Arwen Undómiel, avagy egy neveletlen tündehercegnő naplója-12. rész

 Arwen naplójának 12. része, benne egy hamisítatlan tünde-esküvő részleteivel. Ajánlott zene: http://www.youtube.com/watch?v=aETZqx2QpQM 

531. első hónap, 2. nap:
Kissé felgyorsultak itt nálunk az események, mióta Legolas előadta „csodás felépülését”. Ez nagyjából két hónappal ezelőtt történt, ma pedig végre bemutatta Thranduilnak Silmariwent, mint menyasszony-jelöltjét. (Előtte én próbáltam őket összeismertetni egy kicsit, de miután észrevettem, milyen pillantásokat vet barátnőmre őfelsége, már csak azon igyekeztem, nehogy kettesben maradjanak, mert a végén még Thranduil képes olyat tenni, amiből végleges sértődés lesz.) Ami királyunk reakcióját illeti: először kishíján tüzet okádott, amiért a fia egy közrendű tündelányt akar elvenni, két perccel később meg már örömtáncot járt, hogy de jó, nem én leszek a menye (én már egyébként is nehezen lehetnék, mert ugye elvileg Glorfindel felesége vagyok). DE a lényeg: megvan Thranduil áldása a házasságra, szóval jöhet a dolog – remélhetőleg – sokkal vidámabb része: esküvőt szervezünk!


Harmadik hónap, 26. nap:
Szervezünk bizony, méghozzá igen szorgalmasan. A dolog eddig leginkább olyan egy lépést előre, kettőt hátra ütemben zajlott, aztán rájöttünk, hogy az időpont Évközép-napjára lett kitűzve, szóval nem ártana igyekezni. Silmariwennek persze csak most jutott eszébe, hogy hoppá, az ő szülei még semmit sem tudnak a dologról. (Megjegyzem, erről mindannyian megfeledkeztünk, annyira el voltunk foglalva Thranduil áldásának kicsikarásával.) A jövendő após reakciója ez volt: semmi gond, Silmariwen írjon nekik levelet, amiben megemlíti vőlegénye származását és vagyonát. Barátnőm csúnyán nézett Thranduilra, de nem szólt semmit. Kicsit aggódom, mennyire fognak majd kijönni egymással… Legolason látom, hogy ő is.


