Nyomtatás

Nimashilin: Nimrodel - Az ártatlanság elvesztése

Nimrodel - Az ártatlanság elvesztése

A csillagok alatt született

Felgyúlt az égen egy csillag. Úgy érezte, már elég erős és az ő fénye is elindult a Föld felé. Áttört az éjszakán, a sötétségen, fénye a levegőbe zuhant, s csak szállt, szállt lefelé, míg a fűben megállapodott. Felnyílt egy szempár. S a fűből felkelt valami, amit az erdő először látott. Egy tünde. Ez az egy csodálkozva nézett körbe, s nem tudta, hogy ebben a pillanatban még hány ilyen csillag vetette sugarát a Földre és csillant meg a fűben egy-egy Elsőszülött szemében, első pillantásként. Valójában semmit sem tudott.
Egy folyó csorgott mellette. Csodálva nézte magát. Nem voltak rá szavai, nem voltak még gondolatai sem. Csak nézte azt a mozgó, hol elmosódó, hol élesedő arcot a fényes tükörben és úgy érezte, szereti. Felé nyúlt, s az szintén kinyújtotta a kezét. Meglepődtek. S ekkor gyomruk összerándult és ajkukról jóleső, gyöngyöző nevetés kapott szárnyra. Az első, mit az erdő hallott. Magába szívta, a földbe engedte, a fűnek is adott belőle és még évek, korok múltán is visszaidézte néha.
Nem volt neve. Nem kellett neki. Ezüst-arany haja volt, világosszürke szemei és fehér bőre. Végigjárta a folyó mindkét partját, a környező fák közé is bejárt, de legjobban a víz közelében érezte jól magát. Ha a szél fújt, megvetette lábát és hanyattdőlt, hagyta, hogy a szél tartsa meg. Volt, hogy egy sziklán állt, mikor kis vihar kerekedett, ilyenkor leugrott a kőről és futni kezdett, szinte repülve, a szél tolta, vitte maga előtt. Az első években kedves csodálkozásban élte napjait. Minden reggel új madár hangjára ébredt, új bogyót evett és éjszakánként új csillagokat talált. A nagy, fehér arcot rajongva várta minden éjjel. Úgy érezte, az mesél neki. Sosem találkozott még senkivel.
Egyszer nagy, dörgő hangot hallott, miközben észak felé ment. Majd meglátta azt a dolgot, ami iránt tudatlan, szépséggel teli, egyszerű gyermeki lelke csaknem szerelemre lobbant: a vízesést. Megbűvölve nézte a kőből előtörő vízsugarat a magasban és a szikrázó függönyt, ahogy csobogva, pezsegve hullik a folyó medrébe. Felnevetett, s hallotta, hogy a szikla visszanevet rá az ő magas, kedves hangján. Felszökkent a kövekre és felfutott a forrás tetejére. Megült egy kiálló sziklán és lenézett az alatta bugyogó fehér habtengerre, majd a fákra, a hegyoldalra, az égre és lelke meghallotta a zajban az erdő és a felhők hangját is. Kinyitotta szép ajkait és egybeolvasztotta a kapott hangokat. Hangjában felcsendült a víz csapódása kőről kőre, a mallornok susogása, a szél fütyülése és új volt, zengő és csodálatos. És a folyó magába fogadta a hangját, megtartotta; mert a tünde az ő nyelvén énekelt.

