Versek

Igame ngu'uwele! Mi ez a flamewar itt a topikban?
Trevian: mielőtt rám is elkezdenél flame-lni, előrebocsátom, hogy nem áll szándékomban a te szabad lelkedbe gázolni azzal, amit most mondok. ok?

DE: mindenkinek megvan az a szabadsága, hogy egy verset elolvasván véleményt nyilvánítson a műről, és ezt kifejezze. Mert ugyan mi értelme volna akkor a költészetnek? Hiszen mivel a nyelv az alapja, éspedig a nyelv alapvetően az emberi kommunikáció eszköze, így gyanítom, hogy a költészetnek is valami ilyesmit kellene szolgálnia, ie. az ember általában nem saját magának írogat, vagy ha igen, akkor az nem tárja úgy a nyilvánosság elé, hogy „na tessék itt van, és nekm aztán ne merjetek visszajelezni, mert összetörtitek az én szegény érzékeny lelkemet, ha esetleg valamit nem úgy gondoltok, ahogy én”.

Nem csodálom, hogy Arlithot annyira szíven ütötte a vers művészietlensége, hogy ilyen erősen fejezé ki véleményét. Szegény kicsi korcs versike valóban meglehetősen zavaros — megpróbálom legszembetűnőbb észrevételeimet összefoglalni, csak röviden, mert nem sok időm van, úgyhogy szélsebességgel kell gépelnem.

Rímelés: Azt hiszem, jót tenne a "versnek", ha nem rímelne, iletve nem keltené annak a látszatát, hogy így tesz. Mert az, hgy azonos alakú (és szerepű!) ragokkal próbálja a rímelés látszatát kelteni, illetve elvétve a sorok végén azonos a magánhangzó, az még messze nem rím (bár ez azért sok más, egyébként jó versre is áll :/), [példák: mozdulat / mozzanat; esélytelenül / reménytelenül, szokott / tennivalót és még sorolhatnám]

Mgfogalmazás, képek: túlságosan köznyelviek és ez zavarónak hat, amikor olyasmivel próbál játszani, mint gond és gondolat (aminek váltig nem értem, mi szerepe van ebben az egész zavaros koncepcióban), illetve magány. Nagy szavakkal dobálózik és közben reménytelenül széteső és profán, ami nem kiüti az olvasót, csak egymástól üt el, de rettentően. Nem kelt feszültséget, az olvasó tudomásul veszi a dolgokat, nincs benne semmi olyasmi, ami az olvasót segítené a helyzet továbbgodolásában illetve ami egyátalán mondana valamit azon felül, hogy megtörtént a baleset, kész, ennyi. Erre a próza sokkal alkalmasabb és könnyebb kezelni és a kontármunka is kevésbé feltűnő benne. Néhol a magyar nyelv nyelvtani és szövegtani szabályait is megsérti: még durva szóismétlés is találhtó benne (pl. idő... időnk két sorral lejjebb; tán... talán, tökéletesen fölöslegesen és kínrímként hatóan), és másutt is több helyen meglehetősen magyartalan. (pl. sokkot adott, ezt a kifejezést még soha az életben nem hallottam (bár lehet, h csupán az ő nyelvjárási különbözősége, de semiképp nem irodalmi)).
Soroljak tovább? Már ezek a durva nyelvi és sílushibák elég érv volnának nekem arra — ha kiadó vagy kritikus vagy akárki volnék — hogy visszaküldjem a szöveget "átdolgozásra", az írót pedig kb. ötödik osztályba nyelvtanórára fogalmazást gyakorolni. Lehet, hogy a nyelv alapvetően csupán konvencióhalmaz, de a szabályok felrúgásához is kell érzék, hogy az ne zavaró, hanem a jelentéshez hozzátevő legyen.
Mondtam én valamit is a szerző érzéseire, mondd? Soha nem volna szabad a szövegből a szerzőre vagy annak érzéseire következtetni — ha erre is gondoltál a lelkivilág-megsértéssel kapcsolatban, akkor ebben egyetértünk —, ezt sajnos sokszor megteszik, de ez azt hiszem, alapvetően a mai irodalomoktatási rendszer és ebből kifolyólag az olvasáskultúrai beidegződések hibája. Mindegy. Ez most nem ide tartozik.

