Arwen Undómiel, avagy egy neveletlen tündehercegnő naplója-13. rész

 Arwen és családja középföldei körútra indulnak, melynek során hősnőnk új barátokra és egy kutyakölyökre is szert tesz. 

 532. harmadik hónap, 25. nap

Harmadkor
Imladris

Miután Legolas és felesége tegnap elutaztak Círdanhoz nászútra (Silmariwen megígérte, hogy ha már ott vannak, feltétlenül megtanítja úszni a férjét), Thranduil bejelentette, hogy köszön szépen mindent, de túl sokáig hagyta őrizetlenül az országát meg a palotáját (amiből mostanra valószínűleg bordélyház lett), szóval ő hazamegy. Mindannyian egyszerre lélegeztünk fel, királyunk pedig csomagolt és indult. Na de a lényegre térek: mikor este bementem a szobámba, nem tudtam, mi hiányzik. Aztán rájöttem: hát Glorfindel, Apának ugyanis Thranduil távozása után első dolga volt ál-férjemet nagy ívben kihajítani a szobámból. Ez egyrészt jó, mert:
1. Visszakaptam a magánéleti szférámat.
2. Visszakaptam a fürdőszobámat.
3. Nem kell senki széthagyott alsónadrágjaiba belebotlanom.
4. Nem kell senkinek az én bugyijaimba belebotlania.
5. Csak a saját cuccaimban tudok hasraesni.

Igen ám, csak így vége az éjszakai beszélgetéseknek, nevetéseknek, meg az izgalmas „jaj-le-ne-bukjunk” érzésnek is. Tulajdonképpen nem is volt rossz ez az ál-házas-élet. Hmmm… Nem akarom igazából is kipróbálni?


5 perccel később:
Határozottan nem.


Ötödik hónap, 8. nap:
Tudod, kedves naplóm, vannak napok, amikor jobb lett volna fel sem kelni. Ez a mai nekem épp ilyennek indult. Kezdődött azzal, hogy tegnap este képtelen voltam elaludni, amikor meg végre sikerült, mindenféle fura álmaim voltak egy fénylő izével, farkasokkal, orkokkal, egy félkezű pasassal meg valami beszélő kutyával. Reggelre a hajam szénakazal lett, a szemeim alatt sötét karikák húzódtak, ráadásul megjött… . Fél órán keresztül próbáltam beleküzdeni magam az egyik ruhámba, csak azért, hogy aztán rádöbbenjek: fordítva vettem fel. Újabb egy óra elteltével kiléptem az ajtómon, félig-meddig feltűzött hajjal, felemás cipőben (amit akkor nem vettem észre), ráadásul minden porcikám átható rózsaillatot árasztott, mivel véletlenül az egész üveg parfümömet sikerült magamra borítanom. Így léptem be az étkezőbe, ahol egyből minden tekintet felém (vagyis a szag irányába) fordult.
- Jó reggelt, kislányom! – köszöntött Apa furcsálló arckifejezéssel. – Milyen… khm… friss vagy ma reggel.
- Akár a harmatos rózsa – mosolygott Elrohir, majd suttogva hozzátette: - Kert.
Leültem és elkezdtem megvajazni egy lembast, ami nem sokkal később az ölemben landolt (a vajas felével lefelé, természetesen). Épp próbáltam egyszerre tisztogatni a ruhámat és gyilkos pillantásokat vetni vihogó bátyáim felé, amikor belépett Lindír.
- Szép jó reggelt mindenkinek! Hű! Mi ez a szag? Olyan, mintha valaki összetört volna egy rózsavizes üveget.
Inkább nem is szóltam semmit.
A rendkívül kellemes hangulatban elköltött reggelim után (egy nagy bögre görcsoldó tea társaságában) beültem a könyvtárba, azt remélve, hogy ott nyugodtan elbújhatok, olvasgathatok és töprenghetek ezen a rendkívül bonyolult kérdésen kérdésen: „Miért én??” Ez nagyon jól működött, egészen addig, amíg Elladanék meg nem találtak és rá nem beszéltek, hogy menjek velük csónakázni a kerti tóra. Egy ideig minden rendben is volt, csak aztán Elrohir hirtelen ötlettől vezérelve felpattant és elkezdett valami hülyeséget szavalni, olyan hangon, amit a város másik végében is hallani lehetett. Felálltam, hogy visszahúzzam, ám ekkor a csónak megbillent, én pedig estem. Bátyám a ruhámnál fogva próbált elkapni, ami egész egyszerűen leszakadt rólam, így hát egy szál bugyiban érkeztem a vízbe. Képzelheted, kedves naplóm: én egy szál alig valamiben úszkálok, a fivéreim dőlnek a röhögéstől, Elrohir kezében pedig még mindig ott lengedezik a ruhám. Már ami megmaradt belőle. Elkezdtem artikulálatlanul üvölteni, hogy de azonnal húzzanak ki onnét.
- Biztos ezt akarod? – kérdezte Elrohir a ruhacafatokat lóbálva. – Bár ilyesmit úgysem láthatnak a népek minden nap.
Erre megint üvöltöttem egy sort, de valószínűleg nem kellett volna, mivel egyre többen kezdtek gyülekezni a tó körül. Végül egy kacsa-alakú csónakban evezve megérkezett Apa.
- Mi folyik itt, fiúk? – kérdezte a fivéreimet, engem ugyanis nem vett észre. – Mintha Arwen hangját hallotta volna a fél város.
- Áá, neem – vágtak mindketten ártatlan képet, miközben Elrohir igyekezett háta mögé rejteni a ruhámat. Sajnos későn.
- Fiam, mi az ott a kezedben?
- Se-se-semmi, Apa.
- Ne nézz már Maedhrosnak! Mutasd, mi az!
Elrohir, mit tehetett mást, megmutatta.
- Te jó ég! – Apa majdnem elájult. – Pont ilyen ruha volt a húgotokon reggel. Mi történt vele?
- Ööö...
- Hát...
- Az úgy volt...

Na, én ekkorra már észrevétlenül beúsztam a vízesés mögé, telepatikusan jeleztem a vészhelyzetet Anyának, aki nyomban ott termett egy váltás ruhával, aztán egy gyors varázslattal megszárította a hajamat. Gondoltam, kicsit megtréfálom a bátyáimat, szóval fogtam egy csónakot és beeveztem utánuk. Épp akkor értem oda, amikor magyarázkodni kezdtek volna Apának.
- Szóval az történt, hogy...
- Sziasztok! – köszöntem rájuk jó hangosan, mire Elladan felugrott, Elrohir ijedtében a vízbe esett (kezében még mindig a ruhámat tartva), Apa pedig csodálkozva nézett rám.
- Kislányom, hát itt vagy! Nem te kiabáltál előbb?
- Én? – néztem csodálkozva. – Nem, Apa, én csak most jöttem ki, hogy megkeressem a fiúkat.
- De mit csinál a reggeli ruhád Elrohirnál?
- Jé, megtalálta?! Nagyszerű! Kimostam belőle egy foltot, aztán kitettem száradni, de eltűnt valahová. Biztos lefújta a szél a szárítókötélről.
- Aha, biztosan – vágott Apa töprengő arcot, majd a fivérimhez fordult. – Elrohir fiam, mássz már vissza a csónakba, a kerti tó nem arra szolgál, hogy kiigyák! Aztán csak semmi bajkeverés! – adta ki az utasítást, majd kievezett.
Elrohir morogva megpróbálta beleküzdeni magát a csónakba, csakhogy állandóan visszacsúszott, a végén pedig még Elladant is berántotta magával. Én közben majd’ megszakadtam a nevetéstől. Aztán mikor fivéreim gonosz mosollyal összenéztek, már tudtam, hogy bajban vagyok… Két perccel később hármasban fröcsköltük egymást a tóban, Imladris népének legnagyobb gyönyörűségére. A rossz hangulatom mindenesetre nyom nélkül elmúlt.


Hetedik hónap, 23. nap:
Pörögnek az események, kedves naplóm: tegnap Legolas és Silmariwen megérkeztek a nászútjukról, úgy tűnik, egy pillanatig sem képesek létezni a másik nélkül. Este Silmariwennel kint sétáltunk, mesélte a nászutas élményeit és már épp rátért volna az érdekesebb részketekre, amikor jött Apa.
- Kislányom, hát itt vagy! – kiáltott fel. – Gyere, anyád és én beszélni szeretnénk veled.
Kelletlenül elbúcsúztam barátnőmtől, miközben azon gondolkodtam, mit művelhettem ki az utóbbi időben, de arra jutottam, hogy semmi különöset. Ha csak Apa rá nem jött, ki törte el azt a rendkívül értékes, ám rémesen ronda númenori vázát… Szerencsére nem erről volt szó, mindössze anyáék közölték velem: középföldei körutazást teszünk. Ami azt jelenti, hogy fogjuk magunkat és a fontos imladrisi személyekkel együtt végigjárjuk Középfölde tartományait, az időjárásról cseverészünk mindenféle uralkodókkal, közben bájosan mosolygunk. Ez elsőre talán kissé unalmasan hangzik, de én már alig várom, főleg, mivel legjobb barátnőm és férje is jönnek velünk. (Legolast az alábbi érvvel sikerült meggyőznünk: jó ideig nem kell még hazamennie, az apjának pedig egy rossz szava se lehet.)
Most Silmariwennel csomagolunk, közben folytatja a nászút részleteinek feltárását.


533. harmadik hónap, 1. nap:
Végre indulhatunk. Az első állomás: Arnor.


Negyedik hónap, 5. nap
Arnor

Több mint egy hónapnyi lóháton való zötykölődés után tegnap megérkeztünk Arnorba. Apa és a város királya régi barátokként üdvözölték egymást, majd következett az én bemutatásom, ami… khm… elég érdekes volt. A király nagyon szívélyesen üdvözölt, közben le nem vette a szemét a dekoltázsomról, a mögötte álló kilenc fiú pedig (mind az ő gyerekei lehettek? Uram Eru…) majd’ elájult ott helyben. Mit mondjak, én is így éreztem, mikor rádöbbentem, hogy nem csak ők, de az egész város népe engem bámul. Mint akik még nem láttak tündét… Az első közös vacsora nagyon jól sikerült, még a bátyáim is hajlandóak voltak értelmes lények módjára viselkedni (bár ebben volt némi szerepe az Apa által beígért pofonoknak is), nekem pedig sikerült összebarátkoznom a király lányával. A kis hölgy először némileg bizalmatlanul méregetett, ez azonban rögtön elmúlt, amint felajánlottam neki, hogy megadom a hajápoló balzsamom recepjét. Épp a legújabb bőrápoló krémekről folytattunk elmés társalgást, amikor belépett a terembe Glorfindel.
- Micsoda férfi… - suttogta a hercegnő, és elolvadt.
Na mondom, csodálatos.
Aztán este… jaj, le sem tudom írni, még mindig ráz a nevetés, ha eszembejut… szóval már készültem volna lefeküdni, amikor valaki dörömbölni kezdett az ajtómon. Kinyitottam, és ott állt Glorfindel, egy szál alsónadrágban.
- Arwen, könyörgöm, bújtass el!
- Mi? Miért? És miért vagy félmeztelenül?
- Majd később elmondom – közölte, azzal félretolt, berohant a szobámba és eltűnt a gardróbszekrényben.
Én még mindig ugyanott álltam, értetlen arccal, amikor a folyosón befordult új barátnőm, az arnori király lánya, olyan hálóingben, ami mindent takart, csak azt nem, amit elvileg kellett volna.
- Jó estét, Arwen! – köszöntött. – Nem láttad véletlenül azt a kis szerény, szőke félistent?
- Hogy kit??? Ja, Glorfindelre gondolsz? – hirtelen minden világos lett. – Nem, nem láttam.
- Ó, de kár. Nem baj, akkor is elkapom a kis cukipofát. Jó éjszakát! – azzal elszaladt.
Becsuktam az ajtót, odamentem a gardróbhoz és hármat kopogtam rajta. Az ajtó kinyílt.
- Elment? – kérdezte a szekrény mélyén remegő ruhakupac.
- El – feletem, mire a kupac szépen különvált Glorfindelre és a fekete útiköpenyemre.
- Ezer hálám, Arwen – mondta a „szőke, szerény, cukipofa-és egyebek-félisten”, majd az ajtó felé vette az irányt.
- Khm, Glorfindel! – szóltam utána.
- Tessék?
- Én a helyedben – és bőszen mutogatni kezdtem az ablak felé.
- Ja, igazad van. Már itt sem vagyok – mondta, miközben egyik lábát átvetette az ablakpárkányon, majd még hozzátette: - És nem is voltam.
- Hát persze, hogy nem – mosolyogtam ártatlanul.
Ha minden estém ilyen érdekes lesz…


Hetedik hónap, 9. nap:
Már vagy egy hete folyamatosan esik az eső, így le kellett mondani minden szabadtéri programról. A város népe egyébként lassan hozzászokik a jelenlétünkhöz, már sokkal kevésbé feltűnően szoktak megbámulni. Apa odavan a büszkeségtől: mindenki az ő lányának szépségét dícséri. Legolas is odavan-a méregtől: minden második férfi megpróbálja elcsábítani a feleségét. Silmariwen persze nem vevő semmiféle ajánlatra, de most magyarázd ezt meg egy önbizalomhiányos férjnek… reménytelen. Megosztottam a problémát Anyával, aki azt javasolta barátnőmnek, használja az ő módszerét: a bókokra csak mosolyogjon szépen, majd jegyezze meg: „A férjem is pont így gondolja”. Anya azt mondja, neki ez mindig beválik.
Glorfindel ideges, ennek legfőbb oka az a túláradó szenvedély, amit az arnori királylány tanúsít irányába. Tisztelet neki, amiért nem használja ki a helyzetet. Tegnap megkérdezte, nem vethetnénk-e be itt is az ál-házasságunkat, de mondtam neki, hogy ezzel már elkéstünk, mindjárt az elején házaspárnak kellett volna mutatnunk magunkat. Szegény barátom erre elég csalódott képet vágott.
- Akkor legalább eljegyezhetlek? – kérdezte reménykedve.
- Ööö… nem – feleltem értelmesen.
Azóta sem tudom, hogy ezt most komolyan gondolta, vagy csak ál-jegyességet akar. Mindenesetre javasoltam neki, hogy szerezzen be egy erényövet és nyugodtan használja a gardróbszekrényemet, ha szüksége van rá. Ezzel sikerült kicsit felvidítanom. Csak aztán nehogy félreértsen valamit.


1 hét múlva:
Az eső ma reggelre elállt, így a lovas felvonulást nem sikerült megúsznom. Félreértés ne essék: nincs bajom se a lovakkal, se a felvonulással, abban az esetben, ha a művelet nem egy méteres sártengerben zajlik… jó, igazából két méter. Egy jó kis mozzanata azért volt az eseménynek: a király egyik rokona (unokahúga, azt hiszem) odakiáltott Apának: „Megsimogathatom, ami a lába között van?”. Csak remélni merem, hogy a lóra gondolt. Apa mindenesetre nem vette a kérdés kettős értelmét, és azt válaszolta: „Én nem bánom, de néha harap”. A társalgás fültanúi igyekeztek diszkréten megpukkadni a nevetéstől.


534. első hónap, 9. nap:
Sokak nagy bánatára és mégtöbbek megkönnyebbülésére eddig tartott arnori látogatásunk. Bár szerintem nem épp a legjobb ötlet tél közepén elindulni Szürkerév felé (következő úticélunk). Apa azt mondja, szerinte sem, de mivel minden egyes közös étkezés felér egy szexuális zaklatással, inkább megyünk most, minthogy botrány legyen később. Glorfindel arckifejezése több volt, mint megkönnyebbült.


Másnap:
Hóvihar. Utazás egy héttel elhalasztva. Anya azt javasolta, ne is csomagoljunk ki, mert mire végeznénk, úgyis kezdhetnénk az egészet újból.


1 hét múlva:
Na, most már tényleg indulunk. Túlestünk a búcsúzkodáson és a hivatalos ajándékozáson. Szép hagyomány: egy ősi ékkőberakásos nolda kardért, hegynyi ruhaanyagért és egy csomó drágakőért cserébe kaptunk két félvad lovat, egy alom kisbárányt, engem pedig külön megtiszteltek egy kutyakölyökkel. Igazán aranyos. Egyelőre olyan kicsi, hogy gond nélkül belefér a nyeregtáskámba, de a királyi kutyatenyésztő szerint három év múlva vele mehetek vadkanra vadászni. Nem törtem le szegény ember lelkesedését azzal, hogy nem szokásom az aktív vadászat, a kutyust pedig elneveztem Huanitának. (Először Huanra gondoltam, aztán kiderült, hogy az új jövevény kislány. Apa azt mondja, nem is engedte volna Huannak nevezni. Nem értem, miért.)
Jó, mennem kell, indulunk. Legalább három rétegnyi ruha van rajtam, már attól is megfagyok, ha kinézek az ablakon. Azt hiszem, keresek egy pokrócot, amivel betakarom Huanitát… mondjuk először egy olyan nyeregtáska kéne, amiben nem veszik el, de mindegy, majd megoldom.


534. harmadik hónap, 25. nap:
Sikerült levergődnünk Szürkerévig, és most már legalább van róla némi sejtésem, mit érezhetett Nagymama a Helcarexén. Apa egy hatalmas tüsszentéssel viszonozta Círdan köszöntését, aki ebből nyomban megértette, hogy üdvözlési ceremónia elhalasztva. Kedvesen beinvitált minket a palotába és ellátta a társaságot gyógyteával. Most épp próbálunk felolvadni, talán jövő tavaszra sikerülni fog.


Harmadik hónap, 28. nap:
A hóesés miatt továbbra is kénytelenek vagyunk bent ücsörögni. Ennek egyik jó oldala, hogy egész nap tudok Huanitával foglalkozni, már megtanítottam az „ül!”, a „fekszik!” és az „elengedi Elrond bácsi bokáját!” parancsokra, bár az utóbbit legtöbbször csak némi finomság ellenében hajlandó megtenni.
Ma este két bátyámmal, Legolasszal és Silmariwennel összegyűltünk a szobámban, „Ki kicsoda Középföldén?”-t játszani. Még el sem kezdtük, amikor kis kedvencem (Huanita) jött és megjelölte a területét… Legolas cipőjén. Mindenki elkezdett nevetni (kivéve az inzultált személyt), Silmariwen pedig rászólt a kutyára: „Nem mész onnan! Az a láb már foglalt!” Végül a hölgyikét (mármint Huanitát) átvittem Glorfindelhez megőrzésre, Bonival úgyis olyan jól összebarátkoztak. Glorfindel meg is jegyezte, hogy látszik, a kutya kinek a nevelése: szétrágta azt a csizmáját, amiben én annak idején mindig elestem.


534. ötödik hónap, 1. nap:
Az időjárás kegyes volt hozzánk, így Círdan végre megtarthatta az üdvözlő ceremóniánkat. (Szerintem senkinek nem tűnt volna fel, ha véletlenül mégis elmarad, de mindegy.) A díszvacsorán megismerkedtem egy Erestor nevű, rendkívül kellemetlen alakkal, aki állítólag Apa régi jó barátja. Ezzel állított oda hozzám:
- Jé, kit látnak szemeim? Te lennél Nerwenke híres kis bajkeverő unokája? Már sok szépet hallottam rólad.
Ez érdekesen hangzott egy vadidegen pasas szájából. Kicsivel később odajött Apa:
- Jó estét, Erestor. Látom, megismerkedtél a lányommal.
- Igen, nagyon kellemes társaság.
Csak néztem nagy szemekkel. Szerencsére ekkor Gildor riasztott, hogy menjek gyorsan, mert Huanita beszabadult a vadászszalonba, és most épp szétszedi a rókabőröket. Miután (jó fél órás küzdelmet követően) minden rókaprém - valamint Huanita is - a helyére került, kissé kelletlenül visszamentem a társasághoz és csatlakoztam a fivéreimhez.
- Látom, jól érzed magad, hugi – mondta Elladan titokzatosan mosolyogva.
- Bizony, máris új barátot szereztél – tódította Elrohir.
- Ti meg miről beszéltek? – értetlenkedtem.
- Ó, nem céloztunk mi semmire.
- Csak arra a fekete hajú, rókaképű pasasra, aki le sem tudja venni rólad a szemét egész este.
- Igen. Hogy is hívják? Emestor?
- Erestor – sziszegtem. – És csak úgy mellesleg elárulom, hogy még soha nem láttam nála kellmetlenebb, mogorvább…
- Arwen…
- Önteltebb, pimaszabb…
- Arwen.
- Beképzeltebb, felfuvalkodottabb…
- Arwen!
- Tiszteletlene… Ajjaj… Mögöttem áll, igaz?
- Hát igen, egy kicsit – bólogattak a bátyáim, és próbáltak nem nagyon kárörvendően vigyorogni.
Lassan megfordultam, remélve, hogy talán mégsem úgy van, ahogy gondoltam, de sajnos úgy volt: Erestor ott állt mögöttem teljes életnagyságban, pimasz mosolyával, amit szívesen letöröltem volna a képéről.
- Öröm téged újra látni, kislány – mondta, miközben láthatóan élvezte a helyzetet. – Hadd adjak neked egy tanácsot: mielőtt leszólsz valakit, mindig nézz hátra, nem áll-e épp mögötted. Tapasztalatból mondom – és tovább vigyorgott, miközben én éreztem, hogy vészesen pirulok.
Életem legkellemetlenebb fél perce után így szólt:
- Na, gondolom nincs kedved táncolni a legönteltebb, legbeképzeltebb, legpimaszabb alakkal, akit valaha láttál. Vagy igen?
Úgy éreztem, épp itt az ideje, hogy visszafizessem az adósságot.
- Ezer örömmel – mondtam, elővéve a legcsábítóbb mosolyomat.
Kézenfogott és a táncparkettre vezetett. Bátyáim értetlen arccal bámultak utánunk, de mikor az első adandó alkalommal cinkos kacsintást küldtem feléjük, nyilván rájöttek, hogy nem kell engem félteni.
Tehát táncoltunk, közben kitartóan és egyre hevesebben flörtöltünk. Aztán mikor épp olyan szögbe értünk, hogy a közeli asztalnál ülő Apa biztosan lásson minket, közelebb hajoltam Erestorhoz.
- Hadd adjak neked egy tanácsot – suttogtam.
- Mi lenne az, szépségem? – kérdezte érzéki hangon, még közelebb hajolva hozzám.
- Mielőtt – kezdtem, miközben folyamatosan csökkentettem a köztünk lévő távolságot – megpróbálsz (közelebb) megcsókolni (közelebb) egy hercegnőt (még közelebb), mindig (pont elég közel) nézz hátra, hogy az apja nem áll-e épp mögötted – mire kimondtam az utolsó szavakat, Apa már ott is volt mellettünk, egyik kezével Erestor vállán, akinek arcára ráfagyott az öntelt vigyor.
- Erestor, barátom – mondta fenyegetően nyugodt hangon Apa - , gyere csak velem egy kicsit, beszélgessünk!
Már kifelé mentek a teremből, mikor Erestor hátrafordult és egy „Ezt még megbánod!” pillantást lövellt felém, amit én egy kacér mosollyal viszonoztam.
- Te aztán nem vagy semmi, hugi – mondta Elladan fivérem.
- Bizony. Még jó, hogy a testvéreid vagyunk. Nem lennék most szerencsétlen fickó helyében – így Elrohir.
- Szerintem megérdemelte.
- Szerintem is – mondtam, közben arra gondolva, hogy lesz itt még néhány izgalmas esemény.


Folyt.köv.

Utoljára frissítve: 2013. október 12., szombat 16:28

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned

Alkategóriák

Bejelentkezés

Keresés

Vissza a lap tetejére