Gondolatok

Namarië: no látod, így már egyetértünk! Tény, hogy minden részeredménynek is örülni kell, értékelni kell, mert aki a részeredményeket nem becsüli meg, nem fogja észrevenni a teljes eredményt sem. A tökéletességre törekvés önmagában nem baj, de - ahogy te is írtad - az már igen, ha emiatt nem ismeri fel, hogy mikor érte el a határait és a céljait. Meg kell találni a középutat - ahogy az általam egyébként nem túl sokra tartott Kék Hold völgye most épp sehogy eszembe jutni nem akaró szerzője írta: Mértékletesnek kell lenni, még a mértékletességben is.

Manapság elég általános hiba sokaknál, hogy elfelejtenek örülni az eredményeiknek. Elfelejtenek leülni, megpihenni, végignézni azon, amit elértek, és azt mondani: igen, ezt én csináltam! Az eredmény stressz és mókuskerék, zilált idegek és rosszkedv. Nem szabad! Meg kell állni néha, gyönyörködni kell abban, amit elértünk - mert mindenben van jó, és a jó mindig szép, és a szépben gyönyörködni kell, főleg ha a saját munkánk eredménye - ha munka eredménye. A munkát jelen esetben aktív cselekvés értelemben mondom. Azaz írom. No mindegy, kezdek belebonyolódni.

Küldök neked egy nagy-nagy, szeretetteljes virtuális ölelést, ha el nem ugrasz Ja, és lécci írd végig, amit mondani akarsz. Időnként túl literálisak vagyunk néhányan, nem biztos ám, hogy így értjük!

pls don't offend - no offence meant.

Sötét Úr írta:

Metaflora írta: Szerintem mindenki azt mond el magáról és ott, amit akar.

Ez nem is volt kérdéses Csak az a kérdéses, hogy ezt mennyire teszi okosan.

Az meg attól függ, hogy mit akar elérni vele. (A szó szoros értelmében persze, hogy nem kérdéses... de szerintem érthető, hogy ez a "jó-e?" kérdésre egy "az attól függ" OFF - ez utóbbi az idegennyelv-órák passzív túléléséhez a leghasznosabb elsajátítandó kifejezés - OFF END)

Metaflora írta: Szerintem mindenki azt mond el magáról és ott, amit akar.

Ez nem is volt kérdéses Csak az a kérdéses, hogy ezt mennyire teszi okosan.

Szerintem mindenki azt mond el magáról és ott, amit akar. Csak készüljön fel a lehetséges reakciókra. Szóval ha folyton panaszkodik, akkor beskatulyázzák nyafogósnak, ha dicsekszik, megállapítják, hogy beképzelt, és lehet, hogy attól se lesz szimpatikus mindenkinek, ha a magánéletét részletezi. Én blogoláskor rendszeresen figyelmeztetem magam, hogy ezt tényleg bárki elolvashatja: anyukám, akinek egyébként nem sokat mondok el a dolgaimról, a tanár, akit éppen szidok valamelyik bejegyzésben, vagy az osztálytársam, aki utál - esetleg egy jóbarátom, aki részese volt a leírt eseménynek. A felsoroltak közül az első és az utolsó tudom, hogy tény, de a többi lehetőséget se lehet kizárni. Eléggé furcsállom mondjuk a "nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek" hozzáállást.
/Megj.: ezt az előző két HSZ előtt, a "jó e, ha mindent kiteregtünk magunkról?" kérdés kapcsán írtam/

Egy fontos dolog: nagyon nem lenne jó, ha Tünde törölné a nevezett hozzászólásokat - főleg a jelenlegi, átszerkesztett formájukban. Azért nem lenne jó, mert már érkeztek rájuk válaszok, amik elveszítenék a létjogosultságukat, holott vannak bennük fontos dolgok. (Például egy link egy régebbi versemhez )

