Gondolatok

Ranamarth-hoz kapcsolódva: Már kicsit több, mint egy éve fórumozok itt. Tavaly nyáron "merészkedtem" el először egy talira (Győrbe). Furcsa volt a sok ember, akiket egyáltalán nem ismertem, sem látásból sem sehogy. A tali végére viszont már párral beszélőviszonyba keveredtem.
Legközelebb csak a jan. 3-i Tolkien Napon talákoztam veletek. Azt hittem, hogy ekkora már szinte senki sem emlékezik rám (kivéve azt az egy-két embert, akivel tartottam a kapcsolatot Győr után). Mégis amikor ott sétáltam a Corvinban vki rámkiáltott, hogy "Szia Olosta!" (a mai napig nem tudom, hogy ki volt az, bocsi ). Ez nagyon jól esett.
Most minden erőmmel azon vagyok, hogy többet lehessek veletek, hogy megismerjetek, és hogy én is megismerhesselek titeket. Csak sajnos a távolság miatt nem sűrűn jutok fel Pestre (fájó pont is az életemben, hogy a legtöbb tali Pesten és Győrben van).
Minden esetre ráhajtok a felvételire (ezzel egy kicsit a másik témába is bekapcsolódok), hogy mehessek a fővárosba Hozzátok!!!

A tanulós-érettségis témához: én is érettségiztem fizikából is, és nagyon tartottam tőle, mert egy szigorú-barom-állat-stb. tanárom volt, aki majdnem megbuktatott év végén. Az érettségi mégis hármasra sikerült mindenféle puska és segítség nélkül.
Szóval nem kell úgy tartani tőle. Hiába mondják a tanárok, hogy nehéz az érettségi, meg hogy ott még szigorúbbak. Egyáltalán nem szigorúbbak, sőt még engedékenyebbek és segítőkészségesebbek is! Elvégre az nekik sem túl jó reklám, ha sok diák megbukik vagy rossz jegyet szerez a kezük alatt az érettségin!
A felvételizőknek meg annyi biztatás, hogy az írásbeli és a szóbeli felvételin is mindent írni/mondani kell, ami az ember eszébe jut a témáról. Nem szabad attól félni, hogy nagy hülyeséget mond! Mert ha felveszik, akkor nem is volt olyan nagy hülyeség; ha meg nem, akkor meg úgyis egy év múlva találkozik a vizsgáztatókkal újra (vagy soha), akkorra meg már úgyis elfelejtik.

Ma (14.) olvastam,amit írtatok.Moiraine-nek igaza van,mégis azért jól esik,ha valaki azt mondja neked,hogy mostantól ide tartozól.Ha belegondoltok eleve csodás érzés az,hogy valaki számára érdekes lehetsz!

Hegyirabló írta: Egyetlen okot akarok mondani mindenkinek, miért nem kell félni az érettségitől.

Mindenki leérettségizik, még a hülyék is!

Hallottatok már olyanról, hogy valaki elvégezte a gimnáziumot, de leérettségizni már nem tudott? Mert Én még nem hallottam ilyenről!

Még ÉN is le tudtam érettségizni!


H.

Ez igaz, csak az nem mindegy milyen eredménnyel...
Én mondjuk azt nem tudom, hogy irodalomból hogyan fogok 4 oldalt írni egy tőlem teljesen távol álló témáról. A matektól nem félek az meglesz valahogy, az angoltól sem, meg az infotól sem.
Szóbeliből a töri aggaszt, de nagyon...

Egyetlen okot akarok mondani mindenkinek, miért nem kell félni az érettségitől.

Mindenki leérettségizik, még a hülyék is!

Hallottatok már olyanról, hogy valaki elvégezte a gimnáziumot, de leérettségizni már nem tudott? Mert Én még nem hallottam ilyenről!

Még ÉN is le tudtam érettségizni!


H.

Ilyenkor örülök, hogy még van több mint három évem az érettségiig.. minimum legalábbis.. Bár, így is a minden évben megrendezett vizsgák a falra küldenek..

Brisa írta: Nodlee, Elanor, Suhi: Én bomba biztos voltam benne, hogy sikerül leérettségizem, ill. hogy sikerü elvégeznem az egyetemet. Úgyhogy csak két kérdés volt: milyen jeggyel? [size=9:2u4z8hbw](két választási lehetőség volt legtöbbször: 4 vagy 5, de persze be-becsúsztak rosszabb jehyek is...)[/size] és hogy mekkora szenvedéssel? Ti hogy vagytok vele? Tudjátok-e magatokról, hogy meg fogjátok tudni csinálni?

