Arwen Undómiel, avagy egy neveletlen tündehercegnő naplója-9.rész

500., Harmadkor Imladris Nagy hírem van! Thranduil meghívott minket a Zöld-erdőbe. Apa (kis habozás után) elfogadta az ajánlatot, szóval mos ismét jókora keveredés van nálunk: szeretett Atyám Gildort oktatja ki arról, mi a teendő, ha mondjuk egy ellenséges sereg lerohanja a várost, amíg nem vagyunk itthon (mivel legutóbbi kiruccanásunkkor Glorfindel maradt itthon-azt mondja, azóta is rémálmai vannak-, ezért most ő jön velünk, Gildor pedig marad házat-népet őrizni). Közben Anya a yavannildék elől menekül, akik azzal nyaggatják, vigyük őket is magunkkal (nyilván beleuntak a félmeztelen kovácsfiúk bámulásába és némi újdonságra vágynak). Én a ruháimat válogatom, bátyáim pedig azzal szórakoznak, hogy elrejtik a dolgaimat mindenféle lehetetlen helyeken (a mélypont az volt, amikor az egyik fekete, csipkés... khm... alsóneműmet felhúzták a zászlórúdra, és addig ott lengedezett, amíg Apa ki nem nézett, hogy ugyan, min nevet az egész város. Ciki.)

3 hét múlva:
Na végre minden elrendezve, holnap reggel indulunk. Épp ideje, már kezdett az egész csomagolás az idegeimre menni. Nem értem, miért kell magammal vinnem a fél ruhatáramat, majdnem az összes ékszeremet és cipőmet, meg az egész fésülködő-készletemet, ami önmagában egy teljes útitáskát elfoglal. Azt bezzeg nem engedték, hogy az állataimat is elvigyem! Nem baj, kedvenc fekete macskámat, Thúle-t, azért majd reggel belecsempészem a nyeregtáskámba. Bár ez talán nem is annyira jó ötlet, mivel Glorfindel hozza magával a kutyáját, Bonit. (A kis négylábú erucsapása egyébként mostanában felvett egy rendkívül idegesítő szokást: előszeretettel oson be Legolas szobájába és hordja szét az alsónadrágjait. (Például a főtéren, utcákon, rózsakertben...) Ezzel egyébként nem csak a hercegnek okozott már kellemetlen pillanatokat, hanem mondjuk nekem is. Képzelheted, kedves naplóm, milyen érzés volt, amikor a szobámból kilépve egy RÓZSASZíN FÁKKAL és MÓKUSOKKAL díszített alsógatyát fújt az arcomba a szél.)


1 hónap múlva:
Szerencsére Thranduil azt mondja, nemsoká megérkezünk. Hála Erunak, már nagyon idegesítő volt öt percenként ezt hallgatni: „Ott vagyunk már, Úrnőm???”
Glorfindel épp most esett orra negyedszer egy alattomosan megbúvó gyökérben (csak ma), és olyasmit mormog, hogy Gondolinba is egyszerűbb volt bejutni. Királyunk ezt bóknak vette.


501., Harmadkor
Zöld-erdő, Thranduil palotája:


Itt tartózkodásunk nagyon vidáman telik. Mindjárt a megérkezésünk sem volt problémamentes: alig csukódott be mögöttünk az ajtó, csak annyit hallottam: „Ne, nem szabad!”, a következő pillanatban leterített a lábamról egy hatalmas barna-fehér szőrtömeg, és lelkesen kezdte nyállal beteríteni az arcomat. Miután Apa, Thranduil és a bátyáim együttes erővel leszedték rólam azt a monstrumot, megállapítottam, hogy nem egy szőrös sárkánybébiről van szó, hanem egy óriási kutyáról (aki szerintem egyik oldalról medve, másik oldalról farkas dédszülőkkel büszkélkedhet). Mialatt próbáltam az arcomról és a ruhámról eltüntetni az állat szimpatizálásának ragadós bizonyítékát, királyunk olyat tett, amit belőle végképp nem néztem volna ki: letérdelt a kutyához, elkezdte szeretgetni, közben gügyögött hozzá: „Maszatka, szemem fénye! Hiányzott neked a papa? Te nagyon hiányoztál ám apucinak.” Összenéztünk a bátyáimmal. Mindhárman ugyanarra gondoltunk: „Ez hülye.” Hogy lehet egyáltalán Maszatkának elnevezni egy ekkora állatot???
Aztán jött Galion, Thranduil pohárnoka, aki egyben lakáj és kutya-bébicsősz is. Nagyjából hétszer kért elnézést Maszatka akciója miatt, majd még ötször csak úgy megszokásból, majd végre elszállásoltak minket. Bátyáim, Glorfindel, én és fél kíséretünk a 5-ös számú folyosóra kerültünk, Anya és Apa kíséretünk többi tagjával a 7-es számú folyosón vannak. Apa kissé morgolódott, hogy ő nyugodtabb lenne, ha szem előtt lennék. Elladan bíztatóan megveregette a vállát:
- Ne aggódj, Apu, majd mi vigyázunk rá! Ugye, öcskös?
Mire Apa:
- Hát engem éppen ez nyugtalanít.


