Versek

Shaman: Jó lett nagyon.[/u]

Shaman.... Ez a Kerestelek... c. vers nagyon szép. :crying: És nagyon szomorú. Legalábbis számomra....

Kerestelek...

Levelet írtam hosszú évek után először Istennek.
Csak annyi állt benne: Kerestelek!
Hajlott háttal, kint a hegyholdban vártam sokat a válaszra.
Megállítottam egy hegyi pásztort is.
Nem láttad erre felé Istent?
Ő eképpen felelt:
Ma nem járt itt, és tegnap sem volt.
Majd beleszívott pipájába, és a távozó füsttel köddé vállt.

Kifelé futunk az őszből, és bizonyságot akartam a téli estékre.
Bizonyságot, hogy éretté váljak a megértésedhez.
A sokadik tél ez reményekkel, ábrándokkal.
Várva egy vállveregetést, egy angyali érintést, tudást.
De a küldöttek nélkül, a jeltelen csendben hajtom a fejem most is a párnára.
S a sötétben, csak az óra járása kényszeríti ki a figyelmemet.
Mert az idő nem áll meg.

Reggelente mikor hallom a postást járni, az ablakhoz sietek,
hozta e végre azt a bizonyos levelet?
S mikor látom, hogy nem érkezett válasz a mennyekből,
Szomorúan ülök vissza a karos székembe.
S hallgatom az óra járását, s mosolyogva kérdem tőle:
Te Óra, hiszel a lemerült elem utáni életben?
Kerestelek...

Köszönöm szépen a kommentárt! Néha 10 irományból egyszer van, hogy megszáll
az „ihlet”. Való igaz régen sokszor csak „polgárpukkasztó paródiáknak” szántam.
Most is előfordul, hogy csak úgy írok. Örülök, hogy néhány számomra fontos gondolat elgondolkoztat valakit. Ha egyetért vele, ha nem 

Hello itt a!

Vigyáztam Rád, s óvtalak a vad széltől.
Mégis kettétörtél, mint az álmok a tükörjégen.
Akkor jöttél a Hunokkal, meg hogy Attila hibázott.
S erre mondtam Neked:
Ne ott keresd, az igazság nem ott van.
Kérdeztelek, s Te nem feleltél.
Hegyre vittelek, de le nem néztél.
Tóban fürösztöttelek, s tiltott fa gyümölcsét hoztam.
Ekkor előhoztad Avar nagytestvéreinket!
Nem bírtam tovább, s a nem létező kandallóra borultam.
Nemez süvegem a földre hajítva,
Sírtam a kandallómnál.

Hogy jönnek ide az Avarok?
Mikor a Hunok is több száz éve elhallgattak,
S az Örök Hunniából szemlélik ezt az Istenverte kandallót,
Könyveimet, a ledobott nemez süvegem, szanaszét szóródott nyílvesszőimet
Rád nézek, s ismerős ez a tekintet.
Mert benne van:
Anonimus délutáni sziesztáinak lehelete.
A mogyoródi csatavesztés nem épp mogyorós íze.
A szabadok rabláncainak csörgése,
Az öröklét tagadása.

Sok és mély bocsánat a közbeszólásért:
Néha viccesen olyan ez a fórum, az összes olyan topicjával, ahol gondolatok merülnek fel, mint egy túlzsúfolt város (Desmond Morris szavával: ez nem betondzsungel, ezállatkert embereknek) az összes neurózisával együtt. Nem hittem volna, hogy ez fizikai összezártság nélkül is létezhet. Köszönöm az élményt.

Te fekete zongora

Már megint szünetünk lesz!
Mikor láthatlak újra?
Érezni szeretnélek
Mindig, újra és újra!

Egy nap nélküled olyan,
Mintha fény nélkül élnék!
Mindig látni akarlak,
Hisz te vagy az én zeném!

Annyit ér az életem,
Amennyi jót adsz nekem.
Nélküled csak remegek,
Mert csak veled létezem!

Nagyon magányos vagyok
Mikor tőlem távol vagy!
Hát te tényleg nem érted?
Én érted, s te értem vagy!

Mi lesz velem nélküled?
Mert csak téged akarlak!
Fény vagy az életemben
Te fekete zongora!

Házasság egy Istennel!