Ami a kérdésedet illeti: egészen biztosan megfordulna a fejemben, hogy visszavágjak, és jócskán eljátszanék ezzel a gondolattal. És, amikor már rendesen "kiélveztem" a lehetőségeket, elétárnám az illetőnek, és nyomatékosan megkérném, hogy állítsa le magát. De irgalmatlanul nagy sérelmet kellene okozzon ahhoz, hogy valóban kijátsszam a kártyáimat. Akkorát, hogy lelkiismeret-furdalás nélkül meg tudjam tenni, "pusztán nevelő célzattal".
Összefoglalva: nem zárom ki, hogy megtenném, de nem is tartom valószínűnek. (Skorpió vagyok, aki szúr, ha végveszélyben érzi magát... Sőt, néha akkor is, ha gyógyítani akar. Akár saját magát is megszúrja. Saját esetemben hamarabb, mint másokat.)

Vélemények? Hmm. Aki bokszolónak megy, ne panaszkodjon a pofonok miatt. Aki blogol, készüljön fel, hogy beszólnak neki. Sajnos ez ilyen. Nem véltelen, hogy nem blogolok. Nem győznének kiblogozni...

Persze nem biztos, hogy ez egy jó megoldás, mert az embernek valamennyire meg kell nyílnia ahhoz, hogy megmutathassa magát, hogy a mai világ szellemében fogalmazzak: el tudja adni magát. De nem mindegy, hogy milyen közönség előtt nyílik meg - és ez egy blogon nem kontrollálható. Még egy fórum is más, kevésbé személyes, mint az ember saját blogja. De azért egy fórumon sem jó nagyon kitárulkozni.

Nem azzal van baj, persze, hogy Peredhil most elénk tárta a helyzetet és az eredetét - elég intelligens ember, és talán merhetem azt mondani, hogy ez a közösség is elég intelligens (már amennyire a "tömegre" lehet ezt a szót haszálni) ahhoz, hogy megfelelően kezelje a helyzetet. Mindenesetre, Peredhil, én drukkolok neked, és szerintem nem is egyedül!


Namarië: Az, hogy a 20% siker elfogadható ebben az esetben, szeretném hinni, hogy tévedés. 20% megbocsátás az 80% harag. Keresztény szemszögből nézve: a jézusi tanítás követésének 80%-os kudarca. Más megközelítésből nézve: saját magad jól-létének kialakításához, önelfogadáshoz, önmegvalósításához tett erőfeszítéseid 80%-os kudarca. Tény az, hogy a 20% is eredmény már, de én nem szoktam elégedett lenni, ha csak ennyire tudok helyretenni magamban dolgokat - ha csak ennyire tudom követni a krisztusi tanítást.

Nagyon fontosnak tartom azt, hogy a megbocsátás során az ember saját magával is lerendez dolgokat, és saját magát is megnyugtatja. A bennünk szorult harag olyan, mint valami betegség, fekély - gátol abban, hogy a szeretet működhessen. Magaddal teszel jót - pontosabban mondva magaddal is jót teszel - ha megtanulsz megérteni másokat, empátiával lenni mások iránt, és megbocsátani. Nem tudom, olvastad-e az Et in Arcadia ego című versemet. Abban van egy sor, amiben pont valami ilyesmit akartam kifejezni: "minden szemben én tükröződöm". Mindenki visszatükröz valamennyit belőlem, és amikor haragszom valakire, a tükörképre, és azon keresztül magamra is haragszom. Mert a hibákat el lehet nézni, meg lehet érteni, akár el is lehet felejteni - de amikor ez nem sikerül, a harag az én hibám.
Perszen nem vagyunk képesek arra, hogy a megbocsátást 100%-on műveljük, ebben igazad van, és abban is, hogy bármekkora eredményt érünk is el, az már egy eredmény - csak éppen nem szabad megelégedni vele.

Peredhil: Szerintem rossz módszer ha egy bölcsességet azért nem fogadsz el, mert más vallástól érkezik.
Lehet jó meglátása bárkinek bármikor, a saját korának megfelelően fogja leírni. Aztán vagy kihámozzák az értelmet, vagy fennakadnak a külsőségeken.
Még a középkori katolikus egyházban is, amit általában mindenféle tőle különböző értékek elpusztítójának szoktak tartani megvolt az a józan ész ami felismeri az értékeket és megőrzi őket.

A múlt lezárásáról: Kvázi történészként csak azt tudom mondani, hogy a múltat nem lehet lezárni. A múltunk tesz azzá amik vagyunk, értve ezt egyes személyekre, népekre, stb.
A múlt a jelenben él tovább, számtalan szállal kötődve hozzá, ha máshogy nem, hát benned.
Persze ez nem azt jelenti, hogy mostantól szeresd, vagy hogy egész életed azzal kell töltened, hogy ezen rágódsz.
Fogadd el, hogy van, és bármit csinálsz is, meg is marad.
Az viszont csak rajtad áll, hogy a jelenedet úgy alaktísd, hogy tíz év múlva visszagondolva rá helyrebillentse a múltad előző szakaszát.

Ja igen, nem vagy egoista. Majd szólunk úgyis ha az leszel.

Peredhil, az ismerősödet üdvözlöm, nagyon jót mondott. Szerintem is az ilyen helyzeteken a barátok tudnak leginkább átsegíteni, és az ő általuk mutatott tükör - de ehhez igaz barátok kellenek, akik igaz tükröt állítanak eléd, és igaz válaszokat igyekeznek adni a kérdéseidre.

Amúgy nem közben fordítok időt erre, hanem helyette - de egy percig se legyen e miatt bármiféle rossz érzésed, mert pusztán arról van szó, hogy elakadtam valamivel, és ki kell tisztítanom az agyamat az SQL meg az Object Pascal mindenféle kacatjától, úgyhogy ez számomra is hasznos. És az egyiptomi példát azért hoztam fel, mert a nézőpontja annyira emberközeli, és nem akartam vele senki vallásosságát bántani vagy megzavarni - mindenki úgy tart Istennel, ahogy a legjobban képes, gondolom én, és nem hiszem, hogy egyik vagy másik vallás jobb a többinél. Ha a Moszkva térről mész a Margitszigetre, a Margit körúton kell menned, ha a Nyugatitól, akkor a Jászai Mari téren át, és egyik sem jelenti azt, hogy rossz irányba mész. A célbaérés a lényeg.
Az egyiptomi elképzelés (és nem maga a vallás, kicsit rosszul fogalmaztam) azért szimpatikusabb (kedvesebb) számomra, mert emberközpontúbb (bármennyire is furcsának tűnhet), azzal, hogy számításba veszi: mindenki gyarló. Az ókori egyiptomiak számára az isteni az egy olyan felfoghatatlan dolog, amit az ember csak apró részleteiben érzékelhet, és nem mérheti magát hozzá. Törekednie kell arra, hogy ne sérüljön a Maat, az Isteni Világrend, de mivel nem tudja miben áll az, számol azzal, hogy bármikor megsértheti szándéka ellenére is. És ugyanakkor számol azzal is, hogy ez egy emberi tulajdonság, és nem vet meg érte. Ahogy az isteneikről is valószínűleg sejtették az egyiptomiak, hogy azok a saját kreálmányaik, amik alapján az Istent megpróbálták felfogni - vannak szöveghelyek, ahol az egyik istent a másik isten bá-jának (egyfajta lelki megjelenésének) titulálják, máshol - igen gyakran - azonosítják egyiket a másikkal, összeolvasztják, egymás aspektusainak tekintik őket, azaz próbálják felfogni azt, amiről tudják, hogy felfoghatatlan. Az európai gondolkodásmód számára ez nagyon bizarr, pedig egy igen racionális önértékelés eredménye. Olyannyira, hogy az egyik nagy kedvencem, Ptahhotep intelmei sokszor mutatnak rokonságot a keresztény szemlélettel (azonosságról persze szó sincs), és egy másik intelemszerző, Amenemope sorai visszaköszönnek a Bibliából. "Ami az embert illeti, agyag és szalma az, és Isten az ő teremtője" - hogy csak a legismertebb kitételét idézzem. (Kellemes viták folynak arról, hogy Amenemope egyistenhívő lett volna, vagy az Isten megjelölést nála "bármely isten" értelemben kell-e használni. Számomra a kettő ugyanaz.) Nagyon ajánlom elolvasásra egyébként Ptahhotepet, nagyon sokat tud adni emberségből, főleg, ha az ember figyelembe veszi, hogy egy másik kor viszonyaihoz alkalmazkodnak a tanításai. Wessetzky Tanár Úr Ptahhotep fordítása annak idején a Valóság 1988/3. számában egy kis bevezető tanulmány kíséretében jelent meg, és nem elérhetetlen. Ha kellő figyelemmel és (ön-) kritikával olvasod, nem mond ellent a mai hívők vallási meggyőződésének sem. A kritika ahhoz kell, hogy különbséget tégy az akkori és a mai kor követelményei és viszonyai között.

A táborban kapott tanács... Tulajdonképpen én is ezt mondom. Leginkább a múlton való rágódást kell elfelejteni. A megváltoztathatót kell megváltoztatni, ha nem jó, de a múlt eseményei megváltoztathatatlanok, csak a hozzájuk való viszonyunkat tudjuk alakítani.

Emlegesd csak az éneket! Sőt, tedd is meg, előttünk is, minél gyakrabban! Mivel úgy vettem észre, hogy megvan a megfelelő önkritikád hozzá, nyugodtan merlek bátorítani erre, és azért is teszem, hogy a megfelelő visszajelzéseket is megkapd.

Attól senki sem egoista, ha megpróbál tisztába jutni önmagával, és semmi kivetni valót nem látok abban, ha ezt mások segítségével próbálja tenni, legfeljebb akkor, ha a dolog egy körkörös nyafogássá fajul, aminek valódi célja egyetlen egy: "foglalkozzatok már velem!" Amíg a kérdéseket, elemzéseket, önvizsgálatot a fejlődésre való törekvés kíséri, addig teljesen helyénvaló. És mivel ezt egy fórumon teszed, ahol mindenki eldöntheti, hogy el akarja-e olvasni, és ha nemmel válaszol magának, kihagyhatja, szerintem semmi baj vele. Nem is beszólva arról, hogy a "dűlőre jutni" kifejezést jól írtad... Maga az aggodalom, hogy esetleg egoista lehetsz, egészséges dolog, szerintem az fog segíteni abban, hogy elkerüld a mások ellen forduló egoizmust.

A tantuszokkal meg vigyázz, ha a fejedre esnek, megfájdulhat tőlük... A felsorolásodból meg kihagytad a maiákat!

Ha már említetted a tábort:

"Nem múltatok emlékei, hanem a jelenben hozott döntések határozzák meg sorsotokat!"

(Nem biztos, hogy szó szerint idéztem a zárójelenetet... de a lényeg benne van így is.)

Peredhil írta: És mikor egy szupersztárra mondjuk, hogy egoista, akkor is ez a helyzet?

Igen, akkor is. Az egoizmus nem azonos az énkereséssel és az önértékeléssel - ami a te esetednek tűnik. Az egoista kontrollálatlanul fényezi magát, és pusztán az öndícséret kedvéért foglalkozik magával. Amin te mész most át, az egy nagyon kellemetlen, de végső soron nagyon egészséges és szükséges önelemzés, ami annak a jele, hogy felismerted a felelősséged mások iránt, és keresed az útját, hogy másokra is tekintettel alakítsad magadat, és a sorsod. Ettől még nem lesz most jó neked, bár lehet, hogy enyhít valamit a kínos részén az, hogyha tudsz róla, hogy összességében majd valamikor pozitív hatása lehet - ha ki tudod használni. A szavaidból én úgy vélem, hogy ki fogod tudni.