2 hónap múlva:
Haladunk, haladunk…


Évközép napja előtt 1 hónappal:
Ma megérkeztek Silmariwen szülei, a tervezettnél három héttel korábban. (Titokban arra spekuláltunk, hogy ha csak az esküvő előtt egy héttel érnek ide, akkor nehezebben mondanak nemet a vőlegényre). Mialatt barátnőm és szülei élvezték a viszontlátás örömét, Legolas a konyhában ült velem, Glorfindellel, és a negyedik bögre nyugtatóteajával.
- Le fogok égni előttük – mondta elkeseredetten, majd egyszerre kiitta a bögre tartalmát. – Glorfindel, kérek még egy kört!
- Szó sem lehet róla, ez már a negyedik volt, és még csak dél van. Esetleg miruvort adhatok, ha kérsz, legalább felbátorítana egy kicsit.
- Most akarod leitatni?? – szörnyülködtem.
- Ugyan, drágám, nem árt az meg.
- Akkor se. Élete nagy pillanata előtt áll, te meg miruvort akarsz belédönteni!
- Szó sem volt sem leitatásról, se semmi ilyesmiről, ne reagáld túl a dolgokat, kérlek!
- Én nem reagálok tú semmit, te vagy az, aki folyton…
- BEFEJEZNÉTEK? A jó Eru szentéseges alsó felére, úgy veszekedtek, mint akik már ezer éve házasok!
Értetlenül néztünk egymásra Glorfindellel.
- Tudjátok mit?? – folytatta Legolas. – Én is akarok ilyen hülyeségeken veszekedni Silmariwennel, hogy aztán éjszaka jól kiengeszteljem, szóval most megyek és megkérem a kezét! – ezzel felpattant és kiviharzott a konyhából.
Rémülten jöttem rá, hogy Legolasnak teljesen igaza van: mostanában tényleg folyton összeveszünk Glorfindellel, minden apróságon. Azt hiszem, ez az ál-házasság nem tesz valami jót a barátságunknak… Mindegy, folytatom:
Tehát Legolas kirohant, mi pedig utána. Amikor utolértük, már a főtér közepén állt és nagyban szavalta első találkozásul történetét Silmariwen apjának:
- Már amikor először megláttam őt fürödni a tóban… vagyis amikor először láttam őt virágot szedni a tóparton, én már akkor tudtam, hogy… hogy… hogy én gyereket akarok tőle! Óóó, nem úgy értettem…
- … és én akkor felkértem őt táncolni, és amikor a finom kezét az enyémbe helyezte, én akkor már éreztem…
Fél órával később:
- … és én tudom, hogy egy elkényeztetett herceg vagyok, aki néha több időt tölt a fürdőszobában, mint azon kívül, sőt, azt is tudom, hogy az apám egy összeférhetetlen alak, akivel heti rendszerességgel összeveszünk és aki mellesleg itt áll a hátam mögött…
- … de mindezek ellenére én szeretem az ön lányát és minden erőmmel azon leszek, hogy őt boldoggá tegyem, ezért – itt nagy levegőt vett – szeretném tisztelettel megkérni öntől Silmariwen kezét!
Erre még társaságunk azon tagjai is felkapták a fejüket, akik eddig békésen szundikáltak. Legolas és menyasszonya visszafolytott lélegzettel várták az atyai rendelkezést.
- Hát, fiam – szólalt meg végül Silmariwen apja -, ilyen hosszú és tartalmas beszédet utoljára az Utolsó Szövetség idején hallottam Gil-galadtól… most mit mondjak? Egész Lórien tele van rólad szóló, nem épp hízelgő pletykákkal, aztán egyszercsak jön egy levél a lányomtól, hogy képzeljem csak el, ki kérte meg az ő kezét. A feleségem tanúsíthatja, hogy ott helyben leestem a székről. Most viszont, mivel látom, hogy nem hordasz női ruhákat, nem fested ki magad és én ebből arra következtetek, hogy mégiscsak a nőkhöz vonzódsz, ráadásul konkrétan az én lányomhoz… Mindegy, szóval áldásom rátok, gyerekek, legyetek boldogok!
Amint Legolasnak sikerült napirendre térnie a női ruhák fölött és rádöbbent, hogy most már tényleg semmi akadálya nincs a házasságuknak, elkapta Silmariwent és ott helyben megcsókolta. Ez mindenkiből más reakciót váltott ki: Apa és Anya mosolyogtak (láthatóan kellemes emlékek öntötték el őket), Thranduil büszkén kihúzta magát, barátnőm édesanyja szintén mosolygott, a férjének viszont láthatóan megfordult a fejében, nem lenne-e jobb, ha most rögtön lecsapná ezt a szemtelen kölyköt, akinek van képe az egy szem kislányát csókolgatni, de aztán ő is elmosolyodott.
Remélem, most már tényleg semmi nem jön közbe.


