520., ötödik hónap, 3. nap
Harmadkor
Imladris

Nos, kedves naplóm, itt nálunk komoly felújítási munkálatok folynak, az alábbi okokból kifolyólag: először a könyvtár teteje ázott be, aztán maga a tető vált életveszélyessé előszeretettel potyogó cserepei miatt, a festék itt-ott mállani kezdett, a kertet pedig úgy elárasztotta a víz egy kilyukadt ereszcsatorna miatt, hogy két hétig bokáig jártunk a sárban, arról nem is beszélve, mi történt ennek kövekeztében a zöldségekkel meg a virágokkal. Azt pedig még nem is említettem, amikor felmentem a padlásra megkeresni valamit, aztán csak annyit hallottam: RECCS! A következő pillanatban már egy emelettel lejjebb találtam magamat, ráadásul éppen Apa nyakába estem. Szeretett Atyám (miután sikerült feltápászkodnia) először engem mért végig, aztán a mennyezeten keletkezett Arwen-alakú lyukat, majd megjegyezte:
- Hát igen, a fiúk annak idején szerettek a miruvoros hordó fenekére nézni munka közben. Az, hogy állandóan fordítva tartották a tervrajzokat, sokkal kevesebb gondot okoz.
A történtek után Apa kisebb tanácsot hívott össze. A fő napirendi pont: „Most mi legyen?”

 - Ez a helyzet tarthatatlan – érvelt Apa. – Ma a nyakamba szakadt a fél padlás, a lányommal együtt. Amondó vagyok, hogy felújításokra van szükség. 

- Egyetértek a javaslattal – helyeselt Glorfindel, akinek bal karján egy kötés jelezte azt a helyet, ami egy falból kiálló éles szöggel került közelebbi kapcsolatba.
- Támogatom – jelentette ki Anya. – Hozzátenném, hogy néhol új bútorokra is szükség lenne. Tegnap este már másodszor szakadt le az ágyunk, pedig csak...
- Drágám, ezt talán ne most beszéljük meg! – szakította félbe Apa, mire a társaságon némi vihogás futott végig, Anya pedig elpirult.
- Én mindkét javaslattal egyetértek! – mondta Elladan, aki még élénken emlékezett arra a kellemetlen esetre, amikor egy létrára állva próbálta elérni az egyik könyvespolc legfelső sorát. Közben derült ki, hogy a létrát már a szú is használatba vette, némileg más céllal... Szegény bátyám két hónapig törött lábbal feküdt.
- Teljes mértékben támogatom a javaslatokat – csatlakozott Gildor is, akinek még most is megfájdult a feje annak az emléknek a hatására, amikor homlokon csókolta egy alászálló tetőcserép.
Ellenjavaslatot senki sem tett, így hát nekiállhattunk a terv kivitelezésének. Apa mindenkit beosztott valahova dolgozni: Legolas, a két bátyám, Silmariwen és én a könyvtárba kerültünk, ahol az összes könyvet le kellett pakolnunk a polcokról és átvinni őket a szomszédos vendégszobába, amit átmeneti raktárhelyiségnek jelöltünk ki. Eltartott estélig, mire az összes könyvet elrendeztük, bár szerintem sokkal korábban végeztünk volna, ha Legolas nem bámulja folyton Silmariwent, és nem esik keresztül minden ötödik percben egy könyvrakáson... vagy ha én nem állok le állandóan olvasgatni, de mindegy.
Másnap reggel kezdődött csak az igazi móka... illetve munka. Bátyáim mindenképpen a tető kipofozásán akartak dolgozni, de Apa közölte, hogy szó sem lehet róla, a mi ötös fogatunk szépen megy vissza a könyvtárba, kifesteni. Elrohir szerint nagyon mókás látványt nyújtottam, ahogy feltűzött hajjal, fehér sapkával a fejemen és hosszú, fehér kötényben álltam egy létrán, egyik kezemben egy kanna festék, másikban ecset. Szerencsére Apa – igen előrelátóan – közölte bátyáimmal, hogy „a festési munkálatok során” én vagyok a kisfőnök, tehát kéretik nekem szótfogadni. Átmeneti titulusomat fel is kellett használnom, két alkalommal: először, amikor bátyáim kijelentették, hogy ez a szürkés-barnás szín olyan unalmas, dobjuk fel egy kicsit a hangulatot! Ha nem lépek közbe, képesek lettek volna a híres imladrisi könyvtárat befesteni malacrózsaszínre... csak fél Középfölde röhögött volna rajtunk. Másodszor akkor kellett közbeavatkoznom, amikor a Legolas néven ismert holdkóros egyén belefeledkezett Silmariwen látványába (megint), és nem vette észre, hogy az előtte lévő falfelület helyett már a neki háttal álló Elladan ruháját festegeti.