Én bizony elválok a múltamtól, lezárok szakaszokat, és nem gyötrődöm tovább rajtuk. Pontosan azért, mert gyötrődés volna. Maga a lezárás azonban nem annyi, hogy elfordítom a kulcsot, és eldobom jó messzire, hanem egy elemzés, értékelés végeredménye (bár ez most úgy hangzik, mintha baromi tudatos lenne, de persze akkor és ott nem az). Azért kell a lezárás, hogy utána tiszta fejjel, tiszta szívvel tudj a következő feladatok elé állni.
Bocsánatot kérni sohasem árt, és sohasem késő. De az nagyon fontos, hogy a bocsánatkérés akkor működik, ha őszinte, és önzetlen. Attól, hogy bocsánatot kérsz, még nem biztos, hogy meg fognak bocsátani - azt egyrészt ki is kell érdemelni, másrészt akitől bocsánatot kérsz, szintén ember, és szintén kellőképpen érett kell legyen érzelmeiben és gondolataiban ahhoz, hogy meg tudjon bocsátani. Mert megbocsátani iszonyú nehéz (ezért is annyira magasztos és követendő a krisztusi tanítás - és ezért képtelen az egyház [bármelyik], mint szervezet, tartani magát hozzá - és ezért méltók a szentté avatásra azok, akiknek sikerül megvalósítani, őszintén, tiszta szívből, és nem csak szavakkal).

Ha már a hitnél és a keresztény tanításoknál tartunk: Jézus azt mondta: "engedjétek hozzám a kisdedeket". Ahogy Namarie is mondta, a gyerek, aki voltál, az egy gyerek volt. Egy kisded. A többit rakd össze.
(Mondom mindezt én, aki következetesen egyház- és vallásellenes vagyok - mert Isten nem vallásosságot, és nem egyházakat vár, hanem hitet.)


A megbocsátást is meg kell tanulni, és meg is lehet, de ehhez túl kell lépni a sérelmeinken. Másokon is, magamon is tapasztaltam, hogy működőképesen bocsánatot kérni azért nehéz, mert az ember mindig (na jó, rendszerint) haragszik arra, akit megbántott - mert olyan dolog történt vele a másik miatt, amit el akart kerülni. Müller Péter ezt kundabuffer néven illeti: mindig más a hibás. Nem én akartam megbántani őt, hanem ő hozta ki belőlem azt, hogy megbántsam. Vagy ha nem ő, akkor a gyerek, aki voltam.
Tény, hogy az akkori éned volt az, de a jelenlegi tudásodnak még nem volt birtokában, nem igazán tudta, hogy mit tesz, és milyen kövektezményekkel kell számoljon. Ha megbocsátasz ennek a gyereknek, akkor el is kell engedni, hogy ne haragudhass meg rá újra - ezért szükséges a lezárás. Nem csak megbocsátani kell - el is kell szakadni a sérelmektől, hogy megszabadulj a bűntudattól és tiszta fejjel gondolkodhass. (Hogy megint prédikáljak: Jézus megváltotta a bűneidet a kereszten. Van bátorságod ezt visszautasítani azzal, hogy miután felismerted és átgondoltad a bűneidet, ragaszkodsz hozzájuk azzal, hogy nem szakadsz le róluk, nem tagadod meg őket?

Vagy más, egy másik - számomra valamiért kedvesebb - vallás tanaiból: az egyiptomiak úgy tartották, hogy a halott ka-lelke a sírból mindenféle próbatételeken keresztül el kell jusson a Kettős Igazság Termébe, és ott Ozirisz színe előtt megmérettetik - ha a szíve nehezebb egy tollnál - az Igazság, azaz Maat Tollánál - akkor Ammit, a Rettenetes Lélekfaló falja fel a lelket, és véglegesen meghal, véget ér, elvész - ha a szíve egyensúlyba kerül a tollal, Thot feljegyzi az eredményt, igazolja Ozirisz előtt, és az elhunyt maga is Ozirisszé válva helyet kap Iaru Mezein - a Sás Mezején - és boldogan él az örökkévalóságban. Ahhoz, hogy a szív ne valljon az elhunyt ellen, számos varázslatot, fondorlatot és egyebeket is bevetettek, de mégis a legfontosabb a negatív gyónás volt. A lélek a Negyvenkét Bíra előtt felsorolta, hogy mit nem követett el.
Ez az egyiptológusok hivatalos magyarázata. Én azonban, Wallis Bulge fordítását olvasva arra jöttem rá - és azóta mástól is hallottam már - hogy magát a negatív gyónást félreértelmezik. Az nem arról szól, hogy mit nem követett el az illető, hanem arról, hogy megtagadja a bűneit, leveti azokat, könnyít a szívén, hogy az Maat Tollával egyensúlyba kerülhessen. És fohászkodik is a szívéhez, hogy az ne vallhasson ellene. Ja, és fontos lehet: az egyiptomi elképzelések szerint a szív a gondolkodás "eszköze", vagyis a negatív gyónás a rossz gondolatoktól is megszabadítja az embert.
Ma egyes meditációs és életviteli technikák ezt úgy hívják, hogy gondolati nagytakarítás. Agykontrollosoknak különösen ismerős lehet.
Ahogy ismerős lehet az a gyakorlat is, ami a megbocsátásban segít.
Képzeld magad elé saját magadat, pici gyerekként. Ez a gyerek talán rosszat tett, de nem érti még, hogy mit - zavarodott, fél, ellenségesnek érzi a világot, ami meg akarja büntetni valamiért, amit ő nem is akart elkövetni, talán el sem követte. Sír. Elveszettnek érzi magát. Pici még ahhoz, hogy megértse, ami körülötte történik.
Próbáld meg megvígasztalni ezt a gyereket, öleld magadhoz, és óvd meg - mert az te magad vagy, amikor még nem tudtad azt, amit most. Számon kérheted rajta? Számon kérheted magadon? Akkor hát bocsáss meg neki - bocsáss meg magadnak. És akkor meg tudsz bocsátani másnak is - hiszen mindeki ilyen gyerek, amikor megbánt: nincs igazán tudatában annak, amit tesz.

<center>"Engedjétek hozzám a kisdedeket!"</center>

Nekem is, és sok más ismerősömnek segített már ez. Igazán akkor jó, ha meditációban tudja megcsinálni az ember. De egyébként is hat.

Most hirtelen ennyi - és elnézést, ha valahol elfelejtettem bezárni egy zárójelet No meg az eléggé elnagyolt egyiptomi cuccosért is. Olyan vagyok, mint a viccbeli Móricka: mindenről az jut eszembe.


UI: Bosszús, mikre vagyok képes szakdolgozat-írás helyett...

Sztem amikor azt mondjuk, hogy egoista, többnyire arra gondolunk, hogy beképzelt, enyhén önimádó, esetleg magamutogató, de nem biztos. Mármint az se biztos, hogy a többség arra gondol, az meg pláne nem, hogy ezt kéne jelentenie.
Megbocsátásilag, főleg ami visszafelé illeti, nálam ott kezdődnek a problémák, hogy nagyon nem veszem ám észre, ha valakit megsértek. Olyan dolgokat mondok és teszek, amik számomra nem durvák, az érintettek viszont nagyon megsértődnek rám, és persze nem mondják meg, aztán amikor megtudom, hogy miért is utálnak, csak állok meglepve, és nem tudom igazán, hogyan kérjek bocsánatot, hiszen én magam nem érzem a dolog súlyát.
Ha meg nekem kéne megbocsátani... aki nem szeret, annak nem lesz érdekes, hogy megbocsátok-e, ezért el sem gondolkozom rajta, meg nem is tud igazán megsérteni, csak szerez magának újabb fekete pontokat, hogy nekem se legyen okom őt megkedvelni. Akit meg én is szeretek, arra nem nagyon fogok haragudni. Viszont nem felejtek. Általában. Se jót, se rosszat. Bár az egyik osztálytársam érettségi banketten megkért rá, hogy bocsássam már meg neki azt, amit általános iskola alsó tagozatában mondott nekem, és ő ugyan nem emlékszik rá, de én emlegetem.