Hát...van olyan amikor minden őrültségnek, elérhetetlennek látszik. Minden álom, vágy, harc, szórakozás, vagy éppen munka. De jobb pillanataimban (amiből lényegesen több van mióta rátok találtam!) bízni is tudok már magamban. Vagy ha nem is magamban, bennetek! Mostanában nálam jobban alakul minden, mint eddig! Tudok úgy dolgozni, hogy azt (valamilyen szinten) még élvezzem is! A tanuláshoz amolyan "csak-azért-is-megcsinálom-és-még-idegeskedni-sem-fogok" féle kedvet csinálok, Tolkiennel meg mindíg is szívesen foglalkoztam! Történet v. vers írás, rúnák v. nyelvek stb. Egyetlen bajom az a bizonyos gyöngeség. Mert sokszor elcsábulok inkább a fórumozásra, olvasásra v. tévére. És ilyenkor tudok kétségbeesni, hogy mégsem fog semmi sikerülni, hiszen képtelen vagyok dolgozni. Mert talán mégsem sikerült megtalálnom azt a bizonyos "középutat"...

Ranamarth írta: Sokszor próbáltam bekapcsolódni ilyen "körökbe",de nem fogadtak be,persze a "Mindig van Remény" mondattal a fejemben tovább próbálkozom,ahogy most is veletek.Ti befogadtok?

Miért tűnik ez nekem fura kérdésnek? Bár, én sem régóta járok ide, és nem is tudok nagy aktívkodásokat véghezvinni, de nekem ez a kérdés sosem jutott eszembe.. Befogad e egy társaság.. Én úgy gondolom, ezt nincs értelme megkérdezni, mert ezt az ember meglátja, hogy befogadta e egy társaság vagy nem.. Igaz, nem kevés idő mire igazán kiderül, de idővel meg fog jönni a válasz..

Olyan sok témát vetettetek fel egyszerre, hogy nem is tudom mivel kezdjem!

Gyengeség: életemben sok mindent elhetároztam már, de a legtöbb dolog kudarcba fulladt, kezdve a gitározástól a szobrászatig, de túl tehetségtelennek éreztem magag és abbahagytam . Egy valamit viszont végig csináltam 2 év alatt lefogytam 20 kgt, mert utáltam magam a szó szoros értelmében, ehhez persze a gimis osztályom is erősen hozzájárult, csupa bunkóval voltam körülvéve, de az sem segitett, hogy jó tanuló voltam, tehát a dagadt disznó jelző mellé még társult a stréber és a tanárok kedvence cim is ...
A gimis éveim tanulással teltek, főleg az utolsó 2. Minden délután külön órákon, tanfolyamokon és faktokon csücsültem, igy nem maradt időm szórakozásra, amit mára már nagyon bánok és most próbálom behozni a lemaradást. Viszont ebből született egy szoftverüzemeltetői vizsga és egy középfokú nyelvvizsga, na meg egy kitűnő érettségi... [size=9:2bj7mfsj](Nem dicsekvésnek szántam )[/size]
Továbbtanulás: fősulira járok, de nem nagyon szeretem azt amit tanulok, csak egyes részeit. Nem tudom hogy fogom birni, ha a későbbi munkám ebből fog állni, mert unalmas és állandóan változik mindaz amit tanulunk évről évre és már csak a tudás szintentartása is fárasztó...
Különben meg félelmetes, hogy milyen idegroncsot tudnak itt csinálni az emberből a felsőoktatásban, amig nem ide jártam egy dologban voltam biztos, hogy jó vagyok ha tanulásról van szó, de mostmár elbizonytalanodtam, hülyének érzem magam, mert a tanárokat már nem az érdekli amit tud az ember hanem amit nem tud... Az önbizalmam a béka feneke alá zuhant!
Felnőtté válás: mivel a szüleimmel élek nekem ez a dolog 2 éve jött el először, mivel itt a fősulin már senki nem törődik veled és magadnak kell elintézned mindent, mert ha nem teszed más nem csinálja meg helyetted! Ráadásul most volt nem rég a 20. szülinapom, ez valami félemetes és úgy érzem, hogy idáig annyi minden kimaradt az életemből, hogy azt fel se tudnám sorolni. Mindez azért, hogy kövér voltam, a szüleim túlságosan féltettek és nem voltak igazán közeli barátaim, de ezen próbálok változtatni!
Barátok: nem én vagyok a világ legbarátkozósabb embere, kicsit visszahúzódó is a természetem általában, de aki egyszer a barátom lesz az mindenben számithat rám és általában én is számithatok rájuk! Ők cipeltek el magukkal bulizni, biliárdozni, túrázni, moziba... Ezért örökre hálás leszek nekik.

Kicsit elszaladt velem a ló, de remélem nem nagy baj, hogy ilyen hosszúra sikeredtem

Brisa írta: Nodlee, Elanor, Suhi: Én bomba biztos voltam benne, hogy sikerül leérettségizem, ill. hogy sikerü elvégeznem az egyetemet. Úgyhogy csak két kérdés volt: milyen jeggyel? [size=9:14lrnnv1](két választási lehetőség volt legtöbbször: 4 vagy 5, de persze be-becsúsztak rosszabb jehyek is...)[/size] és hogy mekkora szenvedéssel? Ti hogy vagytok vele? Tudjátok-e magatokról, hogy meg fogjátok tudni csinálni?

Erre hadd válaszoljak én is Mert én pl. nem vagyok benne biztos, hogy le tudok érettségizni. A matektól cseppet se félek (szégyen lenne nem ötösre érettségiznem belőle), meg végülis az angoltól sem, és még az irodalomra is ráfogom, hogy ha olyan témák vannak, amikről semmit se tudok, egy 3-ast csak összeszedek Node ott van a töri és a fizika. A töri tanárunk (Ery igazolhatja) egy maximalista nőszemély. Olyan szinten, hogy az már fáj... (noigen, vörös diplomával végzett (mindig mindenből ötös), és ezt várja el tőlünk is) És olyan szinten belemegy a részletekbe, hogy az osztály jobban tudja II. Miklós orosz cár hobbijait (tennisz, filmezés, dominó), minthogy mikor volt a Dózsa-féle parasztfelkelés. És így álljunk (izé, üljünk) elé az érettségin... Amiket meg most a tételekből kér, az is valami rettentően sok dolog, és ezt nem csak mi mondjuk, az egész tanárinak elege van már belőle (meg hogy az osztály mindig a törire hivatkozik (jogosan), bármi van), és Ery is már tapasztalja, milyen az ofőnk (mert ő a töritanár). A fizikától meg csak azért félek, mert semmit nem tudok belőle Bár állítólag könnyű (központizok), de hát azért veszünk néha olyan hülyeségeket, hogy ha az előkerül érettségin....

Az életre áttérve: bár én még nem éltem túl sokat (18,5 év ), szvsz érezek belőle valamit. Dolgozni kell, és felnőttesen viselkedni. Én amióta az eszemet tudom, mindig is felnőttesen viselkedtem (legalábbis megpróbáltam). Egyrészt, mert úgy éreztem, elvárják tőlem, másrészt mert én úgy is érzem jól magam. Komoly, megfontolt, a szabályokat betartó felnőtt, akire számítani lehet, bármi van. Én mindig is ez voltam (pl. mindkét osztályomban a 'barátnőim' (a mostanit igazából nem nevezném barátnőnek) azok a személyek (/voltak), akikre 'vigyázni' kell, akiknek segíteni kell). A szórakozás, int olyan, az életemből nagyon sokáig kimaradt. És igazából nem is hiányoltam. A kikapcsolódást számomra a számítógép jelentette úgy nyolcadikos koromig (azután az írás), valamaint az évi rendszeres 4-5 matek versenyek (ez komoly, imádom a matek versenyeket). Az ilyet, hogy 'diszkó', soha nem igényeltem (most sem). Csak egy dolog hiányzott: a barátok (kilencedik óta). (Egy előnye volt annak a korszaknak, hogy tök egyensúlyban voltam magammal és a környezetemmel. Az más kérdés, hogy lelkileg olyan mélypontra jutottam, ami már a nagyaon dúrva kategóriája....)
Aztán megtaláltalak titeket, elkezdtem eljárni itthonról, barátaim lettek... és azóta nem tudom beosztani az időmet. Tudom, hogy tanulni kéne (kevesebb, mint 2 hónappal az érettségi előtt), de inkább felmegyek a chatre, meg inkább talizok, meg szerepjátékozok... Szóval ez kicsit nehéz. Mert még mindig bennem van, hogy gondoljak a jövőmre, meg legyek felnőtt, és viselkedjek továbbra is megfontoltan, de köztetek egy csomó minden megváltozott. Pl. megjelent az igényem a bulizásra (ami alatt a talikat értem, meg az olyanokat, mint pl. legutóbb az Afterparty), a jellememben feltört egy 'bolond' valaki, aki bármikor képes hülyéskedni, és bármikor lejáratja magát (alias éneklés az utcán, metróban, szabadtér kellős közepén, színpadon - azelőtt meg se fordult a fejemben, hogy színészként színpadra álljak....). De szerencsére még mindig tudok néha nemet mondani. Pl. hogy most sem mentem Várgesztesre, mert muszáj magam rávennem, hogy tanuljak hétvégén (töri tételeket). És emiatt már nem egy talira nem mentem, mert (éljen a racionalitás! ) a jövőm érdekében bizonyos dolgokat nem hanyagolhatok el. És persze vannak negatív részei az életemnek, amikben nem tudok rendet tenni (elsősorban a családom), de általában azért jól érzem magam a bőrömben, mert itt vagytok velem, tudom, hogy ha kell, számíthatok rátok, és emellett van egy viszonylag rendezett életem, ami majdnem olyan, mint szeretném, a hobbijaimat ugyanúgy tudom csinálni, és saját belátásom szerint fejleszthetem a tudásomat (alias irodalom). [size=9:14lrnnv1](jó, az mondjuk más kérdés, hogy az ember hogyan egyezteti össze a matematikát és az irodalmat/írást )[/size]

Egyébként szerintem nem baj az, ha felnövünk Sokkal könnyebb felnőttként élni. És ez nem azt jelenti, hogy elveszítjük álmainkat, vágyainkat és céljainkat (én még most is világhírű író akarok lenni, és ezért mindent megteszek), hanem hogy alapból 'normálisan' (jó, tudom, ez relatív) viselkedünk, amikor kell, és ha nem kell, akkor pedig belátásunk szerint. Ez ugyan meglephet olyan embereket, akik mindkét csoportosításkor látnak (mint ahogy Eryt is megleptem, amikor elkezdtem vele verekedni ), de hát meg kell szokniuk nekik is Mert ebből áll az élet, hogy az ember megszok bizonyos dolgokat/szabályokat/szokásokat/viselkedési normákat.