Igen, művészietlenséget mondtam, mert szerintem egy verset messze NEM a tökéletes forma tesz verssé, hiszen akkor pl. mi volna Cueddo vagy Jacopo költészete — akik talán nem sértődnek meg, ha azt mondom, hogy bizony nem a formaművészetük tette őket a topik nagyjaivá; még talán csak nem is a mély tartalom; hiszen

„Mit bánom én, hogy versed mért s kinek szól,
csak hátgerincem borzongjon belé.
Csak épület legyen, zárt, teljes egység,
sokrétü, mégis áttekinthető
s nem kérdezem, hogy vajjon lakható-e.
Csak minden szónak fénye, súlya, izma
legyen helyén s mindannyi talpra essék,
miként izgalmas, hajlós macskatest
s még azt se bánom, ha semmit se mond.”

(Weöres: Harmadik nemzedék)

hanem a költészet és általában a művészet — legalábbis véleméyem szerint — az, ami a befogadónak valami többletet ad, nevezheted ezt régi szóval katharszisznak vagy éppen olvasásélménynek, legyen az letaglózó, extatikus vagy éppen csak a tömény szépség maga.

És ha valaki nem áll készen arra, hogy a művét — nem az érzést, ami mögötte áll, nem a szerzőt hanem csakis-de-csakis egyedül a szöveget — kritizálják, bármilyen hangnemben, akár oly erősen is, mint az imént Arlith tette — vsz jogosan —, az ne publikáljon, főleg ne komoly folyóiratban, ahol százak olvassák majd és formálnak róla véleményt. (hiszen ha jól látom egy folyóiratban jelent meg) Mert az élményképzés az a természetes folyamat, amiért a költészet az emberrel együtt megszületett az idők hajnalán, hogy szép legyen, és hogy előadják, hogy elolvassák, NEM öncélú, mert csak az olvasóval együtt van értelme, még ha az olvasó néha csak a szerző maga is.

Huh, bocsi a hosszért és hogy néhol, kicsit széteső lett, de midjárt mennem kell stúdiumra. emélem azért nagyjából átjött, h mire akartam kilyukadni. Tessék, Trevian, lehet vitatkozni, veszekedni, de azt hiszem, a sárdobálást Te kezdted el. Remélem, képesek leszünk értelmesen érveléssel és egymás meghallgatásával megbeszélni a kérdést, anélkül, hogy bárkiről is elsőre véleményt formálnánk és bárkit a szabadságában megsértenénk.

Üdv:
-- Mau

Trevian írta: "Szerintem érdemes megfigyelni, hogyan vagdalkozik az írásjelekkel és az olyan szavakkal, mint gond, gondolat, magány... Elég nevetségesnek tartom, bár egy szörnyű dolog emlékére születtett.. Nem elég,hogy eltűnik a ritmus, de még néha a szabadversbe is belesiklik, ha egyáltalán ezt a szörnyűséget annak lehet nevezni..."

Kritizálni valaki versét olyan, mint a lelkébe lépni. Az érzéseit neveted ki.
És sztem az érzéseknek nem mindig lehet szabályos formát adni. Az nem művészet, szabályos hexametert alkotni, művészet leírni, mit érzel, mit látsz.
Elkeserít, hogy még itt is a sárraldobálózást látom.

Trevian, nincs igazad. A kritikát nem azért mondja valaki, hogy jól a lekedbe taposson, hanem azért, hogy segítsen kijavítani a hibákat. Ha te nem így látod, az a te egyéni szociális problémád.

Arlith, ezt a verset én is elég... furcsának találtam...

Örökbefogadás

A sötét szürke fellegek felett
Ott hol az istenek békében élhetnek
Oda került egy árva kicsi lélek
Kiről éltében soha sem szólt ének
Míg élt a földön senki sem szerette
S mindenki, akit csak ismert megvetette
Nem is volt kedve a földön tovább élni,
Minek is? De ami utána várta nem is merte remélni
A mennyből látták teljesen nyomorú életét
Megsajnálták és így halála után magukhoz vették
Szerencsésebb, mint bárki más bármikor is
S az örökbefogadásával isten lett az örök időkig


Ha kiváncsiak vagytok még arra amit írok akkor holnap felrakom a 3 angol versemet amit a hétvégén írtam...

Trevian írta: És bocs, Well, de! nekem nem ez az erőltessük, hogy nagyon szép legyen dolog a művészet. A Szépek Népénél ezt látjátok? Ez az, amire vágytok? Hát legyetek boldogok az álságos művészetetekkel, pozőrök közt lenni, nincs is rosszabb, de Tolkien mester emlékének adózva kimondom, önáltatás ez, és az erőltetett könnyedség egyszer gerincet tör.

Na bumm, ezt most jól megkaptam. Bár én nem igazán értem, hogy
(1) honnan vetted azt, hogy én erőltetést javaslok - pusztán azt próbáltam sugallni, hogy a helyes művészi eszközhasználat esetleg segít a mondanivaló jobb kifejezésében;
(2) az én hozzászólásom miatt mitől lett az egész topic pozőr (ezer bocsánat emberek, álmomban sem gondoltam, hogy ez lesz a vége )
A magam részéről sajnálom, hogy nem érezted jól itt magad, kár hogy elmész...

Próbálok rájönni, hogyan sikerült 3 hozzászólásból az egész topicra általánosítanod, de eddig nem látom az okát...

Nimashilin írta:
Trevian: nagyon gőgös és nagyon erős! Olyan, hogy imádni kell.
Ne menj el! Szerintem Arlith nem rosszindulatból mondta. Talán az keserítette el, hogy ezt hívják művészetnek. És ez tényleg szomorú. Szerintem sem a hexameter jelenti a művészetet. De ez a vers hol követi ezt, hol nem. Nem bántani akarom én sem, de ez kb olyan, mint a WTC-ügynél. Sokan álkönnyeket hullattak, hogy a szenvelgés ürügyén csillogathassák a tehetségüket. Hú, de megrázott minket ez a baleset... De akkor írjunk arról. Ne időjárásjelentés legyen... Sem annak a leírása, hogy megvilágosodtunk.
Ez most kemény és durva lett, a kedvem is ilyen. Lehet, hogy a vers írója tényleg csak nem tudja kifejezni magát. Akkor viszont az a hibás, aki kinyomtat egy ilyet. [/quote]

Ki a gőgös?
Nos, kinek mi a művészet. Én magam, ki a világon legszabadabbnak vallom magam, hisz azt teszek, mit akarok, nem értem, miért kötnek mások gúzsba bármit is. Az én verseim közül példának okán soknak nincs dallama, és? És rím se mindig.
Szenvelgés... tudod, amikor egy 16 éves srác felakasztotta magát, nekem is kedvem támadt szenvelegni, mert az olyan jó, megmutathatom, hogy én mekkora költő vagyok... mintha nem olvasná el a verseimet, akinek megmutatom. Tudod, lehet, hogy mki magából indul ki...
És bocs, Well, de! nekem nem ez az erőltessük, hogy nagyon szép legyen dolog a művészet. A Szépek Népénél ezt látjátok? Ez az, amire vágytok? Hát legyetek boldogok az álságos művészetetekkel, pozőrök közt lenni, nincs is rosszabb, de Tolkien mester emlékének adózva kimondom, önáltatás ez, és az erőltetett könnyedség egyszer gerincet tör.

Fare well!

ezt a versikét beteszem , nem tul jo, de igyekcem majd jobbat kreálni


Ha egy csillag felé fordítod a fejed,
S a fényében meglátod azt akit szeretsz
Tudod hogy érdemes csak érte élni,
S hogy örökké tart,titkon remélni.

DE Ha eltünik csillagod,mi ragyogott az égen
Úgy érzed szertefoszlik minden reményed.
Minden remény meghal benned
Ne tedd,nyisd ki a szemed.

Ha kinyitod megláttod az élet szépségét
Amint egy csillagban feléd nyujtja kezét.
Fogd meg ezt a kezet, és ne enged el,
Öleld magadhoz igaz szerelemmel.

Ne add fel soha,valahol rád vár csillagod
Vedd elö Eröd és minden bátorságod.
Járj nyitott szemmel és egyzser megláttod
a te csillagod is megtalálod.

Dingir: Ez este a legjobb. Éljen a telihold!
Trevian: nagyon gőgös és nagyon erős! Olyan, hogy imádni kell.
Ne menj el! Szerintem Arlith nem rosszindulatból mondta. Talán az keserítette el, hogy ezt hívják művészetnek. És ez tényleg szomorú. Szerintem sem a hexameter jelenti a művészetet. De ez a vers hol követi ezt, hol nem. Nem bántani akarom én sem, de ez kb olyan, mint a WTC-ügynél. Sokan álkönnyeket hullattak, hogy a szenvelgés ürügyén csillogathassák a tehetségüket. Hú, de megrázott minket ez a baleset... De akkor írjunk arról. Ne időjárásjelentés legyen... Sem annak a leírása, hogy megvilágosodtunk.
Ez most kemény és durva lett, a kedvem is ilyen. Lehet, hogy a vers írója tényleg csak nem tudja kifejezni magát. Akkor viszont az a hibás, aki kinyomtat egy ilyet.
A többiekre sajnos nincs időm.

Ismét itt vagyok, bár tudom, senkinek se hiányoztam.
Egy rövid gondolat, talán biztatásnak mindazok számára, kik reménytelenségbe süllyedtek mostanság, kiknek érzései kavarognak, s felemésztenek mindent.

Ha azt hinnéd, az éjszaka végleges, sötét,
Érezd meg hát újra a végtelen örömét:
Nem tudni azt, hogy itt, vagy ott,
De születnek még csillagok!

Elpártolt tőlem..


Elpártolt tőlem a Szél,
nem cirógat úgy, mint rég,
a tűz kihalt már, nem ég,
egy holt szívnek ki zenél?

Elpártolt tőlem a Fény,
nem pislákol úgy, mint rég,
ragyogó fagyos melegség,
nincs semmi remény..

Elpártolt tőlem az Ég,
nem irgalmaz úgy, mint rég,
feledésbe hullva kesergvén,
fiatal voltam - most, vén..

Elpártolt tőlem a Szép,
nem ragyog már gyertyafény,
beborít mindent az ében éj,
álomra hajtom fejem én..

[Kitárnám szívem ajtaját,
de kimúlt, elkorhadva vár,
rohadásnak indult égő vágy,
elporladt test-maradvány..]


Hiábavaló..


Üres térben hangot hallva,
tömegben nyugalomra várva,
senkiföldjén ismerősen állva,
tépett emlékek közt járva..

Idegenek közt botladozva,
Marionettbábként mozgatva,
Újra s újra késélen táncolva,
keser könnyek által átázva..

Nyugalmat soha nem találva,
szerzett sebeket nyalogatva,
gaz emberiességtől átfagyva,
szótlan sötétben megbújva..

Szív s Lélek megszakadva,
bordó-csermely kifakadva,
poros múlt közt botladozva,
úttalan utakon barangolva..

[A Holnapok tegnapjaiban,
esőcseppek zuhanásában,
értelmét vesztett pillanatokban,
hiábavaló évek-sokaságban..]

Trevian írta: Kritizálni valaki versét olyan, mint a lelkébe lépni. Az érzéseit neveted ki.

Szerintem itt szó sem volt az érzések kinevetéséről - egyszerűen az a helyzet, hogy vannak jó vesek és rossz versek, és bizony a rossz versekről érdemes megmondani, hogy rossz versek, akármennyire is fáj ez annak, akinek szubjektíve sokat jelent a szóban forgó alkotás. Ettől még tisztelhetjük az érzéseit - mondhatjuk viszont, hogy a kifejezési forma távol áll a művészettől...

Trevian írta: És sztem az érzéseknek nem mindig lehet szabályos formát adni. Az nem művészet, szabályos hexametert alkotni, művészet leírni, mit érzel, mit látsz.

(ismétlem magam, elnézést): egy dolog leírni, mit érzünk/gondolunk, de ettől ez még nem feltétlenül művészet. Művészet szerintem attól lesz, hogy olyan formába öntjük, amitől ez mások számára "át is jön". Természetesen a hexameter is csak eszköz ("önmagában" nem művészet), de a jó gondolatok jó megjelenítésében elég ütős tud lenni - míg a jó gondolatok gyenge megjelenítése még az eredeti "jó gondolatot" is nevetségessé tudja tenni...

Trevian írta: Elkeserít, hogy még itt is a sárraldobálózást látom.

Én ugyan az egyik legújabb ember vagyok ebben a topicban, de eddig még egyszer sem éreztem ezt, és szerintem ebben az esetben sem erről volt szó. De persze mindez csak az én magánvéleményem...

Búcsúzóul egy vers, egy "borzalom", és annyi: aki keres, megtalál máshol.

Vágyak

Az emberek félelmeiből és
legsötétebb vágyaiból,
a szív rejtelmeiből és
titokzatos árnyaiból
megszülettem Atyámban.
(Szívében? Agyában?)

Születtem. Minek és miért?
(Embernek az őrületért?)
Ős gyermeknek új világba,
szívtelen Harcosnak?
Álmodónak, ki ha szólna,
gyűlölködve belérúgnak.

Hát magam lettem a vágyak
feneketlen tükre.
Arcomban, szememben
lelnek istenükre.
Gyáváknak szörny, bátraknak szép.
(Csak igazakban igaz kép.)