Évközép-napja utáni reggelen:
Hát, kedves naplóm, ezen is túl vagyunk. Legolas és Silmariwen tegnap férj és feleség lettek. Hogy hogyan is zajlott az esküvő? Azt hiszem, érdemes leírnom:
Az egyeztetett napirend szerint felkeltem reggel nem-tudom-már-mikor-de-nagyon-korán, felöltöztem, rutinosan elvágódtam Glorfindel széthagyott csizmáiban, de azért valahogy sikerült élve kijutnom az ajtón. Bementem a varrónőnkhöz, fogtam Silmariwen menyasszonyi ruháját és átvittem a szülei házába. Utána visszaosontom a palotába, reggelizni. Az étkezőben már ott volt Anya, Apa, a két bátyám, sőt, Glorfindel is (erős késztetést éreztem, hogy leteremtsem a csizmák miatt, de végül meggondoltam magam). Apa már ismer minket annyira, hogy tudja: nem lesz ez a nap sétagalopp, ezért diszkréten belecsempészett némi miruvort az italába. (Ez szerencsére később nem akadályozta meg a jegyespár esketésében). Evés után Anya szaladt a konyhába intézkedni, Glorfindel díszítést vezérelni, én pedig mentem Silmariwenékhez. Aztán mikor a menyasszony már egy általam készített rózsaolajos fürdőben ázott, ismét visszatrappoltam. A konyha felé tartva összefutottam Thranduillal, aki (gyanús módon) a borospince irányából tartott felém.
- Ahah… Harwen! Jó reg… rege… reggel. Jó ez a… regel.
Hát ez nem igaz! – gondoltam magamban. Fogtam őfelségét, magammal húztam, miközben kiabáltam a fivéreim után.
- Itt vagyunk, hugi! – szaladtak felém. – Atya Eru, mi történt?
- Van számotokra némi feladatom. Az örömapa részeg, vágjátok be a tóba, aztán segítsetek Legolasnak felöltözni. Rendben?
- Ezer örömmel – vigyorogtak rám, aztán elvezették a tántorgó királyt.
Legyőztem magamban a kísértést, hogy utánuk menjek és megnézzem a jelenetet, inkább indultam tovább a konyha felé. Ott eléggé paprikás hangulat uralkodott: Anya épp két egymással üvöltöző kuktát próbált kibékíteni (kevés sikerrel), a főszakácsunk, Avonen pedig – amint meglátott – odacsörtetett hozzám és közölte, hogy minden tiszetelete az enyém, de nagyon gyorsan tűnjek el, mielőtt véletlenül belefőz a levesbe. Más esetben ezt nem hagytam volna annyiban, most viszont tényleg jobbnak láttam elkotródni. Megnéztem, hogy áll a díszítés: a főzésnél határozottan jobban. Közben belefutottam Apába, aki enyhén szólva is idegesnek tűnt.
- Arwen, már vagy egy órája Thranduilt keresem, nem láttad valahol?
- Ööö… Legolast kérdezted már?
- Gondolhatod, hogy rajta kerestem először, de ma még ő sem látta. Ráadásul valami idióta kiitta a fél borospincét, szóval már megint küldhetem a rendelést Tó-városba. Van fogalmad róla, kislányom, milyen nevetséges árat számolnak fel egy hordóért? Van képük meglopni a tündét, pedig mi már akkor itt voltunk, amikor ők még nem is…
- Igen Apa, igazad van Apa, de nekem most mennem kell, Silmariwen vár rám.
Gyorsan elsiettem, mielőtt megint megkérdezte volna, hogy nem láttam-e a királyt. ( „De láttam, épp a méregdrága tó-városi boraiddal való légyottjából jött visszafelé, aztán megkértem a bátyáimat, hogy lökjék be a tóba kijózanodni, szóval arrafelé keresd.” )
Gyorsan végigszaladtam pár utcán és bekopogtam Silmariwenék ajtaján, amit az édesanyja nyitott ki.
- Á, hát itt vagy, Arwen! Szaladj fel gyorsan a lányomhoz, neked talán elmondja, mitől jött rá úgy a nevetés.
És tényleg, már a lépcsőről halllottam Silmariwen kacagását. Benyitottam a szobájába, és vajon mit láttam? Barátnőm az ablakon kihajolva társalgott valakikkel, közben pedig torka szakadtából nevetett.
- Silmariwen, mi van itt? – kérdeztem, de nem bírt válaszolni. Odementem az ablakhoz és persze kik álltak alatta? Na vajon…
- Ellada, Elrohir! Mit kerestek itt?
- Ugyan, Arwenke, nyugi már! Csak elmeséltük a menyasszonynak, hogy járt a jövendő apósa.
Vettem egy nagy levegőt, elszámoltam magamban tízig, csak utána szólaltam meg:
- Lehetne még egy kérésem hozzátok, drága bátyáim?
- Hát persze, hugi! Mit szeretnél?
- Először is: járjátok körbe kétszer a várost. Utána sétáljatok el Móriáig, és nézzétek meg, hogy nem vagyok-e ott. Ha nem, akkor gyertek vissza, nézzetek be a könyvtárba, az istállóba, másszatok fel a tetőre meg a vízeséshez, és ha egyik helyen sem vagyok, akkor legyetek szívesek, segítsetek Legolasnak összeszedni a cuccait, hogy lehetőleg ne felemás zokniban menjen a saját esküvőjére! Számíthatok rátok?
- Igenis, főnök! – vágták vigyázzba magukat, majd elspuriztak. Azt még hallottam, amint Elrohir megkérdezi a bátyjától:
- Te, tényleg azt akarja, hogy menjünk el egészen Móriába?
- Nem úgy értette, te ökör!
Ezután bejött Silmariwen anyukája, elkezdte készíteni a lánya frizuráját, engem pedig megkért, hogy ha nem nagy fáradtság, ugyan nézzek már utána a vőlegénynek. Caplattam hát visszafelé (megint), többen meg is kérdezték út közben, hogy kisasszony, nem járt már ön erre ma reggel is? Tehát odaértem Legolas szobájához. Kopogok: semmi. Újra kopogok: megint semmi. Végül benyitottam. Hááát… nem kellett volna. Legolas épp abban a pillanatban lépett ki a fürdőszobából, egy szál törülközőben, amit meglepetésében el is engedett, amikor meglátott.
- Arwen! – motyogta elpirulva. – Mi-mi-mit csinálsz te itt?
- Szent ég… - mondhatom, teljes zavarban voltam. – Visszajövök később…
Mikor becsuktam (csaptam) magam után az ajtót, lecsúsztam a fal mellett, és nem bántam volna, ha ott rögtön elsüllyedek (Óóóóúúúúreruuuu!).
Arra tértem észre, hogy valaki szólongat:
- Arwen! Arwen, jól vagy?
- Glorfindel? Pe-persze. Jo-jól vagyok – motyogtam, miközben felsegített.
- Biztos? Sápadtnak látszol.
- Semmi gond, tényleg. Má-már megyek is – azzal otthagytam ál-férjemet, aki aggódó arccal nézett utánam. Jó, hát kicsit sokkot kaptam, na. Nem is csoda…
De vissza a témához: Silmariwenéknek jelentettem, hogy a vőlegény készülőben, a konyhában a rend úgy-ahogy helyreállt, a díszítés szebb már nem is lehetne.
- Nagyszerű – nyugtázta barátnőm anyukája. – És hol van az örömapa?
Ekkor jöttem rá, hogy Atya Eru és minden valák, Thranduilról teljesen elfeledkeztem.
- Ööö… hát… - Silmariwennel váltottunk egy ijedt pillantást, én pedig hátrálni kezdtem az ajtó felé. – Legjobb lesz, ha megyek és megnézem.
Az esetleges reakciókat már meg sem vártam, amint becsuktam magam után az ajtót, rohanni kezdtem a tó felé. Thranduil sehol. Rohantam tovább a palotába, és akivel csak találkoztam út közben, attól megkérdeztem, nem látta-e a királyt. Nem. Végül az egyik kanyar után egyenest nekiszaladtam Apának.
- Arwenkém, mi van veled? Úgy rohansz, mint akit üldöznek!
- Apa, nem láttad Thranduilt?
- De, megtaláltam. A szobájában van, csupa víz, és alszik. Szörnyű alak, hol lehetett ez az éjjel? Egyébként miért keresed?
- Ja, én… csak Silmariwen anyja kérdezte, hogy hol van, és meg akartam keresni.
- Vagy úgy – mondta Apa, miközben gyanakvóan méregetett.
- Hát… akkor én… megyek is… - motyogtam, majd gyorsan kifaroltam Apa látóköréből.
A nap további része azzal telt, hogy ide-oda rohangásztam Silmariwenék háza és a palota között, lehordtam, akit kellett (legtöbbször a bátyáimat), valamint Glorfindelnek bizonygattam, hogy nincs semmi bajom, ne aggódjon már. Pár órával naplemente előtt aztán beestem a fürdőszobába, Anya megcsinálta a hajamat, felvettem a rózsaszín-ezüst ruhámat, hozzáillő ékszerekkel. Amikor elkészültem, még egyszer átszaladtam barátnőmékhez, megnézni, hogy készen áll-e a menyasszony. Hát mint mondjak, Silmariwen valami gyönyörű volt. Megöleltük egymást, sok szerencsét kívántam neki, aztán spuriztam vissza. Legolasszal is megismételtem ugyanezt, aztán jött Apa, hogy ha mindenki kész, akkor elkezdhetnénk a szertartást. Ekkorra már Thranduil is előkerült, többé-kevésbé józan állapotban gratulált a fiának, egyrészt azért, mert végre fogott magának egy menyecskét, másrészt azért, mert ez a menyecske nem én vagyok. Már meg sem sértődtem.
Szóval mindenki elfoglalta a helyét, a büszke örömapa oltárhoz vezette a lányát, és nagyon halkan (csak a hátsó sorokban ülők nem hallották tisztán) odasúgta Legolasnak: „Remélem, ezt nem fogom később megbánni!” Ezután megkezdődött a ceremónia. Apa elmondta a szokásos szöveget, sor került az igenek kimondására, majd a gyűrűcserére, végül pedig az első hitvesi csókra is. Őszintén szólva, egy pillanatra belegondoltam, mi lenne, ha én állnék ott Silmariwen helyett, aztán gyorsan kivertem ezt a fejemből. Annak beláthatatlan következményei lettek volna…
Tehát mindezek után a násznép bevonult a bálteremben megterített asztalokhoz és elkezdődött a vacsora. Eltelt vagy két óra, kezdődött a tánc, onnantól pedig tényleg nem volt időm azon gondolkodni, mi lett volna, ha…, olyan gyorsan „repültem” egyik táncpartneremtől a másikig. Apa, Glorfindel, Legolas, Elladan, Elrohir, Lindír, Thranduil, Gildor… a többiekre nem is igazán emlékszem, mert minden táncszünetben a pezsgős poharam is a kezembe vándorolt, de hát kinek nem. Úgy éjfél felé Legolas felkapta a feleségét és közölték, hogy ők akkor most visszavonulnak.
- A leendő unokákra! – emlte poharát köszöntőre Thranduil, ha jól számoltam, negyvenedik alkalommal.
Az ifjú pár tehát elvonult nászéjszakázni, ez azonban nem akadályozta meg a vendégsereget abban, hogy tovább mulasson. Hajnali három órára azok, akik még nem aludtak el álló, illetve ülő helyükben, rendkívül jó hangulatba kerültek. Főleg Thranduil, aki az asztal tetejére állva elkezdett sorban megszabadulni a ruháitól. Na ez volt az a pont, ahol szükségét éreztem fokozott tempóban kimenekülni a teremből. Valahogy sikerült eltámolyognom a szobámig, ahol gyorsan felvettem a hálóingemet és perceken belül elaludtam.


