Humor

Namarie, nagyon tetszett az újabb részlet, alig várom, hogy olvashassam a folytatást.

Addig is:

Arwen Undómiel, avagy egy neveletlen tündehercegnő naplója
15. rész

785. Harmadkor
Imladris

Mióta Legolas és Silmariwen hazautaztak, barátnőmmel állandó levelezést folytatunk, így első kézből értesülök a legfrissebb zöld-erdei botrányokról és pletykákról. Silmariwen szerint ezeknek általában az egyik fele nem igaz, a másik kitaláció, én viszont igenis el tudom képzelni Thranduilról, hogy már nem csak női szeretőket tart… de ebbe inkább ne menjünk bele.
Szegény barátnőm mostanság arról panaszkodik, hogy a rossz nyelvek szerint ő és Legolas összevesztek, már nem is alszanak együtt, pedig ez nem igaz (a híresztelések alapja, hogy még nem született gyerekük). Na, ez egy dolog, de találd ki, kedves naplóm, mit csinált erre Thranduil?! Képes volt beküldeni az egyik szerencsétlen felszolgálót a fia és a menye hálószobájába, leselkedni. Az alkalmi kém épp abban a szekrényben bújt el, amelyikben barátnőm a hálóingeit tartja, így tehát mikor Silmariwen lefekvés (és egyebek) előtt kinyitotta a szekrényt… el lehet képzelni. A felesége sikítására Legolas nyomban ott termett, azt hitte, valami erőszaktevővel van dolga, csak azért nem vágta ketté a pasast, mert dühében nem tudta eldönteni: üsse vagy szúrja? Mire sikerült volna döntenie, addigra a delikvens térdre vetette magát és mindent bevallott. Thranduil először tagadta az ügyet, aztán azzal védekezett, hogy ő csak… khm… a fia hálószobai teljesítményére volt kíváncsi.
Erukám, hogy lehet valaki ekkora fa… fafej?


842. Imladris
Tudod, kedves naplóm, gyakran hallok olyanokat, hogy az emberek egyrészt irigyelnek minket a halhatatlanságunk miatt, másrészt azt hiszik, mi egész nap csak sétálunk a fák alatt néma csendben, néha dünnyögünk magunk elé valamit a Múltról meg a változó világról, és ennyi. Kifújt a tünde-tudomány.
Na, ha ez szerintük így van, akkor most képzeljenek el egy kis csapatnyi tündét, fülig sárosan, összegabalyodott ruhákban, amint épp egy malacot kergetnek az imladrisi almáskertben. Megvan? Menjünk tovább! A legmagasabb, egyben legidegesebb, fekete hajú egyén – akinek viselkedéséből és emelt hangjából egyből kitűnik főnöki mivolta, és akit az egyszerűség kedvéért nevezzünk Elrondnak – azt üvölti: „Ne arra tereld, te szerencsétlen! A feleségem szélütést kap, ha letapossa a virágokat!” Erre a megszólított – magas, szőke személy, mindig ott lelhető fel, ahol a legnagyobb a káosz, és Glorfindel névre hallgat - megkísérli nem a virágok felé terelni a delikvens malacot, közben viszont ő maga tapos bele az elanor-ültetvény* közepébe. Elrond Főnök kékül-zöldül-vöröslik dühében.

Ugyanekkor az egyik ablakból kitekint egy szintén fekete hajkoronával rendelkező leányszemély – én –, és nem hisz a szemének, mert tényleg sok mindent látott már életének eddigi 601 éve alatt, de ilyet még nem. Értetlen arcát látva az egyik kis yavannilde odasétál az ablaka alá, és a visítozó kocára mutatva így szól:
- Az új arnori király ajándéka.
Na, hát így már mindjárt más – gondolom én, ismervén arnor uralkodóinak öröklődő rajongását minden olyan állat iránt, ami nagy/hangos/galibát okoz.
Időközben a négyfős társaság – vagyis Fővezér Elrond, Szőke Glorfindel, Jókedvű Elladan és Ugyanolyan Elrohir – lasszó segítségével próbálják elfogni a „királyi ajándékot”, ami azonban továbbra sem mutat hajlandóságot az együttműködésre, sőt, ellenkezőleg: nekiiramodik, fellöki Szőke Glorfindelt, keresztültapos rajta, kidönti a kertkaput, majd bőszen vágtázva elindul a főtér irányába.
- Utána! – parancsolja Elrond Főnök. – El kell kapnunk, mielőtt a házak közé ér!
Elkezdenek rohanni a malac után, aki akkorra már a város közepén kelti a pánikot, Imladris népének egy része a háza tetejéről les lefelé, a bátrabbja csak egy-egy fára kapaszkodik fel.
- Utat, hű népem! – kiáltja a Főnök, amire nincs nagy szükség, ugyanis nem maradt egy lélek sem, akik elállná az útját. Elrond fogja a lasszót, párszor megpörgeti a feje fölött, majd elhajítja: egyenest rá a bestiális röfi nyakára.
- Megvagy, koca! – kiáltja a város Ura diadalmasan, mire Imladris népe elő -, illetve lemászik rejtekhelyéről, és tapsorkánban tör ki.

Na, kedves halandó társaink, ez beleillik a rólunk alkotott képbe, hmm??


863. tavaszelő
Imladris

Tudod, kedves naplóm, valahányszor a tünde úgy érzi, az élete kezd unalmassá válni, mindig jön valami kis változatosság. Mint most is: reggel épp egy térképet tanulmányoztam a könyvtárban, azon gondolkodva, van-e még felfedezendő hely a környéken (nem sok ilyet találtam), amikor jött Apa, és megkérdezte, lenne-e kedvem elmenni Lórienbe. Természetesen volt, így kis családunk ismét utazáshoz készülődik. Anya szerette volna, ha ezúttal én választom a kísérő udvarhölgyeket azok közül, akik jönni akarnak (vagyis az összes lány közül), de aztán meggondolta magát: tudta, hogyha rajtam múlik, engedek velünk jönni mindenkit, akkor pedig egy yavannilde sem marad a városban.
Ha kinézek az ablakomon, tökéletes kilátásom nyílik az almáskertben gyakorlatozó „testőreinkre”: mint mindig, most is Glorfindel a legügyesebb közöttük, ez messziről látszik. Hát igen, ki hinné róla, hogy szanaszét hagyja a csizmáit, egy ágyban alszik a kutyájával és hajlamos felemás zoknit viselni?
Már én is elkezdtem a pakolást, igaz, hogy nagyjából csak egy hónap múlva indulunk, de ahogy magamat ismerem, az indulás előtti estén még fel fogom forgatni a fél várost a kesztyűim vagy épp a kedvenc alsóneműm után kutatva, amikről majd kiderül, hogy a bátyáim rejtették el valahová.

Indulás előtt egy nappal:
Na, nem megmondtam? Hosszú keresgélés után sikerült ráakadnom a fekete csipkés bugyimra, ráadásul a konyhaszekrényben. A legkellemetlenebb az egészben az, hogy igazából nem is én találtam meg: Glorfindel – idegességemet látván – felajánlotta, hogy készít nekem egy bögre teát, és épp cukrot akart volna kivenni az egyik szekrényből, amikor hirtelen, minden látható ok nélkül elpirult.
- Valami baj van? – kérdeztem, mire előhúzott a szekrényből egy számomra igen ismerős ruhadarabot.
- Khm, ez nem a tiéd véletlenül? – kérdezte.
- De igen – motyogtam, és közben nőttem tíz centit… lefelé. Vöröslő fejjel kikaptam a kezéből a holmit, aztán meg sem álltam a szobámig.

