Aiculosse - Fehérszirt csapat - Az Udvarház

OFF
icke, örülnék, ha benéznél ide, és reagálnál t. családtagjaidnak

Melian, üdv
ON

A Krónikás, az Utak Tudója egy kapubejáratban ült. Az a fajta volt ő, aki szeretett kimaradni a nagy történésekből, a hatalomnak mégcsak közelébe sem ment, egyfajta szürke eminenciásként segítette a családot, ám úgy ismerte a Tirion környéki rengeteget, mint a saját tenyerét, sőt, Aman bejárható részeit is. Még a Taniquetil aljába is eljutott.
Útjai végeztével pedig beszámolt mindig mindenről, a legapróbb részletekig elmesélve mindazt, amit látott és tapasztalt.

Tudta, hogy családjáért, szeretteiért bármit megtesz, kérhetnek tőle akármit – segítségével utat találnak a legátláthatatlanabb vadonon át, a legbaljósabban zúgó tengeren át is.

Az Út azért van, hogy rálépj.

Mivel egynémely okokból még mindig nincs otthon gépem és már ide is szeretnék vmit írni, most beteszek vmit. Kérlek nézzétek el,hogy csak most tudok bekapcsolódni. Ez a rész még nagyon az elejéhez kapcsolódik, de enélkül meg se fülem, se farkam nem lenne.

---

Sötét fellegek úsztak lomhán az égbolton, követve az ifjú tünde útját az erdei ösvényen. A hűs szellő lágyan meglibbentette a lány selymes haját ezzel röpke mosolyt csalva arcára.
Még nincs 50 napja, hogy nekivágott a Hosszú Útnak, de máris hiányzik neki a hegyek, folyók, erdők szabadsága, de legfőképp rokona, aki most talán ezer veszéllyel dacolva ismeretlen tájakat fedez fel.
Rokona meleg szívvel üdvözölte, s kérte, tegyen látogatást családjánál.
A lány a kérésnek örömmel tett eleget, hisz ő is vágyott már találkozni rég nem látott nagynénjeivel, nagybátyjaival és kuzinjaival.

Kissé bánatosan vitte vissza nyuszit az erdőbe, de megígérte neki, hogy majd sokszor eljön hozzá és vigyáz rá, ha mégse találja meg a családját. Aztán vidáman szaladt vissza házhoz, hogy megkeresse bátyját. Általában nem szerette, ha munka közben zavarják, épp ezért sokszor ki zavarta húgát a műhelyből. De most éppen, hogy az anyja küldte, kedvére lábatlankodhatott az érdekesebbnél érdekesebb szerszámok és ékkövek között. A végén már annyira szaladt, hogy a lépcsőfordulóban majdnem elbotlott. Aztán a kitárt ajtónál megtorpant. Bátyja nagyon belemerült az új munkájába, és jó időbe tellett, mire észrevette az ajtóban ácsorgó húgát.Mi lesz abból? –kérdezte a furcsa dologra mutatva bátyja kezében. – Nekem csinálod?

Off: nézzetek át az Előkészületekbe légyszíves!!! Fontos!!! (a lány anyjával való társalgása az írói szándék szerint nem kell, hogy bármit is befolyásoljon. Tehát: mozgástér marad!!!)

Egynémely instrukciók: mivel Nam kicsit előreszaladt, ha valakinek ez idő előtt lett volna mondanivalója, az küldje el, és megpróbálom berakni valahogy ide alább.
______________________________________

Csak nézte a lányt szótlanul, miközben az kiabált mindenféle látomásokról, és hazugságról, és ostorozta önmagát. Sejtette, hogy gondja van, azt is, hogy ekkora, de remélte, meg tudja várni, míg igazán ideje lesz foglalkozni vele. Nem szerette szétaprózni magát, szeretett kellő figyelmet szentelni a dolgoknak, s most épp a családi tanácsot akarta előkészíteni. De ha van, ami nem várhat...

Így hát leültette lányát, átölelte, és megpróbálta megnyugtatni. Nem döbbentették meg túlzottan a hallottak; sejtette, hogy lánya fogékony az alig megérthető és megérezhető dolgokra. Azt nem gondolta, hogy ennyire erős képeket lát; de úgy vélte, ezen a fájdalmon lehet enyhíteni. Össze kell szednie hozzá az erejét, de lehet. Előbb is lehetett volna, ha előbb szól a leány... azon hamar túllépett, hogy hazudott neki - -mivel bizonyosfajta megérzései neki is voltak, sejtette, hogy nem az egyedül való munka az egyetlen ok, de ki akarta várni, míg lánya magától megnyílik neki. Bár ez soha rosszabbkor nem történhetett volna. A család mindjárt itt lesz, és neki foglalkoznia kéne velük... némi keserűséggel gondolt ilyenkor férjére. Délelőtt holló érkezett tőle, melyben megüzente, nem jön, elszólítják érdekes, déli kutatásai. Neheztelve gondolt rá. Legkisebb lányuk megszületése után szinte teljesen elvesztette érdeklődését a család iránt, és folyton kutatott valamerre. Évek óta csak levélben érintkeztek, néhány tíz évente eleinte hazajött, hogy megnézze, megvannak-e még, aztán rövidesen visszaindult. És egy idő után a ritka látogatások is elmaradtak. Így hát Fehérszirt úrnőjére hárult a feladat, hogy a ház ügyeit intézze, és a családot is összetartsa.
Mennyivel könnyebb lenne ez a mai nap is, ha a családtagok összehívásában és érkeztetésében a férje is segített volna... így azonban azt csinálta, amit mindig: a sokat, amit vállalt, bár erején felül, de teljesítette. Így hát sorrendet állított össze a teendőkről.
Első a lánya. Hosszabb beszélgetésre most egyszerűen nem jutott ideje, de megkísérelte megnyugtatni a leányt, és ígéretet tett, hogy a családi tanács után első dolga lesz fölkeresni őt. Azt nem mondta most, de Melkorról is akart vele beszélni. Véleménye szerint túl sok időt töltött a valával, azt gondolta ugyanis, hogy az sok olyasmit is mutat neki, aminek befogadására még egyáltalán nincs kész a lány; illetve azt gondolta, hogy a vala sokmindent túlságosan a saját szája íze szerint magyaráz, és nem volt nyugodt, amíg nem értette, mik is annak valódi szándokai.
Így hát felkísérte a lányt annak régi szobájába (sosem költöztetett mást bele; mindig úgy gondolta, hogy egyszer majd visszatér), meghagyta, hogy szedje rendbe magát, és úgy határozott, mivel lánya már felnőtt, meghívja őt is a tanácskozásra. Érezte, most valamivel le kéne kötnie őt, de lelkére kötötte, hogy ne beszéljen még a látomásokról másoknak, és ne fárassza ki magát: ha úgy érzi, gyötri valami, inkább hagyja ott őket. Meghagyta továbbá, hogy kerítse elő kishúgát is - ő is egyre kevésbé gyerek már, nem hátrány, ha tudja, mi történik a családban, bár a döntéshez még fiatal.
Mikor úgy látta, idősebbik lánya kissé lenyugodott, elindult tovább szervezni az estét, és megválaszolt még két levelet - és közben fohászkodott, hogy semmi váratlan ne jöjjön közbe ma este.

Aludt egy keveset, majd elindult a bányák felé. Az előző napokban már rájött, hol talál olyan nyersanyagot, mai céjainak a legjobban megfelelnek. Az egyik mély tárnában, ahova senki nem nagyon ment, kivallatott egy falat, ami látzsólag semmit se rejtett maga mögött. De csak látszólag. Hosszas tapogatózás után, amikor végre behatolt a kristályok lelkéig, a szikla megmondta neki, hol találja, amit keres.

Természetesen most is ügyelt rá, hogy senki ne ismerje meg. Aulétól ugyan dolgozhatott, sőt, a Vala nagy szeretettel tanította őt. Zuhogtak a súlyos csákányütések. Nő létére meglepően erős volt, és talán ezért is édeskeveset törődött vele, hogy ő tulajdonképp nő. Magának se mindig vallotta be, de nagyon vágyott az elismerésre. Kicsit szeles volt, lobbanékony, örökké nyugtalan. Folyton lángolt, de a belső tűz nem mindig talált magának teret.

Ahogy bontotta a falat, észre se vette, hogy feltörte a csákány a kezét, de ha észreveszi, se nagyon érdekelte volna, hiszen ásványok tárultak elé teljes pompájukba.

-Megvagytok végre!-szólt a kövekhez. Akartok-e velem jönni, hogy a fény edényeivé legytek, hogy a lelketek kiteljesedhessék? Persze, hogy akartok... de akkor ki kell vésnem titeket.. ne féljetek, vigyázok rátok.

Kisvártatva annyi nyersanyaga lett, hogy teli tudta rakni mind a két kosarát, sőt, a hátizsákja is teli lett. Örömmel vitte szerzeményit a felszínre, mejd elindult a család ősi háza felé. Mikor közeledett, meghallotta az ebédre hívó gongot.
-Helyes, gondolta, így legalább szépen, titokban lerakhatom a kosarakat a műhely elé.
-Nos, ez a tiétek, használjátok őket egészséggel. És jó étvágyat az ebédhez! -tette hozzá mosolyogva.

Majdnem bement ő is, de aztán úgy gondolta, hogy ilyen ziláltan, koszosan tán mégse lenne illendő megjelennie.
-Még rossz példát mutatnék a gyerekeknek- mosolyodott el.

Így aztán hazaballagott. Útközben már kigondolta, mit is kezd a kövekkel.

-Nos, azt a szép topázt- persze, csak ha ő is akarja, csepp formájúra csiszolom, és beletszem a fényt. Ez már nem lesz olyan nehéz, mint a kristáylüvegcse fénye. itt csak annyitt kell tenni, hogy a magam fényét, ami tulajdonképp a Két Fa fénye, átsugárzom őbelé, ő felszívja, ragyogni kezd, és már kész is. De azért a biztonság okán feltöltekezem a Fénnyel.

Hazaérve először az állatait látta el, majd lefürdött, és nekiállt a munkának. Közben beszélt a kövekhez:

-Úgy látom, te erősen ragaszkodsz az alapodhoz- szólított meg egy ametisztet. Nem baj, akkor te így maradsz. Te így vagy szép. Így vagy tökéletes. Téged viszont megcsiszollak, hogy kiteljesedj. tudod, minket, tündéket is csizolnak. no nem a testünket, hanem az elménket, így válunk egyre erősebbé, szebbé. Veled is ez lezs most.

Meglepően hamar végzett a kővel.
-Igen, ezt szeretem én- morfondírozott. Ehhez az egyhez értek, ha kézművességről van szó. Mit csináljak, ha ilyennek teremtett Iluvatar? Na jó, most akkor vigyük bele fényt a kőbe!!!

Nekifohászkodott, és ez is sikerült. A kamra sötétjében szinte sziporkázott a fény.

Milyen jó napom van... azaz volt.. eddig..a csoda ebbe a szédülésbe, meg a látomásokba.. hát miért nem hagytok már békén? Miért nem élhetek anyám házában, mint más, normális, leány? Miért kellett nektek onnan kiűznetek?? Mert miattatok mentem el... hogy ne rémisszem halálra a többikeket, és miattatok hazudtam nekik!!!

Az persze sose eszébe nem jutott, hogy segítséget kérjen. Viszont egy hegyikritálygolyó segítségével valamennyirre irányítani tudta a látomásokat, amik korántsem kellemes képeket idéztek fel benne.

-Ez iszonytató!!!!- kiáltott fel. Nem, ez nem... ez soha nem teljesülhet!!! Nem!! Anyám!!! -ugrott fel kétségbeesve, és elkezdett az ősi ház felé rohanni.

Most elmondom.... nem lehet, hogy ők.. nem lehet, nem szabad, hogy ti is... nem... és most megszabadulok tőletek!!!! Anyám majd megvéd... de mit fog szólni hozzá, ha elmondom neki.. ha megtudja, hogy nem mondtam el az igazat annak idején, hogy VALÓJÁBAN miért megyek el... megbocsájtanak vajon? Nem, nem szabad magamra gondolnom.. az ő érdekük.. még kora délután van.... most biztos mindenki otthon van. nme baj, majd a kisebbeket kikerülöm.

Mikor közel ért a házhoz, látta a sürgölődést, de anyját nem látta. hátulról ment be, és végigrohant a házon, kétségbeesve keresve anyját. Végre megtalálta, és nem törődve azzal, hogy anyja épp mit csinál, elkezdte:
-Anyám.. nem így akartam jönni, de most már tudnod kell.. régóta látomásaim vannak. Förtelmes, iszonyú látomások... de ez a mostani.. ez minden eddiginél rettenetesebb volt.

-Bűnös vagyok anyám... nem tanítottál hazudni, és mégis megtettem. Amikor elmentem innen, azt mondtam neked, hogy azért megyek, mert magam akarok lenni, amikor dolgozom. Ez csak részint igaz. A valódi ok, hogy rámtörtek ezek a rémképek. Nem akartalak megrémiszteni velük.. de most, hogy olyan sok mendemonda járja, úgy érzem, tudnod kell erről.

Tudta, hogy most el kéne hallgatnia, várnia kéne, de képtelen volt. meg akart szabadulni a tehertől, és a bűntől.

-Anyám.. rémes volt.. valami rettenetes sötétség jött, ami minden fényt elnyelt.. a Fák fénye kialudt... üresen álltak ott, csupaszon.... majd valami szörnyűség következett.. minden eddiginél rémesebb.. vér volt a földön, vér az alqualondei hajókon, a tenger a mélyét mutatta, és őrjöngött haragjában... majd valami rettenetes hideg következett.

-Bocsáss meg nekem, anyám..bocsáss meg nekem, mert rádtörtem. És bocsásd meg, ha tudod, hogy nem voltam őszinte hozzád.

________________

Elnézést, hogy előresiettem(?), de este nem tudom, gép elé kerülök-e. Úgyéreztem, hogy ez most illeszkedik Esgal íráshoz. Igyekeztem kikerülni a konkrét instrukciókat, okokat. Minden jót, szép hetet!

Most tegyük félre egy időre a gondokat és menjünk ebédelni. Van időnk bőven ezt a dolgot átgondolni. Bátyám, kérlek tarts velünk!
Azzal elindult a ház felé. Mikor az ajtóhoz ért megkongatta a kis harangot, amely már hosszú idő óta jelzi az ebéd kezdetét.
Remélem erre a hangra a fiatalúr is előjön rejtekéből-gondolta mosolyogva.

Elmosolyodik, és beszélni kezd húgához, sógorához, és annak húgához.
Örülök, hogy mindannyian együtt vagyunk, és tudunk egy pár szót beszélni. Sajnos az utóbbi időben nemigen volt rá lehetőség; pedig fontos dolgok történnek mostanában.
Mindannyian hallottátok a különféle híreket. Feanor egyre radikálisabb kijelentéseket tesz, Melkor, a bukott vala látszólag roppant segítőkész, de újabban valahogy vele kapcsolatban sem tudok szabadulni a gyanútól, hogy készül valamire. Nem tudom, mekkora része van a legújabb hírek terjesztésében, és mi igaz belőle. De egyre többen hírelnek egy másik népről, akik majd most fognak felébredni - és pedig ugyanott, ahol mi - Középföldén. Sokan beszélnek a valák fogságáról, hogy ők tartanak rabságban minket; ezt nem tudom elfogadni, de valóban vannak furcsa történések.
Annyi biztos, hogy nagyon hatásuk alatt állunk. Bár Aule mindig rendes volt hozzánk, sosem tudni, mit akar egy vala valójában; és nagyobbik lányom sajnos egy kicsit sokat van Melkorral. Ámbár van mit tanulnia, és a vala valóban érdekes dolgokat mutogat neki, mégis baljós gondolataim vannak velük kapcsolatban.

És még valami - szívesen látnám újra Középföldét. Ott születtünk, és utána nem sokkal idehoztak minket Valinorba, ám akkor alig láttunk belőle valamit, nem volt elég tudásunk, hogy felmérjük, mit is hagyunk ott. Most, azt hiszem, sok olyasmit is találnánk ott, ami számot tarthatna érdeklődésünkre. Egy szó, mint száz, arról szeretnék veletek, és család más nagyjaival is beszélni, hogy mi legyen - engedjünk-e a sokfelől jövő kísértésnek, és menjünk vissza, vagy maradjunk ezen a földön, ami nem tartogat számunkra több felfedeznivalót?

Holnap estére szeretnék összehívni mindenkit - küldtem egy postahollót ( ) egy levéllel férjemnek is, Délre, remélem, hamar megkapja, és idővel ideér. Ezt a kérdést nem dönthetem, és nem is szeretném eldönteni egyedül; meg akarom hallgatni a véleményeteket.

Nem kell, hogy hirtelen válaszoljatok, holnap estig ráértek eltűnődni az érveken mellette vagy ellene. Ha van most hozzáfűznivalótok, azt is meghallgatom.

A leány szomorúan gondolt arra, hogy most megint hibázott.

Tudta, hogy anyja sógorának, akit ő fivéreként szeretett, sok-sok kőre, mégpedig tiszta ékkőre van szüksége. A legtisztábbakra. Tervéről persze most sem szólt, hanem inkább átnyújtotta a borostyánt, majd saját lakrészébe vonult;várva, hogy anyja kövesse. Vagy ha nem ő, hát akkor bárki, bárki olyan, akinek őszintén elmondhatná, mi gyötri.

Noha meleg volt, mégis fázott. Erről Melkor jutott eszébe.

-Szegény Melkor - gondolta. Hisz nem akart ő semmi rosszat, csak azt, amit Aule is: teremteni. Igaz, nem vette figyelembe a többieket. Szegény Melkor.. milyen rettenetes lehett a hideg és a magány... és milyen jók a tetvérei, hogy megbocsájtottak neki... és lám, most itt van Valinorban, és segít mindnekinek, akinek tud.. hiszen engem is ő tanított meg különlges dolgokra..


Mivel sokáig várt, és nem jött senki, így távozott. Hazaérve kedvenc helyére, a tornác márványlapjaira feküdt.


-Ne.. ne gyertek.. most ne.. -szólt a rátörő látomásoknak. A fény.. a fény.. az IGAZSÁG A FÉNY.... és a szív fogalaja magába.. a szív a legértékesebb drágakő, amibe az Igazság fénye kell, hogy foglaltasson... és ez a Fény évezredeket, eonókat átragyog.. a szívemből veszem a fényt.. az Igazság.. és a Szeretet, ami oldja, ha az Igazság fájdalmat okoz.. a szeretet és a bánat könnyei.. megvan: a vízben oldott fényt kell tenni üvegcsébe... ez az én fényem.. -

Ezzel berohant titkos kamrájába, majd átdolgozta az egész éjszakát. Reggelre megszülette a CSODA: az ő fénye: Fák fénye vízben feloldva, és kristályüvegbe zárva. Az alkotás alatt a mű úgy növekedett, mintha gyermek nőne a méhében.

-Ez az, szüless meg, gyermekem, létre hívlak, én, az anyád... vedd el a meddő lélek fájdalmát.. ragyogj, ragyogj.. ragyogj évezredeken át..

És felragyogott a kamra sötétjében a Fény.

-Igen, az én fényem megvan... hála Illúvatarnak... most a fivéremék fényéhez kell anyag.. hát menjünk, és lássuk a gyökereket...sürget az idő!!!!
__________

Nam, nem akarok a kérdezésed nélkül belejavítani, de sztem az elején van még dolgoznivaló... érdemesebb arra koncentrálni, hogy a saját dolgaidat írd le, a mienket mi reagáljuk, a tieidet meg meghagyjuk nyugi, nem kell annyira sietni a történettel, várd ki, amíg regálunk

Update 2007.06.16. 01:08.
Beleszerkesztettem az elejébe. Kihagytam a ránk vonatkozó részeket - később más formában szó eshet az ott tárgyaltakról, ha úgy lesz valamint kijavítottam néhány stilisztikai hibát a szövegben, és belenyúltam a suhancokba. Egy dolog, hogy különc vagy, és hogy a tündék között akadnak öncélúan gonoszok, de egy prominens patríciuscsaláddal nem mernének kekeckedni azért, mert a csapatban sok a nő, az nem jelenti azt, hogy a családban is ez a helyzet, lásd a fiktív férjemet arról nem beszélve, hogy ha egy nőnek egyedül kell irányítania a családját, az néha veszélyesebb hét fárfinál úgyhogy az ilyen atrocitásokat hagyjuk későbbre, jó? írtam privit.

A sógor odaért a házhoz.

Éppen a konyhában tett-vett, amikor felfigyelt a nagy csendre.
- Mi történhetett? Ilyen csöndet utoljára 100 éve hallottam, amikor Melkor felvette azt a komikus álarcot. Persze, akkor is csak a visszafojtott nevetés volt az oka.
Letette a kanalat és elindult megkeresni a többieket. Alighogy kilépett a konyhaajtón, meglátta az ablakon át a két nővért.
- Olyan gondterheltnek tűnnek! Hiába próbálják takargatni, én látom rajtuk. Fivérem távolléte óta mindenki hangulatára búskomorság ült. Jó ideje elment már a tanulmányútra.
A fiatalúron kívül mind odakinn vannak-gondolta.
- Biztosan megint a műhelyben időzik. Ki sem mozdul onnan naphosszat. Megyek és megkérdezem őket, hol találom. Megígérte, hogy segít a konyhában. Ő ért a legjobban a javításokhoz. Azzal elindult a bejárati ajtó felé.

- Kedves húgom... - kezdte volna, ám mikor fiatalabb testvére felnézett hímzéséből, hirtelen, szinte egyszerre elé toppant két leánya, kérdésekkel, s kissé arrébb látta sógorát, aki a jelek szerint szintén őt kereste.
A család minden tagja mintha egyszerre rohanta volna meg. De nem bánta, pár órányi egyedüllét után jólesett neki a nyüzsgés - bár megfordult a fejében, hogy ha rövidebbre fogná az elmélkedést, mindenkire rendesen jutna ideje.

- Álljatok meg, lányaim, ne egyszerre. Húgom, nézd el... - vetett rá egy bocsánatkérő pillantást - Szóval. Várj egy keveset, kincsem.- mondta a kissebbiknek, majd idősebbik lányához fordult - Kedvesem... ó, igazán köszönöm az ajándékodat, de - és itt kissé feddően nézett rá - hányszor mondtam, hogy nem kell mindig valamit hoznod, ha beszélgetni támad kedved. Épp elég ajándék, hogy jó lányom vagy. Kérlek, menj be a házba, mindjárt megyek én is - jól sejtem, úgy-e, hogy hosszú lesz? - mikor lánya rábólintott, elmosolyodott, és mikor az elindult, rögtön fiatalabbik lányához fordult. - Ó, szóval egy nyúl, ugye? Mit mondtam arról, hogy ne hozd el a kis állatokat a családjuktól? Nézd, kedvesem, lehet, hogy nem is veszett el, csak az anyja távol volt, talán, hogy új menedéket találjon maguknak. - Vagy mint az apád, aki ki tudja, merre jár megint - gondolta, de nem mondta ki - Te örülnél, ha Manwe csak úgy felkapna, mikor én távol vagyok, csak mert kedvesnek talál? Pedig biztos jól tartana, csakhogy akár nekünk, úgy az állatoknak is szabadon kell élniük. Néhánynak, például a lovaknak igénybe vesszük a segítségét, de ez a szegény jószág se nekünk nem nyújt semmit, de mi sem teszünk jót vele. Vidd hát szépen vissza oda, ahol találtad; biztos vagyok benne, hogy megkerül a családja. - mindezeket nem túlságosan mérgesen mondta, hiszen a leányzó csak jót akart; pusztán meg kellett még tanítani rá, mi jó, s mi kevésbé. - Ahogy mondtam, ha kimész az erdőbe, és az állatok megengedik, hogy megsimogasd őket, vagy eledelt vigyél nekik, azt nem bánom, de ne szakítsd el őket onnan, ahová tartoznak. - rámosolygott a lányra, aki bólintott, és némileg bánatosan visszaindult a nyúllal az erdő felé. - Kedvesem! - szólt még lánya után, aki visszafordult - Ha a nyúl a helyére került, keresd fel a bátyádat, ha megtalálod! Valószínűleg a műhelyben lesz; bizonyára neked is nagyon szívesen mesél majd az új felfedezéséről! - a gyermek rábólintott, majd sebesen elindult az erdő felé. Anyja remélte, hogy most ellesz egy darabig, a fiatalabb leány ugyanis nővérénél sokkal nyíltabb volt, és ahányszor tehette, a bátyja nyakán csüngött. Biztos volt benne, hogy a különleges kövek érdekelni fogják. A nagyobbikkal meg beszélni kell... ő ritkán nyílt meg, akár neki is, és kicsit aggasztotta őt, hogy lánya ennyire magába forduló. A családon kívül gyakorlatilag nem voltak ismerősei, barátai, és úgy vélte, lánya nem érzi igazán jól magát így; bár az is igaz volt, hogy a helyzet javulásáért leginkább ő tudott volna tenni. De előbb még beszélnie kell sógorával és húgával.
- Még egyszer elnézést, húgom. Néha úgy érzem, órákig nem is történik semmi, aztán mintha mindenki egyszerre jönne rá, mit is akar. - letelepedett testvére mellé - Fontos dologról szeretnék beszélni veled, de most már kivárom, amíg a sógor ideér, mert mindkettőtökre tartozik.

A lány váratlanul toppant oda anyja és nagynénje közé, akik bár gondterheltnek látszottak, de ő ebből mit sem érzékelt. Sokkal inkább lekötötte a figyelmét az apró barackszínű nyuszi, amit az erdőben talált és most kezeiben szorongatott. Remélte, hogy megtarthatja, bár anyja mindig azt mondta, hogy nem szabad az állatokat elválasztani a családjuktól, hanem velük együtt élni. Tán nem is értette még igazán, hogy ez mit is akar jelenteni.-Anyám, nézd, mit találtam! – azzal felé tartotta a kis remegő állatot. – Azt hiszem eltévedt. Teljesen egyedül volt és úgy tűnt, mint aki nem találja a helyét. Arra gondoltam, hogy lehet itt nálunk a házban pár napig. Vagy a kertben, mert ott sok a zöld, és biztosan tetszene neki. Jól gondoznám, megígérem!

Épp úton volt féltett, de egyben szerinte túl elkényeztetett unokaöccse és annak családja háza felé, mikor egy furcsa gondolat kezdte mardosni: miért olyan furcsa, magányos viselkedésű mostanában tanulmányiúton lévő testvérének asszonya?
-Csak nem hallotta ő is a szóbeszédet: hogy egyesek újra Középfölde felé tekintenek vágyakozó szemmel? És ha menni akar? Akkor vele megy a fia is!!!! És mi lesz velem??Soha nem láthatom tán a fiút, aki szinte soha nem látja az apját. S vajon a testvérem mit szólna hozzá?
Úgy gondolta mindenképp utánnajár a dolognak, még ha alaptalan is a gondolat.

A leány a háza tornácán állt, és a tengert nézte. Mint nagyon sokszor, most is távol volt a többiektől - térben és lélekben is. Befelé figyelt, lelkére, amit újfent kételyek marcangoltak. Talán még a tündelétet is feláldozta volna, ha végre lelki társra talál, de tudta: ez talán sohasem lehetséges.

-Ki az, aki elviseli a te ellentmondásaidat? Hiszen fivéreid is megmondták, hogy az arcodon ott a vihar ígérete... és a fájdalomé.

Ugyanakkor azt is tudta róla mindenki: igazán csak adni szeret. Bárki betérhetett otthonába, nem távozott üres kézzel. A vendég elé a legízletesebb ételeket és italokat tette, és érezhető volt rajtuk: lelke legmélyéről ad. Szerette meglepni családját- anyjának, nővéreinek virágokat nemesített, fivéreit pedig csodás ékkövekkel lepte meg. családja tagjaival ellnetétben nem volt meg az a képessége, hogy igazán szép kézműves termékeket hozzon létre, de örült, ha megkérdezték a véleményét, és sokszor meglepően jó ötletei voltak.

Nem volt énekmondó se. A kézügyesség és a dalolási képesség hiányáért, ne meg azért is, mert nem volt igazán szép, sokszor lenézték, sokat bántották. De sohase a családja. A család legfeljebb arra kérte, hogy ne siessen annyira, ne legyen önfejű, és bizalmatlan. Legalább velük ne. Viszont, amit mindenki elismert, a tudása. Mohón szívta magába az ismereteket, és ezek alapján új dolgokat hozott létre. Ha kombinált, félelmetes volt. Mindenki nagy rémületére rájött, hogy hogy lehet vihart idézni - tette ezt akkor, amikor amúgy is dühös volt. Aki látta, borzongva mesélte: ott állt a vihar közepén, hófehérben, égnek emelt karral, a tomboló elemek között. Persze ezért megszidták. Akkor azt találta ki, hogy elkötötte az istállóból a legszilajabb lovat, és férfiruhában azon nyargalt- arra azért vigyázott, hogy lehetőleg senkivel ne találkozzék. Ha épp békés, merengő hangulatában volt, akkor fölvette hosszú, fehér ruháját, fátylát, és kiállt a szirtre, onnan nézte sóvárogva a végtelen tengert.

Hirtelen valami zajra lett figyelmes.

-Megint Feanorék.... -gondolta magában. megint gúnyolódnak, megint beleszólnak mindneki dolgába. ejh, mi közük van nekik az én rózsáimhoz?? Én ezt nem bírom.... miért kell ezt tűrni? Elmegyek innen.. el én...

Ebben a pillanatban előlépett józanabbik énje
-De a valák áldása nélkül? Mi lesz abból? ők sose hagynának el.. Mit érezne Ulmo, Varda, Yavanna? Mi lenne az állatkákkal?Igen, titeket ki gondozna? -kérdezte az hozzábújó cicától.

Borzadva gondolt látomásaira.
-Beszélnem kell anyámmal.-döntötte el. a következő pillanatban viszont:
-Miért terheljem ezzel? Ez az én ügyem... van neki épp elég baja..
-De: megígértem neki, hogyha valami gyötör, elmegyek hozzá.

Így tehát sebtében összekapott egy kis aprósüteményt, virágot, és egy csiszolatlan borostyánt, meg egy ametisztet.

-Na, nagyon fognak örülni a fivéreid, hogy már megint veszedelmes helyeken mászkáltál..-mosolyodott el magán, majd útnak indult.

Mielőtt belépett, örömmel nézte családját egy fa mögül, ahol ők nem vehették észre. Nagynénje hímzett, édesanyja pedig épp akkor lépett oda hozzá.

-Hogy fog örülni a virágok párlatának, amit külön, az ő számára csináltam- gondolta. Felteheti az ünnepségen. Egy új, egyedi valamit.

Kilépett a fa mögül, anyjához sietett.

-Üdvözöllek anyám.... eljöttem hozzád, mert gondjaim vannak.. de mielőtt beszélünk, előtte, kérlek, fogadd el tőlem, gyermekedtől ezeket!

Arca elkomolyodik, ahogy anyját hallgatja, csak szemében nem húny ki a kíváncsi, eleven csillogás - érdekli minden új, és minden, ami soha nem látott művek ígéretét hordozza.
- Úgy lesz, anyám. Holnap estére itt lesznek. De most bocsáss meg, sietek is a kovácsokhoz... - és már nincs is sehol.

Úgy elmerült gondolataiban, hogy időközben észre sem vette elétoppanó fiát. Sarja kevéssé hasonlított apjára, de a kielégíthetetlen kíváncsiságot, a tenniakrást mindenképp tőle örökölte, a gyors beszédét és bizonyos mértékű hamariságát már nem.
- Nem, fiam, baj nincsen, legalábbis egyelőre. Csak elgondolkodtam... - sóhajtott egyet - Nem, baj még nincsen, viszont egyre inkább egy különleges vállalkozáson töröm a fejem, s talán nem tévedek, ha azt gondolom, ennek dolga most már a legtöbbünket foglalkoztatja. Ezért hát úgy vélem, még az ünnepség előtt össze kell ülnie családunk jeles tagjainak, és megvitatni ezt. - újra fiára nézett - Ha meg tudod csinálni az ékkövet, azt bizonyára mindannyiunk becsületére válik, a tiedre különösen. Mégis, úgy érzem, ami nemsokára történni fog, az érdekesebb és jelentősebb lesz bármely eddigi munkánknál. Kérlek, hívd hát össze a család tagjait. Mindenkit, aki meg tud jelenni - mondjuk holnap este. - az erdő szélén ülő alakra esett a pillantása - Húgom már itt is van, vele magam beszélek.

Nyugtalan mozgású, sebes beszédű ifjú lép a Családfő mellé egy ajtó mögül.
- Anyám! Végre, hogy megtaláltalak... Azt hiszem, rájöttem! Most sikerülni fog! Tudod, a többszínű ékkövek... Egész éjjel ezen töprengtem, és megtaláltam a nyitját! Mi leszünk az elsők, akik több csillag különböző színű fényét is egyetlen ékkőbe foglalhatják - királyi ajándék lesz a valáknak az ünnepségre! Megyek is a műhelybe, ezt minél előbb meg kell próbálnom... - egy pillanatra elnémul, látva a Családfő arckifejezését. - Anyám... Baj van?

A Családfő az udvarház teraszán állt, és Kelet felé tekintett. Szeme végigsiklott Tirion árnyas, keleti oldalán, ahol a ház is állt, majd sorra tovább az Öbölbe. Pillantása egy kevéssé megpihent a Magányos Szigeten, majd tova - egészen a messzeségbe. Sokáig állt ott, és nézte a csíkot, ahol a tenger találkozik az égbolttal - de Középföldét látta, ahonnan annyi korral ezelőtt Finwe népe, a noldák nemzetsége eltávozott. Eltűnődött, milyen lehet most a szülőföld - hiszen ő is, mint sokan, ott ébredtek először, ott látták meg Varda fényes csillagait. Hosszú ideje hajtotta a kíváncsiság, lassan minden gondolatát lefoglalta a föld, melyet oly rég elhagyott a fák fényének kedvéért.
S ismét a családon gondolkodott. A Fehérszirt nemzetség tagjai közül páran vele együtt érkeztek, de születtek azóta gyermekek, kik Aman fényén kívül sosem láttak még mást. Tudta, hogy rokonai közül nem egyben fölébredt már ez a kíváncsi szikra, mely hajtotta őket akkor, mikor minden bizonytalanság ellenére idejöttek; és hamarosan visszaűzi őket Középföldére.
Tudta, hogy egynémely rokonai már nyíltan szóltak is erről - nem neki, de egyetértett velük. Tirion városa, a valák országa nem jelentett többé kihívást, és titkokat, nem rejtett több megismerni való bölcsességet, nem oltotta a tudásszomj lángját bennük. Bár Középföldén minden megtalálható, mi itt létezik, sőt, éppenséggel csekélyebbek is annál, de a Családfő tudta, hogy az mégis más, sokkal újabb, jóval kevesebb ugyan, de mégis több, mint amit a valák országa adni tud nekik. S kósza szóbeszéd szállt a nép közt egy új Gyermekéről Illúvatarnak - nem sejtette, mennyi igaz a pletykákból, gyanította, hogy a mindig gyanús Melkor is valamiképp benne van a hír terjesztésében, de biztos volt abban, hogy odaát olyat fog látni, amilyet még sosem.
Közelgett az utazás ideje. Nem ő volt az egyetlen a tirioni tündék közül, akiket hasonló gondolatok foglalkoztattak, hírek szálltak hozzá innen is, onnan is. Cselekdni kell, méghozzá hamarosan - ideje hát, hogy összehívja rokonságát, és megtárgyalja velük a további teendőket.
Ezt fogom tenni. - mondta magában, és gyors léptekkel sietett vissza a házba - nem az a fajta volt, aki sokat morfondírozik cselekvés helyett. Ahogy befordult a kapun, hogy összehívjon mindenkit, meglebbent fehér köpönyege, rajta fekete vonalakkal Fehérszirt címere.