Este, a vacsoránál jött a következő érdekes jelenet. Az egyik felszolgáló épp egy tál paradicsomszószt hozott be, amikor megbotlott Maszatkában, elesett, a tál pedig-tartalmával együtt-kecsesen és légiesen Thranduil fején landolt. Királyunk hidegvérét megőrizve levette a fejéről alkalmi „kalapját” és indult volna átöltözni. Ám ekkor bejött Galion, aki -mikor meglátta Thranduil csupa-piros fejét - kirohant a folyosóra, közben torka szakadtából üvöltött: „Segítséééég!!! Merénylet! Merénylet!!!” Két perc sem telt bele, máris bezsúfolódott az egész őrség, kissé bamba ábrázattal, mivel fogalmuk sem volt, hogy akkor most kit is kell elfogni. Végül Thranduilnak sikerült a helyzetet megmagyarázni, a kedélyeket lecsillapítani, a közben elájult Galiont pedig fellocsolni, majd elment átöltözni. Miután visszajött, úgy lerészegedett a tiszteletünkre, hogy három tündének kellett a szobájába vezetni. Bár el kell ismernek, Apa sem maradt teljesen józan, bátyáim és Legolas pedig összekapaszkodva énekelték a „Kis csónakom leng a Tenger vizén...*” kezdetű teler népdalt (ilyet se látni minden nap!). Végül az asztaltársaság néhány józanul maradt tagjának, valamint pár segítőkész helyi tündének köszönhetően sikerült mindenkit a szobájába kísérni.


503., harmadik hónap, 20. nap:
Ma Glorfindellel sikerült felforgatnunk a fél palotát és közröhely tárgyává tennünk Thranduilt. A következőképpen történt a dolog: kedves cicuskám, Thúle (mégis elhoztam magammal) kiszökött a szobámból, én meg utána („Ci-ci-cic, gyere ide cicuskám!”). Óriási pechünkre Boni is ezt az estét választotta a szétnézésre, ráadásul amint meglátta a macskát, egy csatavakkantással a nyomába eredt. Glorfindellel fej-fej mellett rohantunk utánuk, de aztán valahol a 4. és a 6. folyosó között szem elől vesztettük őket.


- Hová lettek?
- Nem tudom!