Fájdalom, félelem, ismeretlen,
istentelen érzelem.
De múltamat és utamat
senkiben (nem) lelem.
Hitem kétség, imám tagadás.
(Miért lennék jó, mért lennék más?)

Fényből száműzve, megtagadva
A Semmiben fagyott a mosoly arcomra
Nincs téboly, csak a másik oldalon
a szabadság káosz,
bíbor vércsepp fehér papíron.

"Szerintem érdemes megfigyelni, hogyan vagdalkozik az írásjelekkel és az olyan szavakkal, mint gond, gondolat, magány... Elég nevetségesnek tartom, bár egy szörnyű dolog emlékére születtett.. Nem elég,hogy eltűnik a ritmus, de még néha a szabadversbe is belesiklik, ha egyáltalán ezt a szörnyűséget annak lehet nevezni..."

Kritizálni valaki versét olyan, mint a lelkébe lépni. Az érzéseit neveted ki.
És sztem az érzéseknek nem mindig lehet szabályos formát adni. Az nem művészet, szabályos hexametert alkotni, művészet leírni, mit érzel, mit látsz.
Elkeserít, hogy még itt is a sárraldobálózást látom.

Néha szeretném tudni,
mire gondolsz
Néha jól esne szólni,
de nem tudok
Néha szeretnék sírni,
könnyeket adni
Néha jól esne csókolni,
magamhoz ölelni

de hiába minden, mert látom fájdalmad
szemembe nézel és érzem, hogy nem vagy
olyan boldog, milyennek látni szeretnélek
hát menj, szaladj, tiéd az életed...


Bocs...

Na és ez a rémség, a Füzes, közéleti hírmondó II. évf.7. számában jelent meg. Egy kis színvonal rombolás. Jó szórakozást...
Szombat
Átlagos, tiszta napnak indult,
Nem sejtettük, mit rejt, mit tartogat.
Lepel alatt rejtőzött
A gond, és a gondolat.

Jó időnk volt,
Nyugodt és szabad.
Békésen telt az idő velünk,
Megszokott volt minden pillanat.

Mindenki tette a dolgát,
Derűs volt minden mozdulat.
A megszokásból,még nem tudhattuk,
Kizökkent majd egy mozzanat.

Elindultunk, pont úgy ahogy
Az ilyenkor lenni szokott.
Irányt tudtunk, időt is tán,
Csak nem minden tennivalót!

Közeledtünk oda, ahol
Rejtőzködik a gond, és a gondolat,
Iszonyú csend előzte meg,
Hogy megváltozzon a pillanat.

Semmiből jött a valami,
Az, mit nem is sejthettünk,
Előbb a busz jött némán,
Majd a gond is előkerült.

Jött az autó,fék nélkül!
Pont szembe a busszal,esélytelenül.
Elkerülhetetlenné vált akkor, és ott,
A találkozás, reménytelenül.

NAGY CSATTANÁS
Majd ismét csend,
elviselhetetlen látvány,érzés,
a baj, és a nem létező magány.

Az idő megállt, csak pillanatra,
Lehullt a lepel, bár részben csak.
Mert a csendet megtörte
A sikoly, a füst és a láng.

Van, mit nem lehet kifejezni,
Sem szavakkal, sem mással tán.
Gond, és gondolat társulni látszik,
Hátha van még remény, talán.

A sikoly és látvány sokkot adott,
Ezt félre kellett tennem most!
Tudtam, hogy abban a pillanatban
Más feladatot adott!

Tettem azt, mit tennem kellett,
Időm? Nem volt semmire!
Gondolkozni tiszta aggyal?
Lehetetlen, de ennyire?

Tudtam azt, ha nem cselekszem,
Bajba kerül még egy dolog,
Még valami, mi fontos nekem,
És ez nem más, mint lelkiismeretem.

Az idő telik,és könyörtelenül
Begyógyítja a sebeket,
Mit ő okozott, akkor, és ott,
Embernek, és léleknek.

Hogy ki volt hibás?
Nem fontos már, hisz változást ez nem
okoz.
Ki megmondhatná, nem teheti,
Mert életével válaszolt.

Idő elmúlt, seb begyógyult,
Majdnem minden helyreállt.
Egy valami mégis itt van,
Mi előzőleg nem volt itt, talán.

A lepel lehullt, baj megtörtént.
Lépjünk túl ezen már!
Volt valami még ott,akkor,
Egy pici csillag, és egy kis talány.

A csillag fényt adott, a fény erőt,
És már látom azt,
Azt a jó,
Amit talán soha, azelőtt!

(A 2003 szeptember 20-án, Egyek-Sóskút elágazásnál történt halálos kimenetelű baleset emlékére.)
Z.F.

Szerintem érdemes megfigyelni, hogyan vagdalkozik az írásjelekkel és az olyan szavakkal, mint gond, gondolat, magány... Elég nevetségesnek tartom, bár egy szörnyű dolog emlékére születtett.. Nem elég,hogy eltűnik a ritmus, de még néha a szabadversbe is belesiklik, ha egyáltalán ezt a szörnyűséget annak lehet nevezni...

Area:

azóta keresem elveszett álomomat...
egy madár font fészket belőle.

Csodaszép ez a vers, bár nagyon szomorú, és én nem tudok segíteni... ez nagyon fáj Mindenesetre, használhatom ezt a két sort aláírásnak?

Elolvastam a verseket, de ez akkora adag, hogy nem tudok mindenre reagálni... majd megpróbálok, de nem bitos, hogy sikerülni fog..
Most két új agyszülemény. Egy csütörtök esti buli után születtek, három óra alvás után, egy előadáson...

Éljen a másnaposság!
nehéz fejjel,
vizes tejjel,
-az ég mélye
bika méhe

döglött darázs
üres garázs
hazug varázs
hideg parázs-

nehéz fejjel,
korsó sörrel,
álló tánccal,
vízcsepp lánccal
álmodom
elmosom

a második címe Jacopo agyszüleménye:
Andante, sotto voce
Harmat-pókháló ragyogás,
Tünde fényt hányó varázs.

Halál-táncban rezgő lepke,
Csillan a harmat, nevetve.

Halál anya, haló szépség,
Rémület-fényes-békesség.

Rebben a háló, rebben a pille,
Rezzen a vízcsepp, csillan a fénye.

Ernyed a háló, ernyed a pille,
Csak egy könycsepp, és mindennek vége...

Area: nagyon szép, teccik!
Dodiee: nagyon kedves, rövid, tartalmas, kifejező.. stb

XII.

Csodák pedig vannak.
Mert mi az, ha nem csoda,
Az első kisgyermek arcán
Az első könnyek után
Elömlő első mosolya.

Ez meg egy olyan dalnak a szövege, amit én nagyon szeretek és éppen illik a hangulatomhoz. Aki ismeri a Nyomorultak cimű musicalt, annak ismerős lesz.:

Senkim már

Eponine dala

Itt vagyok egymagam megint,
senkim sincs már, hova is mennék?
Nincs otthonom és nincs barát,
Egy lélek sincs akihez szólnék.....
S ha itt talál az éj...
őt álmodom megint...mellém...
Sokszor van így,
ha jön az éj,
egymagam kóborlok az utcán...
Rá gondolok,
és olyankor azt képzelem,
mellettem ő áll...
A város ágyba bújt...
s a bűvös kép itt benn, felgyúl...
Senkim már,
ő sincs, csupán egy álom!
Elkísér,
én érzem őt és látom!
Megérint,
én érzem könnyű karját!
A lélegzete melegét,
s ha szól, hallom a hangját!
Pára kél,
s mint színezüst, úgy csillog,
az utcakő,
ha esőt küld az égbolt...
Fönn a lomb közt
hány csillag fénye fészkel...!
S én mindenben csak őt látom,
csak őt idézi minden!...
Tudnom kell,
hogy mindez képzelgés,
és ki magát csalja így,
bolond az mind!
Rám se néz,
és mégis szeretem én!
Örökké!
Míg csak élnem kell!
Csak ő kell,
de lásd, az éj ha elszállt,
ő sincs már,
csak szótlan, szürke utcák...
Ha ő nincs,
köröttem minden csúfság,
a szél csupálta lombok is
csak panaszukat zúgják...!
Ő csak ő!
Ha értené, ha látná!...
Élni így csak öncsalás csak ábránd!
Előlem az élet rejti titkát...
A világ csupa boldogság,
de énrám nem az várt!!
Csak ő kell!...
Csak ő kell...!
Ő minden!...
Ha nincs is senkim már...!

Elfújta a szél az álmaim,
el a kopár pusztába,
hol fenakadt egy bozót ágain,
s elsodort a magányba.

Benőtte a bokor a vágyamat,
s az eltűn örökre,
azóta keresem elveszett álomomat...
egy madár font fészket belőle.

Vakon botorkálok a sivár pusztában,
szomjazom, szemem kiégett,
megszólal a madár a fészkén a bozótban,
az álmokból fonta az éneket.

Meghallom a dalt, s felé indulok,
de felrebben a madár,
az álmaim után repülni nem tudok,
s érzem itt a halál.

Nos, nekem is eszembe jutott a kedvenc dalszövegem... Bocs, ha nem ide való , de szerintem mindeképp érdemes elolvasni, elgondolkodtató, és megható...

Megadeth: A Tout Le Monde

Don't remember where I was
I realized life was a game
The more seriously I took things
The harder the rules became
I had no idea what it'd cost
My life passed before my eyes
I found out how little I accomplished
All my plans denied

So as you read this know my friends
I'd love to stay with you all
Please smile when you think of me
My body's gone that's all

A tout le monde (To all the world)
A tous mes amis (To all my friends)
Je vous aime (I love you)
Je dois partir (I have to leave)
These are the last words
I'll ever speak
And they'll set me free

If my heart was still alive
I know it would surely break
And my memories left with you
There's nothing more to say

Moving on is a simple thing
What it leaves behind is hard
You know the sleeping feel no more pain
And the living are scarred

No és hozzá az a dallam... :/ Ehh... Mindig elszomorodok, mikor meghallom...

Sissee, ez gyönyörű!!!

Siss: tudod, hogy én NAGYON!!!!!!!!!!!!!! szeretlek!! Egyébként a vers nagyon tetszik.

Szürke a fű, üres tájak,
Vén hegy, vérbe borult ágak.
Fekete és fehér minden,
Még te is. És mégis látlak.
Mert álarcom nincsen nékem,
Azért hiszel bolondságnak?
Tudd meg, elvesztettem régen.
Elvesztettem esős éjben,
Zápor verte, szél vitte el?
Vagy én téptem szét? Nem emlékszem.
Őrült vagyok, hisz maszk nélkül
Megbomlik az ember lánya,
S bánhatja, hogy minek bízta
Lelkét szíve mély sodrára.

Eldöntöttem. Gyilkos leszek.
Az olyannak, mint én, lehet.
Gyilkos leszek, önmagamé.
Ki keresne? Senki sem szeret.
Fényes élű késem villan
És elönt majd nyakig a vér,
S azt hiszem majd, hogy hős vagyok,
Pedig csak nyafogó kisegér.

Gyilkos leszek. Önmagamé.
Tudom, úgyse mondod: bánom.
Vérem úgyse lesz majd rubin
Ezüstcsipkés koronádon.
Hagyd az álmom. Hadd játssza csak
Azt, hogy addig el nem mehetsz,
Míg nem felelsz kérdésemre:
Csak egy kicsit, ugye, szeretsz?

Jacopo Belbo írta: becsapódó harangnyelv
minden kérdés

tört kondulás minden érzés

:eek4: :itscool:

Galadh: "Nincs, nincs semmi"-kezdetű: nagyon jó, és kifejező!
Well-of (szabad-é rövidíteni?): gyönyörű. A 'lezárt ablakok'-kép tetszik belőle különösen.
namajdmégfolyt:)

impressziók folytatás

[81]
a boldog pillanat?
az idő testén keletkezett
rosszindulatú daganat

a tér majd - hisz jó barátja -
amputálja...

(elvégre azt mégsem lehet, hogy az idő
sugárkezelésen időz)


[82]
egy harang belseje
senki és semmi földje,
beleütközöl az énüres
levegőbe

szédelegsz, és fázol,
oly hűvös lehet ott;
még a hang is reszket

becsapódó harangnyelv
minden kérdés

tört kondulás minden érzés

Csak éppen beugrottam ide a melóba, és...
Nimashilin, Artemisz - ti mindig olyan szépeket írtok a dolgaimról, hogy igazán nem is érdemlem meg. Köszönöm!
Artemisz, az Álomról nehéz bármiféle véleményt mondani, mert annyira szép és jól megformált. Hála Silnek, hogy rábeszélt, hogy betedd ide. Tényleg zseniális!
Avallóne: a párhuzam valószínűleg a véletlen műve, ugyanis nem nagyon ismerem Villont (szégyen-gyalázat, de valahogy előszörre nem ragadott magával, aztán meg már nem igazán volt kedvem hozzá... Nekem valahogy túl nyers...)

Nekem az egyik legkedvencebb versem, az Goethe:Rémkirály cimű verse, melyet az egyik kedvenc zeneszerzőm, Schubert dolgozott át egy gyönyörű dalra. Itt a vers németül:

ERLKÖNIG
Johann Wolfgang von Goehte


Wer reitet so spät durch Nacht und Wind?
Es ist der Vater mit seinem Kind.
Er haz den Knaben wohl in dem Arm,
Er faßt ihn sicher,er hält ihn warm.

Mein Sohn,was birgst du so bang dein Gesicht?
Siehst Vater,du den Erlkönig nicht!
Den Erlkönig mit Kron`und Schweif?
Mein Sohn es ist ein Nebelstreif.

Du liebes Kind,komm geh`mit mir!
Gar schöne Spiele,spiel ich mit dir,
Manch bunte Blumen sind an dem Strand,
Meine Mutter hat manch gülden Gewand.

Mein Vater,mein Vater,und hörest du nicht,
Was Erlenkönig mir leise verspricht?
Sei ruhig,bleib ruhig ,mein Kind
In dürren Blättern säuselt der Wind.

Willst du feiner Knabe mit mir geh`n?
Meine Töchter sollen dich warten schön,
Meine Töchter führen den nächtlichen Rhein
Und wiegen und tanzen und singen dich ein.

Mein Vater,mein Vater,und siehst du nicht dort
Erlkönigs Töchter am düsteren Ort?
Mein Sohn,mein Sohn,ich seh`es genau:
Es scheinen die alten Weiden so grau.

Ich lieb dich,mich reizt deine schöne Gestalt,
Und bist du nicht willig,so brauch ich Gewalt!
Mein Vater,mein Vater,jetzt faßt er mich an,
Erlkönig hat mir ein Leids getan.

Dem Vater grauset`s,er reitet geschwind,
Er hält in den Armen das ächzende Kind,
Erreicht den Hof mit Mühe und Not,
In seinen Armen das Kind war tot.

Suilad!

Well-of-Souls: "Barátaim, az Istenért -
harangozzatok a lelkemért!" Erről Villon egyik verse jutott eszembe, nagyon hasonló rész volt benne, szinte szó szerint... (de lehet csak azért, mert nemrég tanultuk)

still lie something there
still live something in me
still feel the change
of the wind (from thousands of years)
still look out from the window
still see your end
behind the curtains

Sil írta: Segítsetek meggyőzni Artemiszt, hogy tegye be azt a versét, amit nekem elküldött, mert szvsz tényleg zseniális, csak ő nem hiszi el!

Sil, a fene esne beléd mosmá!!! Szörnyű vagy!!!
Egye kukac, itten van!

Álom (2003.X.30.)

Hajad csapzottan tapad homlokodba,
szájad sarkából édes nyál csurog.
Mélyen alszol. Fáradt vagy. Fel ne ébredj
míg itt melletted halkan dúdolok
mint a macska dorombol a kemencén,
hisz bőröd most is forró, mint a láng,
te enyém voltál, és én a tiéd,
s a csillagok hunyorogtak le ránk.
Tiszta a szellő és üde a lomb,
ez itt egy más, egy szebb, egy jobb világ
Nagy ára volt: nagy véres áldozat,
de az erdőt most béke lengi át.
Meleg az éj; könnyű ingben álmodsz,
súlyos páncél nem gyötri izmaid,
erős kezed elpihen hajamban,
immár nem kardmarkolatot szorít.
Harci ének; szerelmes suttogás:
hangodon mindkettő mely szép zene,
itt zeng fülemben akkor is, ha ajkam
bársonyos ajkad csókkal zárja le.
Erős mellkasodnál puhább vánkos
éltem fogytáig nem kell énnekem,
míg velem vagy, ölelsz, szeretsz, imádsz,
nincs fájdalom, nincs kín, nincs félelem.
Szerettük egymást. Lomb terült alánk,
párjának énekelt a csalogány,
lélegzésed lágy neszét hallgatom,
s lassan én is elalszom talán.
Fejem öledbe hajtom, oly nehéz,
s tudom, érzed, mert elmosolyodsz,
akárcsak én, erre az éjszakára
te is örökre emlékezni fogsz.
Éji pók fon aranyhajadba kócot,
s verítékünk harmattá változik,
s fáradt szívem szemed sugarában
ragyogó új hajnalról álmodik.

Ja, és ÉOMER A KHIRÁÁLY!!!