Hu, na most nem tudom, ennek az egésznek mi értelme van, azt döntsétek el ti (remélem, követhetetlen legalább nem voltam... (max érthetetlen ))

Nálam az a gond, hogy magamtól is és másoktól is túl sokat várnék el, ami persze nem kedvez az emberi kapcsolatoknak...
És pont ezért vagyok folyamatosan elégedetlen és dühös. Aztán ha valamiben nagyobb kudarc ér, olyan, mintha leereszkedne egy fal, és egyszerűen elhagy az erőm, ha tenni kéne azért, hogy változzon a helyzet.
Az a furcsa, hogy mindenki azt mondja, hogy a gimis évek az ember életének legszebb évei, de én (részben, mert nincs osztályközösség, részben, mert folyamatosan és idegesítően fölöslegesnek érzek néhány dolgot, pedig elvben tudom, hogy nem azok) már nagyon várom az egyetemet... ahova ugye be kell kerülni.
És hiába tartoztam mindig a legjobbak közé a suliban, egy csomószor teljesen h*lyének érzem magam, és úgy érzem hiába tudnék hamar feljönni mindenből a megfelelő szintre, egyszerűen nincs energiám hozzá, és ha találkozom egy nagyobb követelménnyel, kétségbeesem. Nagyon ritkán fordul elő, hogy a feszültség doppingolna, leginkább akadályoz az előre haladásban.
Emellett az általános isis években annyira meg akartam felelni másoknak (nem lehetett, még a mostaninál is rosszabb osztály volt "az osztály nagymenői" típusú csoportokkal), hogy a mai napig nem tudom megtalálni az egyensúly a saját és mások elvárásai között, amiből az következik, hogy gyakran előfordul, hogy vagy olyanokat mondok, amik másokban is idegesítenek, apró kis hanghordozás vagy kifejezések, de odaillőnek tűnik, vagy undok vagyok, és nem kötök kompromisszumot, többször kötök bele a másikba, mint kéne, mert úgy érzem nem akarom tovább csinálni ezt az értelmetlen színjátékot, hogy mindig ugyanazok a jelenetek játszódnak le, megy a beszélgetés a semmiről..
Csak az a legrosszabb, hogy ilyenkor sokkal dühösebb vagyok magamra, mint mások rám.

Ranamarth: Üdvözlünk köreinkben! Mi nagyon nyitottak vagyunk, úgyhogy szívesen látjuk az újakat. Nekünk is voltak/vannak olyan jellegű problémáink, mint neked és számunkra is a tolkieni világ jelentette/jelenti a menedéket, sőt talán az itteni közösségen keresztül a megoldást is.
Azonban mi nemcsak a neten keresztül vagyunk egymásnak a baráti köre, hanem a való életben is. Minden héten vannak kisebb talik, időnként nagyobbak is: kirándulások, "bulik", táborok, nagyobb rendezvények stb. A főoldalon megtalálod a nyári táborunkat... érdemes lenne eljönnöd. (Tavaly sok ember számára jelentett fordulópontot tábor.)

Ti,akik itt beszélgettek egymással,mind szerencséseknek mondhatjátok magatok,hiszen meg van a baráti körötök,mgha interneten keresztül is.Sokszor próbáltam bekapcsolódni ilyen "körökbe",de nem fogadtak be,persze a "Mindig van Remény" mondattal a fejemben tovább próbálkozom,ahogy most is veletek.Ti befogadtok?
Rövid jellemzésként:
Én még csak gimnazista vagyok,a családommal (szülők,nagyszülők,bátyám) élek,s habár vannak barátaim,mégsincs köztünk igaz probléma megoldó kapcsolat.
Egész eddigi életemet azzal töltöttem,hogy a szerelmet üldöztem,úgy hogy sosem értem utol.Mindig is arra vágytam,hogy megtaláljam az igazit (persze ez 16 éves fejjel hülyeség).
az egyetlen megnyugvást az életemben Tolkien "Gyűrűk Ura"-ja hozta meg.Ez a világ lett a "szabadságom".
Ennyi röviden.

Telco, az én életem fordítottan alakult, mint a tiéd: a szórakozás maradt ki, a tanulás töltötte ki az életemet (pont ugyanúgy nyűglődve, mint ahogy Nodleeék). Aztán jöttetek ti, és megtaláltam azt, ami eddig hiányzott az életemből. Szépen lassan a tanulásból is munka lett
- mégpedig olyam munka, amit én hivatásnak tekintek és nagyon-nagyon szeretek. (Talán hasonlóan, mint te.)

Én most érzem, hogy sikerül megtalálnom a számomra fontos dolgok közötti egyensúlyt (bár azért van még néhány tisztázni való dolog).
A munkámat szeretem és fontosnak tartom,nemcsak "gazdasági" okokból, hanem azért, mert általa gazdagodik a személyiségem és meg tudom valósítani önmagamat. (Számodra mit jelent a munka?)
Ti szintén nagyon nagyon fontosak vagytok számomra, mert kiteljesítitek az életemet, csomó dolgot adtok meg számomra, amit máshol nem kapok meg és mert ti is lehetőséget adtok az önmegvalósításra. A gyakorlatban én szinte mindennapos kapcsolatot igénylek veletek (mint közösségel, tehát nem az egyes emberekkel), ám ez nem feltétlenül személyes találkozót jelent. Nagyon jó, hogy a saját igényeim szerint tudok résztvenni a közösség életében, különböző szinteken. (Te hogy vagy ezzel? Mik az igényeid?)
A privát baráti szféra is elengedhetetlen része az életemnek. Ez viszont még eléggé rendezetlen. Meg kell találnom még a köztetek és a köztük lévő egyensúlyt. (A barátaiddal kapcsolatosan mik az igényeid?)
Aztán persze ott a az ember magánélete és a családja. Ez utóbbi kapcsán is nemrégiben állt be az egyensúly: elköltöztem a szüleimtől és saját, önálló életem lett. Viszonylag hamar beállt az új kapcsolattartási rendszer (és rendszeresség) mind a szűk-, mind a tágabb értelembe vett családommal. (Nagyon jó fej családom van! )
Svinnel kiegyensúlyozott életet élünk, nagyon szeretjük egymást meg minden, és asszem legnagyobb részt sikerült is összecsiszolódnunk, valamint kialakítanunk a mindkettőnk számára elfogadható és élvezhető közös életet. (Természetesen azért itt is van még néhány megoldandó dolog.)
(És ezeken a területeken mik az igényeid?)

Szóval szerintem nem az a lényeg, hogy miről kell lemondanod és miről nem szabad, hanem az, hogy milyen igényeid vannak és azokat hogyan tudod összehangolni úgy, hogy boldog légy.


Nodlee, Elanor, Suhi: Én bomba biztos voltam benne, hogy sikerül leérettségizem, ill. hogy sikerü elvégeznem az egyetemet. Úgyhogy csak két kérdés volt: milyen jeggyel? [size=9:gciobd0h](két választási lehetőség volt legtöbbször: 4 vagy 5, de persze be-becsúsztak rosszabb jehyek is...)[/size] és hogy mekkora szenvedéssel? Ti hogy vagytok vele? Tudjátok-e magatokról, hogy meg fogjátok tudni csinálni?

Dae: Az álmokat nem kell feladni, csak küzdeni kell értük. A felnőtté válás természetes folyamata, hogy az ember az álmait elkezdi összevetni a realitással, aminek következtében természetesen csökkenhet a lelkesedés. Viszont feladni akkor sem kell. [size=9:gciobd0h](Pl. bár most már tudod, hogy milyen kemény a felvételi a képzőművészetire, és a kudarc letörhette a lelkesdésedet, de ha pl. minden évben újrapróbálod a felvételit...)[/size]
Kár, hogy a tanításban nem látsz kihívást és örömforrást.
Amúgy mit jelent az "álmaimban érezzem magam" vágyad?

Dae... ha bármit is jelent... ismerem a problémádat, szinte pontosan ugyanígy megfogalmazva... Teljesen hasonló szituáció, leszámítva azt, hogy én már sohasem leszek programozó. A kérdések adottak, és én reménykedem abban, hogy sikerül megtartanom önmagamat önmagamnak. Neked is javaslom, hogy reménykedj, és igyekezz észben tartani, hogy ki is vagy valójában.

code a rat the monster on doom in it

Suhifarok írta: Nem tehetünk róla, de sajnos ez a "világ" nem fogad el minket olyannak, amilyenek lenni szeretnénk! Küzdenünk kell az életünkért, küzdenünk kell másokért is (pl család) , de ha magunkért küzdünk lassan elfelejtjük, miért is kezdtük el ezt a harcot? Mert szerintem nem érhetjük el a végső célt, csak ha a harc közben próbálunk élni. Ha egyáltalán ez lehetséges...

Na, pont ugyanezt próbáltam írni Engem sosem érdekelt, és most se ezért vagyok gondban, hogy a világ mit fog gondolni rólam, ha ezt meg azt csinálom. Egyedül magamnak tartozom felelősséggel, és a saját lelkiismeretemre hagyatkozom, emikor ebben a dologban megoldást keresek. De nem is ez a lényeg. Szvsz teljesen igazad van."Az élet célja e küzdés maga", hogy az alant tárgyalt témához is kapcsolódjunk.

Dae-elena!

Először is nem süketelés semmi!
Amúgy pedig az írásodat olvasva, felmerült bennem, hogy ugyan miért magunkat tartjuk erőtlennek, gyengécskének?! Nem tehetünk róla, de sajnos ez a "világ" nem fogad el minket olyannak, amilyenek lenni szeretnénk! Küzdenünk kell az életünkért, küzdenünk kell másokért is (pl család) , de ha magunkért küzdünk lassan elfelejtjük, miért is kezdtük el ezt a harcot? Mert szerintem nem érhetjük el a végső célt, csak ha a harc közben próbálunk élni. Ha egyáltalán ez lehetséges...