A válasz nem sokat váratott magára. Az egyik pillanatban egy „Áááá!!! Segítség!!!” kiáltást hallottunk, a következőben elszáguldott előttünk Thúle, majd Boni, végül Maszatka - aki a nyakán lévő póráz végét markoló Thranduilt húzta maga után! Meg kell mondjam, nagyon mulatságos látványnak tartottam volna, ha nem fenyeget az a veszély, hogy kutyástul, macskástul kihajítanak minket innen, ezért aztán-egy ijedt pillantás-váltás után-veszettül rohanni kezdtünk a kis csapat nyomában. Mostmár nem volt nehéz követni őket, királyunk ugyanis úgy üvöltött, mintha nyúznák. A pórázt viszont nem volt hajlandó elengedni Eruért sem, ígyhát minden kanyarban széles íveben nekivágódótt a falnak (közben kisebb-nagyobb kárt téve a berendezésben). Az ordítozás hangjára kezdtek előszállingózni a tündék, annyi esze természetesen egynek sem volt, hogy megpróbáljon segíteni. Eképpen robogtunk be végül a trónterembe, ahol véletlenül pont ott volt kis családom többi tagja, néhányan a kíséretünkből, valamint Legolas is (aki-mikor meglátott minket - egy „Magasságos Eru!” kiáltással - helyből felugrott vagy másfél méter magasra, a fejét be is verte a mennyzetbe). Lefutottnk nagyjából még két kört a trón körül, majd ráordítottam a fivéreimre, hogy tegyenek már valamit, mire ők rávetették magukat Maszatkára, Apa felkapta Bonit, Anya Thúle-t, Legolas pedig-könnybe lábadt szemekkel és egy púppal a fején-próbálta élesztgetni az apját.
- Kislányom – fordult hozzám esdeklő arccal Apa – könyörgöm, mond, hogy te csak véletlenül keveredtél ebbe bele!
- Háát...één... – közben telepatikusan Glorfindelnek: - Futás!-ezzel kispuriztunk a teremből.


515., Harmadkor
Zöld-erdő, Thranduil palotája


Na tessék, már megint. Nem értem. Én egyáltalán nem az a fajta lány vagyok, aki csak úgy megcsókol minden jóképű fiút, aki az útjába kerül, aztán most meg...Inkább kezdem az elején: a palota kertjében van egy tó, fákkal körbevéve. Itt ültem az egyik víz fölé hajló ágon, amikor jött Legolas.
- Nem zavarom, Úrnőm? - kérdezte.
Tudom, egyből el kellett volna küldenem, dehát Eru nevére, honnan tudhattam volna, hogy mit akar??? Szóval ezt válaszoltam:
- Egyáltalán nem.
Ezután fogta magát, felmászott mellém, majd elkezdett hízelegni, hogy nálam szebbet még nem látott, milyen selymes a hajam, milyen gyönyörő kék a szemem...egyre közelebb húzódott hozzám, az ajkai gyanúsan kezdtek az enyémek felé közelíteni, amikor RECCS! Az ág letört alattunk, mi pedig hatalmas csobbanás kíséretében a tóban landoltunk. Mikor nagy nehezen sikerült őt kivonszolnom a vízből, két dolog vált világossá:


1. Legolas továbbra sem tud úszni.
2. Ezt az alakot egész biztosan Mandos szabadította rám.


Föléhajoltám életfunkció-ellenőrizni, arra azonban végképp nem gondoltam, hogy ő nagyonis magánál van. Amikor már elég közel hajoltam hozzá, hirtelen elkapott, a hátamra fordított és megcsókolt, de úgy...madarakat láttam és csillagok csiripeltek. (Vagy fordítva?) Közben két hangocska kezdett veszekedni a fejemben: az egyik azt üvöltötte, hogy „Lökd már el magadtól, te hülye!” a másik meg azt, hogy „Csókold már vissza, te szerencsétlen!”. Sajnos az utóbbi bizonyult hangosabbank...Ki tudja, hová fajultak volna a dolgok, ha nem jelenik meg Elrohir...Mindenesetre megjelent, lerángatta rólam Legolast és elkezdte püfölni („Nesze, te liliomtipró! Nesze, te anyaszomorító! Majd adok én neked! Hogy merészelsz hozzáérni a húgomhoz?!”) én meg visítoztam, hogy de azonnal fejezzék be.
Nem sokkal később a hangzavarra odacsődült a fél palota, élükön Elladannal és Glorfindellel. Mire sikerült szétválasztani a küzdőfeleket, megérkezett Thranduil is, Apával és Anyával együtt.
- KUSS LEGYEN!!! – rendelkezett királyunk, mikor a zaj továbbra sem volt hajlandó elcsitulni, majd megkérdezte :
- Mi történt már megint?
Erre a bátyám és Legolas egymást túlkiabálva kezdték a maguk verzióját előadni :
- Rámászott a húgomra!!!
- Ez az idióta nekemtámadt!!!
- CSÖND LEGYEN!!! – Thranduil megköszörülte a torkát, majd miután alaposan a fia szemébe nézett, így szólt:
- Gyermekeim, én nagyon nem szeretném, ha öreg napjaimat közöttetek bíráskodva kellene eltöltenem, ezért mindannyiótokat kérlek, hogy a jövőben senki ne akarja agyonütni a másikat, senki ne rontson meg senkit, vagy ha mégis, akkor lehetőleg éjszaka, zárt ajtók mögött tegye. Érthető voltam? Akkor jó. Elrohir, Legolas, fogjatok kezet...Gyerünk, lássam! Na, így már más.