Később elkaptam a bátyáimat egy félreeső folyosón, és megfenyegettem őket: még egy ilyen húzás, és Apa megtudja, kik ragaszottak egy Idril Celebrindalról készült aktfestményt a könyvtár falára. Azt hiszem, ez elég komoly fenyegetésnek számít: Apa azóta is nagyon dühös, ráadásul máig sem tudtunk rájönni, hogyan lehet feloldani a festményt a falhoz rögzítő ragasztót. Van egy olyan érzésem, hogy ezt igazából a bátyáim sem tudják.


863. Évközép napja:
Sikeresen megérkeztünk Lórienbe. A nagyszüleim rettentően örültek nekünk, bár Nagyapa egy kicsit furcsán nézett rám… nem értem, miért, direkt igyekeztem nem túl kirívó ruhát felvenni. Az itteni tündék mind nagyon kedvesek, főleg Haldír, aki Lórienben hasonló posztot tölt be, mint nálunk Glorfindel: ő a HKK, azaz a Helyi Kellemetlenkedő Kisfőnök. Nem is csoda, hogy az első (és az összes többi) adandó alkalommal összevesztek. Ez mára már mindennapossá vált, és ha valaki azt mondja: „A két szőke csépeli egymást”, akkor rögtön tudjuk, kikről van szó.

Egy kicsit még furcsa nekem, hogy gyakorlatilag egy fa tetején lakom. Nagymama azt mondja, emiatt ne aggódjak, neki máig is tériszonya van. Ráadásul párszor sikerült eltévednem is, legutóbb például a bátyáimhoz akartam eljutni, de valahogy mégis Haldír fürdőszobájában kötöttem ki (a lehető legrosszabbkor), ahonnan aztán olyan tempóban igyekeztem eltűnni, hogy elveszett a „talaj” a lábam alól, a következő pillanatban pedig már a szökőkút közepében csücsültem. Hát mit mondjak, talán nem ez volt eddigi életem legkellemetlenebb élménye, de az biztos, hogy az első tíz között szerepel. A közelben épp ott volt Apa, Nagyapa, Anya és Nagymama is, akik kissé furcsán néztek rám, a testvéreim pedig alig jutottak szóhoz a nevetéstől. Végül voltak olyan kedvesek, és segítettek nekem kikecmeregni a szökőkútból, utána viszont jött a következő kínos helyzet, amikor megpróbáltam megmagyarázni, tulajdonképpen honnan estem én oda. Azt azért mégsem akartam bevallani, hogy Haldír fürdőszobája volt rám ilyen rémisztő hatással, ezért azt mondtam, véletlenül megcsúsztam az egyik folyosón. Úgy tűnt, Nagymama kivételével mindenki elhitte, ő azonban továbbra is csak mosolygott.
Most, hogy belegondolok, Anya mintha említette volna, hogy Nagymama tud olvasni mások gondolataiban. Ajjaj… na, ez kínos.


Két hónappal később:
Amikor elindultunk Imladrisból, végképp nem gondoltam volna, hogy itt majd ennyi mindent fogok tanulni. Kezdjük az elején: alig két héttel az érkezésünk után egyik este le akartam menni a patakhoz, amikor (szégyen, nem szégyen, bevallom) megint eltévedtem, végül pedig egy zárt kis kertben kötöttem ki, ahol addig még sohasem jártam. Pár pillanatig gondoltam rá, hogy talán vissza kellene fordulnom, de aztán a kíváncsiságom erősebbnek bizonyult. Megláttam egy hosszú lépcsősort, ami sötétzöld mélyedésbe vezetett lefelé, az alján kőből faragott talapzaton egy ezüsttál állt, mellette pedig egy kancsó.

Először fogalmam sem volt, miért lehet ez a tál éppen itt, elrejtve, aztán derengeni kezdett valami, amit Apa mesélt Nagymamáról meg a tükréről, ami állítólag mutathatja a múltat, a jelent és a jövőt is. A kíváncsiságomnak most már végképp nem lehetett parancsolni: lementem, és a tál fölé hajoltam.
Először nem láttam mást, csak a csillagokat tükröződni a víz felületén, de aztán a víz hirtelen fodrozódni kezdett, és megjelent benne egy fiatal lány arca. Gyönyörű szép volt, a legszebb, akit valaha láttam, és tudtam, hogy ismerem őt. Egy pillanattal később a kép változott: ugyanaz a lány volt, férfiruhába öltözve, karddal az oldalán. Nem messze tőle csata zajlott, szinte hallottam a kiáltásokat, de a lány és a körülötte álló négy férfi nem mozdult: arcukra ráfagyott a döbbenet és a tehetetlen harag kifejezése. Megint változott a helyszín: egy barlangot láttam, a falán érdekes minták voltak kifaragva. A lány ott volt, egy jóképű, világosszőke fiút ölelt. Az arca most is olyan gyönyörű volt, mint a legelső képen, de vagy valami több volt benne, vagy valami eltűnt róla. Nem tudtam pontosan megállapítani, abban viszont biztos voltam, hogy a nagyszüleimet látom, sok száz évvel ezelőtt, Doriath-ban. Nagyon boldognak látszottak, szerettem volna még nézni őket, de a Tükör megint más képet mutatott: újra Doriath volt, de ezúttal lángokban állt, a folyosókon tündék rohantak végig véres ruhákban, mindenütt holttestek hevertek…

- Ne! – sikoltottam, és hátráltam két lépést, aztán megbotlottam egy kőben, és elestem.
- Ne haragudj, drágám, ezt az utolsót talán nem kellett volna – hallottam Nagymama hangját mögöttem, mire ijedten fordultam felé.
- Nagyi? Te végig itt voltál?
- Ó, nem, csak nagyjából a felétől. Már fiatalon is jóképű fickó volt a nagyapád, nem igaz? – kacsintott rám, én azonban még nem tértem egészen magamhoz.
- Akkor tényleg ti voltatok? Nem tudtam biztosan.
- Bizony, azok nagyon szép évek voltak Doriath-ban. Gondoltam, azt is megmutattatom, hogyan értek véget. Sajnálom, nem gondoltam, hogy ennyire meg fog ijeszteni téged.
- Nem, semmi bajom, tényleg – mondtam, miközben Nagymama felsegített a földről. Közben próbáltam elűzni a fejemből a vér és a holttestek látványát. – Nem is haragszol, amiért idejöttem?
- Dehogy haragszom – mosolygott rám kedvesen. – Már vártam, mikor fedezed föl, bár azt hiszem, egyébként is megmutattam volna neked. Ha akarod, megtanítalak rá, hogyan használd.
- Tényleg? – néztem rá boldogan.
- Igen. De előre szólok: nem fog menni egyik napról a másikra. Nekem évekig tartott, amíg tökéletesen tudtam használni, pedig a lehető legjobbtól tanultam.
- Én is tőle fogok – mondtam mosolyogva.
Erre Nagymama kissé elérzékenyült, de nem tette szóvá a megjegyzést.
- Figyelmeztetlek – folytatta –, sosem szabad benne feltétlenül bíznod, mert nem mindig történik meg, amit mutat. Nem szabad a rabjává válnod, sem pedig félned tőle. Ha elég erősen tudod már befolyásolni, azt is megmutatja majd, amit látni akarsz, de ha mégis szeretnéd rábízni magad, akkor ne feledd: a sorsunkat mi magunk alakítjuk, a Tükör csak a lehetséges történéseket mutatja. Érted, Arwen? – tette hozzá, arckifejezésemet látva.
- Persze, Nagymama. Ne haragudj, hosszú napom volt. Mikor kezdjük a leckéket? – kérdeztem, kissé élénkebb hangon.
- Akár holnap is – felete mosolyogva. – Menj, pihend ki magad addig.
- Rendben. Jó éjt, Nagymama!
- Neked is, kicsim!
- Ó, még valami.
- Igen?
- Megmutatnád, hogyan jutok vissza a szobámba?


Így kezdődött. Azóta minden nap legalább egy órát a Tükörnél töltünk, aki juszt sem akarja azt mutatni, amit én szeretnék. Kezdem azt hinni, hogy kevés vagyok én ehhez az egész dologhoz. Mindenesetre lassan megismerem a teljes rokonságot: láttam már Feanort Szilmarilokat készíteni, Nagymama hajszáláért kunyerálni, láttam Feanor hét fiát hiányos öltözetben, láttam Nagyi négy bátyját és szüleiket… és ez csak néhány példa.
- Koncentrálj, Arwen, koncentrálj – mondta ismét Nagymama a mai huszonötödik próbálkozásomnál, de csak annyit értem el, hogy
1. megfájdult a fejem.
2. végignéztem Apa és Anya első találkozását, ami viszont nagyon aranyos volt.

Továbbá Nagyi talált rajtam még egy fejleszthető képességet: valamilyen szinten én is tudok gondolatokat olvasni, csak én nem pont a gondolatokat „látom”, hanem az érzéseket. Igazából nekem már annyira természetes, hogy tudom, mit éreznek a körülöttem lévők, hogy bele se gondoltam: ez bizony egy különleges adottság, fejleszteni pedig eszembe sem jutott. (Jellemző.) Pedig Nagymama szerint, ha kicsit gyakorolnám, akkor nem csak olyan személyek érzéseit tudnám megállapítani, akik egy lépés közelségben állnak mellettem, hanem olyanokét is, akik messze vannak tőlem. Szóval mostmár van mit fejlesztenem magamon.

A tanulás mellett azért bőven szakítunk időt szórakozásra is (nem rólunk lenne szó, ha másképp lenne): bátyáimmal már bejártuk az egész környéket (ők bezzeg sosem tévednek el!), lejátszottunk jó néhány „Ki kicsoda Középföldén?”-t Nagyapával, valamint új barátokat is szereztünk a lórieni fiatalok, főleg Haldír és két testvére személyében (ennek Glorfindel kevésbé örül, mint mi). Csodák csodájára, az itt-tartózkodás még örökösen csacsogó yavannildéinknek is jót tett: napjában csak kétszer lehet tőlük új pletykát hallani, a szokásos öt helyett, ráadásul végre mind meg tudják különböztetni a fájdalomcsillapító gyógynövényeket a véralvadásgátlóktól, ami tőlük nagy teljesítmény.
Egyedül a lovaglás hiányzik, amire nincs túl jó terep az erdei talajon, de rájöttünk, hogy ha hosszú távon vágtázni nem is, akadályokat átugratni ez a hely a legalkalmasabb.
Íjásztudományomat is továbbfejlesztettem, mivel eléggé kellemetlenül érintett, hogy amíg egy lórieni íjász kétszáz méterről sem téveszt célt, nekem már száz méternél gondjaim akadnak. (Nagymama szomorkásan mosolyogva nézett engem közben, majd olyasmit suttogott, hogy jobb is, ha gyakorolok, szükségem lesz rá.)


865.:
Ma végre kiderült, miért szokott Nagyapa olyan furcsán nézni rám, amikor azt hitte, nem veszem észre. A választ – meglepő módon – a még mindig engedetlenkedő Tükör szolgáltatta: épp a tizenhetedik kísérletemnél tartottam, amikor legnagyobb meglepetésemre nem láttam mást, csak a saját tükörképemet. Épp elkeseredtem volna az ügyetlenségemen, amikor a kép megmozdult: a lány, aki szinte pontosan úgy nézett ki, mint én, egy erdőben táncolt és énekelt, miközben egy alak figyelte őt a fák közül.
- Nézd csak ezt, Nagymama!
- Nézem – suttogta vissza Nagyi, aki behunyt szemmel állt mellettem.
- Ez én vagyok? – kérdeztem ámulva, de választ nem kaptam.
A jelenet folytatódott: a lány hirtelen megtorpant, hátrafordult, a fák közül kilépett a követője: egy férfi, nyilvánvalóan ember, fiatal lehetett, a haja mégis teljesen ősz volt. A lány egyre közelebb ment hozzá, kezét feléje nyújtotta… és a kép eltűnt.
- Mi volt ez? – kaptam fel a fejem.
- Azt hiszem, mára ennyi elég volt – felelte Nagymama.
- Kik voltak ők? – kérdezgettem tovább.
- Nem ismerős a történet?
- Nem – vágtam rá azonnal, de aztán rájöttem. – Ők… ők… Beren és Lúthien?
Nagymama bólintott.
- Dehát… Lúthien… pont olyan volt… mint én. Hogy lehet ez? – néztem értetlenül.
Nagymama közelebb jött hozzám, arcomat két tenyere közé fogta.
- Én ismertem őket – suttogta egész halkan. – Lúthient a testvéremként szerettem. Láttam őt vidámnak, végtelenül boldognak, láttam gyötrődni, aggódni, rettegni, végtelenül szeretni, egy ideig újra mindenekfeletti boldogságban úszni, majd ismét összetörni, végül pedig a fájdalomba belehalni. Zárjanak örökké Mandos Csarnokába, akkor sem fogom engedni, hogy újra megtörténjen.
Olyan volt, mintha már nem is az én arcomat látta volna maga előtt, mintha magához Eruhoz szólna, mikor azt suttogta: „Még egyszer nem.”
És biztos vagyok benne, bárkihez szólt is, az a valaki válaszolt: Nagymamám szépséges arca egy pillanatra fájdalmasan megrándult, majd gyors csókot adott a homlokomra, és elsietett.

Tehát ettől félnek mindannyian: félnek, hogy ugyanolyan sorsra jutok, mint ősöm, Lúthien. Hogy elvakít a szerelem egy olyan lény iránt, akivel tilos lenne érintkeznem, aki nem ér fel hozzám, vagy épp ellenkezőleg: sokkal több, mint én. Félnek, hogy vele együtt én is elmúlok majd, nekik pedig tehetetlenül kell nézniük, ahogy szép lassan elemészt a fájdalom.
De én nem Lúthien vagyok. Az én nevem nem az övé. Az ő sorsa nem lesz az enyém.

Vicces, de megtaláltam a régi gépemen az oly nagyon keresett képeket (pár lementett titkos napló mellett. ) Gondoltam megosztom veletek.

www.4shared.com/photo/g5KWpCM8/l ... agorn.html
www.4shared.com/photo/ESPjBTSp/legogimli.html
www.4shared.com/photo/3DpH3MIM/legoaragorn.html
www.4shared.com/photo/hQtT6Rv3/e ... ndalf.html
www.4shared.com/photo/gfBKXzdv/aragrven.html

Hát ennyi.
Üdv
Holdas

Köszönöm, majd még hozok!