Ez a nyomasztó kérdés engem is foglalkoztat: miért érdemes csinálni, mennyire „adhatom meg” magam a kötelességnek? Amióta egyetemre kerültem, rá kellett jönnöm, hogy csak magamnak tanulok: itt aztán a kutya sem figyelmeztet, hogy „na gyerekem, bukás lesz, ha nem vigyázol”, meg olyan sincs, hogy „ na jó, megadom a jobbik jegyet"; itt bizony senki nem segít ilyen tekintetben. És az embernek szó nélkül tudomásul kell vennie, ha nem sikerül az év végi két alapvizsgája, szívfájdalom nélkül kivágják, mint egy macskát. Ha minden jól megy, angoltanár leszek, és ha hinni lehet, szakmával kapcsolatos pletykáknak/elég jó is leszek, jöhettek hozzám kölcsönkérni :evil3: Az életcélom viszont nem ez. Szeretem az angol nyelvet és irodalmat, de nem érek hozzá különleges affinitást, a tanárkodáshoz meg aztán végképp nem. Nem vonom kétségbe a tanulás szükségességét, de akkor is félek, nagyon félek attól, mi lesz, ha ez a monotonitás az álmaimra is rányomja a bélyegét. Félek attól, hogy elvesztem önmagamat, és azokat az értékeket, amik mindennél többet jelentenek nekem. Félek, mert egyre kevesebb lelkesedést váltanak ki belőlem azok a dolgok, amikre az életemet tettem fel. És önmagam miatt nem is aggódom annyira, mert még érzek annyi erőt, hogy kitörjek, hogy megpróbáljam a magam választotta mederbe terelni a sorsomat; de amikor ezt a lényegi elvesztést olyan emberen látom, aki- bár lehet, neki nem jelentettem sokat-, nekem egykor a legtöbb volt, amit és akit elképzelhettem és ma is olyan szeretnék leni, amilyennek őt megismertem… Nem tudom elhinni, hogy ez a felnőtté válás ára, hogy az ember nem egyeztetheti össze az álmait önmagával. Akárhogy is nézem, ahhoz, hogy ma megéljen az ember, háttérbe kell szorítania a személyes vágyait. Lehet, hogy egy időre elhagyhatom magam- de aztán visszatérhetek-e? Én vissza akarok térni, úgy, hogy ismét az álmaimban érezzem magam, de úgy is, hogy biztos lehetek abban, megtettem az első lépéseket afelé, hogy fel tudjam nevelni a gyerekeimet. E kihívás sikertelenségének példájával sajnos nap mint nap találkozom szűk családi körben… Ezért is vagyok minden erőmmel azon, hogy sikerüljön.
Elnézést a sok süketelésért.

Igen, mindez pontosan így van, és most be kell vallanom meglepődtem! Mert az én gondjaim is ezek, hogy tudom hogyan kéne élnem, mit hogyan kéne csinálnom...és nem tudom megcsinálni! Rájöttem már én is, hogy gyenge vagyok, de eddig egy kicsit úgy éreztem, hogy csak én vagyok ezzel így. De vajon van-e olyan ember, aki tud úgy élni, ahogy kéne? Ahogy gondolja, hogy kéne? Szerintem nincs! És akkor nem is mondhatjuk, hogy gyöngék vagyunk, hacsak nem vizsgáljuk a dolgot nagyon szigorúan!
Sokkal egyszerűbb lenne ártatlan gyermeknek maradnunk, aki nincs azzal tisztában, hogy minden tette hatással van a jövőjére! De amint szembesül a valósággal és kénytelen őszintén elgondolkodnia saját magáról, ugyanabba a helyzetbe kerül amibe mi.
Hogy akkor mit kéne csinálni? Ha azt mondom gyermeknek kéne maradnunk, mindnyájan tudnánk hogy ezt már nem vagyunk képesek megtenni anélkül, hogy feladjuk a jövőnket. De mi lenne ha úgy alakítanánk ezt a jövőt, hogy megpróbálnánk gyermekien tekinteni mindenre? Nem komolytalanul, gyermekien! Bízni! És élvezni amit csinálunk, a legapróbb örömöket keresnünk, a legeslegapróbbakat! Mosolyognunk, remélnünk, és hinnünk, hogy a kemény munkának meg lesz a gyümölcse! Így talán maradhatunk gyermekek és megfontolt felnőttek is!