Amíg mi a könyvtárban tevékenykedtünk, odakint is folyt a munka: Apa, Glorfindel és Lindír a tetőt foltozták, Gildor pedig az ereszcsatornát igyekezett rendbetenni. Csak egyszer néztem ki, akkor is azt láttam, amint Lindír kecsesen legurul a tetőről. Szerencsére Anya résen volt, és gyorsan alája levitált egy bokrot. Csipkebokrot, mert épp az volt a legközelebb. Lindírnek nem történt komolyabb baja (azonkívül, hogy tele lett tüskékkel), én viszont olyat sikítottam ijedtemben, hogy szegény Elrohir leesett a létrájáról, a festékesvödre pedig a fején landolt. Hát mit mondjak, elég viccesen nézett ki, de senki nem mert rajta nevetni. (Legalábbis ott rögtön nem.) Miután sikerült a festéket eltüntetni a hajáról (meg a padlóról), kedvesen megkért, hogy lehetőleg máskor figyelmeztessem a környezetemet, mielőtt áriázni kezdek, mert ez így életveszélyes.
Este, mikor leültünk vacsorázni, úgy láttam, a munkamegosztást illetően mi öten jártunk a legjobban: Apa az asztalra könyökölve és laposakat pislogva próbálta volna megdicsérni a társaságot, de szegény olyan fáradt volt, hogy csak minden második mondata sikerült érthetőre. Gildor és a kissé összetört Lindír ekkor már félig elaludtak, Glorfindel pedig próbált úgy tenni, mint aki ébren van (kevés sikerrel).
Ha belegondolok, hogy holnap még rendet is kell tennünk... nem baj, örülök annak, hogy a tető rendben, az eresz is rendben, a könyvtár fala nem lett rózsaszín, a bátyáim pedig bebizonyítottak, hogy - ha nagyon muszáj - igenis képesek együttműködni.

530. harmadik hónap, 26. nap:
Hű, kedves naplóm, mi készül itt! Igazi kis összeesküvést kezdtem szervezni, és be kell vallanom: tetszik! El is mesélem az elejétől:
Legolas és Silmariwen ma este bejöttek hozzám, nagy pirulva. Kérdeztem, mi a baj, erre elkezdtek hebegni-habogni mindenfélét. Végül meguntam és belenéztem barátnőm gondolataiba. Vajon mit láttam ott? Legolast, rózsakertet, teliholdat, jegygyűrűt... Ennyi elég is volt.
- Atya Eru! Ti eljegyeztétek egymást?
- Ühüm – láthatóan örültek, hogy magamtól is rájöttem.
- Dehát ez nagyszerű! Gratulálok! – ezen a ponton feltűnt, hogy valami nincs rendben. – Miért vágtok ilyen arcot? Nagy ég, ugye nem... !
Erre Silmariwen még jobban elpirult.
- Dehogy, hová gondolsz! Csak az a baj... – és szépen elmondta a problémájukat, ami a következő volt: tünde hagyományok szerint ugyebár, ha a férfi atyai (indokolt esetben anyai) beleegyezés nélkül veszi feleségül a választottját, akkor a házasság valójában érvénytelen (vajon Aredhel tudta ezt?). És itt jelentkezik a gond, mivel Silmariwen szülei Lórienben vannak (tehát túl messze ahhoz, hogy bármelyikük is áldását adja), Thranduil pedig... hát ugye... . A probléma első felét könnyen megoldottuk: azt tanácsoltam Legolasnak, először kérjen engedélyt Apától a házassághoz (Erukám, azt az ijedt ábrázatot!), Silmariwen szüleivel pedig lerendezheti a dolgot akkor, ha itt lesznek, mert hát az esküvőre úgyis meghívjuk őket. Thranduil már más helyzet. Igyekeztem győzködni Legolast, hogy legalább próbáljon meg kibékülni az apjával, de kijelentette, hogy ő aztán nem.
- De miért? – kérdezte kissé értetlenül barátnőm.
- Kedves, hidd el, eléggé jól ismerem az apámat, ha ő valamit eldönt, akkor az... el van döntve! Csak akkor lenne hajlandó egyáltalán újra fiává fogadni, ha a halálos ágyamon kérném rá!
Ekkor pattant ki a fejemből az erui szikra.
- Legolas, te zseni vagy!
- Tudom. Ööö... Miért is?
- Épp most mondtad, hogy Thranduil csak akkor fogadna vissza téged...
- Ha már Mandos kapujában állnék, igen.
- Mi következik ebből?
Legolas továbbra is bamba ábrázattal nézett rám, de Silmariwenen láttam, hogy ő már érti.
- Hát... kevesebbet kellene fára másznom?
- Micsoda? Hogy jön ez ide? – esett le az állam.
- Tudom is én?! Te beszélsz itt nekem rébuszokban!
- Elmagyarázom – mondtam, miközben halánték-masszázzsal igyekeztem elűzni kezdődő fejfájásomat.
- Szóval, szerintetek mi történne, ha egy szép reggel Thranduil levelet kapna Apámtól azzal az üzenettel, hogy jöjjön gyorsan, mert a fia haldoklik?
- Ide jönne? – kérdezte Silmariwen.
- Pontosan. És azután?
- Visszafogadna? – vetette fel Legolas.
- Ahogy mondod! Kibékültök, csodával határos módon felgyógyulsz, bemutatod apádnak Silmariwent, közlöd, hogy szereted őt, feleségül akarod venni, Thranduil pedig úgy fog örülni, hogy még az unokáitok hazasságaira is nyomban áldását adja. Mit szóltok?
- Ez jó – vélte Legolas. – De... nem kellene belevonni Elrond Urat is?
- Édesem, fél Imladrist bele kell vonnunk, ha nem akarunk lebukni – mondta Silmariwen.
- Egyetértek – helyeseltem. – Na, akkor holnap reggel Legolas először engedélyt kér Apától, utána pedig elmondjuk neki a tervet. Benne vagytok?
- Igen – jelentették ki egyszerre, majd kéz a kézben elvonultak.
Hát, hogy holnap érdekes napunk lesz, az biztos...

Másnap este:
Szervezkedünk szorgalmasan, szervezkedünk. Ma túlestünk Legolas leégésén… vagyis leánykérésén, valamint Apa és egyéb érintettek tervünkbe való beavatásán. Úgy zajlott a dolog, hogy reggeli után megkértem a társaságot, jöjjenek fel a könyvtárba, mert fontos megbeszélnivalóm van. Ezt a bejelentésemet döbbent ábrázatok egész sora fogadta. Nem értem, miért… Tehát szépen felvonultunk, és miután mindenki helyetfoglalt, rákezdtem:
- Először is… khm… szóval először is Legolasnak lenne mondanivalója.
Az említett személy nyelt egy nagyot, majd odament Apához és vigyázzba vágta magát előtte:
- Elrond Uram! – harsogta, nagyon elszántan. – Hadd valljam be önnek szerelmemet!
Ezen a ponton mindenki csak bámult tátott szájjal, én pedig a homlokomra csaptam. Mit mondjak, ha nem ismerem a dolog előzményeit, nem tudom, mi jutott volna eszembe… Valószínűleg, az, ami Apának is.
- Mi? Te? Nekem? – hápogta értetlen arccal.
Legolas ebből – na meg a rászegeződő pillantásokból – rájött, hogy amit mondott, az egy kissé… félreérthető.
- Jaj, nem úgy értettem! – és itt elpirult. – Csak mivel Ön éveken át apja helyett apja volt a választottamnak, úgy gondoltam, illő, hogy Öntől kérdezzem... illetve kérjem... Elrond Uram, én tisztelettel megkérem Öntől Silmariwen kezét!
Na, ezer akadály leküzdése után csak kimondta.
Apa töprengő arckifejezéssel nézett hol Legolasra, hol Silmariwenre, hol rám. Végül elmosolyodott, és így szólt:
- A nagy Ilúvatar, minden valák, és persze az én áldásom legyen rajtatok, gyerekek.
Megtörtént tehát a hivatalos leánykérés, nekem viszont fogalmam sem volt, hogyan terelhetném a szót a problémánkra. Ezt végül Silmariwen tette meg.
- Elrond Uram, van egy kis gond – mondta, és gyorsan összefoglalta a lényeget, addig a pontig, hogy Thranduil áldását nehéz lesz megszerezni.
- Hm, hm – vélte homlokráncolva Apa. – Ez tényleg nem lesz egyszerű.
- Nekem volna egy ötletem – böktem ki nagy nehezen, erre minden tekintet rám szegeződött, ami enyhén szólva is zavarbaejtő volt. – Szóval arra gondoltam… illetve gondoltunk, hogy… - ezzel előadtam a Legolasszal és barátnőmmel előző este kifőzött tervet. Ötletünket döbbent csend fogadta, végül Apa szólalt meg:
- Nos, Arwenkém… mint feljebbvalód, határozottan ellenzem. Mint édesapád, azt mondanám… vágjunk bele!
Tehát mind leültünk és nekikezdtünk a haditerv pontos kidolgozásának.
- Először azt kellene kitalálnunk, mit mondunk Thranduilnak, ha megkérdezi, mi történt a fiával – vélte Apa.
- Szerintem is – helyeselt Anya. – Mondjuk… leesett valahonnan?
- Az nem elég meggyőző. Lehetne… orktámadás? – vetette fel Elladan.
- Nem jó – ellenkeztem. – A város közelében egy szál orkot nem találni, szerintem ezt mindenki tudja.
Itt eleresztettem a fülem mellett bátyám „Mintha neked lenne jobb ötleted” morgását.
- Mit szólnátok egy vadászbalesethez? – kérdezte Glorfindel.
- Ez jó! – bólogatott lelkesen Apa. – Lehetne például… vadkan?
Ebben megegyeztünk. Itt jött az újabb bökkenő.
- Na jó, de… hitelesnek kell lennie – mondta Anya kissé kelletlenül. – Sebek, láz, ilyesmi.
- Megoldjuk! – jelentette ki Elrohir, majd a tőréhez kapva felpattant.
- HÉ! – kiáltotta egyszerre Silmariwen és Legolas.
- Nyugi már, csak vicceltem – mondta bátyám vigyorogva és visszaült a helyére.
- A sebeknek nem kell valódinak lenni – jegyezte meg Apa. – Használhatunk vörös festéket, de ami a lázat illeti…
- Az sem gond – vágott közbe Anya. – Készíthetek lázfőzetet, ha akarjátok.
- Nem veszélyes az egy kicsit? – kérdezte Silmariwen aggódva.
- Hát… - Anya lálthatólag zavarban volt. – Ha jól készítik el, akkor nem. Azt hiszem, az lesz a legbiztosabb, ha én fogom csinálni.
- Jó, jó, csak egy baj van – szólt közbe Apa. – Honnan tudjuk, hogy Thranduil mikorra ér ide, már ha eljön egyáltalán?
- Majd megkérjük Gwaihirt, hogy figyelje – mondta nemes egyszerűséggel Elladan.
- Szerintetek megtenné? – kételkedtem.
- Emiatt ne aggódjatok, én majd elrendezem vele – jelentette ki Apa, aztán így folytatta: – Akkor most vegyük át az egészet: én írok egy szívhezszóló levélkét Thranduilnak, amiben hosszasan fogom ecsetelni, hogy Legolas milyen rosszul van, a végén pedig hozzá teszem, hogy talán szeretné őt még utoljára látni. A levelet odaadom Gwaihirnek és megkérem, hogy szóljon, amikor Thranduil elindul otthonról. Nos, ha elindul, akkor Legolast itt-ott bemázoljuk piros festékkel, megissza azt az izét… lázfőzetet, berakjuk egy szobába az ispotályban, és várunk. Azt hiszem, a többi már Thranduilon, na meg Legolas színészi képességein múlik. Rendben lesz így?
Mindenki elmélyülten bólogatott, aztán Glorfindel szólalt meg:
- Ööö… Elrond Uram… nem is tudom, hogy mondjam meg, de…
- Sindául, quenyául, ahogy tetszik – mondat Apa elgondolkodva.
- Jó, jó, nem is az a baj, csak… itt süllyedjek el, de… Thranduil úgy tudja, hogy Arwen Úrnő meg én… szóval, hogy mi már házasok vagyunk.
Nehéz lett volna eldönteni ki pirult el jobban: Glorfindel, Apa, vagy én? (Nekem itt villant be, hogy Úr Eru, tényleg, ezt már el is felejtettem. Szép lett volna, ha ezzel az üggyel meg lebukunk.)
- Nos hát… - kereste a szavakat teljes zavarban Apa - , nem probléma, majd beteszünk Arwen szobájába még egy ágyat és Glorfindel ott fog aludni. Őfelsége már csak nem megy utánatok a hálószobába.
Na ez érdekes lesz. A szobám úgyis olyan kicsi, hogy én is alig férek el benne, hát még ha gyarapodok egy férj… miket beszélek! Úgy gondoltam, lakótárssal. Most épp igyekszem összepakolni a cuccaimat - amik egyébként szanaszét vannak - , hogy helyet szorítsak Glorfindel cókmókjának, Apa nagyban fogalmazza azt a bizonyos levelet, Legolas és Silmariwen kint turbékolnak valahol, Anya pedig a lázfőzetet kotyvasztja.
Drága Ilúvatar, csak le ne bukjunk, könyörgöm, csak le ne bukjunk! Kérlek, kérlek, csak ennyit kérek tőled! Köszi.

1 hét múlva:
Hű, kedves naplóm, mi minden történik itt, kérlek szépen! Kezdem az elején: ott tartottunk, hogy Apa megírta Thranduilhoz szóló levelét, majd odaadta Gwaihirnek, aki egy kis extra döglött menyétért arra is hajlandó volt, hogy figyelje királyunkat és aztán jelentést tegyen nekünk. Az üzenet útrabocsátása utáni napon Gwaihir már jött is vissza. Leszállt az egyik Gil-galad szobor vállára, majd közölte Apával meg velem, hogy Thranduil kelet felől közelít, ravaszul szélörvénynek álcázva magát.
- Számításaim szerint – folytatta - , ha figyelembe vesszük a Nap állását, a Holddal bezárt szögének értékéhez hozzáadjuk Manwe hajszálainak számát, ebből kivonjuk Uinen és Osse vitáinak négyzetgyökét, a kapott összeget beszorozzuk Ulmo nolda-párti megnyilvánulásainak és ezek leszavazásainak számával, majd ezt elosztjuk Thranduil súlyával és a lova átlagsebességével, akkor meg is érkezik nagyjából… - az udvarról lódobogás hallatszott, éktelen lármával vegyülten.
- … most – fejezte be kedvenc sasbarátunk.
Erre Apát és engem mintha íjból lőttek volna ki: ő lerohant a lépcsőn a kapu felé, én meg végigszáguldottam vagy három folyosón, ajtóstul berontottam az ispotályba (nem törődve gyógyítóink dühös pillantásaival), ismét futottam két folyosónyit, majd kivágtam annak a szobának az ajtaját, ahová Legolast raktuk. Ő épp azt a tevékenységet végezte, amit az elmúlt két hétben minden nap minden ötödik percében: Silmariwennek bizonygatta szerelmét, szavak nélkül, ám igen hevesen. Sajnáltam, hogy bele kell gázolnom a romantikába, dehát a cél érdekében muszáj volt (ha a tervünk bejön, úgyis azt és annyit bizonygatnak egymásnak, ami csak tetszik).
- Legolas, Silmariwen, nem szívesen zavarok, de Thranduil megérkezett és a hangokból ítélve már el is kezdte a botrányt.
Erre gyorsan szétrebbentek és nagy szemeket meresztettek rám. Most láttam, hogy Legolas tényleg ramatyul néz ki, hála Anya lázfőzetének, meg – gondolom – saját színészi tehetségének.
- Jól van, nem lesz semmi gond – mondtam, nem is annyira nekik, mint magamnak. – Legolas, hogy érzed magad?
- Nyühühü… jajajajj…
- Tökéletes. Silmariwen?
- Miért?! Miért?! Óhohó – itt látványosan zokogni kezdett.
- Csodás. Ne feledd: ha Thranduil bejön, te kimész. Rendben?
- Igen.
- Helyes, sok szerencsét – mondtam, majd becsuktam az ajtót és kiviharzottam úgy, ahogy jöttem. A kinti folyosó korlátján áthajolva tökéletes szögből láthattam, amint Thranduil artikulálatlanul üvöltve közeledik a lépcsőn, mögötte a díszkíséret: Apa (aki valamilyen okból a nyakát fogta), Anya (falfehéren és szinte már ijesztően dühös arccal), Elladan és Elrohir (úgy, ahogy nagyon ritkán: minden kiálló testrészüket behúzva), Glorfindel (monoklival a szeme alatt), Gildor (sántítva), végül Lindír (némileg foghíjasan). Mikor elhaladtak mellettem, gyorsan behúzódtam egy Gil-galad szobor mögé (most először örültem, hogy minden sarkon van belőlük), majd szép csendben Glorfindelhez somfordáltam, aki egy „Ne is kérdezd!” jelentésű pillantást vetett rám monokli-mentes szemén keresztül. Imigyen értünk el az ispotályban Legolas szobájához, aminek ajtaját királyunk olyan hévvel vágta ki, hogy odabent Silmariwen ijedtében felugrott jó fél méter magasra. Utána vagy fél percig farkasszemet nézett Thraduillal, majd teljes méltósággal – de a látszat kedvéért még mindig patakzó könnyekkel – kijött és becsukta az ajtót.
Ezek után mind felváltva hallgatóztunk, de sajna nem hallottunk egy szót sem, Apa szidta is magát, amiért ilyen vastag ajtókat készíttetett. Végül, úgy negyed óra elteltével Thranduil kijött, végignézett rajtunk, majd olyat tett, amit biztos nem hittem volna el róla, ha nem a saját szememmel látom: bőgve Apa nyakába vetette magát.
Hát én tényleg mindenre fel voltam készülve, de erre nem. Mindenki olyan arccal állt ott, mintha egy világtörténelmi esemény kissé hitetlenkedő tanúja lenne: Anya tátott szájjal bámulta őket és azon törte a fejét, ilyen esetben kell-e féltékenynek lennie; Glorfindel, Gildor és Lindír bambán néztek ki a fejükből, láthatóan próbálták valamilyen Első Koros eseménnyel összehasonlítani az ügyet, de nem sikerült nekik; a bátyáim… ők ekkor már rég egymást támogatva röhögtek valahol kint, én pedig vártam, hogy belém csap egy villám és felébredek, de miután ez nem történt meg, kénytelen voltam elhinni, hogy ébren vagyok és tényleg azt látom, amit látni vélek. Ja, és Apa… szerintem ő csak azért fohászkodott, hogy lehetőleg estére ne ez legyen a fő szenzáció Imladrisban.
Miután Thranduil érzelem kitörése alábbhagyott, mindenkitől sorra elnézést kért: Apától, amiért lent az udvaron folytogatni kezdte; Anyától, amiért nekiesett a férjének; Glorfindeltől, amiért behúzott neki egyet; tőlem, amiért monoklit csinált a férjemnek (én okoska majdnem megkérdeztem, hogy milyen férjemnek, de szerencsére Glorfindel idejében megszorította a kezemet); Gildortól, amiért bele rúgott a lábába; végül Lindírtől, amiért kiverte három fogát. (Én közben csak meresztettem a szememet, hogy miről maradtam le.) Ezek után Apa nagy kegyesen felajánlotta Thranduilnak: maradjon itt, amíg Legolas meggyógyul. Királyunk – természetesen – elfogadta az ajánlatot.
Este, miután mindenki lefeküdt, Silmariwen meg én kilopództunk a szobánkból, és beosontunk az ispotályba Legolasszal konzultálni, aki vigyorogva mesélte, milyen arcot vágott az apja, amikor meglátta őt.
- Ez az ál-baleset tényleg jó ötlet volt, Arwen – mondta Simariwen. – Már sokkal korábban meg kellett volna csinálnunk.
- Bizony – helyeselt Legolas, majd barátnőmhöz fordult: - Már sokkal korábban feleségül kellett volna kérnem téged.
Ez volt az a pont, amikor jobbnak láttam szép csendesen kiosonni a szobából.