Namarie írta: -Te, de jó néz ki ott az a lány! Az a szőke!
-De az nem lány, ő Glorfindel!
-Ja...
- Igyál csak még egy kis teát!
- De olyan jól néz ki az a kis fekete..
- Na róla tényleg leszállsz, mert ő az unokám.
- De Nerwenke, nem lehetne? Legalább ott az a kis szőke, úgysincs férjnél. Nézd, milyen csinos álcát kerekítettem magam köré!
- Idefigyelj, fejezd be, mert ő meg Gildor. Te szent Eru, mit ittál össze?
- Fogalmam sincs. Nerwen, én úgy kedvellek.. és most nem udvarolni akarok, de mi lesz itt veletek? Ki lesz a királynő?
- Milyen királynő?
-Hát a fehér.
-Sakkozni szeretnél? Hozzam a táblát?
-Nem, de nem akarsz királnő lenni?
-Én? Minek?
-Hát eddig a noldáknak királyai voltak, és nem mentek vele semmire. Mi lenne, ha most lenne egy kis girlpower?
-Mi lenne?
-Hát nőuralom, matriarchátus, tudod....
-Tudod, az a helyzet, hogy jó ez így nekem, ahogy van. Meg a többieknek is.
-Fáj a fejem.....
-Most már nekem is ....
-Nem kéne lefeküdnünk?
-De, csak nem egy helyen.

Úr Eru... Ez már nagyon hiányzott. Köszi, Namarie!

De hogy Melkor mitől van ennyire berúgva...

Holdas írta: Sziasztok!

Kellene egy kis segítség. Hiába néztem át 2003 decemberétől a hozzászólásokat, nem találtam azt a kis képregényt amit keresek. (Vagy átlapoztam, vagy lehet hogy a csomó elavult link egyike volt.)
Tehát ami kellene:

1. Pár kockából álló vicces képsor volt a király visszatérből, mangás stílusba megrajzolva. A koronázásnál, Aragorn és Legolas egymásra néz... majd Aragorn Arwent meglátva gimli karjaiba löki a tündét. Csók jelenet, háttérben Elrond már sír...majd zárókép, a zokogó Elrondot tündék vígasztalják+valami poén.

Ha jól emlékszem a pár mondatos szöveg angolul volt...de ez nem biztos.

2. Van egy másik kép is amit nem találtam ( ), manga stílus, Legolas rohan elől a medállal, Aragorn utána, és (asszem ez is angolul) valami ilyen szöveggel:
Francba Legolas, add vissza az esthajnalcsillagot!
Válasz: Neeem! Neked halottnak kellene lenned!

Szóval kééérlek segítsetek! Ha valakinek megvan, tegye fel ide.
Ezer köszönet előre is!

Holdas

Holdas, az elsőt szerintem tuti nem találod, mert az a leírás alapján alighanem slash.

Most teljesítem a LEP-en tett ígéretem egy részét:

Galadriel titkos naplója

Harmadkor

1000. év évközép napja után, tengerpart

Csodálatos! Nem is tudok szóhoz jutni, csak kapkodom itt a levegőt! Mindig is tudtam, hogy a Valák nem felejtettek el minket, és most itt a bizonyíték! Igaz, kicsit érdekes felhangokkal, de akkor is itt van.

Lényeg: öt istar, köztük Olórin eljöttek Valinorból, hogy a segítségünkre legyenek.
Olórinnal volt egy fura beszélgetésünk. Megkérdezte, hogy nem kívánok-e hazamenni. Mondtam neki, hogy nem, mert egyfelől nem hagyhatom cserben ezt a szerencsétlen vidéket, másfelől a tesóim nélkül mit csináljak otthon?
Erre elmosolyodott, közölte, hogy nagyjából ezt a feleletet várták, és hogy a valák küldenek nekem valamit. Ez a valami a legnagyobb ámulatomra az Elesszár volt, mégpedig az első, amit Gondolinban kovácsoltak. Fél napot sírtam meghatottságomban, de ez nem érdekes. Az inkább, hogy küldtek egy üzenetet, amely szerint még egy nagy próbatétel vár rám, aztán mehetek haza. De a legeslegjobb hír: MINDEN TESÓM él!!!

Három nap múlva:

Az Istárok öten legalább tízfelé akarnak menni. Radagast kapásból belebolondult a madarakba, össze- vissza futkos és csicsereg meg fütyül nekik. Azt hiszem ideje lenne egy Fehér Tanácsot összehívni, és tisztázni, kinek mi legyen a feladata.

Két nap múlva:

Hihetetlen: Curunáro már megint udvarolni akar nekem. Itt persze visszafogja magát, nem úgy, mint otthon,ahol nem tudta eldönteni, hogy Feanor rózsalovagja legyen-e, vagy saját magát képviselje.

Két hét múlva: mi van, már nem is szabad Olórinhoz szólnom? Curunáró folyton a szeme sarkából figyel, és kérdezget, hogy nem érdekelnek-e a különféle elmés masinái.

Egy hónap múlva: Kedves vejem megőrült.Kitalálta, hogy Glorfindel vele fog tartani Völgyzugolyba, megregulázandó a jónépet, és különben is, az összes nolda legyen csak egy kupacban. Ez utóbbi nem volna rossz indok, de: az ottani yavannildék eddig sem voltak normálisak, de most aztán totális káosz van. Egy példa: Arwennel a minap alig bírtuk kihalászni szegény Glorfindelt egy halom ruha alól. (A yavannildék elől menekült, és belegabalyodott a szárítókötélbe). Szegény fiú! Ez még csak a kezdet....
A tükörből megtudtam, hogy Elrondnak titkos célja van Glorfindellel Arwenkét illetőleg. Csak azt felejti el, kinek a dédunokája a leányzó.

Ja, és a tükör mutat egy sötét alakot is, akit annyira nem várok. De ha jön, jöjjön, csak ne Nightmare- be burkolózva.


Három hónap múlva: jött, és a Blackrose Nightmare13 nevű illatkreációt viselte, megivott vagy két liter mentateát,mondván, iszonyúan fáj a feje, mert egy kicsit hm.. másnapos. Na, ha valaki nem tudná, kiről van szó, elárulom: a némileg? megjavult "kedvenc" fekete "valánkról".
Párbeszédünk:
-Üdv, Vala!
-Üdv neked, Nerwenke! Hogyhogy felismertél?
-Nem volt nehéz, hidd el.
-De ugye nem árulsz be?
-Miért tenném?
-Tudom is én.. ti lányok.. amúgy nincs valami teád? Piszkosul fáj a fejem. Tudod, tegnap bánatomban kicsit többet ittam, mint jó lett volna.. de hát most mondd meg... Glorfindel még hagyján, ő legyűri a balrogot is, de ezek öten.. összetöpörítve, erejükcsökkenten ... ráadásul az egyik félig szerelmes beléd.. hát hogy fogják ezek legyőzni az én elkanászodott kapitányomat, aki rám se akar hallgatni?
-Már megint nem bírsz a kreatúráiddal? Tessék, itt egy kis tea. De ha rám hallgatsz, öt istar miatt nem iszod le magadat...gondolom, azért küldtek ötöt, hogy ennyien csak csinálunk már valamit a kis házi kedvenceddel.
- Remélem, már beszéltetek erről. Te, de jó néz ki ott az a lány! Az a szőke!
-De az nem lány, ő Glorfindel!
-Ja...
- Igyál csak még egy kis teát!
- De olyan jól néz ki az a kis fekete..
- Na róla tényleg leszállsz, mert ő az unokám.
- De Nerwenke, nem lehetne? Legalább ott az a kis szőke, úgysincs férjnél. Nézd, milyen csinos álcát kerekítettem magam köré!
- Idefigyelj, fejezd be, mert ő meg Gildor. Te szent Eru, mit ittál össze?
- Fogalmam sincs. Nerwen, én úgy kedvellek.. és most nem udvarolni akarok, de mi lesz itt veletek? Ki lesz a királynő?
- Milyen királynő?
-Hát a fehér.
-Sakkozni szeretnél? Hozzam a táblát?
-Nem, de nem akarsz királynő lenni?
-Én? Minek?
-Hát eddig a noldáknak királyai voltak, és nem mentek vele semmire. Mi lenne, ha most lenne egy kis girlpower?
-Mi lenne?
-Hát nőuralom, matriarchátus, tudod....
-Tudod, az a helyzet, hogy jó ez így nekem, ahogy van. Meg a többieknek is.
-Fáj a fejem.....
-Most már nekem is ....
-Nem kéne lefeküdnünk?
-De, csak nem egy helyen.
-Mennem kéne....
-Tessék, itt van némi fájdalomcsillapító teakeverék.
-Jövök máskor is...
-Vigyázz magadra. Eru legyen veled.
Hát más nem is kellett a boldogságomhoz, mint az, hogy M. itt tébláboljon....na megyek, mert úgy hallom a fiúk meg Arwene kedélyesen nyírják egymást. Jaaj, ne, Arwen Erestort nyüstöli!!! Mit keres itt ez az őrült???

Sziasztok!

Kellene egy kis segítség. Hiába néztem át 2003 decemberétől a hozzászólásokat, nem találtam azt a kis képregényt amit keresek. (Vagy átlapoztam, vagy lehet hogy a csomó elavult link egyike volt.)
Tehát ami kellene:

1. Pár kockából álló vicces képsor volt a király visszatérből, mangás stílusba megrajzolva. A koronázásnál, Aragorn és Legolas egymásra néz... majd Aragorn Arwent meglátva gimli karjaiba löki a tündét. Csók jelenet, háttérben Elrond már sír...majd zárókép, a zokogó Elrondot tündék vígasztalják+valami poén.

Ha jól emlékszem a pár mondatos szöveg angolul volt...de ez nem biztos.

2. Van egy másik kép is amit nem találtam ( ), manga stílus, Legolas rohan elől a medállal, Aragorn utána, és (asszem ez is angolul) valami ilyen szöveggel:
Francba Legolas, add vissza az esthajnalcsillagot!
Válasz: Neeem! Neked halottnak kellene lenned!

Szóval kééérlek segítsetek! Ha valakinek megvan, tegye fel ide.
Ezer köszönet előre is!

Holdas

Sötét Úr írta: No és az Öt? Senki nem beszél róla. Elfelejtették, vagy mélységes mély titokban tartják...

Jajj

Neeeeeeeeeee!

Az Alyrosat kerestem, és ezzel a módszerrel meg is lett. Jajjanyám. Már elfelejtettem a muscátlicat meg Szarumánt... nagyjából a Lekwarra meg Pippin villogásaira emlékeztem, meg arra, hogy VÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉR!

Elolvastam a Valinori kalandot, nagyon állat.
A Botondos rész meg... , meghatott, a röhögésen kívül.

Tudom, hogy ilyen kérdés már volt, de a fanfiction részleg még mindig nem kereshető (vagy én vagyok vak), hol lehet megtalálni a teljes Kalandot?

Patiszon írta: Áááh, ezek jók! Nagyon A Thranduilos üt. Még, ha lehet!

Köszi, örülök, hogy tetszett. Újabbak rajzolását egyelőre nem tervezem, azt hiszem, kellően kimerítettem a témát, és csak a korábbiakat ismételném.

Áááh, ezek jók! Nagyon A Thranduilos üt. Még, ha lehet!

Köszönöm a dicséreteket, örülök, hogy tetszett!
Ennek örömére alkottam még néhányat:
Falvédő Minas Morgulból mordori házi áldással. Egykor a konyhában fügött, közvetlenül a hónap lidércének arcképe mellett.
Feanort a szilmarilokkal ábárzoló darab a Középföldére visszatért noldák közöt roppant népszerű volt, sokféle változata létezett, akárcsak az „Elindultam szép hazámból…” feliratosnak.
Ezen , a szintén nagyon elterjedt falvédőtípuson Lúthien látható. A hagyomány szerint Arwen egy hasonlón tanult meg kézimunkázni.
Ez a darab pedig Thranduil palotáját díszítette.

Sziasztok! Ismét itt vagyunk, Arwen és én, remélhetőleg sikerül egy kis derűt csempészni szeptember 1. napjába.


Arwen Undómiel, avagy egy neveletlen tündehercegnő naplója

14. fejezet

550. hatodik hónap, 3. nap
Imladris

Hihetetlen megkönnyebbülés végre itthon lenni és a saját szobámban, a saját íróasztalomnál ülni. Tegnap érkeztünk haza Szürkerévből, mert bár mindannyian nagyon jól éreztük magunkat, mégsem szép dolog ennyi időre magára hagyni a népünket (akik egyébként már többször is hangoztatták, mennyire unatkoztak, amíg a bátyáim és én nem voltunk a városban). Igazán megható volt, milyen örömmel fogadtak minket. Főszakácsunk ünnepi lakomát készített a tiszteletünkre, és bár a hat fogásból három odaégett, a szándékot nagyra értékeltük. Huanitától a fél város frászt kapott, ugyanis ahhoz képest, milyen apró volt kölyökkorában, mára egy jóltáplált farkas méreteivel rendelkezik. Tulajdonságai terén viszont inkább egy nagy mamlasz, még mindig előszeretettel fogyaszt papucsot és a neki különösen szimpatikus személyeket (Apát, Anyát, a bátyáimat meg főként engem) hanyattlökéssel és összenyaldosással köszönti. Egyetlen agresszív megnyilvánulása az volt, hogy tegnap felkergette Gildort egy fára, bár valószínűleg őt is csak „köszönteni” akarta.
Így visszagondolva eléggé mulatságos jelenet volt: épp Silmariwennel pakoltuk ki a ruháimat az utazóládákból, amikor hallom, hogy Huanita veszettül ugat, valaki pedig a gyümölcsöskertben a nevemet ordítozza. Gyorsan kiszaladtunk a hang irányába és azt láttuk, hogy Gildor az egyik almafa legtetejéről üvölt mindenféle csúnyaságokat a fa alatt lelkesen ugráló és csaholó Huanita felé.
- Ajaj – foglalta össze véleményét Silmariwen, én pedig odaszaladtam a fához.
- Huanita! Rossz kislány! Nem szabad! Ül! Mondom leül! – ezer szerencsémre, ezúttal szófogadó kedvében volt: abbahagyta az ugatást, szépen letelepedett és ártatlan képpel elkezdte nyalogatni a kezemet. Közben én hallgattam Gildor igen hangosan előadott monológját az elmeállapotommal meg a nevelési képességeimmel kapcsolatban, és néha próbáltam közbevágni, hogy már nyugodtan lejöhetne.
- Ha még egyszer a közelembe jön az a szőrös, tündeevő borzalom, én esküszöm, kucsmát csinálok belőle! – fejezte be a szóáradatot, majd rendkívül kedvesen hozzátette: - Eru szerelmére, vidd már innen, szeretnék még ma lejutni!
Így hát Silmariwen segítségével fogtam kedvenc kutyuskámat és elvittem Glorfindelhez, aki- némi rábeszélés után- beleegyezett, hogy Huanitát elszállásoljam a kertjében, amíg nem találok neki jobb helyet.