A másik

Egy napon, ahogy a vízparton ült és egykor beléültetett régi dalát hallgatta, idegen neszeket hallott az erdőből. Odanézett, s a fák közül előjött valaki. Egy másik olyan alak volt, mint ő, csak valamivel magasabb, izmosabb, de haja és szeme színe az övére hasonlított. Nagyon megijedt. Felpattant, s mivel elfutni már sehova sem tudott, a patakba gázolt. A hideg hullámok csípték a bőrét, mert hideg időszak volt már. A másik meglepetten nézett rá és valami idegen nyelven kezdett beszélni. Nem értette, mert most először nem a folyó szólt hozzá. –Ki vagy? Még nem láttalak. Nincs ruhád? Szólj valamit! –ezzel közelebb lépett. A lány megborzongott a vízben, s ahogy a hullámok megtörtek hófehér bőrén, nagyon szánalmas látványt nyújtott. Szemében már volt egy kis érdeklődés, de több volt benne a rémület. Keserves hangon kibuggyant belőle egy szó, amit azonban a másik nem értett. Mintha nem is lenne jelentése, csak valami tompa hang volt, mint mikor valami súlyosabb szikla lezuhan. A lány most találta ki ezt a szót. Eddig még gondolata sem volt a félelemre. S most meg kell értetnie ezzel a valakivel, hogy nem akarja, hogy bántsa. Reszketett. A másik arca megenyhült. –Tehát nem tudsz beszélni. S még nem találkoztál a többiekkel. Akkor hát én adok neked nevet. Legyél Nimrodel. Majd küldök érted valakit, hogy kísérjen Caras Galadhonba. Ég veled, Nimrodel. –ezzel megfordult és eltűnt a fák között. A lány egy darabig még ottmaradt a vízben, s az előbb látott tüneményen járt az esze. Nem értett semmit abból, amit mondott. De egy szóra emlékezett, mert azt megismételte: Nimrodel.

Tündék

Néhány nappal később több hasonló lény érkezett. Magasak, szőkék és csodaszépek voltak. A lány csodálattal nézte őket, miután vette a bátorságot, hogy megmaradjon köztük, és ne fusson be a fák közé. Azok szép hangon szólongatták, az elsőtől hallott szót mondták, s közben egymással is csacsogtak. Lassan rájött, hogy a Nimrodelt neki mondják, s ha ezek után meghallotta, arra fordította a fejét. Hoztak neki ételt, nem csak magokat, hanem valami kemény, jóízű dolgot is, amit falevélbe csomagoltak és nagyon kevéstől jól tudott lakni. Egyszer az egyik, aki valószínűleg olyan nemű volt, mint ő, mert hangja magas volt, ő pedig alacsonyabb és vékonyabb, mint az első, megfogta a kezét és maga után húzta. Nimrodel megijedt. Még volt benne egy kis tartás, ami újból felszínre került. A nő valami fehér, puha, összehajtogatott anyagot vett elő és miközben magyarázott valamit, a derekára csavarta. Nimrodel el akarta húzni a karját, rémülten próbált elmenekülni, de a tünde erős kézzel fogta és egyre szorosabbra tekerte az anyagot. Köréjük gyűltek a többiek is és mosolyogva nézték őt. Mikor rájött, hogy nem bántják, még rosszabbul érezte magát. Elpirult, fejét szégyenlősen lehajtotta és mosolyogni kezdett. Már a karján is volt ilyen puha, gyöngéd vászon, ahogy lábát megmozdította, térdére simult. Úgy játszott vele, mint egy gyerek. Az egyik tünde előhúzott egy hosszú, a napfényhez hasonló színű dolgot. Közel lépett hozzá és egyik kezében az arany zsineggel átölelte a derekát. Ez magas, fekete szemű tünde-úr volt, s Nimrodel most először megborzongott a többiek jelenlététől. Mikor a tünde elvált tőle, arany öv csillogott rajta. A lány szemei elkerekedtek, megfogta díszének két végét és ugrálni, táncolni kezdett vele. A többiek nevetve nézték, közben dallamos nyelvükön énekeltek. Nimrodel odaugrált hozzájuk, mindet megölelte és a folyó nyelvén megköszönte nekik. Végül előkerült két kicsi, finom cipő. Ahogy ráhúzták a lábára, csodálkozva nézett rájuk. Lelépett a fűre és elkeseredetten emelte szemét a többiekre. Az egyik megszólalt: -Igen, így nem érezheted a fű selymét. De gyorsabb leszel, s talpadat nem sértik majd fel a kövek. –Nimrodel továbbra is lehangoltan nézett rá. Folytatta: -Hidd el, először mi sem szerettük. De azt mondták a nagyok, hasznos dolog. Hát viseljük. Lesz még idő, mikor mezítláb járhatsz a füvön. Örökké él ez az erdő. Vagy legalábbis sokáig. –A többiek lehajtották a fejüket és az élénkzöld gyepet nézték. Nimrodel ekkor érezte először, mi történik vele, s hogy ezekkel a szép társakkal is megtörtént ez. Érezte, milyen az ártatlanság elvesztése és az öntudatra ébredés.
A tündék lassan indultak és őt is magukkal hívták. De Nimrodel így is elég újnak, hűtlennek érezte magát, maradt inkább. Nézegette magát a folyó tükrében és barátaira gondolt. Csodálta, szerette őket, habár nem értette szavaikat. S lassan rájött, hogy ő is közéjük tartozik. Fölfedezte, hogy él, lélegzik, beszél, s hogy rengeteg dolognak kell lennie, amit ő még nem látott. De mégsem sajnálta, hogy maradt. Nem akaródzott neki kilépni ebből a fasorból, nem akarta saját magát kitépni eddigi békéjéből.
Néha felbukkantak a többiek, és ajándékokat, ételt hoztak neki. Ilyenkor mindig hívták, de Nimrodel nem ment. Volt, hogy megfogták a kezét és egy tisztásra vezették. Onnan magas, aranylevelű fákat lehetett látni. Nimrodel mosolyogva, őszinte csodálattal nézte őket, de a legkisebb hajlandóságot sem mutatta, hogy közelebbről megnézze őket.

Tanítás

Egyszer az Első látogatta meg. Egyedül jött, hajnalban. Nimrodel a patak partján aludt egy kis szikla tövében, levélágyon. A tünde odalépett hozzá, letérdelt és egy csomagot tett a lány mellé. Nimrodel felriadt és rémülten nézett körbe. Mikor meglátta a férfit, szemében a megismerés és az öröm szikrája gyulladt fel. Szólt valamit a folyó nyelvén, mire a másik csüggedten telepedett mellé a fűre. –Hát még mindig nem tudsz beszélni? Na majd én segítek neked. Nem szeretném, ha itt élnél egyedül. Testvéreid közt lenne a helyed, nem itt magányosan. –Nimrodel értetlenül nézett rá. A tünde mosolyogva elhallgatott. –No jó. Akkor kezdjük. Amroth vagyok. –ezzel magára mutatott, majd Nimrodelre. –Te Nimrodel vagy. –a lány elismételte a nevét. Amroth még eljátszotta kétszer, mikor Nimrodel felkiáltott: -Amroth! Amroth! –A férfit meglepte a hangjából áradó öröm. A lány felpattant, befutott a vízbe, s lefröcskölte őt. –Amroth! Nimrodel! –majd újra beszélni kezdett, de úgy tűnt, csak a folyóval, mert már lefelé nézett és a víz fölé hajolt. Néha fölnézett a parton ülő, döbbent tündére, aki szájtátva nézte a lány furcsa reakcióját. Végül Nimrodel felegyenesedett, és elindult felé. Leült, ruhája vizes volt, hajából falevelek lógtak, keze még piszkos volt a földtől, de nem zavarta. Szemeit Amrothra függesztette és várt. Amroth, mikor megbizonyosodott róla, hogy a folyó tündéje most már nyugton marad, lassan, mutogatva beszélni kezdett. Dél felé, mikor már Nimrodel tudta a folyó, az erdő és a körülötte levő dolgok nevét, hasára szorította kezét. Amroth szólalt meg: -Éhes vagy? Persze, hisz te ma még nem ettél. Én még jól vagyok a tegnap esti lembastól. Hoztam neked is. –ezzel kibontotta az elfeledett kis csomagot és egy levélbe csomagolt kis ostyát vett ki belőle. Nimrodel megörült, mert ezt már ismerte és ki akarta venni a kezéből. –Nem-nem, tündelány, csak ha megmondod a nevét. Ez lembas. –ezzel a lány felé nyújtotta. –Lembas. –mondta halkan, izgatottan Nimrodel és kikapta barátja kezéből. Vadul rágni kezdte, néha Amrothra nézett, ilyenkor elpirult és lassabban kezdett enni. Amroth ilyenkor elkomorult. Látta, hogyan veszíti el a lány természetes, tiszta mivoltát. Úgy, ahogy egykor ők is, mikor megérkezett a valák követe, aki beszédre tanította őket és még oly sok más dologra. Felfedezte a lányban a múlt jelenlétét, hogy már változott, nem olyan, mint mikor született. Sajnálta, hogy Nimrodel is elvesztette azt, amiért érdemes lett volna örökké élnie.
Mikor Amroth elment, így búcsúzott a lánytól: -Ég veled, Nimrodel. Holnap visszajövök. –Nimrodel hálával vegyes szeretettel és rajongással átölelte és úgy válaszolt: -Viszlát, Amroth. Holnap visszajössz.
Néhány hét múlva már-már beszélgetni is tudtak. Amroth mindennap reggeltől estig tanította a lányt. Eltökélt szándéka volt, hogy Laurelindórinanba vigye. Ha már a lány tud tündenyelven beszélni, s ismeri földjüket, kevés múltjukat, miért ne élhetne velük? Csak azért, mert nem volt ott, mikor ők megtalálták egymást, még nem rekeszthetik ki népükből! Hiszen ő is tünde, halhatatlan, s az ő feladatuk, hogy befogadják maguk közé. Ki tudja, talán még tanulhatnak is tőle.
Egyszer, mikor Nimrodel már nagyjából minden fontos szót, kifejezést tudott, Amroth a többi tündéről kezdett beszélni, akik elmentek Halhatatlanföldére. –Elmentek oda, mert új dolgokra vágytak. Mi itt maradtunk, mert nekünk Az Éneklő Arany Völgye a legtökéletesebb. Nem vágyunk el innen. Akik elmentek, csak sötét tündéknek hívtak minket. Mert mi nem látjuk azt a fényt, amiről a követ beszélt. De minket ez nem zavar. Mi így is halhatatlanok vagyunk. –Mi az, hogy halhatatlan? –kérdezte Nimrodel. Amroth egy ideig tanácstalanul nézte őt, majd leszakított egy levelet egy közeli bokorról. A földre dobta. –Látod? Halott. –Nimrodel még mindig értetlenül nézett rá. Ekkor Amroth betette a levelet egy kő alá. –Ha egy év múlva megnézed, már nem lesz itt. Magába szívja a föld, hogy táplálhassa vele a többi levelet. De ez a levél elmúlik. Nem lesz többé. –Nimrodel felvette a levelet és visszatette az ág tetejére. Amroth megfogta a kezét. –Már nem él többé. Halott. Nem fog nőni és nincs semmi, ami ezen változtatna. Ez fog egyszer történni a hegyekkel, a folyókkal is. Minden elmúlik egyszer. Minden öreg vagy beteg lesz. Laurelindórinan fái és csodás virágai is elszáradnak majd. Talán ez a föld is a tengerbe fog fulladni. Még sosem láttam. De azt mondják, hatalmas és gyönyörű. S a te nyelveden beszél. De nem hiszem, hogy veszélytelen. El fogja nyelni a földünket, megőszül az idő és egyszer talán ebből a tisztásból sem marad semmi. –felnézett a lányra, akinek könnyek peregtek le fehér arcán és görcsösen szorította a halott kis levelet. Amroth gyorsan megölelte. –De mivelünk nem fog ez történni! Mi épp ezért vagyunk halhatatlanok! Rajtunk nem fog az idő. S te mindig szép maradsz. Ha már végleg lehullottak a mallorn-levelek és megsápadt a Nap, mi is elmegyünk a tengeren túlra. Nyugat az idők végezetéig állni fog. Valinor nyitva áll mindenki előtt. Hát ne sírj. Te mindig élni fogsz. S ha minden elmúlik is, a tündék megmaradnak. –Nimrodel ráemelte szép szemeit: -S ez jó lesz? –Amroth nem tudott felelni, csak megsimogatta a fejét és énekelni kezdett. Így ültek egész éjszaka, a csillagokat nézték, s eddigi életükről beszélgettek. Arról, hogy mit érzett Nimrodel, mikor először nyitotta fel szemeit, arról, hogyan ismerte meg lassan a folyót, s arról, milyen volt, mikor az újszülött tündék találkoztak a csillagos ég alatt.
Reggel Amroth felállt az alvó lány előtt és nézte egy darabig. Mikor Nimrodel is felébredt, neki szegezte a kérdést: -Van kedved újra találkozni a többiekkel? Eljössz Laurelindórinanba? –Nimrodel pedig elmosolyodott, felállt és hagyta magát a tündék városába vezetni.

Laurelindórinan

A fák városába érve Nimrodel egy álomba csöppent. Végignézett az aranyszínű leveleken, a zöld füvön és csaknem felkiáltott örömében. Ahogy Amroth kézen fogva vezette a fák alatt, egyre jobban szorította a férfi kezét. Nem akarta, hogy kizuhanjon ebből az álomból. Vidám énekek lebegtek elő a fák közül, s ha tündével találkoztak, az meghajolt előttük. Két napig csak mentek, mentek, mikor elértek egy szokatlanul illatos, fényes és borzongatóan üde helyre. A fák óriásiak voltak, s a sok kis elanor és niphredil egybefüggő szőnyegként borította a földet. Itt lépcsők vezettek fel a fákra, s Nimrodel félve merészkedett fel rájuk. Ahogy felértek, több fa koronáján átmentek, mert azok sűrűn álltak és a fletek össze voltak kapcsolva. Végül még följebb mentek és megálltak az egyik fán. Ez volt Amroth otthona. Nimrodel végignézett az erdőn. Arany felhőket látott, pedig csak dús lombkorona volt. Megszédült és lerogyott a fletre. Amroth mosolyogva leült mellé és leszólt egy alsóbb ágra. Vizet kért. Az a tünde jött fel kancsóval a kezében, amelyik Nimrodelt felöltöztette. A lány megörült neki és átölelte. –Nicsak királyom, elhozta az erdei lányt is? Szervusz, Nimrodel! Én Lithan vagyok. Remélem, jól fogod magad érezni királyunk uralma alatt. –Amroth elmosolyodott, Lithan pedig lement a fletről. Nimrodel csodálkozva nézett a férfira. –Mi az, hogy király? –Király… valaki, aki vezeti a többieket. –De te hová vezeted őket? –Sehová. Még régen, mikor születtünk, s nem találtunk mind egymásra, ide vezettem azt, akivel találkoztam. Mert én a város közepén levő dombon születtem, az elanorok és niphredilek közt. S úgy gondoltam, társaim boldogok lennének itt. Ezért ide vezettem őket. Ők pedig királyuknak hívnak. –S most mit csinálsz, mint király? –Igazából semmit. Ők tisztelnek engem és én lakom a legmagasabban. Ennyi az egész. –Tehát hatalmad van. –mondta Nimrodel. Lehajtotta a fejét, úgy kérdezte: -S parancsot is oszthatsz, ugye? -Igen. –Akkor parancsold meg, hogy menjek vissza hazámba. –A te hazád ez. –A folyó hív. Ott lakom én. –S a Nimrodel, mert így hívjuk, Laurelindórinan királyságába tartozik. Te otthon vagy itt is és ott is. A királyi lakból máshová vágysz? –kérdezte élesen Amroth. Nimrodel úgy nézett fel rá, hogy meglepődött; a lány szemében eddig nem ismert büszkeség csillogott. –Nekem nincs királyom. Egyedül születtem, távol tőletek, s jó volt úgy nekem. De jöttél te és kiszakítottál onnan. Nem baj, nem neheztelek rád. De hagyd, hogy ott és úgy éljek, ahol és ahogy én akarok. Nem nagy kérés. –De az. –mondta lehajtott fejjel, halkan Amroth. –De legyen. Persze, nem kényszeríthetlek. Mint senkit ezen a világon. Menj hát haza, ha nem akarsz az Éneklő Arany Völgyében élni. De előbb még kérek valamit: gyere, mutatok valamit. –Nimrodel hálásan nézett rá, felállt, s hagyta magát vezetni, le a fáról. Egy kisebb dombra értek, ezen állt Amroth háza. Füve smaragdzöld volt, a virágok szinte énekeltek, annyira frissek, illatosak, szikrázóak voltak. Amroth ekkor megfogta Nimrodel mindkét kezét és a szemébe nézett. –Most megmutatom neked a helyet, ahol én