Nodlee írta: Hát, ezek olyan dolgok, amiken én is rengetegszer gondolkozom. Minden egyes héten elhatározom, hogy igen, akkor a következő héten minden nap tanulok, és minden nap elmegyek futni, és stb.. stb... Aztán persze sose lesz úgy... namind1... lehet, hogy azért, mert még nem vagyok felnőtt, -és egyelőre nagyon nagyon nem is akarok az lenni- mondom most ezt, de én legtöbbször úgy vagyok vele, hogy most élünk, most kell élvezni az életet. Tudjátok,'carpe diem'... Szóval nemigazán merengek azon, hogy mi lesz velem holnap, hanem azzal foglalkozok, hogy ma jól érezzem magam. Ebben csak az a gáz, hogy nagyon gazdag apuka kéne hozzá, hogy 20 év múlva is jól érezzem magam... Szóval tanulni kéne... tudom, tudom... de miért tanuljak, ha helyette mehetek Várgesztesre bulizni Veletek?? Szóval, én gyenge vagyok ahhoz, hogy lemondjak a szórakozásról valami nemesebb célért, esetleg az álmaimért... És ez sajna nem túl jó Azthiszem meg kéne találnom a középutat...

8O teljesen ugyanez vonatkozik rám is... pedig nekem azért kéne vmit csinálnom, mert két hónapon belül érettségizem...
de még mindig úgy érzem, h még van időm (miközben tudom, h nincs), és úgy gondolom, elég lesz, ha holnap nekikezdek...persze mindennap ezt gondolom, és az idő közben csak fogy.
Annyira nincs akaraterőm, és annyira szeretném h legyen, közben meg tudom, h ez senki mástól nem függ, csak magamtól. Mégse tudom megtenni. (Persze van, amikor megemberelem magam, de ez az általános képlet....)

Hát, ezek olyan dolgok, amiken én is rengetegszer gondolkozom. Minden egyes héten elhatározom, hogy igen, akkor a következő héten minden nap tanulok, és minden nap elmegyek futni, és stb.. stb... Aztán persze sose lesz úgy... namind1... lehet, hogy azért, mert még nem vagyok felnőtt, -és egyelőre nagyon nagyon nem is akarok az lenni- mondom most ezt, de én legtöbbször úgy vagyok vele, hogy most élünk, most kell élvezni az életet. Tudjátok,'carpe diem'... Szóval nemigazán merengek azon, hogy mi lesz velem holnap, hanem azzal foglalkozok, hogy ma jól érezzem magam. Ebben csak az a gáz, hogy nagyon gazdag apuka kéne hozzá, hogy 20 év múlva is jól érezzem magam... Szóval tanulni kéne... tudom, tudom... de miért tanuljak, ha helyette mehetek Várgesztesre bulizni Veletek?? Szóval, én gyenge vagyok ahhoz, hogy lemondjak a szórakozásról valami nemesebb célért, esetleg az álmaimért... És ez sajna nem túl jó Azthiszem meg kéne találnom a középutat...

Estel Adániel írta: Hát, anno valami hasonló párbeszéd után unta meg itt valaki a témát, és nyitotta/nyittatta meg az ilyeneknek a vallás-topicot, de sebaj...

Az én voltam. De nem az ilyenek miatt, hanem az elmélyülő teológiai és megtérítelekhabeledögleszis ízű hozzászólások miatt.

Lenne egy régi gondolatom (de itt még nem folyt elmélyült vita róla emlékeim szerint).
A tartalma az élet értelme, élvezete és a feláldozott idő viszonya.

Életem sok éve alatt nagyszerűen éreztem magam és a feladatomat nem teljesítettem. Most már helyesnek tartott dolgokkal foglalkozom, de úgy érzem, három év alatt be kell hoznom tíz elvesztegett évet.
Hogy mi a fontos? Ha üzletemberként nézem, azt mondom, ha valamit fontosnak tartok (márpedig a cégem eredménye az és itt ne arra gondoljatok hogy tíz vagy tizenegymillió gyűlik a bankszámlára hanem hogy ki tudom-e fizetni az alkalmazottat vagy nem), akor arra rá kell áldoznom azt az energiát, amit minimálisan megkövetel, sőt, annál jóval többet, mindazt, amire képes vagyok. Most. Mert most kell a jövőt építeni, nem holnap.
Ha barátként, társként nézem, az emberi kapcsolatokat tartom fontosnak, hogy elég időt és figyelmet fordítsak azokra, akiket szeretek.
Ha közösségi emberként, azt mondom, a társaság, társaságok érdekében hetente három-négy órát megér, hogy olyan dolgok szülessenek, mint pl. a nyári tábor.
Ha megfontolt, tervező emberként, akkor a tanulást, szakmai képzést, néhány (kevés) baráttal való kapcsolattartást, művelődést részesítem előnyben.
Ha a környezetével és önmagával harmóniában levő emberként, azt mondom, a kiegyensúlyozott élet, sport, szórakozás és tartalmas de mérsékelt munka álljon a háttérben.
És szeretnék alkotni, írni, miniatúrát festeni, játszani, kirándulni, bulizni, talán egyszer-egyszer kicsit bepiálni.
Fel lehet ezeket áldozni ideigenesen? Két-három-öt évig? Most tehetem meg, hogy megalapozzam mindazt, amire vágytam valaha. De ha nem huszonöt év alatt akarom elérni (márpedig nincs annyi időm pl. családalapításra), akkor nagyon-nagyon rövid idő alatt kell. És az sok áldozattal jár,
Mit adhat fel az ember a gyerekségéből, az életöröméből, hogy a vágyait beteljesíthesse? És mi az, amit soha nem szabad?

Ezek általános kérdések, amelyekre rengeteg általánosító közhelyes válasz született. Én most (is) a véleményetekre vagyok kíváncsi, nem a frázisokra.

Üdvözletem!

Nekem nem egészen ez jött le. Lucifer nem részese az ideológiai harcnak; csupán bemutatja Ádámnak a jövőt, de aránylag ritkán fűz kommentárt, vagy próbálja meggyőzni Ádámot valamiről. Ádám magával folytat egyfajta harcot:önmagával vitázik, saját kérdéseire keresi a választ. Ami miatt viszont Lucifert az Úr ellenpólusának tartom, az az űrbeli szín (grr, nincs a környékemen a könyv, nem tudom, ponotsan így hívják-e ). Amikor Ádám a föld szellemének figyelmeztetése ellenére továbbrepül és "meghal", Lucifer az Úr tervének bukását, a fölötte esett győzelmét ünnepli - míg Ádám magához nem tér.

Ha megkérhetlek, tedd meg

Ezt a beszélgetés elején volt szerencsénk olvasni

icke

Üdvözletem!

És Esgal beelőzött Ez messze nem vallási beszélgetés, csupán egyes érveink alátámasztására vallási példákat hoztunk fel

És záros határidőn belül kerítek egy Bibliát, utánanézendő Peredhil állításának

icke

Bocs de ez nem a vallás topicba valo?

Ez olyan értelemben szvsz nem vallás, hogy amennyiben itt Lucifert emlegetjük (én legalábbis), az Ember tragédiája című nagybecsű mű kapcsán tesszük ezt, tehát itt szvsz egy szereplőről van szó...még akkor is igaz ez, ha Madách darabja nagyban formálta a képünket róla, és a keresztény mitológia alapjain nyugszik.

Bocsánat, de ez tévedés.
Lucifert, akár a többi első angyalt Isten teremtette.
Lucifer eredetileg egy Arkangyal volt, de fellázadt.
Erre, egy másik Arkangyal, -akinek nagy hibámra a nevét elfelejtettem- lelökte őt, oda ahol a pokol van.

A fentiek alapján, amennyiben a drámát vesszük alapul, Lucifer nem egyértelműen Isten teremtménye. Vitatkoznak is ezen (mármint Isten és Lucifer), és egyértelmű válasz nincs, de elég erőteljesen az jön le, hogy Lucifer Isten ősi, eleve létező ellenpontja, aki az Úrral együtt létezik kezdettől fogva. Hogy ez a "lelökte egy másik arkangyal"-alapú történés mennyire hiteles, az nagyban függ attól, hogy mely forrást használod/veszed alapul. Az Ember tragédiája is bemutat egy eseménysort, de például a Bibliában máshogy szerepel, és minden további személy, aki a témát bármilyen módon feldolgozza, másként fogja bemutatni. A Tragédiában elküldték, nem lökte senki sehova, a pokolról meg szvsz említés sem történik, sőt, Lucifert a Földre, az anyagi világba száműzik. Szvsz, ne nagyon vitatkozzunk azon, hogyan is történt valójában, mert erre nincs egyértelmű, tényként kezelendő válasz.

Hát, anno valami hasonló párbeszéd után unta meg itt valaki a témát, és nyitotta/nyittatta meg az ilyeneknek a vallás-topicot, de sebaj...

Bocs de ez nem a vallás topicba valo?

icke írta: Üdvözletem!

A hasonlat annyiban mindenképp sántít, hogy Lucifer nem Isten teremtménye.

Bocsánat, de ez tévedés.
Lucifert, akár a többi első angyalt Isten teremtette.
Lucifer eredetileg egy Arkangyal volt, de fellázadt.
Erre, egy másik Arkangyal, -akinek nagy hibámra a nevét elfelejtettem- lelökte őt, oda ahol a pokol van.

Mégegyszer mondom: nem mondtam, hogy ugyanolyan, csak azt, hogy egy-két hasonló dolog van benne...

Üdvözletem!

A hasonlat annyiban mindenképp sántít, hogy Lucifer nem Isten teremtménye. Ha jól tudom, még a Biblia is úgy írja le, hogy az első napkeltekor jelent meg - de nem Isten hozta létre. Madách viszont biztosan így írja: bár az Úr szerint "Hol volt köröd, hol volt erőd előbb?", tehát Isten állítja, hogy ő hívta életre a Fényhozót is, valójában mint szellem, mint az Úrral egyenrangú transzcendens lény korábban is létezett. Melkor nem: ő teljes egészében Ilúvatar gondolata, és Ilúvatar gondolatában ő Manwe "testvére", vele egyenrangú hatalom - de pozitív hatalom. Eleinte az is volt; később lett olyan, amilyen, az, ami; ehhez Ilúvatarnak már nem sok köze volt. Őt is meglepetésként érte gyermekének lázadása.

icke