Miután rendeződött a helyzet, Thranduil visszaküldött minket a palotába. Elindultam a szobám felé átöltözni, közben bátyám mellettem jött és be nem állt a szája.
- Ha még egyszer molesztálni merészel, csak szólj nekem, kicsim, úgy rúgom hátsón, hogy nagyapáig repül!
Épp azt akartam kérdezni, vajon Celeborn, vagy Earendil nagyapára gondol-e (valószínűleg az utóbbira), amikor közeledő hangok ütötték meg a fülemet.
- Pszt! Hallod ezt?
- Mit?
- Gyere! – karon fogtam Elrohirt (aki meglepetésében tiltakozni is elfelejtett), behúztam egy szobor mögé, és füleltünk.
- Fiam, hányszor mondjam már neked, hagyd békén azt a lányt! – dohogott egy igencsak ismerős hang.
- De apám, én szeretem őt!
- Szereted, szereted...Hányszor hallottam én már ezt tőled!
- Tényleg szeretem! Sosem láttam még ilyen szép, ilyen kedves lányt. Bárcsak a feleségem lenne...
- Na, ezt már komolyan verd ki a fejedből, vagy én teszem meg! Olyan apóst akarsz, aki a fehéret is feketének látja, meg olyan sógorokat, akikben annyi felelősség sincs, mint egy tízéves gyerekben?
Elrohir mocorogni kezdett, de miután kicsit bokán rúgtam, abbahagyta.
- Szerintem nincs velük semmi baj.
- Ne mondd, és az a monokli a szemed alatt?
- Ha rájönnének, hogy nem bántani akarom a húgukat, minden másképp lenne.
- *ideges sóhaj* Hallgass ide, fiam, ha annyira akarod azt a lányt, akkor tessék, itasd le, vidd a szobádba, aztán csinálj vele, amit akarsz, de ne nyilvánosság előtt, mint ma délután! Legalább az erkölcsösségünk látszatát őrizzük már meg!
- *kiborulva* Én papolhatnék neked leitatott lányokról meg erkölcsösségről! Azt hiszed, nem tudom, hogy minden éjszaka másik nővel alszol?! Szépen őrzöd anyám emlékét...
Csatt!
- Aú!
- Ezt...ne merészeled...szóbahozni...még egyszer!
Távolodó léptek zaja, majd csend.
Döbbenten néztünk egymásra a bátyámmal. Egyikünk sem tudta eldönteni, hogy ezt most mire vélje.


Este, vacsora után, mindkét fivéremet bevittem magammal a szobámba. Elrohir leült, elővette a tőrét és élezni kezdte, én pedig elmeséltem Elladannak a délutáni eseményeket. Gondoltam, hátha ő tud valami normálisat mondani, én ugyanis még mindig le voltam dermedve, Elrohirnak pedig az egészből csak annyi esett le, hogy Legolas...khm...testi vágyakat táplál irányomban (tőr-élezés közbe ilyeneket motyogott: „ Leitatni, mi?...Csak menjen a közelébe...Majd adok én neki...Van képe...”).
- Hm – vélte Elladan pár perc gondolkodás után. – Nem értem, Thranduil-nak mi baja lehet veled...Jó, Apa talán nem épp egy vidám fickó, ami pedig minket illet...elismerem, néha kicsit gyerekesen viselkedünk...de azért jobb, mintha olyan karótnyeltek lennénk, mint...
- Itt nem is erről van szó – állítottam le.
- De akkor is... nem értem...
Tehát ennyire jutottunk.


1 hét múlva:
Atya Eru, micsoda nap volt! A fejem zúg, a lábaim remegnek, Glorfindel pedig mindenhová utánam jön, és a kezemet szorongatja. Ja, hogy miért is szorongatja ő az én kezemet? Na az egy érdekes történet...
Úgy kezdődött, hogy tegnap éjszaka Thranduil meg a fia éktelenül összevesztek. Az igencsak hangosra sikerült szóváltás okára ma reggel derült fény, amikor királyunk ezzel állt oda Apa elé:
- Elrond, én tisztelettel megkérem a kedves lányod kezét.
Thranduil... Az én kezemet... Eru az égben... Én, mint a Zöld-erdő királynője és Legolas mostohaanyja... Még elképzelni is szörnyű!
Apa és Anya a bátyáimmal egyszerre jelentették ki:
- Azt nem!
- Ugyan, miért nem? Elrond, gondolj bele! Mikor lesz mégegyszer ilyen lehetőséged? A lányodból királynő lehetne! Azonkívül... – és felsorolt még néhány érvet. Láttam, hogy Apa elgondolkodik a dolgon, szóval egyre ijedtebb arcot vágtam. (Egyébként ekkor tűnt fel, hogy Legolas nincs sehol, a közelben lévő konyhából ellenben olyan hangok szűrődnek ki, mintha valaki épp most törné szét darabonként a kristálypoharakat.)
- Miért ne lehetne a feleségem? – ismételte kérdését Thranduil. Ekkor jött a megmentőm, a belépő Glorfindel (!!!) személyében.
- Azért nem – mondta, miközben odajött hozzám és átkarolta a derekamat – mert ő az én menyasszonyom.
Ezután igen érdekes telepatikus beszélgetések következtek:
- [Glorfindel, mit művelsz?]
- Igen, már egy éve jegyesek vagyunk. [Úrnőm, tegyen úgy, mintha szerelmes lenne belém.]
- [De…]
- [Tegyen úgy, ha nem akar Zöldfülű Thranduil neje lenni!] Jól mondom, Elrond uram?
Apa szerencsére időben észbekapott:
- Igaz, nagyon igaz. Jövő nyárra tűztük ki az esküvő időpontját. Ugye, drágám?
- Igy van – helyeselt Anya.
Ekkora már fivéreim is megértették a helyzetet, nagy vigyorogva vállon is veregették „jövendő sógorukat”. Én közben nem győztem hálálkodni:
- [Az életemet mentetted meg.]
- [Bármikor szívessen megtenném, Úrnőm.]
Itt azonban korán sem ért véget a bonyodalom:
- Akkor, uram – fordult Thranduil Glorfindel felé – én kihívöm önt párbajra.
- Azt nem! – vágta rá egy hang, ami – hogy, hogy nem – az enyém volt. Mire észrevettem magam, ott álltam Glorfindel előtt, farkasszemet nézve az elképedt Thranduillal.
- [Úrnőm, mit művel?] – tette fel az igen helyénvaló kérdést „vőlegényem”.
- [Nem hagyom, hogy egy botcsinálta király-utánzat neked essen, az orrom előtt. Elvégre a menyasszonyod vagyok, nem emlékszel?]
Ekkor királyunk eltette a kardját, odajött hozzám, és elkezdett kedveskedni:
- Ugyan, szépségem, miért választanád ezt a nincstelen kis senkit, amikor mellettem mindenki csak a te parancsaidat lesné, a legszebb ruhákat és ékszereket hordhatnád. Nem lenne jó, cicuskám?
Nagy nehezem túltettem magam afeletti felháborodásomon, hogy ez a muskátli-koronás alak „kis senki”-nek volt képes titulálni GLORFINDELT, majd a tőlem telhető legnyugodtabb hangon felvilágosítottam:
- Tudja, nem minden forog csak a kincsek körül.
Erre mit csinált? Nevetni kezdett.
- Á, értem már honnan fúj a szél! Inkább a fiam kellen, igaz? Édesem, ha szülsz nekem néhány gyereket, utána azzal bújsz ágyba, akivel akarsz.
Néha komolyan megijedek azon, minek nézhet ez engem. A java azonban csak most jött:
- Barbár!!! - üvöltötte Thranduil arcába Glorfindel. – Megsértette a menyasszonyom becsületét!!!
- Engem mersz barbárnak nevezni, te sápkóros Mandos-töltelék?! Védd magad! – és kivont karddal egymásnak estek.
Anya meg én kórusban elkezdtünk visítani, Apa quenya káromkodás-bemutatót rögtönzött, bátyáim pedig ordítva biztatták Glorfindelt. Végül – mit tehettem mást? – elájultam.


Mire Anyáéknak sikerült észheztéríteniük, párbajozóink már odakint ölték egymást. Épp kezdtem komolyan aggódni, amikor az alábbiakat hallottuk: „Ááá! PLACCS!” Szaladtunk a kerti tóhoz, aminek partján –nagy vigyorogva – ott állt „jövendőbelim”, királyunk pedig épp próbált kikecmeregni a vízből (ami csak negyedszerre sikerült neki).
- Nem bánom – nyögte végül. – Legyen a magáé. Úgysem fog bírni vele – azzal visszament a palotába átöltözni.
Ezek után úgy döntöttünk, legjobb lesz a közeljövőben hazamenni.

 


3 nap múlva:
Várhatóan 2 hét múlva indulunk, ez alatt a 2 hét alatt azonban kénytelen leszek mindenhová kézenfogva járni Glorfindellel, mivel demonstrálnunk kell a „nagy szerelmünket”. Nem mintha bármi kifogásom lenne ez ellen, csak eléggé idegesítő az a vigyor, amivel mindenki ránk néz, meg egész nap hallgathatom a jó - vagy éppen rossz - kívánságokat.
Ami Legolast illeti, vele mostanában egy szót sem beszéltem, folyton fájdalmas arccal néz rám, „vőlegényem” felé pedig gyilkos pillantásokat vet. Egyszóval maga alatt van. De nagyon. Szegénykém...Elmondanám én neki az igazságot, de hát nem lehet, mert itt a cseppkőnek is füle van, ha pedig Thranduil megtudja, akkor kész a katasztrófea! Abból pedig egy is elég volt, köszönöm szépen.


5 nap múlva:
A mai nap (vagyis az őrület tetőpontja) után elutazásunkat előbbre hoztuk, tehát nem 1 hét múlva, hanem holnap reggel indulunk. Mi is történt?
Épp a fürdőkádban ültem (mindig a legjobbkor üt be a krach), amikor Glorfindel dörömbölni kezdett az ajtón:
- Úrnőm... Vagyis drágám, jöjjön... illetve gyere gyorsan, baj van!
- Mi a fene az már megint?! – kiáltottam ki dühösen, mert tényleg fogalmam sem volt, mi jöhet még.
- Elrond úr összeverekedett Thranduillal!
Ilyen nincs!, gondoltam, majd kiugrottam a kádból, felkaptam a fürdőköpenyemet és úgy, ahogy voltam – fürdőköpenyben, víztől csöpögő hajjal, mezítláb- kirohantam.
Glorfindel, amikor meglátott, egyszerűen a dekoltázsomon felejtette a szemét.
- Hahó! Itt vagyok fent!
- Mi? Hogy? Tessék? Ja, ja, persze, igen...
- Még csak jegyesek vagyunk, nem emlékszel? – vigyorogtam. – Na, hol vannak apáék?
- Persze, izé... erre jöjjön... vagyis gyere, Úrnőm... akarom mondani, kedvesem...
Bementünk a trónterembe, ahol eléggé szokatlan látvány fogadott: Apa (APA) és Thranduil veszettül csépelték egymást, körülöttuk ott ugrált a fél palota, és visongva szurkolt a neki szimpatikus küzdőfélnek.
- Válasszátok már szét őket, a mindenit neki! – üvöltöttem rá bátyáimra, meg néhány különösen izmos tündére.
- Ne már, kisasszony, ilyet nem minden nap látni! A két főméltóság verekszik, ön meg fürdőköpenyben...
- MOST!!!
- Jól van, jól van...
Az akcióba a két kutya is bekapcsolódott, Maszatka ugyanis Apa köpenyét ragadta meg, Boni Thranduil bokájába mélyesztette a fogait („Aúúú!!! Eressz el, te korcs!”). Persze, Thúle sem akart kimaradni a mulatságból, így hát ráugrott királyunk vállára és mind a tíz körmét belemélyesztette. Úr Eru, azt az ordítást!
Később, mikor a két tábor már biztonságos távolságra volt egymástól, Apa elmesélte a történteket: a trónterem ajtaja előtt elhaladva meghallotta, amint őfelsége engem szidalmaz a jelenlévőknek, mire berontott, nekiesett, hogy „Te mókusok fejedelme, ne merészeld ócsárolni a lányomat!” , a többit meg már tudjuk.
Ez hihetetlen...Apa képes volt verekedni...az én becsületemért...Olyan büszke vagyok rá!
Most viszont mennem kell csomagolni. Azt hiszem, kicsit hiányozni fog ez a hely...nem, inkább mégsem.


Másnap:
Rövid és formális búcsút követően útnak indultunk. Egyedül Maszatka adta jelét annak, hogy hiányozni fogok neki, mégpedig az alábbi módon: felágaskodott, a két első mancsát a vállamra tette és megnyalta az arcomat. Kíváncsi vagyok, ki taníthatta meg erre... Sajnos Legolastól el sem tudtam köszönni, mivel ő egész egyszerűen eltűnt. Van egy olyan érzésem, hogy fogunk még találkozni.


2 nap múlva:
Furcsa, mintha megszaporodott volna a kíséretünk.


Másnap éjszaka:
Hát ez nem igaz...Ez a szerencsétlen képes volt utánunk jönni! Hogyhogy csak én vettem észre?? Most szóljak Apának? Egészben lenyelné...Nem baj, előbb jól megmondom neki a magamét, aztán majd meglátom. Megyek is.


Később:
Oké, ez nem egészen úgy sült el, ahogy terveztem.
Tehát odamentem Legolashoz, azzal a szándékkal, hogy de most leteremtem. Ennek neki is kezdtem, az alábbi módon:
- Te meg mit keresel itt?
- Parancsol, Úrnőm?
- Jaj, Legolas, vedd már le a csuklyádat, tudom, hogy te vagy!
- Honnan ismert fel?
- Lássuk csak... a menet végén sompolyogsz, nem szólsz senkihez, állandóan háttal állsz nekem... ja, és a fenyőillatú parfümödet egy mérföldről érezni.
- Hát lehettem volna ravaszabb is, de...
- Nincs semmiféle de! A maradék eszed is elment? Hogy jöhettél utánunk? Ha Apa rájön, rögtön kifordít a bőrödből. Na és Thranduil? Azt fogja hinni, hogy elraboltunk! A végén még képes lesz...Te jó Eru, mi a baj? – kérdeztem ijedten, mikor feltűnt, hogy könnyes szemekkel néz rám.
- Apám kitagadott – nyögte, majd sírva a nyakamba vetette magát.
Gyorsan arrébb húztam, nehogy valaki észrevegye a jelenetet (szerencsére a társaság nagy része aludt), és leültettem egy sziklára.
- Mi történt? – kérdeztem, mikor kicsit megnyugodott.
Végül (jópár vállamra borulós nyöszörgés-szünetet beiktatva) elmondta a történetet: az elutazásunk előtti este megint összeveszett az apjával (akkor mégsem álmodtam, hogy kiabálást hallok), a fejéhez vágta, milyen aljas és önző, amiért – nem törődve az ő érzelmeivel – volt képe megkérni a kezemet. Mikor ezt mind a fejére olvasta, Thranduil kitagadta és elzavarta, azzal, hogy ha annyira szeret, akkor menjen el ő is velem, de eszébe ne jusson többet hazamenni.
- Mit tehettem volna? Nem maradhattam ott! – sírta Legolas. – Ráadásul minden hiába volt, mert Úrnőm férjhez fog menni ahhoz a kutyapecér Glorfindelhez, én pedig örökre elveszítem! Rajtam már csak Mandos segíthetne – ezen a ponton végképp vigasztalhatatlan lett.
Kicsit vaciláltam: elmondjam neki az igazságot, vagy ne? Végül arra jutottam, hogy:
1. – már úgyis mindegy, ki tudja és ki nem.
2. - csak így tudom visszaadni az életbe vetett hitét.
Szóval belekezdtem:
- Legolas... el kell mondanom valamit.
- Micsodát? – nézett rám nagy ártatlan világüldözöttje-tekintettel.
- Ööö... hát hol is kezdjem... Na jó, nem kertelek – vettem egy nagy levegőt és kiböktem: - Én nem vagyok Glorfindel menyasszonya.
Láthatóan nem hitt a fülének.
- Tessék? Dehát akkor...
- Hazugság volt. Azért találtuk ki, hogy ne kelljen Thranduilhoz feleségül mennem.
- Akkor igazából engem szeret? – csillantak fel a szemei. Kezdtem elveszíteni a türelmemet.
- Nem – jelentettem ki (talán kicsit erősebben, mint szerettem volna), mire visszasüllyedt a bánatába.
- Nézd, Legolas – vettem elő a legkedvesebb hangomat -, nagyon kedves fiú vagy, én igazán kedvellek téged, de nem vagyok beléd szerelmes.
- De...
- Hallgass végig, kérlek! Ha marad közöttünk ez a se veled, se nélküled viszony, akkor előbb-utóbb valamelyikünk meg fogja utálni a másikat. Azt pedig nem akarom.
- Én sem.
- Épp ezért szeretném, ha barátok lennénk. Nincs csók, nincs tapizás, viszont van...minden, ami a barátsághoz tartozik .Rendben lesz így?
- A puszi belefér? – kérdezte reménykedve.
- Hát... éppenséggel... az még elmegy – mosolyogtam, majd egy szigorúan baráti ölelés, valamint egy még szigorúbban baráti puszi után így szólt:
- Viszont még mindig nincs hol laknom.
- Várj itt, elintézem – azzal felálltam, és odasettenkedtem Apához.
- Apa! Alszol?
- Már nem.
- Apuci, drága, lenne egy kérésem.
- Valahogy sejtettem. Mondd!
- Édes, drága Apukám, az a gond, ... - és elmeséltem neki a történteket.
- Kislányom, ezt nem mondhatod komolyan! Engedjem őt nálunk lakni? Azok után, hogy kishíján elvette a szü...
- Azért ahhoz még sok kellett volna, Apu! Különben is, megbeszéltük, mostantól barátok vagyunk, tehát nincs semmi olyan.
- Próbáld meg ezt bemagyarázni a bátyáidnak! Egy héten belül ronggyá fogják verni.
- Dehogy fogják! Na jó, talán egy kicsit. Viszont, ha te beleegyeznél...
- Küldd őt ide!
- Ööö...
- Gyerünk!
- De ugye...
- Ne félj, nem fogom bántani! Menj már, nem érek rá egész éjszaka!
Tehát visszamentem Legolashoz és elmondtam Apa óhaját. Szegény úgy nézett rám, mintha ork-barlangba akarnám lökni.
- De Úrnőm...
- Ne félj, nem fog megenni! Menj már!
- Na jó...
Nagy nehezen felállt és elindult, olyan képpel, mint aki a kínpad felé tart. Fél óra múlva teljesen kifejezéstelen arccal jött vissza.
- Na, mit mondott? – kezdtem rögtön faggatni.
- Hát... először leszögezte, hogy nálam nagyobb idiótát Arda még nem hordott a hátán (Ajjaj, ez rosszul kezdődik.). Utána megfenyegetett, hogy ha megpróbálom önt... khm... elcsábítani, akkor először kasztrálni fog (Ööö...), utána bedob a tóba (Legolasról lévén szó, ez tényleg komoly fenyegetés.), majd felhúz a zászlórúdra (Juj...), saját kezűleg félholtra korbácsol (Atya ég...), végül hordóban küld vissza apámhoz (Eru, segíts!).
- És aztán? – kérdeztem remegő hangon.
- Aztán... beleegyezett, hogy önökkel tartsak Imladrisba – vigyorodott el.
Tehát ez lerendezve. Most pedig kitartóan baktatunk tovább otthonunk, és az újabb kalandok felé...

Utoljára frissítve: csütörtök, 02 november 2023 22:48

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned

Alkategóriák

Bejelentkezés

Keresés

SSL Security
Comodo SSL Certificate

Vissza a lap tetejére