születtem. Meg fogod érteni, hogy nekem miért ez a hely a legszebb az egész világon. –ezzel felvezette a lányt a domb legtetejére, s ott megálltak, belátva az egész tisztást, elnéztek a négy égtáj felé, s Nimrodel átérezte végre a tünde-lét minden szépségét, lágy bánatát s a fák, az élet múlandóságát. Látta a Rózsapírt Nyugaton, amerre a többiek mentek, ahol már más a világ rendje. Ott már háborúk dúltak. Feanor és követői már megvívták reménytelen harcukat és egyesek visszatértek a nekik kijelölt szigetre, Eresseába. Voltak, akik maradtak Középföldén, hogy csak később menjenek Nyugatra. De ő erről semmit sem tudott, s szeme elsiklott északra, ahol akkor még zöldellő, hatalmas erdő volt. Csakúgy, mint keleten, ahol még nem ütötte fel fejét Morgoth szolgájának gonoszsága. Ahogy dél felé fordult, tekintete a mellette álló Amroth sugárzó arcába ütközött. Az csak mosolygott és nézte őt. –Nos, hogy tetszik? –kérdezte. Nimrodel halkan válaszolt: -Gyönyörű. –S ezt elhagyod, erdei lány? –A folyó hív. El kell mennem. De… -Amroth magához húzta és megölelte. Országa közepén, a Cerin Amroth-on az Aranyerdő királya könyörögve, esdekelve szorította magához megszelídített, magához édesgetett és most távozni készülő kedvesét. Hát elhagyja őt. Ő király. S az egyetlen kívánságát nem lehet teljesíteni. Hiszen Nimrodel szabad. Még így, hogy kilépett eddigi életének magányos homályából, most, hogy évszázados egyedüllét után belépett a tündék életébe, s élvezi a társaságukat, most, hogy magára vette, érzi a mulandóság béklyóját, még szabadabb, mint volt. Laurelindórinan büszke királya sírt. S a lány, hogy érezte könnyeit, elvált tőle. Fürkészőn nézett rá. –Nem tudom, mi csurog le az arcodon, mert nem adtál rá szavakat. De azt tudom, mit érzünk most. Eddig is éreztem. Nem tudom, mióta. De nem is fontos. A fontos az, hogy tudd: hiába megyek vissza a folyómhoz, a te alattvalód maradok. Rád fogok gondolni, a te kérésed szerint cselekszem, csak azt nem kérheted, hogy itt éljek. –Amroth szemében fellángolt újra a boldogság fénye: -Menj, hová akarsz. Én megtalállak, s házat építek neked, Nimrodel. Ott élsz, ahol akarsz. Csak az a kérésem, hogy sose felejtsd el: Amroth nem a királyod. Te vagy az ő ura. –ezzel letérdelt a fűben és megcsókolta Nimrodel kezét. A lány mosolyogva nézett le rá és elindult, lefelé a dombról. Amroth felállt és követte. Kivezette az erdőből, egész a folyóig. Egy szót sem szóltak. Megálltak a parton és Nimrodel a folyó nyelvén énekelni kezdett. Leült egy kőre, s újra visszasüppedt régi ártatlanságába, visszanyerte régi, öntudatlan báját és ahogy kezét a vízbe mártotta, ruhája felfénylett és úgy látszott, el fog tűnni róla. Amroth nézte egy ideig a folyó és gyermeke találkozását és megértette, hogy Nimrodel sosem lenne hiánytalanul boldog a Fák Városában. Elvékonyodhat ugyan a szál a folyó és közte, de el sosem szakadhat. Megbűvölten nézte ezt a mosolygó békét és belenyugodott a sorsába. Elindult, vissza az otthonába, s eldöntötte magában: ha Nimrodel nem is költözik hozzá, ő attól még találkozni fog vele. Akár minden nap kijár a folyóhoz, hogy láthassa.