Mikor ma reggel felébredtem, először azt sem tudtam, hol vagyok, ki vagyok, aztán szép lassan minden eszembejutott. Az is, hogy vajon mi lett a vége Thranduil műsorának. Felültem az ágyon, és csak akkor vettem észre, hogy Glorfindel is épp ugyanezt teszi.
- Jó reggelt, Glorfindel!
Nem válszolt.
- Mondom jó reggelt, Glorfindel!
- AÚ! A fhehejeem… Nem kell úgy ordítani.
Ennyit arról, hogy Glorfindel nem bírja az alkoholt.
Nagy nehezen felült, nekem pedig elkerekedett a szemem.
- Eru az égben! Mi van rajtad?!
- Hogy hogy mi? Hát a… Atya Eru!
Végignéztünk egymáson. Glorfindelen az én fehér, rózsaszín virágos hálóingem volt, rajtam pedig az ő egyik inge, amiről nagyon szerettem volna tudni, hogyan került előző este az ágyamba. Pár másodpercig bámultunk egymásra, aztán kitört belőlünk a kacagás. Illetve jobbára csak belőlem, mert Glorfindel rögtön nyöszörögni kezdett, hogy jahahaj, a fhehejem… .
Mikor sikerült befejeznem a nevetést, felöltöztünk (immár a saját ruháinkba) és kimentünk megnézni, maradt-e még egyáltalán valami a palotából, a tegnapi mulatság után. Háát… nem sok. A folyosón mindenhol szétdobált ruhák hevertek, amiből sejteni lehetett, hogy ezen a reggelen nem csak mi ébredtünk jókora meglepetésre. Bekukkantottunk a bálterembe is: mindenhol gazdátlan ruhák, néhányan (köztük Lindírrel és Gildorral) békésen aludtak egy-egy széken, vagy éppen az asztalon. Hagytuk őket nyugodtan tovább durmolni, inkább a konyha felé vettük az irányt, ugynis feltett szándékom volt Glorfindelnek egy jó erős fejfájáscsillapító teát főzni. Ott azonban szép kis meglepi fogadott (ezen a reggelen a második): Apa a konyhaasztalnál ült, fején borogatással, a két bátyám az asztalra borulva aludt (legalábbis első látásra úgy tűnt), Anya pedig morgolódva sürgött-forgott körülöttük.
- Jó reggelt! – köszöntem nagy vidáman, mire mindhárman egyszerre nyögtek fel.
- Halkabban kislányom, nem harctéren vagyunk.
- Nem bizony – motyogta Elladan. – Még ha tegnap éjjel úgy tűnt is.
- Nyühühü – tette hozzá Elrohir.
Glorfindelt leültettem közéjük, és odamentem Anyához.
- Ők is sokat ittak? – intettem Apáék felé.
- Ó, ha még csak arról lenne szó, kicsim – sóhajtotta, majd értetlen arcomat látva megkérdezte: - Te nem is hallottad?
- Micsodát?
- Hát – ha nem tudnám jobban, meg mertem volna rá esküdni, hogy Anya egy vigyorgást igyekszik elfolytani közben – tegnap… vagyis inkább ma hajnalban… mindegy, az ünnepség közepén Thranduil elkezdte levetni a ruháit, és… te nem voltál ott?
- Nem, akkor mentem lefeküdni.
Azt nem tettem hozzá, hogy sajnos, mert valószínűleg érdekes programról maradtam le. Anya folytatta:
- Szóval már a nadrágját vetette volna le, mikorra apádnak sikerült meggyőzni pár józanul maradt egyént, hogy segítsenek leszedni onnan. Thranduil azt mondta, lejön, de csak ha többet bírnak inni, mint ő.
- Atya Eru! És aztán?
- Hát persze senki nem akarta, hogy az utolsó ruhadarabok is lekerüljenek, ezért addig ittak vele, amíg leszédült az asztalról.
Nagy nehezen sikerült elfolytanom a nevethetnékemet, inkább segítettem Anyának a teafőzésben. Nem sokkal később megjelent a boldog ifjú pár is, kéz a kézben, szélesen mosolyogva.
- Jó reggelt! – köszönt Legolas egy trombita hangerejével, mire négy nyögés hallatszott egyszerre.
- Arwen, drága – fordult hozzám Silmariwen. – Mit csináltatok ti, miután mi elmentünk? A folyosók teli vannak szétdobált ruhákkal, a bálteremben pedig ott alszik a fél palota.
- Tudom. Hosszú történet, majd elmesélem.
Közben Legolas is észrevette, hogy valami nem stimmel:
- Mi az, Elrond Uram, megártott a tó-városi bor?
Apa erre kiakadt:
- Legolas fiam, nehogy kimondd még egyszer ezt a szót! Jahahaj, a fejeem…

Tehát megvolt az esküvő, a lakodalom, a nászéjszaka, most pedig nagyban főzzük a macskajaj űző teákat Imladris népének. Mellesleg Thranduil még mindig alszik, Legolas pedig nem érti, miért kezdett röhögni (utána meg jajgatni) mindenki, amikor megkérdezte, hol van az apja.



Folyt.köv.

Utoljára frissítve: szombat, 12 október 2013 16:28

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned

Alkategóriák

Bejelentkezés

Keresés

Vissza a lap tetejére