1 hét múlva:
Azt hiszem, Legolasnak lassan ideje lenne a gyógyulás útjára lépnie, mert nem biztos, hogy kibírok még egy hetet Thranduillal egy házban, vagy Glorfindellel egy szobában. Utóbbira ugyebár azért van szükség, nehogy királyunk rájöjjön: annak idején csak kitaláltuk az egész jegyesség dolgot. Eddig minden rendben is volna, csak hát… szóval mindjárt az első éjszaka, amikor Thranduil nálunk volt, ki akartam menni a konyhába, de valahogy sikerült elfelejtenem, hogy az én ágyam meg az ajtó közt még ott van Glorfindel is, ágyastól. Botorkálok a sötétben, egyszer csak PUFF! – elbotlottam, és pont keresztbe vágódtam Glorfindel egy kulcsfontosságú, ám igen érzékeny testrészén.
- Óhhh… - mondta, mikor felébredt, de aztán gyanús lett neki a dolog. – Úrnőm? Mit keres Ön ott? – kérdezte, és le mertem volna fogadni, hogy a füle hegyéig elpirult. – Én tudom, hogy mi most elméletileg házasok vagyunk, de azért nem kellene… Önnek… ott… persze, ha szeretné…
Sietve biztosítottam Glorfindelt, hogy eszemben sem volt őt megbecsteleníteni, csak elbotlottam. Nem tudtam eldönteni, hogy az ezt követő sóhaja vajon megkönnyebbült volt, vagy éppen csalódott. Nem is igazán értem rá ezen gondolkodni, a reggelinél ugyanis jött egy nagyon kellemetlen élmény:
- Tudod, Elrond – fordult Thranduil Apához – én igazán nem értem, eddig miért nem születtek még unokáitok.
Erre Apa félrenyelt, és köhögve kérdezte Thranduiltól, hogy ez honnan jutott eszébe.
- Hát nem tudtam nem meghallani, milyen jól érezte magát éjszaka a lányod meg a férje – és itt ránk kacsintott.
Mindenki csak nézett nagy szemekkel, mi meg süllyedtünk le az asztal alá szégyenünkben.
Ez azonban még semmi! Három nappal ezelőtt volt az őszi vadászbál. Thranduil a nyitótánc után nyomban ott termett mellettünk és Glorfindel – nagy bánatomra – kénytelen volt átengedni neki. Tánc közben egyszercsak azt vettem észre, hogy őfelsége kezei a derekamnál jóval lejjebb járnak. Naivul azt hittem, véletlen volt… egy fenét! Finoman tudomására hoztam, hogy örülnék, ha befejezné a taperolásomat, viszont két perccel később kezdte elölről. (A vén kujon mindenségét neki!) Telepatikusan gyorsan jeleztem a bátyáimnak, hogy amelyikük ráér, az legyen szíves nagyon gyorsan jöjjön és mentsen meg, különben Thranduilt az egész bálterem előtt kipofozom.
A Glorfindellel egy szobán való osztozkodásra visszatérve: éjszakánként nem tudok kijutni a szobámból hasraesés nélkül. Jó. Ha akarom, ha nem, folyton belebotlok egy alsónadrágba. Rendben. A saját szobámban nem tartózkodhatok fürdőköpenyben. Nem baj. Kénytelen vagyok beülni valahová a könyvtár hátsó részébe, ha naplót akarok írni. Semmi gond. Na de arról nem volt szó, hogy nem csak Glorfindellel kell összeférnem, hanem még Bonival is!
Bizony, kedves naplóm, jól értetted. Bonival. Mikor első este Glorfindel bejött lefeküdni, azt hittem, a kutya csak beszaladt az ajtón, amíg az nyitva volt. Hát nem. Kedves „férjem” közölte: a kutyája minden éjjel vele alszik, mert ha nem, akkor rémálmai vannak. Azt nem mondta, hogy neki-e, vagy a kutyának. Közel jártam ahhoz, hogy kutyástul, mindenestül kirakjam Glorfindelt az ajtón, de végül meggondoltam magam (Legolas és Silmariwen ügyére való tekintettel).
Egyébként érdekelne, vajon melyik „hálótársam” szokott horkolni olyan hangon, amitől már potyog a vakolat is…

Folyt.köv.