Élet

Évek, évszázadok teltek el így, s szinte semmi sem változott. Nem sokkal azután, hogy Nimrodel elhagyta a várost, Amroth házat építtetett neki a vízesés közelében. Ő élvezte, hogy a magasban lakhat, élvezte, hogy fentről beláthatja a vízesés környékét és szerette, hogy Amroth sokszor eljön hozzá, s olyankor napokat töltenek együtt. Egy idő múlva aztán Amroth egyre kevesebbszer jött. Gondjai voltak, azt mondta. Nimrodel először érezte, hogy hiányzik neki. S ekkor föltámadt benne a régi rajongó szeretet a folyó iránt. Attól fogva nem használta a házat. A parton aludt és beszélgetett a vízzel. Volt, hogy egy egész holdciklust a víz nyelvén beszélve töltött. A laurelindórinani tündék egyre elfoglaltabbak lettek, nem találkozott velük. Egyszer aztán megjött Amroth. Arckifejezése ismeretlen volt Nimrodelnek. Megkérdezte, mi történt. A férfi csöndesen válaszolt: -Mostanában gondok vannak a világban. Félek, hogy nekünk is bajunk lehet. –csüggedten nézett a lányra. Az két kezébe fogta a karját és az ég felé mutatott vele. –Ha bajunk is lesz, ne félj. Ott az ég. Figyel. És a remény is mindig velünk marad. –A remény? –kérdezte halkan Amroth. Nimrodel lágyan válaszolt: -A legszebb tulajdonsága mindennek, ami élő. –Ezt nem tőlem tanultad. –suttogta csodálattal Amroth. Nimrodel lesütötte szemeit. –Nem. Ezt én tudom. Nemrég jöttem rá, hogy mit jelent. Amióta nem láttalak. Minden nap bennem volt a remény, hogy eljössz. –Amroth odahajolt hozzá és átölelte, arcát a szőke hajzuhatagba fúrta: -Akkor gyere velem! Gyere a Fák Városába! Élj velem! –Nimrodel kifejtette magát a karok közül, szemében könny remegett. –Nem. Elég bűn volt már az is, hogy reménykedtem. Hűtlen voltam a folyóhoz. A szülőföldemhez. Amroth, ez az én hazám. Egyek vagyunk. Sosem megyek el innen. Sosem. Tudod, mit érzek irántad. Kivezettél létem magányából. De… én szerettem úgy élni. És azt az állapotot már sosem fogom visszanyerni. Már nem lehetek ártatlan.

Utoljára frissítve: szombat, 12 október 2013 16:28

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned