Nyomtatás

Az esőhallgatók

Saját szerzeményem, egy Tolkienéhoz hasonló világban játszódik. Valószínűleg lesz folytatása is az ilyen jellegű meséimnek. (Mokka)

 


Réges-rég, évezredek és évszázadokkal ezelőtt, amikor még máshol voltak az óceánok és szigetek a földön, ami akkoriban talán még gömbölyű sem volt - nos, ebben a régi időkben az emberek sokat beszéltek az esőhallgatókról.
Senki sem tudta, honnan jöttek, vagy milyen néphez tartoznak - egyesek azt tartották, tündék, mert örökké élnek, mások azt, hogy tündérek, mert megbűvölik az embereket a szemükkel, és ezért sokan féltek tőlük; de a legtöbben azt mondták, esőhallgatók, és kész.
Az esőhallgatók városról vársora, faluról falura jártak, s ha esni kezdett, kiálltak a szabadba, és hallgatták a záport - mert értettek az eső nyelvén, és mindig egy-egy mesét hallhattak, amit aztán mindenkinek elmondtak - ez volt a kötelességük.
Sokáig éltek az esőhallgatók békében a többi néppel, és szerették is őket a szép történetekért - egészen addig, amíg egy esőhallgató szörnyű dolgot hallott.
Volt egy fiatal esőhallgató, nagyon tehetséges, és nagyon lelkiismeretesen végezte a feladatát. Vinirionnak hívták. Egy ember barátjával vándorolt, aki mindig meghallgatta a meséit. Egy nap, mikor nem volt hol megszállniuk, lanyha kis zápor kerekedett. Vinirion meghallgatta, és életében először nem mesét, hanem jóslatot hallott.
Mikor elmondta a barátjának, az egészen megrémült, és könyörgött, hogy most az egyszer ne mesélje el senkinek:
 - Nagyon kérlek, ne tedd! Maradjon ez a mi titkunk! Ha elmondod, veszélyes lehet, és nem akarom, hogy bajod essék! Lehet, hogy nem értetted jól, olyan csendes kis eső volt. Nagyon kérlek, ne mondd el az embereknek!
 - Nem mondom el - ígérte Vinirion - valóban, lehet, hogy félreértettem.
Másnap reggel felszedelődzködtek, és estére egy fogadóhoz értek,ahol szállást kaptak. Azonban este újból eleredt, és emberséges zuhé kerekedett - Vinirion pedig újból kiállt az esőbe, hogy meghallgassa.
Mikor visszajött, megkérdezte tőle a barátja:
 - Nos, mit hallottál?
 - Semmit - felelte Vinirion.
 - Az nem lehet - ellenkezett a barátja - ez még sosem fordult elő.
 - Újból a jóslatot hallottam - mondta Vinirion - szóról szóra, ugyanazt.
 - Ne mondd el! - kérte a barátja - bajt hozol rám is, magadra is. A saját érdekedben ne tedd! Lehet, hogy megint félrehallottad.
 - Meglehet - hagyta rá Vinirion.
Másnap reggel továbbindultak, és megérkeztek egy faluba. Mikor letelepedtek a fogadóban, hirtelen hatalmas égiháború kerekedett. Vinirion megint kiment, de mikor visszajött, bőrig ázott és a szél megtépte a ruháját.
 - Mit hallottál? - kérdezte a barátja.
 - Újból a jóslatot - felelte Vinirion - de nemcsak az eső, hanem a szél, a mennydörgés, a villámok is azt mondták, a hullámok és a fák levelei.
 - Nem szabad elmondanod! - kérte újból a barátja.
 - Most már nincs menekvés - rázta Vinirion a fejét - el kell mondanom, mert ez a kötelességem.
Majd felállt egy székre, és így szólt:
 - Emberek, figyeljetek rám! Esőhallgató vagyok, s már harmadszorra hallom ugyanazt. Nem mese és nem történet, hanem jóslat.
 - Mit jósolsz?
 - Jó lesz az aratás?
 - Férjhez megyek?
 - Mást hallottam - mondta Vinirion - hallottam, hogy a föld megváltozik. Megváltoznak a tengerek és a hegyek, az emberek és az állatok. Felélednek a hegyek, tüzet köpnek, elsüllyednek vagy megemelkednek. Fellázad a tenger, elönti a partokat, és új föld jön létre, a régi pedig elenyészik. Új idők jönnek, városaink elpusztulnak, királyainkat levetik a trónok, mert igazságtalanok voltak, és csak magukkal törődtek. Az idők keservesek lesznek, és olyan hidegek, hogy ereinkben megfagy a vér - és olyan hosszú lesz egy-egy kor, hogy mire újra virágozni fognak a gyümölcsfák és nyár lesz, hogy addigra már régen elfelednek minket. Országaink ledőlnek, vagy mi igázunk le másokat, de a hódítók belebuknak a sanyargatásba. És majd, mire mindez megesett, meghasad a föld, a trónok szilánkokra zúzatnak, és a királyokat uralma véget ér. Nem lesz rabszolgaság vagy igazságtalanság, nem lesz különbség férfi és asszony, szegény és gazdag közt. Tűzben fog elmúlni ez a világ, de úgy, hogy azon kevesek, akik megérdemlik, egy megtisztult, virágzó, gazdag földet kapnak, amely soha nem múlik el, mert örökkévaló. Ezt hallottam az esőtől,és nem hallgathatom el.


Gyorsan terjedt a hír, hogy az esőhallgatók a királyok bukását jövendölik. A királyok szemében pedig egyre nagyobb szálka lett ez a nép, amelynek nem volt királya és fővárosa, mit le lehetett volna rombolni, vagy valaki, akit le lehetett volna győzni. Végül úgy döntöttek, kémeket küldenek szét az egész világon, hogy valami úton-módon megtudják, hogyan pusztíthatják el vagy hallgattathatják el őket.
Vinirion és barátja pedig továbbvándoroltak, és az ifjú már csak meséket hallott a záportól. Egy nap pedig, mikor betértek egy kocsmába, hogy Vinirion új mesét mondjon el, amit aznap hallott.
Ott ültek a király kémei is, és hallgatták Viniriont. Mikor befejezte, azt mondta az egyikük:
 - Nem hiszek neked!
 - Nem? - csodálkozott el Vinirion, mert még sosem mondták ezt neki - pedig az igazat mondom.
- Dehogy mondsz te igazat! Hazudsz! Hazug vagy, mint a többi vízfülelő!
- Igen! - mondta egy másik - Hazug vagy! Hazug vagy!
Vinirion elsápadt, és holtan esett össze. A teste pedig esővízzé folyt szét, illatos, tavaszi esővé.
A királyok most már tudták, hogyan végezzenek az esőhallgatókkal. Még több kémet küldtek szét, hogy hazugnak nevezzék őket. Az esőhallgatók pedig nem bujkálhattak, hiszen az volt a feladatuk, hogy a meséket, amelyeket hallanak, mindenkinek elmondják.
Mára megváltozott a föld. A hegyek felébredtek, tüzet köptek, egyesek megnövekedtek, mások elsüllyedtek. A tengerek elöntötték a régi földet, és új emelkedett ki. Vinirion jóslatának egy része beteljesedett - de egyetlen esőhallgató sem maradt mára.
Persze, bárki megkérdezheti, honnan hallottam ezt a történetet, ha olyan nagyon régen esett meg.
Én is csak az esőtől.

Utoljára frissítve: szombat, 12 október 2013 16:28

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned