Nyomtatás

Nimashilin: Észak

A harmadkor 1975. évében járunk, az angmari Boszorkányúr még előző télen betört Arthedainba és elfoglalta Fornostot. A dúnadánok közt egyre több a viszály, az Északi Királyság véget ért az utolsó király, Arvedui halála után. A megmaradt népnek Aranarth, Arvedui legidősebb fia a Vezére. Apja segítséget kért régi rokonaiktól, a gondoriaktól, de a segítség elkésett. Ám Szürkerévben mégis nagy örömmel fogadták Earnur hatalmas seregét, mert jó fegyvereket és gyönyörű, gyors, erős lovakat hozott. Círdan csapatokat hívott össze, hogy megindítsák Fornost visszafoglalását. Arnorból és Lindonból is jöttek seregek, és az északi dúnadánokban feltámadt a remény.
Az Esthajnal-tó ezüstösen csillogott a láthatáron, a Baranduin vize lágyan csobogott a kis csapat mellett. –Nemsokára esteledik. –mondta az élen haladó fiatal férfi. –Talán letáborozhatnánk. –Ne! Sosem érünk oda. –hallotta a mellette menetelő lány hangját. –Formen, meg kell állnunk. A többiek fáradtak. -válaszolt a férfi, de a lány közbevágott: –Aranarth pedig kétnapnyi járófölddel előttünk tart. Mikor érjük őket utol? –Majd a Lún mentén. –A Lún? Araval, nem tudjuk, hol kell átkelni a Dombokon. Több napos késésben leszünk. Most kéne sietnünk, amíg a Dombok keleti felén vannak. –Én tudom az utat, Formen. –a lány elkerekedett szemmel nézett Aravalra. –Honnan tudhatnád? A legrövidebb utat? Az Ösvényt? –Arvedui elmondta az utolsó gyűlésen Aranarthnak, ahol apánk is ott volt. Nem sokan ismerik, azóta sem. De én igen, mert apánk elmondta nekem. Talán innen is látni a sziklát… Majd este megmutatom. –mondta Araval. A lány elgondolkozva haladt mellette. –Mit beszéltél apámmal? Tudod, mikor hívatott. –Araval szeme elsötétedett. –A halálos ágyán? Azt kérte, tartsam titokban. Hisz tudod. Miért kérded? –Nekem nem mondott semmit az Ösvényről. Még azt sem, hogy szó volt róla a gyűlésen. -Araval keserűen elmosolyodott. -Mert még gyerek voltál. De most táborozzunk le.
Éjszaka a két testvér leült az Esthajnal-dombok délkeleti nyúlványának egyik kisebb hegycsúcsán. –Nézd, Formen. Ott a Tó. Északon, a Mallor hágónál elindulsz… látod azt a nagy kiszögellést? Az a Hajnal-szikla. A reggeli derengésben ez az, ami először látszik Fornostból. Ott kell elfordulni egy titkos ösvényen, melyet majd keresnünk kell, de tudjuk, hol kell keresnünk. Ez átvisz a Dombok között, és a Lúntól valamivel északra van vége. Ez az Ösvény, Formen. Megtaláljuk. És még indulás előtt beérjük Aranarthékat. –a lány halkan megkérdezte: -Araval! Győzni fogunk? –Persze, hogy győzni fogunk! Itt van a csodás gondori sereg, a vitéz Earnurral az élén. A hírek szerint már megérkezett az arnori sereg is. Ott lesznek Círdan tündéi és ha minden igaz, Völgyzugoly segítségére is számíthatunk. –Eh, tündék! Velük nem sokat érünk. –Miért mondod ezt? Formen! A tündék… annyi mindent köszönhetünk nekik! –Tényleg? Az Utolsó Szövetség alatt tényleg hasznukat vettük, vagy inkább ők a miénket, nem is tudom. De most… legyengültek, kevesen vannak, és még számítani sem lehet rájuk. –Formen, te… nem is tudod, mit beszélsz. Igaz, hogy a tündék száma megfogyatkozott, s ezért már nem olyan erős a seregük, mint volt, de hogy nem lehet rájuk számítani… -Hát nem is lehet! Igen, megfogyatkozott a számuk! Mert tömegével mennek el Középföldéről, elhagyják ezt a földet! Ezért nem tudtak nekünk tavaly segíteni. Mert elmenekültek! Hagyták veszni a hazánkat, mert mi csak emberek vagyunk! Bezzeg a mi őseink segítettek nekik megdönteni az ellenségüket, hogy visszaszerezzék azt a három követ! De ők… Egy országot, egy egész népet hagytak veszni! A tündék… gyávák! –az utolsó szót a lány sírva mondta ki. Bátyja átölelte a vállát és halkan vigasztalni kezdte. –Jól van, kislány! Ne sírj! Morgoth… az egészen más volt. Azért az őseink megkapták a jutalmukat. Különben sosem kerültünk volna ide. Ha nincs a tündék hálája, Númenorból jövet nem telepedhettünk volna le sehol. Viszont Númenor népén belül viszályok vannak. Gondolj a Rhudaúri lázadásokra. Habár a tündék ellenezték a viszálykodást és tudták, hová vezet, tudták, hogy a mi hibánkból gyengültünk meg annyira, hogy Angmar legyőzhetett bennünket, ők próbáltak segíteni. De csapataik távol voltak, a mi vereségünk pedig gyorsan bekövetkezett. Tudom, hogy most szomorú és csalódott vagy. De próbálj meg másképp gondolkodni.
Másnap délben elérték a Tó déli partját. Nehéz és fáradságos út következett a nyugati oldalon, mert a könnyen járható keleti részen valószínűleg a Boszorkányúr néhány csapata táborozott. Már sötétedett, mikor egy nagyobb kőfolyás mellett tűzrakás nyomait találták. –Talán egy, másfél napja jártak erre. –mondta Araval- Szerintem nappal, mert tegnap éjjel nem láttam semmiféle világosságot erre. Nem tudom, kik lehettek. –futva érkezett az egyik katona: -Kapitány úr! Egy csapat… egy csapat angmari közeledik. – Milyen messze vannak? –A kőfolyáson túl, talán félmérföldnyi távolságra innen. –Észrevettek minket? –Nem tudom, kapitány úr. –Araval… -Formen… tudom, mit akarsz mondani. Elzárva az utunk. A katonák fáradtak. Sokan vagyunk ahhoz, hogy mindenféle kerülőutakon menjünk ki ebből a szurdokból. Harcolnunk kell. –Igen. –hajtotta le fejét a lány. De mosolygott. Sötétkék szemeiben öröm bujkált. Nem félt. Sem a sebektől, sem a haláltól. Egyetlen vágya volt: angmari katonákat ölni. Megölni azokat, akik elfoglalták a szép Fornostot, szülőhazáját, a vérét ontani azoknak, akik a Tó vizéből itatják nagy, fekete lovaikat. Tizenkilenc évével még nem fogta fel a halál értelmét. Vagy inkább túlságosan is értette. Tíz évesen eltemette anyját, tavaly az apját. Szegény öreg, beteg volt, nem bírta a harcot és az első ostrom után, ahol mindhárman harcoltak, annyira legyengült, hogy a másodikat, a város bevételét már nem érte meg. Akkor bátyjával és annak kis csapatával elmenekültek és a vadonban bujkáltak. Az új háború hírére aztán elhagyták búvóhelyüket és Szürkerévbe indultak. Ennek már három hete. Lemaradtak a Vezér csapataitól, bár ez nem volt különös, hiszen már majdnem fél éve nyugtalanság és zavar volt a menekültek között. Araval büszkén nézte a húgát. Amióta a várost ostromolni kezdték, napról napra jobban csodálta. A szép sötétszőke kislány annyira gyerek volt még, mikor az ellenség közeledni kezdett. Majd mikor a falak alá ért, a húga megragadta az ő régi kardját és kirohant a többi katona közé. A bujdosás alatt pedig teljesen megedződött, egyszer, mikor ő más csoportoknál volt hírekért, a vezetésével levertek egy fosztogató hordát. Aravalnak úgy tűnt, a lány izgalmasnak tartja a harcot. Most sötét gondolat férkőzött a fejébe. Elhessegette hát és kihúzta kardját.
Formen könnyek között ereszkedett le bátyja mellé. Annak mellén egy mély seb öntözte a ruháját. –Araval! Mit tettek veled! Jajj, mi történt veled! Drága testvérem, édes jó Araval! –Formen… -a férfi akadozva beszélt. –Bocsáss meg nekem. Apánk a halálos ágyán… megesketett, hogy soha nem mondom el neked, hol az Ösvény. Mert akkor elér a végzeted. –Araval! –Nem, nem vagyok lázas. –fogta meg húga kezét, aki az arcát simogatta. –Apánk… figyelmeztetett. Bocsáss meg nekem. Talán mindent elrontottam. Jót akartam. Be kell érnetek Aranarth seregét. Harcolni kell a hazánkért. –szájából vörös vér bugyogott elő. Formen halkan felsikoltott és megtörölte bátyja arcát. Az folytatta: -Ígérd meg… hogy mindig a szívedre hallgatsz. Hogy nem figyelsz a jóslatokra, nem érdekelnek az elvárások, semmi, csak azt teszed, amit tenned kell. –Ígérem, hogy harcolok a földünkért. Nem követtél el hibát. Az Ösvény talán az egyetlen remény. –Araval vonaglani kezdett. –Húgom! Formen, kicsi húgom… Szeretlek. Bocsáss meg. –ezzel teste lenyugodott, arcán nyugalom áradt szét. Elvégezte, mit a megérzései súgtak neki. Ő már nem tehet semmit. Formen a kezét simogatva meredt rá, de közben beszélt, talán maga sem tudta, mit: -Númenor vére, aludj csak. A végzet levette rólad a kezét. Már általam irányít. Már békére leltél. Ég veled. –szája becsukódott, majd néma, görcsös zokogással testvérére borult. A körben álló katonák lehajtott fejjel álltak vezérük körül. Valahonnan egy férfi hangos sóhajtása hallatszott.
Kis idő múlva Formen felállt és bukdácsolva, vörös szemekkel a katonák közé ment. Ott megállt egy magas, izmos, fekete hajú férfi előtt, akinek haja még mindig nedves volt a könnyeitől. –Armin, hozzád fordulok gyászomban. –szólalt meg a lány. –Mit tegyünk? A bátyám meghalt. De ezzel most nem törődhetünk. Tovább kell mennünk, mindenáron. Mi van, ha a Feketék elindulnak megkeresni a társaikat? Ha megtalálják a halottakat, kegyetlen bosszúra számíthatunk. –egyre izgatottabb, hisztérikusabb lett a hangja. A férfi a vállára tette a kezét. –Formen, nyugodj meg. Új vezért választunk, eltemetjük a bátyádat és továbbindulunk. –felkiáltott:- Katonák! Arthedain lakosai! Vezetőnk, Araval meghalt! –lassan minden ember feléjük fordult. Armint nagy tisztelet övezte a kis csapat körében. –Tovább kell mennünk. S a nagy kérdés most: ki legyen az, aki a helyébe lép? –sokan felkiáltottak: -Te, Armin! –de a férfi oda sem figyelt rájuk. –Ki vezessen el minket Szürkerévbe? Ő ismerte az Ösvényt. De már csak a Dombok megkerülése maradt. Ki lesz az, aki átvezeti az elgyötört csapatot a sziklatengeren az angmariak között? –sok kéz lendült a magasba, sokan kezdtek egyszerre beszélni, mikor Formen Arminhoz hajolt. Az elképedve emelte fel kardját. A sereg elhallgatott. –Csodálatos hírt kaptam az imént. Hadnagyunk, Araval húga, Formen ismeri a rövid utat a Lúnhoz. Mondd hát el. –Nem. Arvedui titokként adta tovább fiának és bizalmasainak. Apám megeskette a halálos ágyán bátyámat, hogy soha nem mondja el nekem. Nem azért szegett esküt a testvérem, hogy én ezzel felelőtlenül kockáztassam utunk kimenetelét. –Bölcsen szóltál, Formen. Akkor viszont… légy te a vezetőnk. –a lány megtántorodott. –Hogy én? Hiszen én nem vagyok rá alkalmas. Lány vagyok. –„Gyáva vagyok”- gondolta. Armin mosolyogva válaszolt: -Ugyan! Hisz ez a sereg már-már egy család, sorstársak vagyunk. Te csak az leszel, aki elöl megy, aki az utat mutatja. Segíteni fogunk. Katonák! Elfogadjuk Araval húgát vezérünknek? –Száz kard emelkedett magasba és száz torok harsogta: -Éljen az új vezér! Éljen Formen! –a lány elpirult. –Rendben. Tehát… kemény menetelésre számítsatok. És szeretném, ha elfelejtenétek, hogy én csak Araval húga vagyok. Nektek én Araval vagyok. Úgy engedelmeskedjetek nekem, mint valamikor neki. Igyekszem mindent úgy csinálni, ahogy ő tenné. De… azért majd segítsetek. –gondolatai a múltba tértek, egy ágyhoz, egy hanghoz. Hallotta a régi szavakat. S most megértette őket. Emlékezett rájuk, tisztán, s most megértette, mekkora súlyt hordoznak magukban.
A következő két napban az Esthajnal-tó nyugati felén mentek, de nehéz volt a sziklák között lovakkal és majdnem száz emberrel vonulni, kevés feltűnéssel. Az új kapitány nem sokat változtatott a katonák életén, talán csak abban, hogy túl csöndes volt és kevesebbszer álltak meg pihenni. Este elérték a Mallor-hágót. –Itt tábort ütünk. –mondta Formen. –Majd észak felé kell mennünk. Itt, a Hajnal-szikla alatt jó lesz. Reggel elindulunk a teteje felé.
Ahogy betakarózott, Armin ült le mellé. –Formen ugye tudod, mekkora felelősség van a válladon? Ha meg is találjuk az Ösvényt, honnan tudjuk, hogy még nem szereztek róla tudomást a Feketék? –Majd meglátjuk, Armin. De apám szerint nem volt szabad megtudnom az Ösvény titkát. Talán mert akkor megtalálom. Apám óvni akart a sorsomtól. De Araval ezt nem engedte. Nem tudom, mi vár rám, de most az Ösvényen kell járnom. Hát megteszem. –felelt halkan a lány. Ahogy összehúzta magát köpenye alatt, olyan kicsi volt, mintha el akarna bújni valami elől. Valami elől, amit csak ő lát, és ami csak őt keresi.
Másnap délután felértek a Hajnal-szikla tetejére. Ahogy felértek és kitágult előttük a tér, iszonyatos látvány fogadta őket: egy üres, köves terület zárta az utat, amin addig jártak. De az üres rész most tele volt halott katonákkal; fornosti és angmari tetemekkel egyaránt. Mikor Formen meglátta őket, csak annyit mondott: -El kell őket temetnünk. –Armin megállt mellette. –Kapitány… -Nem. Nem mehetünk arra. Nem érünk oda. Cserbenhagytam a Vezéremet. –Talán még megpróbálhatjuk. –Itt? Nézd, mennyi társunk van itt! S nézd, milyen kevés angmari. Biztosan elfoglalták az Ösvényt. Nem mehetünk arra. Megkerüljük a Dombokat északról. Este indulunk. –lehajolt, felvett egy tőrt a földről. Megnézte, kezében forgatta majd megtörölte a szemeit –De addig temessünk, barátaim! Adjuk meg harcostársainknak a végtisztességet! –kis idő múlva egy katona ment oda hozzá: -Formen kapitány, a feketékkel mit tegyünk? –Semmit. –Elégessük a tetemeiket? –Mondtam, hogy semmit se tegyünk velük! –kiáltott rá Formen fekete szemekkel. Fiatal, szép arca eltorzult a dühtől és a fájdalomtól. –Ezek… mind gyilkosok. Mit tennél velük? Társainkkal is csak annyit tehetünk, hogy megemlékezünk róluk és máglyát rakunk nekik. –Tehát itt hagyod a feketék tetemeit? A napon, a szabad ég alatt? –kérdezte Armin. –Nekik is vannak társaik, nem? –De ők itt hagyták őket. –Igen. Ez az ő szokásuk. Miért mi temessük el őket? Armin, nem értelek. –mondta a lány dacosan és elgondolkozva, csöndben hordta tovább a fát a máglyára.
Este lementek a szikláról és északnak fordultak. Formen terve az volt, hogy ha nem jutnak el Szürkerévbe az indulás napjáig, így majd szembetalálkoznak a sereggel és megkeresik Aranarth csapatait. Folytatták az utat a Dombok lábánál, majd a harmadik napon fekete lovas, fáradt követtel találkoztak. –Szürkerévből jövök. –mondta a fornosti. –Aranarth küldött, hogy minden utamba kerülő honfitársamnak elmondjam: ne folytassa útját Szürkerév felé. A csapatok nemsokára indulnak és felesleges odáig elmenniük. Maradjon itt néhány csapat, a Neunial közelében. Már van ott néhány század. Menjetek oda, vannak ott sátrak, élelem, lovak. Nemsokára érkeznie kell egy lovas csapatnak délebbről, fogadjátok őket tisztelettel.
-Északra indultunk. Még találkozhatunk Aranarthékkal. -mondta Formen – Mi van, ha megtámadják őket? Ha Aranarth elesik… -magába mélyedt. Felnézett az égre, mélyet sóhajtva. –Nem mehetünk keletre. Északra folytatjuk az utat. –De Formen… -Azt mondtad, vezessek, Armin. Akkor ne szólj bele a döntésembe. –a lány hangja ingerült volt.
Másnap reggel Formen kialvatlanul, gyöngén keltette csapatát. Azok nem értették, miért észak mellett döntött a lány. De úgy gondolták, megérzései, vagy talán reményei igazolják majd, hogy Araval húga. Dél körül füstszagra lettek figyelmesek. Egy hegyvonulat mögött egy égő kis falut láttak. A házak között magas, fekete páncélos hegyi emberek űzték a kis falu lakosait. Formenben forrt a düh. Kirántotta kardját, tüzes szemeivel hátranézett seregére, a már kezükben villogó kardokra és lerohantak a hegyoldalon. Az angmariakat váratlanul érte a támadás, így mindet levágták. Az egyik vezérüket Formen ölte meg. De mielőtt elvághatta volna torkát, a férfi rávigyorgott. –Azt hiszed, győzni fogtok, kis liba? Mind itt vagyunk, a hegyek lábánál. Tárt karokkal várjuk Aranarth mocskos kis seregét a hegyekből. Tudjuk, mi a terve. –a lány csodálkozott szavain, de a gyűlölet erőt vett rajta és kardját a férfi torkába nyomta. Ahogy Arminnal találkozott, az átölelte. –Megölték volna őket, ha nem erre jövünk. –ezzel a lakosokra mutatott, akik a sebesült katonákat ápolták. –Jó döntést hoztál. –Csak irányt mondtam. De a sáncokon túl ott a seregük nagy része. Tudom. Azt hiszik, Aranarthék innen jönnek. –De mi már nem mehetünk arra. –ebben a percben egy lovas jött a lankás hegyoldalon. Csapzott haja, fáradt arca többnapi vágtáról árulkodott. –A Nyugati sereg egyik követe vagyok. Nem mehettek erre tovább. Forduljatok kelet felé, mert itt csak a biztos halálba rohantok. - Formen töprengett, majd megszólalt: -Akkor a Dombok előtti síkságra térünk. De ha visszatérsz, mondd meg az uradnak, a Vezérünknek, hogy ne aggódjon. Hős és kitartó csapat várja itt is, mint a Révnél. –seregére nézett és hirtelen meglátta, mennyire fáradtak, elgyötörtek. –Pedig még nem is volt részünk komolyabb harcban. –mondta halkan. Armin mellélépett. –Az igaz. De kemény menetelés van már négy napja. Elfáradtak, Formen. Neked is pihenned kéne. –Pihenek is. Ma éjjel. Ha már nem mehetek Aranarth elé, legalább méltó fogadtatásban kell részesítenem.
Két nap múlva a Neunial mellett jártak. Dél felé haladtak, mert a követ azt mondta, arrafelé látott csapatokat. Az egyik dombos rész után nagy, sötét foltot láttak a távolban. Egy nagyobb sereg tábora volt, de nem tudták megállapítani, milyen seregé. Ők a dombok közt maradtak, s éjszaka, a szakadó esőben egy kis csapat indult a sátrak felé, Armin vezetésével. Félúton lehettek a két tábor között, mikor az élen haladó Armin nyakát hirtelen elkapta valami. Rémülten nyúlt a tőréhez, de az már az idegen kezében volt. –Elmész, s nekem nem szólsz? –Formen. –szólt Armin megkönnyebbülten. –Én vagyok. S nagyon haragszom rád. Elhagyod a titkos szálláshelyünket úgy, hogy hadvezérednek nemhogy engedélyét nem kéred, de nem is szólsz tervedről. –Féltem, hogy velünk jössz. Ha ezek fekete angmariak, megölnek minket. Levelet hagytam az ágyadnál. Ha veszély vár a folyónál, megtudjátok, ha nem térünk vissza. –Olvastam a levelet. Ezért jöttem el. –Armin melegen nézett a kislányra, ahogy az a kardját szorongatta a zuhogó esőben és aggódva nézett az egyre sötétülő sátrak felé, ahol a víz eloltotta a jelzőtüzeket. Mikor közelebb értek, meghúzódtak a közeli bokrok között. Armin maga mellé nézett; és nem látta a lányt maga mellett.
Egy kúszó alak közelített a félálomban levő őrökhöz. Az egyik egyszer csak lefordult a hordóról, amin ült. Egy kard ért a nyakához és halk, fojtott suttogást hallott. –Númenor és Fornost nevében, ki az urad? Hol a hazád? Kit szolgálsz? -Arthedain a hazám. –felelt az őr. Hangja kicsit remegett, de nyugodt volt. Tudta, hogy nem ellenség tartja fogva.
A kis csapat és az aggódó Armin egy lángot és egy fehér alakot látott, majd kirajzolódott előttük Formen alakja, ahogy kezében fáklyával egy férfi mellett áll és integet nekik.
Csatlakoztak a nagyobb sereghez, de nem keveredtek el köztük. Formen, Armin és az egész csapat úgy gondolta, jobb, ha ők együtt maradnak. A csapat parancsnokától, Afamentől kaptak sátrakat, majdnem mindenkinek jutott ló és készleteiket is feltölthették. A táboruk a kis dombok között maradt, onnan figyeltek dél felé és várták a híreket. A Nyugati sereg már elindult Szürkerévből és az Esthajnal-dombokon át jönnek a síkságra. Azt is tudták, hogy Angmar serege közelít a folyó északi feléhez. Nem tudták, induljanak-e, vagy várják Aranarth utasításait.
Napok múlva lovas sereg érkezett hozzájuk. Az őrök beküldték a vezetőjüket Formen sátrába, aki már vagy egy hete alig mozdult ki onnan. Gyenge volt, sokat töprengett és bizonytalan volt. Mikor hallotta a lovasok érkezését, megörült: -Új remény! Talán elég erősek vagyunk, hogy legyőzzük Angmart. De ha nem… -nem fejezte be. Armin sóhajtva felállt és kilépett a sátorból. –Armin! Küldd be a vezérüket. Beszélek vele.
Kis idő múlva egy magas, szőke, fénylő szemű, páncélos férfi lépett be a nyíláson. –Egy tünde? –kérdezte döbbenten Formen. –Egy lány? –kérdezett vissza az hasonló hangon. –Nem tudom, ki küldött, tünde-uram, de nem hiszem, hogy nagy segítséget nyújthatnátok. Menjetek csak vissza hazátokba és őrizzétek a békéteket. –Mondhatom, furcsa nép ez az északi. –szólalt meg a tünde. –Idejöttünk a jajszóra, mert már nem értünk oda a Révbe, ahol nagy seregek, nagy harcosok találkoztak. S itt, azon a helyen, ahol a hazájukért küzdők vannak, akik nem segítségből, hanem kényszerből küzdenek, egy gyermek a vezér és elutasítja Glorfindel lovas csapatának segítségét? –Formen sápadt volt, szemei villámlottak, ahogy felemelkedett székéről. –Nem. Nem a segítséget utasítom vissza. Mindent megteszek Fornost felszabadításáért, ha eljön az ideje. Nem is hinnéd, mennyi mindent! De nem kell az olyan segítség, ami puszta hiúságból nő! Ez az emberek harca. Észak harca. Egyedül győzzük le a feketéket. A végső csata közel. S utána vagy végünk, vagy… Észak halhatatlan lesz! –az utolsó mondatnál megmarkolta, felemelte kardját és a sátor tetején át az égre nézett. –Formen nauva ilfirin. –mondta halkan, maga elé a már mosolygó Glorfindel. –Mi van velem? –kérdezte Formen. –Mi van veled? –kérdezett vissza Glorfindel. –A nevemet mondtad. Formen… -Ó, hát a fornosti hadvezér, a tünde-ellenes harcoslány tünde-nevet visel? Légy üdvözölve Formen, Észak! –a lány elpirult. –Észak? Hazámról neveztek el. Apám, aki látta a jövő részeit. –felemelte sötétlő szemeit. –Én is köszöntelek, Glorfindel, hős tünde-harcos. Csapataink együtt lesznek, egymást segítik majd. Legyen hát béke köztünk. Én tisztelem majd néped. Te pedig nézd el nekem rosszindulatú, tudatlan szavaimat. –Meg sem hallottam őket. –mondta Glorfindel mosolyogva és kiment a sátorból.
Másnap újabb hírnök érkezett. –A Nyugati sereg átkel az Esthajnal-dombokon. A pusztában fog összecsapni a két sereg. Nagy erők fognak találkozni. Mindkét fél utolsó erői. Ezen a harcon áll vagy bukik minden. –a csapat némán, aggódva hallgatta. Ott voltak a tündék közül is, Glorfindel örült, hogy nem kell már messze lovagolniuk, még frissen csaphatnak össze az angmariakkal. De az emberek gondterheltek voltak. Forment nézték. –Tőled várunk tanácsot. Mit tegyünk? Induljunk, vagy menjünk védeni a falvakat, hogy ha Angmar nyer, legyen támaszuk? –kérdezte Armin. –Én döntsek? Nem tudom, pontosan mekkora a mi oldalunkon álló hadsereg. Alig… alig vagyok tisztában azzal, mi is történik… -suttogta maga elé kétségbeesetten a lány. Fellobbant benne a szeretet Fornost iránt, de tudta, hogy ha a hatalmas Nyugati sereg nem tud végezni az ellenséggel, ők sem. S akkor jobb, ha a még megmaradt településeket védik, hogy maradjanak, akik továbbviszik Isildur vérét. Bármilyen hűséges és elszánt volt is, gyerek volt még. Félt a csatától. Akkor régen, Fornost bevételénél a kétségbeesés hozta ki belőle, hogy felvegye Araval kardját. Mikor az meghalt, a bosszú úgy lobogott benne, mint addig még soha. De most… Az a kérdés, mikor vezesse bajtársait, barátait a halálba. Mert hogy az valószínűbb, még ha legyőzik is Angmart. Hisz ők csak felkelők, hazátlan bujdosók, hiába képzett harcosok, fáradtak és nincs elég és jó fegyverük. Reménytelen vállalkozás mindkét út. Nehéz döntés súlya nehezedett a vállára. Dehogy akart ő vezér lenni! De ha már elvállalta, ha már elvezette népe tagjait az Ösvényhez, s onnan vissza is ő fordította őket, pont a nehéz résznél adja át másnak az irányítást? Ő, Araval, a hős kapitány húga? Ő, aki túl büszke volt megmondani az Ösvény titkát? Kezébe vette a csapat sorsát. Nem dobhatja el. Fejét egyre lejjebb hajtotta, míg haja teljesen az arcára nem borult. S akkor egy árva, csillogó kis könnycsepp gördült le arcán.
Leült a földre és Arminhoz fordult: -Ne, ne nézd a szemem. Semmi bajom. Ma éjjel még maradjunk. Aztán menjünk északra. Ott a helyünk. Mi is Aranarth csapata vagyunk. Fornostnak ránk is szüksége van.
Éjszaka a katonák nagy mulatozást csaptak, a nagyobb haddal közösen. Ők úgy döntöttek, maradnak, a határokat fogják védeni a menekülő vagy támadó feketéktől. Nagy tüzeket gyújtottak, lakomáztak, a tündéket is meghívták magukhoz. Formen a vezérek tüzénél ült, mellette Armin, szemben Afamen és néhány parancsnoka. –Bízunk bennetek, vadon harcosai, fornosti emberek. Mi, akik erről a vidékről származunk, s némelyikünk még sosem járt a fővárosban, inkább itt maradunk. Még szabad szülőfalvainkat védjük. –Megértem, Afamen. Én is ezért megyek északra. Mert szülővárosomat védem. –mondta halkan Formen. –Bátor lány vagy. Csapatod bízik döntésedben. S mi bízunk sikeretekben. –mondta Afamen. Formen mélyet sóhajtott. –S nem lesznek egyedül. –hallatszott egy hang- Völgyzugoly harcosaival fognak a síkra érni. Együtt harcolunk majd. –ekkor belépett a tűz fényébe Glorfindel. Nyájasan mosolygott, kezében kupa, szemében lelkesedés. Formen felnézett rá és megértette, miért zengnek annyi ódát az emberek a tündékről. Glorfindel haján a tűz koronaként fénylett, s a forró levegőtől teste elmosódott a szeme előtt. Olyan volt a lánynak, mint valami harcos szellem, halhatatlan lélek. S ráébredt, mennyire tudatlan volt, mikor a tündék gyávaságáról beszélt. A tünde-harcos holnap csatába lovagol, ahol elvesztheti azt az életet, ami örökké tarthat. Mégis nevet, nyugodt, szeme vidáman csillog. Hirtelen úgy érezte, már csak ezért is velük kell menniük, hogy jobban megismerje a tünde-népet. Amit eddig nem értett. A tünde mellé telepedett és fürkészőn nézte a lány arcát. –Númenor vére nem hűlt ki, mint sokan mondják. Sőt, jobban ég, mint valaha. Bujdosó harcosaiban él a büszkeség. Lányai a csatába mennek. –Formen fáradtan mosolygott rá: -Én csak egy utód vagyok. –Vagy talán a háború lezárója. Nem tudhatod. A végzet, a jövő homályos. Még a tündék sem ismerik mind az eljövendő időket. –a lány csak hallgatott, majd a seregről, a lovakról kezdett beszélni.
Hajnaltájt feketék támadtak rájuk. Ahogy a kiáltozást meghallotta, Formen felkapta kardját és kirohant a sátorból. A dombok aljáig üldözték a hordát, mikor hirtelen megtorpant. Fájdalmat érzett. Egy nyílvessző a válla fölött, a nyaka íve alól állt ki. Agyán átsuhant egy gondolat: Máris? Szemei elsötétedtek, könny szökött beléjük. Ajka némán kapkodott levegőért, majd térdre rogyott és elfeküdt a földön. Utoljára Glorfindelt látta, ahogy kétségbeesetten fut felé. Mikor már ez is eltűnt szeme elől, a sötétben még hallotta, ahogy Armin felnyög mellette és érezte, ahogy teste megemelkedik, vagy a legmélyebb sötétségbe zuhan.
A sátrában ébredt, válla, fél oldala bekötve. Kis gyertya égett a fejénél, mellette Armin ült, sötét arccal nézte. –Felébredtél. S már nem vagy lázas. Látom a szemeden. De gyenge vagy. Neked itt kell maradnod. –Armin… fáradt vagyok. Kérlek, még ne beszéljünk az útról. –Glorfindel lépett be. Armin ránézett, felállt és kiment. –Üdvözöllek, Észak. Új nap köszönt rád. Arminnak aludni kell. Egész éjjel ő ápolt. –mondta mosolyogva és egy tálba leveleket morzsolt. –Most én mosom ki a sebed. Mély. De remélem, már nem ég. –Nem. Hűs és gyenge, mint a tavaszi szél. –nézett fel rá a lány. –Elűztük őket? Meghaltak? –Kevesen maradtak. Már nem árthatnak senkinek. –mondta Glorfindel és elkezdte lefejteni a kötést. Formen elpirult. Megragadóan szép volt így a harcedzett, bölcs tünde, gyógyfőzetes ronggyal a kezében, arcán kedves mosollyal, szemében gondoskodó, biztató lánggal. Az folytatta selymes, mély hangján. –Tünde gyógyszer a tündebarátnak. –Nézett cinkos mosollyal a lányra. –Ez meggyógyít. Így már jöhetnél északra. De nem mondom el senkinek. –Miért? –Még gyávának hinnének, hogy maradsz. –De én nem maradok! –csattant fel Formen. Ahogy felkapta fejét, haja a tálba libbent. Odanyúlt, hogy megtörölje, de a fájdalom belémart. –Nagyon fáj! –nyögött fel. –Csss, bátor kislány! –gagyogott a tünde. –Látod, így nem mehetsz sehová. –Semmi bajom. Begyógyul. –mondta dacosan a lány. Glorfindel a fejét ingatta. –Túl bátor vagy. Ez kockázatos. Nem félsz? –Nem félek attól, amit ismerek. Nem félek a jövőtől. –lekerült az utolsó réteg is a lány bőréről. A mély seb vörösen lüktetett a nyak vonala alatt. A szavaktól ámuló Glorfindel tekintete a kék szemekből a barna bőrre fordult. Megbűvölve nézte a gyertya fényében a mély sebet, s körülötte a lány testét borító, csatában szerzett hegeket. Ellágyult a fiatal, gyönge test megviseltsége láttán. Felnézett Formen arcára, az már-már rémülten meredt a nyílhegy nyomára. Glorfindel arrébbsimította a még nedves hajtincset, másik kezével a sebre nyomta a rongyot. Formen karja megfeszült, kicsit felszisszent, szemei lecsukódtak. S ekkor Glorfindel, a tünde lágy csókot lehelt az ajkára.
-Nem tehetd. –suttogta Formen. Dél körül ébredt, azóta már eltelt pár óra. A tünde mellette térdelt, a kezét fogta és mosolyogva nézett rá. –Ugyan miért nem? Miért ne szerethetnék egy embert? –Mert tünde vagy. Halhatatlan. S velem az elmúlás várna rád. –Nem. Nem várna. Már vár. Eldöntöttem. –a lány döbbenten nézett rá. Ilyen könnyen lemond az öröklétről? –Azt nem teheted. Nem érdemlem meg, hogy néped miattam veszítsen el. –Tévedsz. Ha valakibe egy tünde beleszeret, az megérdemli az élet minden áldozatát. –De nem… Glorfindel! Minden, mi kettőnkkel történhet, az a csata után fog történni. Lehet, hogy ott meghalunk. –Te nem. Te maradsz. –Még nem vagyok benne biztos. De ha megyek, s meghalok… akkor te halandó maradsz, elveszíted Nyugathont, mindent, mi rád vár. A semmiért. Kérlek, ezt a döntést csak a háború után hozd meg. –Jól van. De már tudom, hogyan fogok határozni.
Formen a sátor előtt állt, csapata indulásra kész, azok mögött a tündelovasok. Armin megállt előtte. –Kapitány, mi már tudjuk, merre megyünk. De te még gyenge vagy. Maradnod kellene. Te döntesz a sorsodról. Mit választasz? Észak vagy kelet? -Formen a kardmarkolatát szorongatta. Újra döntenie kell. Már harmadszor… Mikor lesz már vége? Belsőjében ott zakatolt egy hang: Ez az utolsó esélyed! Élj! Észak így is halhatatlan lesz! Maradj! Élj! Már majdnem döntött, mikor a lovasok közül előjött Glorfindel, kantáron vezetve a hófehér Asfalothot. Szőke haja csillogott, barna szemeiben lelkes tűz égett. Páncélja fénylett a lemenő nap fényében, s ahogy nézte őt, várakozón, kedvesen, szerelmesen, a lánynak elszorult a szíve. Ez a tünde az ő szereleme. Ez a halhatatlan tünde úgy szereti, hogy eldobná az öröklétet érte, a kislányért. Veszni hagyja? Nem, nem hagyhatja meghalni Glorfindelt. –Döntöttem. Én is Északra megyek. Győzni fogunk! Formen nauva ilfirin! –kiáltotta büszkén, beteg karjával az égbe tartotta a kardját, de szeme könnyes lett. A tünde-lovasok mind utána kiáltották a tündék nyelvén való mondatot, csapata ujjongott, tapsolt. De könnyein át látta Glorfindelt, ahogy az csodálkozva, kicsit aggódón, de büszkén nézi őt. Torkát zokogás szorította, megfordult, bement a sátorba és sírva mondogatta magának: -Formen nauva ilfirin! Gondolj erre, te kis buta! Glorfindel nauva ilfirin! Formen nauva ilfirin!
Armin utánament. Feldúlt arccal lépett be a nyíláson. –Miért, miért döntöttél így? Megvolt az esélyed, hogy élj! Miért így határoztál? –Miről beszélsz, Armin? Milyen esély? –Ne csináld ezt, Formen! Egész éjszaka melletted virrasztottam. Azt hiszed, nem értettem, mit motyogsz lázálmaidban? S azt hiszed, nem vettem észre, hogy valami bajod van? Már csak azt kérdezem: miért? Itt volt az esély, hogy keletre menj. Az utolsó. Tudom, mit jósolt apád! Formen, ha északra mész, meghalsz! Hát miért ezt az utat választottad? –Formen némán ült az ágya szélén. Könnyei felszáradtak. –Apám ismerte a jövőt. Tudta, hogy ezt az utat fogom választani. –Ez még nem ok arra, hogy… -Csak ez az ok arra, hogy északra menjek. Ez már akkor biztos volt, mikor Araval megszegte esküjét. Hisz a nevem is ezt jelenti. Egyszer úgyis meghalok. Hát haljak meg a hazámért. S ne… ne rántsak magammal mást is. –a lány újra sírni kezdett. Armin kétségbeesetten rogyott le mellé. –Mást? Ne sírj! Hát… megbántad, hogy így döntöttél? –a sátor elől behallatszott Glorfindel hangja, ahogy parancsokat osztogat, s Fornost szép jövőjéről énekel. Formen hallgatta egy darabig, majd megszólalt: -Most igen. De… -Még van esély! Maradj! –a lány némán megrázta fejét. –Ez a legjobb, amit tehetek. A jövő majd igazolja tettemet. –elmosolyodott, mert hallotta, hogy Glorfindel megáll az ajtó előtt. Armin egy ideig döbbenten nézte, majd felállt és kiment. Ahogy a tünde mellé ért, könnyesen, szomorúan rámosolygott.
Glorfindel letérdelt Formen mellé. –Kedves, miért nem maradsz? Veszélybe kerülsz. –Veszélybe… -suttogta Formen. -Tudom, hogy a hazád a legfontosabb neked. De mi megvédjük. S utána eljövök érted, vagy keletre, ahol a falvaknál őrködtök, s Annúminasba viszlek, vagy Völgyzugolyba, ahová csak akarod! S akkor boldog, gyönyörű életünk lesz! -De én veletek megyek. Nem hagyhatlak egyedül. –mosolygott rá a belül zokogó lány. –Félted az életem? Kicsi lány, te azt már régen elraboltad tőlem. Egy örökkévalóságot ragadtál el. –Ne mondj ilyet. Még ne gondolj a jövőre. Előttünk a csata. –Glorfindel magához szorította, megcsókolta a haját és kiment. Ekkor Formen az ágyra borult és újra keservesen sírni kezdett. –Mit veszítek el, ó apám! S mit adok, mit adok neki! Mennyi jót teszek ezzel? Talán sokat, talán semmit. Fornost? Glorfindel! Érted, csakis érted! Bocsáss meg nekem!
Másnap reggel indultak. Kétnapnyi lovaglás után meglátták távolról a feketék néhány délebbre húzódott csapatát. A Dombok északi nyúlványain túl ott vannak a többiek. Aranarthék remélhetőleg nem rohannak majd a csapdájukba. Kürtszó harsant. Szaggató, keserves hangon, tragikusan. Formen oldalra nézett. Egy közeli sziklán egy kis alak állt. Fekete páncélban, mint az angmariaké. Ahogy a lány jobban megnézte, majdnem felkiáltott a meglepetéstől és a beléhasító fájdalomtól. Egy gyerek volt. Egy szegény, ártatlan gyerek. Nyilvánvalóan félt. Ezért szólt olyan fájdalmasan az a kürt. Egy szegény kis őrszem fújta, koszos, rongyos, árva ebben a kőtengerben. Egy harcos felemelte az íját, hogy lelőhesse, de a lány odaugratott és lefelé tolta az íjat. –Nem ezért jöttünk, Merol. Csak egy gyerek. Ő is áldozat. Már úgyis riasztotta a többieket. Nem mindegy hát? –nem várhatta meg a választ, mert a sziklák mögül kis csapat fekete vágtatott feléjük. Rohamukat gyorsan leverték, de jött az újabb támadás. Ahogy rohamoztak, Formen lábát megvágta az egyik, nem nagyon, csak megkarcolta a bokája felett, mert a lova időben félreugrott. Armin nézte a lány lábán csörgedező kis vérfolyót, majd elszántan előrecsörtetett lovával. Közben jobbra-balra csapkodott a kardjával, s eszelősen motyogott maga elé. -Miattad fog meghalni! Te, te örökéletű átok! Miattad rohan a halálba! Tudja, tudja, hogy a halál vár rá, ha az északi csatában harcol! És ő harmadszor is így döntött! Csak miattad! Az utolsó esélyt vetette el! Az utolsó esélyét arra, hogy éljen. S az enyémet is. Elvetted tőlem! Elvetted az életem! De te… te élni fogsz. Érted áldozza fel magát. Neked kötelességed élni! –odaért Glorfindel mellé. A tünde épp ledöfött egy őt támadó feketét. A roham lanyhult egy kicsit. Armin megragadta Glorfindel karját, tele indulattal. De ahogy barátja őszinte, barna, még most is nyugodt szemébe nézett, szorítása engedett. –Ég veled, barátom. Sok szerencsét. Élj boldogan. Ha… ha még tudsz egy ilyen csata után. Örök életű tünde-harcos! Viszlát! –Glorfindel elmosolyodott, átölelte Armin vállát és megveregette a hátát. Armin elengedte a karját, visszanézett a közeledő Formenre, eszelősen elvigyorodott és ordítva bevágtatott a csata sűrűjébe. Sosem látták viszont.
Reggel újra kürtöket hallottak. De ezek ércesen, tisztán, diadalmasan hasították a levegőt. A Dombok tetején hosszú ezüstkígyót láttak. A Nyugati sereg! Üdvrivalgás tört ki a felkelők kis seregében, a tündék vidám dalra zendítettek. De a sziklák lábánál, a pusztában fekete hullámokban haladt előre a Boszorkányúr serege. Formen és Glorfindel lovasai egyszerre indultak meg a sötét áradat ellen. Mint megtudták, már a csata közepébe érkeztek. A síkságon folyt a küzdelem. Hirtelen lovas csapat jött a dombokat megkerülve; Earnur serege. A fornostiak győzelme közel volt. Ám egyszer csak szétvált az angmari fal; egy fekete csuklyás, magas alak lovagolt elő. A Boszorkányúr. Szörnyű pusztítást végzett. Senki sem mert harcolni vele. Senki sem mert a közelébe menni. Csak Earnur, Gondor ifjú ura. De ő sem küzdhetett meg vele. Lova, a bátor, szépséges meara megugrott és messze vágtatott vele, mikor a fekete ló rávillantotta sárga szemeit. A Boszorkányúr megvetően nevetett. Ám ekkor fehér fény közelített felé. Fehér lovon arany köpenyes, aranyhajú csillag: Glorfindel. A fekete óriás fekete csuklyája megremegett, lova fújni kezdett. A tünde kihúzta kardját. A fekete ló megfordult és beleveszett a ködbe, lovasa dühösen kiáltott a tündére, s annak összeszorult a szíve. Fekete árny szállt rá, s az egész Nyugati seregre. De ezek ellenére mindenki biztos volt benne: Arthedain szabad. Néhány angmari még kétségbeesetten támadni kezdett, de leverték őket. Glorfindel hátrafordult és végignézett a diadalmas seregen. Visszatért belé az a sötét érzés, ami a kiáltáskor kúszott a lelkére. Egy vékony, páncélos alakot látott a földön.
Ahogy Formen a kiáltást meghallotta, épp a földre nézett. Egyik katonája, barátja halott, fájdalomtól eltorzult arcát látta maga mellett. Szíve összerándult. Egy másodperc alatt felvillant előtte a vár első ostroma, apja arca, ahogyan a szörnyű jóslatot osztja meg vele, Araval, a drága Araval haldokló arca, Armin féltő szemei, a csapata, Glorfindel, s jött az érzés, hogy győztek, hogy a hazája szabad… megtántorodott. Egy angmari felévágott, s ő nem tudott elég erőset ütni. Levágta ugyan a fejét, de az ijedtségtől megállt benne a levegő. Szívverése kihagyott. Látott egy arcot, s érzett valamit mélyen, belül. Glorfindel… Fornost… Glorfindel… Fornost… Glorfindel…Glorfindel rettegve fordította maga felé a lány fejét. Élt. –Ne… nem lesz semmi baj. Elviszlek innen. Meggyógyítalak. Együtt fogunk élni… -Nem, Glorfindel. –mosolygott Formen. –Te tünde vagy. És tudod, hogy ez a sorsom. De a tiéd nem ez. Halhatatlan vagy. Nem halhatsz meg értem. De én… én meghalhatok a hazámért. –ezzel szemét észak felé fordította, utolsó erejével megsimította Glorfindel kezét és mosolyogva elaludt. –Formen nauva ilfirin. –suttogta sírással küszködve a tünde.
A lányt így temették el. A kis sereg máglyát rakott és a lányt úgy helyezték rá, ahogy meghalt; mosolygott, mikor elénekelték a búcsúdalt; mikor meggyújtották a tüzet; mikor a távolban a város lobogóját újra felvonták a tornyokra.
A lány esküje és Glorfindel utolsó szava hozzá csak részben volt igaz. Mert Fornost pár éven belül elnéptelenedett, a lakosai szétszóródtak az országban. Észak embereinek Vezérek parancsoltak, majd a dúnadánok elvesztették egymást. Vándorló, bolyongó nép, kószák lettek. S a fornosti fiatal lányt elfelejtették, hiszen a csatában - aminek fényes győzelmére örökké büszkék voltak- sokkal nagyobb emberek sokkal nagyobb tetteket hajtottak végre. Formen seregének tagjai megöregedtek, s halálukkal már csak egyvalaki maradt, aki emlékezett rá, hogy volt valaha egy lány, aki tudta, hogy meghal, ha harcba száll, s ő mégis csatába ment a hazájáért ; és azért, hogy megőrizze életét annak, kit legjobban szeretett. S ez a valaki örökre megőrizte, halhatatlanná tette Formen emlékét: ez a valaki Glorfindel volt.

Utoljára frissítve: szombat, 12 október 2013 16:28

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned