy szerelmes belém, épp ellenkezőleg: ha találkozunk, elpirul, nem mer a szemembe nézni, csak motyog valami köszönésfélét. Képtelenség rajta kiigazodni.

Este:
Nos örömmel jelenthetem, hogy (félelmeimmel ellentétben) ez volt életem eddigi legjobb vadászata. Visszagondolva is folynak a könnyeim a nevetéstől:
Elladan és Elrohir, akik összevesztek azon, melyikük segítsen fel a nyeregbe (miközben már régen felültem).
Thranduil, aki reggeli közben agyonra hencegett a lovaglótudományával, ennek ellenére háromszor is arccal a sárban landolt.
Legolas, aki a mögötte haladó Glorfindelnek magyarázott nagyban a legutóbbi zöld-erdei mókusvadászatról, ezért nem hallotta, amint Apával kórusban üvöltjük: „Vigyááázz, faáág!!!” Mire meghallotta, már mindegy volt. Fél órán át élesztgettük.
Egyébként, ha ki akarnánk osztani a Nap Főszerencsétlenje érdemrendet, kétség kívül Thranduil lenne az abszolút győztes. Miután az első esését követően vissza akart ülni a lovára, az állat fogta magát és elnyargalt. Aztán ezt eljátszottá még párszor. Ráadásul királyunknak maga a vadászat sem ment valami jól...Rendben, elismerem, ebben az én kezem is benne volt. Mikor láttam, hogy célba vesz egy fácánt, szándékosan arra galoppoztam, lehetőleg minél nagyobb zajt csapva. A fácán persze elrepült.
- Ó, elijesztettem? Nagyon sajnálom –néztem Thranduilra ártatlan mosollyal. Láthatólag megfordult a fejében, nem járna-e kevesebb gonddal, ha mondjuk most szépen lenyilazna, de végül nem próbálkozott.
Legközelebb egy szarvast nézett ki magának, csak hát még az íját sem volt ideje felhúzni, az állat eltűnt- köszönhetően egy jó hangos tüsszentésemnek. Erre Thranduil kilőtt egy nyilat a hozzám legközelebb álló fába. Szegény, azt hitte ennyi elég, hogy megijesszen. Ezután csak kétszer találkoztunk, min a kétszer épp egy sártócsából próbált kimászni, több-kevesebb sikerrel. Mikor este visszamentünk a palotába, úgy nézett ki, mintha a szőke haját befestette volna barnára, minden lépésnél sáros lábnyomot hagyott maga után a frissen felmosott kövön (Anya és a személyzet legnagyobb örömére), végül még vacsora előtt elaludt egy karosszékben.

A vadászat 10., egyben utolsó napja:
Jogosan állíthatom, hogy az elmúlt 10 napot mindennek lehet nevezni, csak eseménytelennek nem. A legizgalmasabb szerintem az 5. nap volt, amikor este észrevettük, hogy furcsa mód kevesebben vagyunk, mint induláskor. A végén kisült a probléma: Legolas és fél kísérete (mind a zöld-erdei tündék közül) eltűnt. Több se kellett Thranduilnak, ész nélkül vágtázott vissza megkeresni a fiát, a többi zöld-erdei utána. Annyi eszük persze nem volt, hogy megvárjanak valakit, aki kiismeri magát errefelé. Nem, ők rohannak bele a vaksötét erdőbe, ahol még nappal is eltévedtek párszor, hát még éjszaka.
Apa először nem éppen illendő kifejezésekkel körülírta vendégeink értelmi képességeit, majd dühöngve parancsba adta, hogy gyerünk vissza megkeresni őket. Az idő éjfél felé járt, a társaság egyik része félig aludt, másik része Mandoshoz kívánta a lökött vendég-pereputtyot, de azért csak fogtuk a fáklyákat, csak felültünk újból a lovunkra, csak nekiálltunk kiáltozni utánuk, miközben az orrunkig se nagyon láttunk. Hajnali 3 óra felé nagyjából sikerült összeszednünk a bandát, Legolas azonban – nehogy véletlenül minden rendben legyen – nem volt sehol. Thranduil (akit mellesleg egy árokból szedtünk ki) verte a fejét egy fa törzsébe, közben azt ismételgette, hogy ez az ő hibája, nem volt jó apa, Eru most így bünteti, amiért olyan sokszor bánt rosszul a gyerekével,jajajajj, mi lesz most vele, örökös nélkül marad a Zöld-erdő...Apa végül megunta, odament őfelségéhez, galléron ragadta és lekevert neki egy pofont. Királyunk erre csuklott egyet, majd (mindenki legnagyobb megkönnyebbülésére) elhallgatott.
Apa végül azt mondta, most úgysincs értelme tovább keresgélni, reggel folytatjuk. Így tehát visszamentünk a palotába, szerencsétlen Thranduilt hárman hatfelől támogatták közben, mert állandóan le akart szédülni a lóról.
Aztán amikor kijöttünk az erdőből, meghallottam a vízesés zubogását és...hirtelen bevillan. Fogalmam sincs, hogyan vagy miért, egyszerűen csak rájöttem. Mielőtt bárki az utamba állhatott volna, megfordítottam Linútielt, vágtába ugrattam, keresztülszáguldottunk a fél erdőn, egészen a Brúnien-ig. Ott leugrottam a nyeregből, majd elkezdtem futni a part mentén, miközben magamban ezt hajtogattam: „Hol vagy? Hol vagy? Jaj, Eru segíts, hol van már?”. Végre megtalálta: ájultan feküdt a parton, a ruhája csupa víz, a lova ott járkált fölötte.
- Legolas! – sikoltottam és rohantam hozzá. – Legolas! Legolas, könyörgöm, térj magadhoz! Kérlek szépen, ne kelljen megtennem...Na jó, a fene esne bele - azzal szépen elkezdtem szájon át lélegeztetni, ami szépen hatott, úgyhogy kiköhögött egy jó adag vizet (egyenest a ruhámra, de ez akkor nem sokat számított), majd felült.
- Úrnőm...megmentette az...életemet...- nyögte két köhögés között.
- Jól van, semmi baj, mindjárt jobban leszel, csak köhögj nyugodtan.
Pár perccel később:
- Rendben vagy?
- Igen, illetve az hiszem.
- Hogy kerültél a vízbe?
- Fogalmam sincs...nem emlékszem.
Ez igazándiból kicsit fura volt nekem, de nem akartam faggatni szegényt, így is eléggé be volt ijedve, ráadásul didergett is. Nem is csoda, ősszel, éjszaka, vizes ruhában. Persze, először arra gondoltam, hogy jobb lenne, ha levetné, de hát mégsem vetkőztethettem le (bár valószínűleg nem bánta volna), szóval ráadtam a köpenyemet, és azt mondtam:
- Ha jobban vagy, akkor gyere, menjünk vissza. Apád magánkívül van az idegességtől, szerintem mostanra az én szüleimmel is ez a helyzet. Biztos jobban érzed magad? Indulhatunk?
- Persze.
Nos ez a „persze” abból állt, hogy nagy nehezen talpra segítettem, de aztán meg rettentően szédülni kezdett, nem bírt egyedül megállni a lábán. Ilyen állapotban bolond lettem volna a lovára engedni, tehát szépen felsegítettem magam elé Linútiel nyergébe, és így indultunk hazafelé az erdőn keresztül, közben a lova ott kocogott mögöttünk. Amikor végre megérkeztünk, Thranduil (aki épp kezdett olyan tüneteket produkálni, mint Thingol Lúthien halála után) könnyek között ölelte magához a fiát, aztán engem is (bár reménykedtem, hogy ezt megúszom).
Szerencsére senki nem kérdezte, hogyan találtam rá Legolasra, Eru látja lelkem, ezt én szeretném a legjobban tudni. Mielőtt reggel 7 óra tájban végre ágyba kerültem, elmeséltem a dolgot Anyának, aki csak ennyit mondott: „Hát kicsim, megesik az ilyesmi, ha nagyon ragaszkodunk valakihez”. Közben sejtelmesen mosolygott hozzá.
Mivel tudtommal én nem ragaszkodom Legolashoz, ettől nem lettem okosabb, de ekkorra már úgyis annyira fáradt voltam, hogy ez egyáltalán nem zavart.

445., kilencedik hónap, 30. nap:
Ahogy az várható volt, Legolas szép kis tüdőgyulladást kapott. Kedves gyógyító-leánykáink persze egész nap körülötte zsonganak. Szánalmas, ahogy illegetik magukat előtte, nincs bennük semmi tartás. Ráadásul, a hagyományos hosszú, zöld gyógyító-egyenruhájukat lecserélték egy semminél sem sokkal többet takaró, átlátszó fehér mini ruhácskára. Az, hogy ősz van, a lábaik és karjaik pedig lefagynak, nem számít.
Tegnap estig beértem a feléjük küldött rosszalló pillantásokkal, de miután az éjszaka közepén már a negyedik tünde ébresztett fel azzal, hogy nem tudnék-e neki fájdalomcsillapítót/görcsoldót/nyugtatót adni, mert az ispotályban nincs senki, felöltöztem, a nagyobb hatás kedvéért fejemre csaptam a tiarámat, majd becsörtettem Legolas szobájába. Ott jókora visítás és eléggé...khm...irritáló látvány fogadott: Legolas az ágyában, körülötte az ÖSSZES gyógyító-lány, igen érdekes pozíciókban (értsd: kettő mellette, egy rajta, a többiek különböző testrészeinél csoportosulva). Hát én tényleg ritkán húzom fel magam komolyabban, de most aztán elöntött az epe rendesen.
- Mi folyik itt?! – üvöltöttem rájuk. – Talán én menjek ügyelni az ispotályba, amíg ti ...szórakoztok?! Képtelen vagyok egy óránál többet aludni, mert állandóan felébreszt valaki azzal, hogy gyógyszer kellene neki, de az ispotályból mindenki eltűnt! Mars vissza most rögtön!!! Meg ne lássalak itt titeket még egyszer éjszaka, főleg ebben a ruhában!
Miután elkullogtak, láttám, hogy Legolas vigyorogva néz.
- Te meg mit mosolyogsz?! – förmedtem rá.
- Tudtam én!
- Mit tudtál?
- Féltékeny vagy a lányokra!
- Én?! Na ne nevettess! Miért lennék féltékeny?
- Kár tagadni, úgyis látom, hogy tetszem neked!
- Te elkényeztetett kis... – nem találtam megfelelő jelzőt, szóval felkaptam egy csomag papírzsepit, hozzávágtam és kicsörtettem a szobából.