Istenek jöttek, Istenek mentek.
S maradt egy halom Ima.
Köszöntem, és némelyiknek fejet is hajtottam.
Ha jól emlékszem... de kit érdekel.
Mosdatlan vagyok, sarum szanaszét szakadva,
Lifeg rajtam minden, Hebron morzsái, Júdea tojásai.
Igaz szolgát vártam, és egy szellemileg silány világot kaptam.
Hallom a nesztelen csendben izzadságod a kőre cseppen.
Látom tested remeg, s nyelvemet kéri.
Az Illúzió vagy, mely ide köt.
Akarsz Mocsok? Szeretnél?
Letépnéd Tógám, s a sarum a sarokba hajítanád.
Vadállat, karmaimmal téplek szét.

Gyere jelöljük együtt meg területeinket.
Ma én itt vadászok!
Ma papok, és Istenek kerülnek hálómba.
Égessed bele e földbe, tested párlatát.
S mossad le a vért fogaidról.
Megszentelt kegyhelyeidet vér issza, s szenvedés trágyázza.
Az Istenek sírnak.
Igen ! Papot áldoztam, Istenek papjait.
Rimánkodtak.
Nem tudom miért e félelem?
Kettéharapott fejükben ott remegett az értelem.
De milyen értelem?
Halál függönyét dobtam rájuk,
Isteneiket tagadva, kegyelmet nem adva.
Arcukat az utolsó pillanatban eltakarva,
adtam át Igaz ATYÁM gondjaiba.
Félsz pap? Hová veszett rég elveszett hited?
Kerestem lent, fent a polcon. Kint a téren, ott a mindenségben.
Te szegény pap. Tűzre hányt tudomány, kardélre szúrt ármány.
Áldoztatok gyermeket, szűzlányt, fiatal fiút.
Áldoztatok vérrel, gennyel, s vizelettel.
Égetettek a keresztel, Atyám nevében, tisztaságát bemocskolva,
nem e világi képeitekkel.
Egyáltalán ki hatalmazott fel titeket?
Áldoztatok, áldozataitok családjának,
Áldoztatok a butaságnak, a hitvány gazságnak, eszement legendáknak.

Hitvány Isten kell e népnek?
Marhalábszár, fertő mocsok, zsíros tepsi, korom s homok.
Enni kért a kántor, de az orgonát sem ismeri.
Nem adtam. A hangok ma nem szólnak, a harangok elnémulnak.
Megbocsájtást kapott a Deák legény, Ő Igaz ember volt.
Atyám, miért játszol magaddal a Sekrestyében?
Atyám, miért rontod meg a gyermekeket?
S hallgatsz el, kezeddel végrehajtott rémtetteket.
Sírnak a szobrok, sír az Isten, az Egy Igaz!
Omlanak le a freskók a falról, s visszaég a gyertya.
S nem csúszik többé a viasz.
Az ostya nem megy le a borral.
A téren emberek, feketében.
A téren néznek csak Feléd.
Rád köszön a búcsúzás szele.
Ég Veled!

Sötét úr: asszem maradok a Lánglidércnél. Amugy hol nem tetszik??
Samukám: ha rémeset akarsz álmodni, küldök én neked verset

Marduk

A Sors Házában, az álmok pillanatában,
az álmok pillanatában a sorsnak házában.
Isten született.
Magas termetű, s szemei égkövek,
Tagjai fönségesre nőttek.
Ma Isten született.

A Hallgatások Templomában történt:

Akkor, mikor fent az égnek nem volt neve,
Akkor, mikor nem volt sem föld, sem fák.
A szunnyadó sorsban ébredezett a végzet,
S a Föld még csak függött az Égben.

S látták az Istenek, hogy a földi lányok szépek,
S nemzettek nekünk fenséges nemzedéket.
Mi , várost adtunk Nekik, megtisztelve Őket.
Emeltünk hegyeket, mozgattunk folyókat.

Az Égi Úrnő magára ölti köntösét,
Majd letekint az épülő országra.
Egeket járta - Ő járt az Égen.
S Atyám az Ég-királya, földi létem minden ragyogása.

Óh mélység Istenei, Univerzumok építői.
Áldunk Titeket, s némán állunk a kapuk előtt.
A város őrei már tűzet raktak.
A kapuk a tiszteletetekre rég kinyíltak.

Majd a lélek:
Megpihen..
Elcsendesül minden, s átkel a napon. ( nem tér vissza)
Cédrusok mellett, Olajfák árnyékában,
Megpihenek én is.

K

ksatravarja: mondtam már hogy szeretlek?

Jacopo Belbo írta: (...) plz hagyjatok fel a személyeskedéssel. Használjatok inkább shotgunt.

Thx,
J.

Alcar, szvsz a te iménti írásod sem minősül shotgunnak... :shake:
(na persze ha vers, akkor nem szóltam... bár ennél már olvastam jobbat tőled. )

suhanás, láz, fáj

suhanó reklámok, fények, metró-szag
a láz most lehúz, magával ragad
valami ragacsos sötét gonosz lébe
visz egyre tovább, le, le a mélybe
szívem úgy ver belül, kiszakad
helye mint ingen gomblyukak
ha lepattogzott már minden gomb
a szívem helye oly üresen kong
most, hogy rátaposott a világ
te nem érted, nem látod, hogy fáj
hogy nekem úgy sajog valami idebent
ahogy a láz marja gyönge testemet
mozdulnék de valami nem engedi...
ahogy szél a felhőt az égen továbbteszi
úgy sodor engem a metró keserű álomba
és én suhanok álmokkal vígaszt várva
illatod érzem ahogy még ruhámra tapadt
drága, édes, csodás, kedves illatodat
érzem mint bőrömön érintésed nyomát
és a csókok ízét, a sóvárgást, vágyát
annak, hogy újra magamba engedjelek
felkínáljam neked tálcán mindenemet
de neked nem kell, nem ölel már a karod
és így fázom, csak a láz ölel át most
nem érzem a melegét erős testednek
én már nem érzek, semmit nem érzek
semmit nem értek csak a sarokba bújok
kicsi csillagok mik az égről lehulltok
fogadjatok magatok közé, kitaszított kislányt
ki nemrég még felvette azt a régi fehér ruhát
büszke volt és nem sírt, rád nevetett
többé neked már őszintén nem nevet
a fehér ruha vérrel és sárral van bekenve
egy könnycsepp bújik ráncok közt megkerekedve
most szakadt a ruha és hidegek az esték
a sínek között csak fű nő és üres a rét
és csak a kínzó láz ölel magához kéjesen
miért, miért, miért tetted ezt velem, édesem...


(friss... vágatlan... átíratlan... így is marad, ahogy kijött.... mind1...) [/b]

Látom szeretgetitek egymást itt a fórumon )))

Kripli írta: Amit kimoderáltatok, az Vonnegut-idézet volt. (lásd Börleszk) azt hittem, szeretitek a kortárs irodalmat...
Ja, és KsathraVairja: van egy vicc, aminek az a csattanója, hogy: de szemét vagy betmen, ha iszol...

Az irodalmat szeretjük. Kortárs? Hát, műve válogatja.
No meg ízlések és pofonok.
Szóval visszatérve... az irodalmat szeretjük. Az önjelölt, beképzelt szarjancsikat meg kevébé. Már ha érted.

Pucsnika

Ott a nyéken, lakott egy Ond Vezér,
S néha napnyugtakor, van úgy hogy enni tér.

Nyolc percet siet a nagymutató, s eközben a rónákat járja.
a kismutató mikor beéri rájön hogy csak Ő az igaz párja.

Aztán megint elhagyja, majd megint beéri, majd megint elhagyja,
Majd megint beéri, majd megint elhagyja
Majd megint beéri, majd megint elhagyja
Majd megint beéri, majd megint elhagyja
Majd megint beéri, majd megint elhagyja
Majd megint beéri, majd megint elhagyja
Majd megint beéri, majd megint elhagyja
Majd megint beéri, majd megint elhagyja
Majd megint beéri, majd megint elhagyja
Majd megint beéri, majd megint elhagyja
Majd megint beéri, majd megint elhagyja
Majd megint beéri, majd megint elhagyja
Majd megint beéri, majd megint elhagyja
Majd megint beéri, majd megint elhagyja
Majd megint beéri, majd megint elhagyja
Majd megint beéri, majd megint elhagyja
Majd megint beéri, majd megint elhagyja
Majd megint beéri, majd megint elhagyja
Majd megint beéri, majd megint elhagyja
Majd megint beéri, majd megint elhagyja
Majd megint beéri, majd megint elhagyja
Majd megint beéri, majd megint elhagyja
Majd megint beéri, majd megint elhagyja
Majd megint beéri, majd megint elhagyja
Majd megint beéri, majd megint elhagyja


Megszokott mozdulatok ezek, évmilliók óta!
Mert tudjátok, a félnek a fele! Félnek? Nem!- mert szellemük szabad
Tökéletesen megértik a mindennapok mágiáját.

Fe

[size=9:jdw4ncma]Musical

Versek, mik felsírtak születésükkor.
Versek, miket senkinek sem mutatsz.
Kedves mosolyban villan a szemfog.
Utak, miket nem ismersz, nem is kutatsz.

Látod, ott a megkövült magány
A fahídról nézi magát a hold vizében.
Reszketeg kép, életet játszik talán.
Hitetlen győzköd elárult, keserű hitében.

Ő szerette a legjobban, de nem hitték el neki.
Nem kellett az ezüstpénz mosolya,
Csak a csók kellett, az elárult akarat.
Mondd, hogy szeressen egy törött nyakú koponya?

Nem kell a segítség, nem kell a sajnálat!
Hagyd aludni démonaim árnyékát!
Csak te legyél itt, sóhajgyűjtő tündér,
Ne kísérj foncsor képű álomszilánk!

Két élettel fizettünk érted, mert érték vagy.
Ne sajnáld, mi sem sajnáljuk őket.
Majd megérted, mikor fegyver fordul arcodba
S nem félsz. Nem féled a mást hívőket.

Anyajegyeim közül mindet más adott, idegenek.
Csak egy van tőled anya, de az gennyes,
Hát belém martak, elvették. Csak hús szín csík maradt,
Bőrömbe tép, szétszakít, aztán romjaimban keres.

Három nap volt míg feltámadt, s még kettő
Míg megtalálta a vigasztalást.
Hamis próféták mennybemenetele ez.
Mától csak álmodd a ragyogást.[/size]

Icke, a célozgatás magas, mert nem értem, mire akar utalni, mert nem vagyok benne a kontextusban, és nem is akarok. Erről szólt a hozzászólásom. Az általános iskolás szint azérz szvsz erős túlzás, akkor is, ha te már megírtad a szakdogád, én meg még nem. És téged senki sem támadott...

ZöldSamu írta:

Lego Inglorion írta: Kicsit olyan mint a kezdő Gollam első két hete, vagy először nekem vmi olyasmi jutott eszembe róla, mikor Frodot kísérti a Gyűrű. :

ja, sztem is!
A fene essen bele azzal a rohadt szemel álmodtam egész éjszaka... Amugy sirrály. *[size=9:f236bfo2]most ugy meghuznám a füled drágaszág*[/size]

Öö a versemtől? [size=9:f236bfo2]Haggyad a fülemeeet!!![/size]

Lego Inglorion írta: Kicsit olyan mint a kezdő Gollam első két hete, vagy először nekem vmi olyasmi jutott eszembe róla, mikor Frodot kísérti a Gyűrű. :

ja, sztem is!
A fene essen bele azzal a rohadt szemel álmodtam egész éjszaka... Amugy sirrály. *[size=9:2bxder26]most ugy meghuznám a füled drágaszág*[/size]

Kiszhobbit: én tudtam hogy ez a vers benned van, csak ki kell adni. De nagyon jó hogy kitört végre. Kicsit olyan mint a kezdő Gollam első két hete, vagy először nekem vmi olyasmi jutott eszembe róla, mikor Frodot kísérti a Gyűrű. Nekem ez ugrott be, amugy nontecc
Címötlet: hmmm...hát tényleg vmi Tűz vagy Láng...
A Lánglidérc hogy tetszik?

fq: Gödelt kihagytad...
[size=9:3pl1ypmd]Látom, eddig jó a könyv...[/size]

fqqdk: Te ezt honnan másoltad be? Értelmi szinted ilyen magaslatokat nem üt meg. Kicsit át kellett volna írnod, akkor hihetőbb lenne.

Kripli írta: Amit kimoderáltatok, az Vonnegut-idézet volt. (lásd Börleszk) azt hittem, szeretitek a kortárs irodalmat...
Ja, és KsathraVairja: van egy vicc, aminek az a csattanója, hogy: de szemét vagy betmen, ha iszol...

Egy nem létező szövegre utaló intertextuális kapcsolatot jelez a szerző legújabb versének felütése. A második versmondatban is további utalásokkal dolgozik, Vonnegut kiváló Börleszkjét említi, és párhuzamba álítja egy 'lírai megszólított' feltételezett kortársirodalom-szeretetével. A vers első felében a feszültség érezhetően fokozódik, a három pont majdnem olyan katartikusan zárja le ezt a strófát, mint Bach utolsó fúgáját annak Contracrostipunctusa. Megfigyelhető még a központozás meglepően prózai volta. A szerző mintha azt a látszatot szeretné kelteni, hogy a mű kommunikátum - pl. egy viszonylag zárt befogadói halmaznak, például egy fórum olvasóinak, sőt a második strófában mintha konkrét személynek címzett - ún. üzenet lenne. Persze ezt a képtelen feltételezést, hogy a mű próza lenne - hisz hogyan lehetne ilyesmit állítani egy versről? - csak azután vethetjük el végleg, amikor észrevesszük azt a gondosan megmunkált kompozíciót, amely a központozás mellett már-már tökéletes összhanggá lenne, ha ténylegesen üzenetről lenne szó: ezek a cím (vagy a sorszámozás) hiánya, fraktálszerűen kifinomult rekurzív struktúra, ami kombinálja a stilisztikailag lehetetlenre való törekvést a banálisan versszerűtlennel, ilyen például a prózaszerű érzetet erősítő, szinte kézzelfoghatóan valósághű hatást keltő <i>tipográfiai eszközök</i> használata is: a második strófában a már említett virtuális megszólított nevét vastagbetűvel szedi a szerző. A második strófa azért is figyelemreméltó, mert - az eddig sorolt jelektől, eszközöktől eltekintve - egy olyan, szintén interperszonális kommunikációban megszokott eszközt alkalmaz - név szerint a befejezetlen vicc inverzét, az <i>elkezdetlen viccet</i> -, ami szintén szöget üt a fejünkbe. A szerző minden(!) potenciális befogadóval mintha a bolondját járatná, még az eddigi műveihez képest is csodálatosan kiforrott módon. Gondosan megfigyelve ezt a szöveget az a meggyőződésünk támadhat, hogy egy Escher-kép kifordított lépcsőházaiban sétálunk, ahol azt sem tudni, hogy kinéz, vagy benéz egy-egy festett alak. Maga a vers tanulsága értelemszerűen összefoglalhatatlan egy mondatban, hiszen a vers definíció szerint a legrövidebb, legtömörebb kifejeződése valamely gondolatnak, érzésnek, hangulatnak, és ez a vers több versmondat sorozata, de annyi mindenki számára nyilvánvaló kell, hogy legyen, hogy ez az eddigi legtökéletesebb Kripli-mű, és mint olyan, természetesen a legtökéletesebben mutatja be a nyelvi struktúrákat tanulmányozó tudományok, a szemantika, szemiológia, stilisztika, szintaktika önhivatkozó, megfogalmazhatatlanul paradox, minden szemléletnek ellentmondó összes igazságait.
A vers tökéletességét mi sem támasztja alá magától értetődőbben, hogy egy szintén óriási mennyiségű nyelvi és logikai paradoxont, illetve képzavart felsorakoztató, hihetetlenül száraz és unalmas elemzés született róla. Ha szerénységem nem tiltaná, megkérdezném megszólíthatatlan nagyságú babérkoszorús költőzseninket, hogy használhatom-e aláírásnak a verset, de sajnos ezt a poént egyszer már ellőttem.

code a rat the monster on doom in it

Nah,egy rémálmom gyümölcse:

Fekete az ég csillag-koszorúja,
Nézem a Holdat, de magam maradok
Lehunyom a szemem, Fényt látok újra,
Egy örök Lángot, mely mindent túlragyog.

Aranyfény izzik a barlangi éjben:
Egy fürge szempár, mely mindig rám mered.
Álom a Fény és képzelet a létem,
Rámküldöd éjjel a gonosz szellemet.

Karmaikat nyújtják értem az árnyak
Milyen volt a Napfény? Rögtön feledem.
Nem érnek hozzám. Mozdulatlan várnak.
Álmaimban látom, mit tettél velem.

Most égető tüzet érzek arcomon,
Perzselő Lángot, de belül hideget.
Irányítod kezem, s gondolatom,
De szabadulnom tudom, hogy nem lehet.

Kergeti egymást sok sötét gondolat
Fejemben, mióta láttam Lángodat
Bilincs vagy, ki fogvatartod álmomat,
Örök tűzzel égő, fénylő Kárhozat.


Tudom, hogy nem vagyok normális
Címötleteket várok

Amit kimoderáltatok, az Vonnegut-idézet volt. (lásd Börleszk) azt hittem, szeretitek a kortárs irodalmat...
Ja, és KsathraVairja: van egy vicc, aminek az a csattanója, hogy: de szemét vagy betmen, ha iszol...