555 ősze:
Az idei vadászatra vendégeink érkeztek Círdan és- legnagyobb megrökönyödésemre- Erestor személyében. Mikor este előadtam egy kisebb dühkitörést, Apa esküdözött, hogy ő tényleg csak Círdant hívta, de azt mégsem szabhatja meg neki, kiket hozzon magával. Nagyszerű. A Szürkerévben töltött éveink egyetlen kellemetlen részlete volt, hogy ezzel a magát noldának tituláló, rókaképű, különleges tehetséggel rendkívül hamisan hárfázó pasassal napi szinten inzultáltuk egymást, ami egy idő után bizony kezdett zavaró lenni. Mikor hazaindultunk, örültem is, hogy jó darabig nem kell látnom, erre mi történik ma délután?? A szürkerévi gárda bevonul, én épp indulnék üdvözölni Círdant, amikor meglátom, hogy mögötte ki száll le éppen a lóról. A mosoly egyből az arcomra fagyott, és majdnem felkiáltottam: „Mit keres ez itt?” Közben Círdan- látva, hogy az én köszöntésemre hiába vár- kedvesen üdvözölt és ejtett néhány szót valami esthajnalcsillagról, meg a növekvő fényéről. Nem tudom, hogy értette, amikor még hétágra sütött a nap, de nem is érdekel. Mikor aztán Círdan már beszélgetésbe elegyedett Apával, Erestor odajött hozzám, arcán szokásos, pimasz vigyorával, én pedig igyekeztem a pillantásommal felnyársalni (sikertelenül).
- Nicsak, kit látnak szemeim? – úgy látszik, nála ez számít köszönésnek. – Az én legkedvesebb kis ellenfelem. Milyen szépen… hmmm… kigömbölyödtél – mondta, közben pedig nagyban bámulta a dekoltázsomat.
Nem pofozom fel, nem pofozom fel, nagyon jóĺesne, de nem pofozom fel – ismételgettem magamban, majd feltettem az engem nagyon érdeklő, bár nem túl udvarias kérdést:
- Mit keresel te itt??
- Ejnye, ejnye, hát így kell üdvözölni egy rég nem látott barátot? Se egy ölelés, se egy csók, hát milyen dolog ez, kislány?
- Nem szokásom számomra ellenszenves egyéneket ölelgetni, különben sem válaszoltál a kérdésemre!
Vállatvont.
- Meguntam a tengeri levegőt.
- Ó, persze – kezdtem egyre dühösebb lenni. – És úgy döntöttél, eljösz ide egy kis hegyi levegőt meg az én véremet szívni?!
Pimasz vigyora egy pillanat alatt visszasiklott az arcára.
- Úgy van, édesem. Most pedig, ha megbocsátasz, már biztosan várnak rám – azzal minden további nélkül otthagyott.

Mikor egy örökkévalóságnak tűnő délutánt követően végre a szobámba értem, először becsaptam, majd be is zártam az ajtómat, behúztam a függönyöket és elkezdtem fel-alá járkálni, néha pedig odacsaptam egyet a falnak… amivel csak azt értem el, hogy jól megfájdult a kezem, ezért kiötlöttem egy másik módszert, amivel levezethetem a feszültséget. Felvettem egy köpenyt, kimásztam az ablakon (lusta voltam kinyitni az ajtómat) és elindultam a hegyeknek. Felmásztam jó magasra és épp levegőt vettem egy nagy sikításhoz, amikor valaki megszólalt a hátam mögött:
- Nicsak, egyedül mászkálunk az éjszaka közepén?
Erre aztán olyan sikítást produkáltam, amire valószínűleg Thranduil is felébredt, ráadásul kishíján leestem, de „a valaki” időben elkapta a karomat.
- Aki ilyen kis ijedős, annak ilyenkor már rég aludnia kéne.
Szembefordultam a hang fekete hajú, zöld szemű tulajdonosával, akinek arcáról ezúttal hiányzott a pimasz vigyor, sokkal inkább volt morcos arckifejezése. Már amennyire a sötétben meg tudtam állapítani.
- Ha nem tudnád – mondtam, dühtől remegő hangon – te ijesztettél rám. Különben is, te mit keresel itt?
- Az az én dolgom – mordult rám. – Most pedig menj szépen aludni.
Vissza akartam volna vágni valamivel, de- fogalmam sincs, miért- nem tudtam. Egyszerűen megfordultam és meg sem álltam a szobámig.
Van egy olyan érzésem, hogy az idei vadászat sem lesz unalmas…


1 hónap múlva:
Örömmel jelenthetem, hogy túl vagyunk a vadászaton, mindenkinek ép minden testrésze, egyszer sem folytottam meg Erestort (pedig párszor nagy volt a kísértés) és ma este volt a vadászszezon záróbálja, tehát reményeim szerint látogatóink hamarosan búcsút vesznek tőlünk. (Én azt se bánom, ha marad az egész társaság, csak Erestor lépjen már le, könyörgöm!) Ezenkívül, azt hiszem történt pár dolog, amit érdemes lenne leírnom:
Az első nap reggelén mindjárt volt egy kisebb affér: az egyik szürkerévi tünde kicsit eltévedt és véletlenül rányitott Silmariwenre. A fürdőszobában. Barátnőm először sikított egy nagyot, majd felkapott egy vizes törülközőt és „Perverz! Kukkoló! Nesze neked!” kiáltásokkal elkezdte püfölni szerencsétlen flótást, aki próbált volna magyarázkodni, dehát nem tudott. A kiabálásra természetesen mások is felfigyeltek, ezer szerencsénkre azonban Anya, Glorfindel és én értünk oda leghamarabb. Látva, hogy Silmariwen pucéran ütlegel egy pasast (aki nem Legolas), gyorsan megragadtam Glorfindelt, megpördítettem és ellökdöstem a folyosó vége felé azzal, hogy senkit ne engedjen ide a világért sem. (Szerintem úgyis keveset látott ahhoz, hogy egyáltalán rájöjjön, mi történt, de így volt ez rendjén.) Végül nagy nehezen sikerült a félreértéseket tisztázni, és kiegyezni abban, hogy ez meg sem történt.
Gondolj bele, kedves naplóm, ha az egész így indul, mi jöhet később? Folytatom:
A csodálatos módon különösebb katasztrófa nélkül lezajlott reggeli után összegyűltünk az udvaron és megpróbáltunk csoportokra feloszlani. Erestor persze nyomban kijelentette: nincs kedve egy ügyetlen kis hercegnőt kísérgetni, nehogy az kiműveljen valami ostobaságot.
- Ó, de sajnálom! – mondtam jó hangosan. – Most nem lesz kire vigyáznom, egész nap unatkozni fogok.
Erre mindenki kuncogni kezdett, aki nem esett a fogát csikorgató Erestor öklének hatósugarába.

Eltelt az első hét, néhány kisebb zűrt leszámítva eseménytelenül. Az egyik kedvencem: Legolasszal, a feleségével, a bátyáimmal és Glorfindellel caplattunk egy ösvényen, amikor Legolas felfigyelt valami zajra a sűrűből. Azt gondolta, biztos nyulak vannak ott és elment megnézni. Egy perccel később: „Puff! Au!” Újabb fél perccel később Legolas visszajött, egy szépen vöröslő tenyérlenyomattal az arcán.
- Na, mit találtál? – kérdeztem kíváncsian.
- Nyulat – felelte értelmes képpel. – Jó nagy nyulat. Magas, fekete, vörös köpenyt visel, Elrondnak hívják, és nem volt egyedül – mutatott az arcán díszelgő öt darab ujjnyomra. –Van még kérdés?
Aztán meg nem értette, mi olyan nevetséges ezen.

Az első bálon nem történt semmi említésre méltó, kivéve, hogy Círdan picit többet ivott a kelleténél, Anyát folyton „Nerwen”-nek szólította, engem meg „Lúthien”-nek. Nem értem, Apa miért dühödött fel ezen annyira.

Aztán a második héten ismét történt valami érdekes: egy tisztáson sétáltunk Glorfindellel (igen, kettesben. És akkor mi van?), beszélgettünk, amikor ő hirtelen megtorpant és hátranézett.
- Mi az? – kérdeztem.
Erre egyik mutatóujját a szája elé tette, majd fejével egy bokor felé intett. Gondolom, nem kell elmagyarázni, először mire következtettem ebből.
- Megbolondultál? Én nem vagyok olyan!
- Csss! Félreérted! Azt hitted, hogy…? Te jó Eru! – sóhajtott égre emelt tekintettel, majd telepatikusan kezdett magyarázni.
- [Figyeld meg jól azt a bokrot!]
- [Miért?]
- [Később meglátod!]
Mentünk tovább, mintha mi sem történt volna. Pár perccel később Glorfindel újra megállt.
- [Lassan nézz hátra!]
Nem hittem a szememnek: egész biztos voltam benne, hogy az a bokor előbb is mögöttünk volt.
- [Mi a fene?!]
- [Csak figyelj!]
Glorfindel – arcán gonosz mosollyal – levett egy jókora, éretlen almát a legközelebbi fáról, majd teljes erővel a bokorba hajította.
- AÚ! – vélte a „növény”. Mikor legközelebb hátranéztünk, már nyoma sem volt.
Hármat találhatsz, kedves naplóm, aznap este ki fogta elég gyakran a fejét. (Gondolom, elsőre is kitalálod, hogy Erestor.)

Most ugorjunk egy kicsit a ma esti bál részleteire, ami nem más volt, mint a híres imladrisi álarcosbál.

Már reggeltől az egész társaság tökéletesen be volt zsongva, aminek ki így, ki úgy adta jelét: Apa fel-alá szaladgált, mindent ellenőrzött és mindenkit leteremtett, valamint százszor elmondta, milyen fontos ez a mai este (az biztos-tökéletes alkalom megmutatni Círdannak, hogy nem csak ő tud ám bálokat rendezni). Anya először mindig Apa nyomában volt és próbálta lecsillapítani, de végül megunta, inkább elment a konyhába rendet teremteni. Ott ismét kisebb káosz uralkodott, ugyanis főszakácsunknak és kedves nejének hatalmi harca újabb méreteket öltött: mindig a legjobbkor kirobbanó vitáiknak eddig „csak” a porcelántányérok és kristálypoharak látták kárát, mostanában viszont (mióta máshol tartjuk az értékesebb evőeszközöket) már nem egyszerűen a tányérokat dobálják egymáshoz, hanem a rajtuk lévő ételeket is. Most sem volt ez másképp: mikor szegény Anya belépett az ajtón, szó szerint a szájába (pontosabban arcába) repült egy sültgalamb, a főszakácsné ügyetlen célzásának következtében. Erre aztán olyan csend támadt, amilyen nagyon ritkán szokott. Végül a pörlekedő házaspár ki lett utasítva a konyhából, Anya pedig nagy sietve kinevezte főszakácsnak az éppen arra tévedt Lindírt.
- Dehát Úrnőm, én nem is tudok főzni!
- Honnan tudod? Még sosem próbáltad.
Ezután érthető, hogy a vacsora utáni, kissé furcsa állagú desszertet inkább meg sem kóstoltam.

Visszatérve: én délelőtt Silmariwennel és a yavannildékkel gyűjtöttem őszirózsát az asztalokra, előtte azonban még fogtam a bálra készített ruhámat, a hozzá tartozó álarccal együtt elzártam a szekrényembe, az ajtót kulcsra zártam, a kulcsot láncra fűztem és a nyakamba tettem, végül Huanitát beültettem az ablakom alá azzal, hogy ha valaki netán megpróbálna onnan bemászni a szobámba, azt kergesse meg egy kicsit. (Mindezekre ezért volt szükség, hátha valakinek kedve támadna meglesni, milyen ruhában és álarcban leszek a bálon.) Bizony nem telt bele sok időbe, kedves kutyuskám más szaladt is keresztül a gyümölcsöskerten, maga előtt terelgetve Erestort, aki veszettül üvöltötte, hogy „Arwen! Te megtestesült Mandos átka, szedd le rólam ezt a dögöt! Most!!” Én azért megvártam, amíg lefutnak néhány kört a fák körül, csak utána hívtam vissza Huanitát. Szegény csalódott arccal battyogott oda hozzám: már épp elcsípte volna Erestor hátsó felét, amikor rászóltam. A delikvens ekkorra már rég elkotródott, mindenféle szép jelzőkkel illetve az intelligencia-szintemet. Hogy Ő pontosan miért akart beosonni az ÉN szobámba, az nem derült ki.
Napnyugta előtt szépen mindenki visszavonult a szobájába, készülődni (Anya és Silmariwen átjöttek hozzám, mert másképp nem volt nyugtuk a férjeiktől). Mikor mindenki elkészült, egyszerre vonultunk be a bálterembe, férfiak az egyik ajtón, nők a másikon, és megkezdődött a tánc. Ez egészen hajnalig tartott, amikoris következett egy ősi, nolda hagyomány: az utolsó tánc után a párok leveszik az álarcot, majd csókot váltanak. A dolog első része megtörtént: az hittem, ott helyben elájulok. Te gondoltad volna, kedves naplóm, hogy a férfi, aki pont úgy néz ki, mint Erestor álarcban, az TÉNYLEG Erestor álarcban??? Mert én nem.
- Ne vágj már ilyen arcot, kislány! – mondta.
- Mi a…? Hogyan…? Honnan tudtad, hogy én vagyok?
- Ó, én nem tudtam. Látod, ez volt Eru akarata is. Most pedig…

Biztos voltam benne, hogy ezúttal nem úszom meg: ha tetszik, ha nem (márpedig nagyon nem tetszett), meg kell csókolnom Erestort. Ám Eru az utolsó pillanatban mégis meggondolta magát és a segítségemre sietett: a teremben kisebb zavargás támadt, valakinek ugyanis nagyon nem tetszett, hogy a feleségét más karjában lássa, és kishíján verekedés lett a dologból. Erre szerencsére nem került sor, mivel Apa időben közbelépett, viszont amíg mindenki más az eseményeket figyelte, én fogtam magam és szélsebesen otthagytam Erestort. (Ami-valljuk be-nem volt túl szép tőlem, de akkor is, jómodor, hagyományok, egyebek ide vagy oda, előbb csókolom szájon Huanitát, mint ezt a pasast. Ez pedig nagy szó, tekintve, hogy kutyuskám nyáltermelése bizony túlteng egy kissé.)

Hát ezek volt az idei vadászat fontosabb eseményei. Most pedig bőszen reménykedek abban, hogy Erestor végre megunja a hegyi levegőt és meg sem áll Szürkerévig. Drága jó Eru, kérlek, kérlek, mindig olyan kegyes voltál hozzám, kérlek intézd ezt el nekem! Köszönöm! ´


556. első hónap, 4. nap:
Khm, Eru kedves, azt hiszem, félreértettük egymást. Amikor azt kértem, hogy intézd el nekem egy bizonyos személy távozását, akkor én nem a szőke, kék szemű, sinda hercegre gondoltam, hanem a fekete hajú, zöld szemű, nolda csapásra.
Minek is reménykedek? Nem értem.


Este:
Előző bejegyzésem nem sikerült épp közérthetőre (talán mert nem is volt annak szánva), de úgy döntöttem, mégis leírom részletesen a történteket (azért, hogy ha esetleg valamikor összevesznék Apával, akkor elolvassam és rádöbbenjek, milyen hálás lehetek érte):
Társaságunk az étkezőben ült és gyanútlanul fogyasztotta a reggelijét, amikor belépett Gildor:
- Itt a posta! – jelentette be, majd elkezdte kiosztani a leveleket: egyet Apának adott, egyet Legolasnak, hármat (?) Glorfindelnek, és egyet nekem.
Nyomban felismertem egy szürkerévi barátnőm, Tyra írását. Örömmel értesít róla, hogy gyermeke született és szeretettel vár a névadó ünnepségre. Épp meg akartam kérdezni Apától, hogy elmehetek-e, amikor észrevettem Legolas arckifejezését.
- Eru szerelmére, mi történt? – kérdeztem rémülten. Erre ő Silmariwen kezébe nyomta a levelet.
- Olvasd fel, drágám!
- „Kedves fiam! – olvasta barátnőm. – Emlékszel még rám? Magas, szőke fickó, a fején évszakhoz illő koronával, ideje nagy részében egy furcsán díszített székben ül, amit trónnak neveznek, gyerekkorod óta nevel és „Apu”-nak szólítod. Remélem, ebből kitaláltad már, hogy ki vagyok és leszel szíves eleget tenni a kérésemnek, vagyis rövid időn belül hazahozni hercegi hátsó feledet, lehetőleg egy hozzáillően hercegi paripán. Ha nagyon muszáj, a feleséged is jöhet. Lázong a nép, fiacskám! Azt hiszik, eltettelek láb alól, hiába mondom nekik, hogy jó helyen vagy, erre azt válaszolják, hogy bizonyos szempontból Mandos csarnoka is jó helynek számít. Szóval, mint mondtam, itt legyél nekem maximum egy éven belül, különben mire megérkezel, engem már rég letaszítottak a trónról és kikiáltották a köztársaságot. Attól pedig Eru mentsen meg mindannyiunkat, igazam van?? Üdvözöl szerető atyád: Thranduil király.”

Silmariwen elhallgatott és felháborodva nézett a férjére, aki csak ennyit fűzött hozzá:
- Az utóiratot is, kérlek.
Barátnőm megköszörülte a torkát és kelletlenül folytatta:
- „Utóirat: Ajánlom, hogy mire megérkeztek, a feleséged kezdjen gömbölyödni, mert nem élném túl, ha Elrondnak esetleg előbb születne unokája, mint nekem. Olyasmit hallottam, hogy a kis leánykája összeszűrte a levet valami noldaszármazékkal, amíg Círdannál voltatok. Nem is csodálom, hogy ráunt a Mandostól szalajtott férjére, na de hogyhogy te nekem erről nem szóltál? A szobalánytól kellett megtudnom! Na jól van, most be kell fejeznem, mert kezdődik a vacsora és ma érkeztek meg a legfrissebb borok Tó-városból. Aztán csak ügyesen! Ja, és mondd meg Elrondéknak, hogy üdvözletemet küldöm.”

Erre mindenkinek más volt a reakciója. Sorrendben:
Silmariwen: - Gömbölyödni?
Apa: - Unoka?
Glorfindel: - Mandostól szalajtott?
Erestor: - Noldaszármazék?
Én: - Összeszűrni a levet?
Erestor: - Velem?
Círdan: - Nálam?
Erestor: - Milyen férj?
Glorfindel & én egyszerre: - Semmilyen!

Erre mindenki elhallgatott. A csendet végül Legolas szokatlanul vékony hangja törte meg:
- Apu? Egy éven belül? Köztársaság?! Csináljunk gyereket??!! – az utolsó két mondat már olyan hangosra sikeredett, hogy pár arrafelé járó, kíváncsi tünde bekukkantott az ajtón. Őket Elladan bátyám elintézte egy „Hess innét!” kiáltással és az ajtó becsapásával. Közben Legolas olyan arccal ült a helyén, mintha épp a halálos ítéletére várna. (Ha jobban belegondolok, a reakciója teljesen érthető. Ismerjük Thranduilt, ugyebár.) Silmariwen sem tűnt éppen vidámnak, de az ő arckifejezése inkább dühre engedett következtetni.
Leglas végül összeszedte magát, felállt, megköszönt mindannyiunknak mindent, aztán elindult intézkedni az utazással kapcsolatban.
- Azt hiszem, jobb, ha én is megyek – mondta Silmariwen, és a férje után sietett.

Mit mondjak, megáll az eszem Thranduilon. Eddig eszébe sem jutott a gyereke, most meg, amikor attól tart, hogy felgyújtják a trónt a hátsója alatt, mindjárt szerető apa lett. Jellemző.
Ráadásul Erestor azóta azzal nyaggat, hogy meséljem már el, mi volt ez az egész. Most én férjnél vagyok? Vagy nem? De akkor mire gondolt Thranduil? – ilyen és ehhez hasonló kérdésekkel járkál utánam egész nap. Képzelheted, kedves naplóm: délután a fél városon keresztül üldözött, csak úgy tudtam tőle szabadulni, hogy elbújtam a mocsárban. Szörnyen gusztustalan volt, ráadásul tiszta szúnyogcsípés lettem, de megérte.
Glorfindel meg mit csinál? Ahhoz képest, hogy ő is rendesen benne van a dologban, szépen behúzza a nyakát és hagyja, hogy Erestor engem zaklasson a kérdéseivel (márpedig Eru őrizzen, hogy bármit is megtudjon, mert abból sok bajunk származna). Pedig azt hittem, legalább rá számíthatok… ráadásul most Legolas és Silmariwen elmennek… Erestor meg nem!!! Néha szívesen cserélnék valakivel… mondjuk Huanitával. Nincs semmi gondja, békésen nyáladzik egész nap és papucsot eszik reggelire.
Na jó, talán legjobb mégis a saját bőrömben.

Ez beteeeg... imádom.

Mééég.

Sötét Úr írta: Meta: dehonnem! Csak el ne felejtsük!

Namarie: Falvédőre teljesen autentikusnak tűnik, azokon előfordulnak az ilyen biccenések. Az ötlet meg egyenesen zseniális!

Ki mondta, hogy nem zseniális és tündéri, akarom mondani tündei?????

(amúgy kaptam egy kis ihletet tőlük:)

Nagyon jó!!

Aranyos a szöveg is!! (Egy helyen döccen a ritmus: Rád leltem helyett Reás leletem- et javaslok, de SÚ- nak jobb a füle. Mit mondsz erre, kedves SÚ?)

Ja, és alkottam Nektek valamit... hozom!

Ez nagyon jóóó! Azért meg külön ügyes vagy, hogy elkészítetted a remek példákat!