Nyomtatás

Arlith: Findra

1.fejezet
Findra

A három gyerek nevetve játszott az illatos fűben. A legkisebb, Findra még csak négy éves volt. Aranyszínű haján csillogott a nap. Csak szürke szeme hasonlított testvéreire, mindketten szinte Findra fordítottjai voltak, ébenfekete hajukkal.
Nővére, Eilo koszorút font neki pipacsból, meg valami sárga mezei virágból. Bátyjuk, Iszdra pedig épp egy jól megtermett varangyot kergetett.
Findra tapsolt, hátha ezzel elkergeti a kis felhőt, ami megpróbálta betakarni a napot.
Egyikük se hallotta a lopakodó, nehéz lépteket.
Findra felpattant, és egy tarka pillangó után iramodott. Testvérei hagyták, hagy menjen. Mi baja történhetne itthon, Ithiliában?
Findra többször is elhasalt, de az ütést mindig felfogta a lágy fű. Már egészen az erdő szélére ért.
Aztán hirtelen elkapta valaki hátulról. Felrántotta a hasánál fogva. Büdös volt. Findra még sikítani sem bírt, gyomra a lendülettől ki akart szaladni a száján. Aztán végre kiszakadt belőle egy halk sikoly. Röhögtek körülötte, ő meg repült a ronda kezek között.
- Jó kis zsákmány. – hallotta, de nem értette mit jelent.
És akkor valami csillogó fekete kivette a büdös kezek közül.
- Miért veszed el? – ordították körülötte. – Jó kis ebéd lehetne belőle.
- Nem. – válaszolta a fekete páncél. Hangja metsző volt, Findra sírt félelmében. – Ő túl szép ahhoz. Túl tökéletes. Halálában is tökéletes marad.
Nehéz vas kezek tapadtak feje két oldalára. Jéghideg volt, fájt.
Egyetlen apró mozdulat, és megakadt benne a lélegzet. Elrepült belőle kicsiny élete, ami számára még nem jelentett mást, mint az illanó napsugár, vagy az édes patak víz…
Eilo kiugrott a bokrok közül, és ordítva rohant húga felé. De akkor erős kezek ragadták meg, és száguldottak vele tova.
Mikor Iszdrával meglátták, hogy Findrát elkapták az orkok, utánuk osontak. Hála Erunak Iszdrának volt annyi esze, hogy nem rohantak az orkok közé, hanem megbújtak a fák és bokrok között, és figyeltek, hátha megmenthetik kis tündérkéjüket.
A férfi lelassította lépteit, de Eilo még mindig szorosan kapaszkodott belé. Iszdra sem eresztette el a harcos kezét. Aztán megálltak. Mélyzöld ruhás férfiak vették őket körül. Egyikük kezében ott feküdt Findra. Mintha csak aludt volna… Eilo sírva fakadt. Eleinte halkan, aztán egyre erősebben rázta a zokogás. Könnyei összemaszatolták megmentője köpenyét. Iszdra is dörzsölgette szemét, pedig ő már nyolc éves nagyfiú volt ekkor.
- Szegény kicsi. – mondta a Findrát tartó katona. – későn érkeztünk.
- Mopen gyere velem. – szólt neki az őket fogó. – Tudom kik ők, vigyük haza őket, és a kis holttestet.
A másik bólintott, a többiek pedig szétszóródtak az erdőben.
Útközben egy szót se váltottak, csak Eilo hüppögése törte meg néha a csendet. Hangtalanul mozogtak a fák között. Iszdra hamar rájött, hogy tényleg hazafelé tartanak. Aztán meglátta házukat, a kis kerttel. Anyját is, épp hajolgatva gyomlálta veteményeit. Az ebéd biztosan készen van, és csak a három gyerekre vár.
Iszdra megtörölte szemét. – Már csak kettő…
Megbotlott, nehéz volt lépést tartani cipelőjével. Majdnem orra is bukott, de visszarántották.
Anyja kiabálva szaladt eléjük. Szegény asszony, tudta, nem számíthat jóra, ha dúnadánok hozzák gyerekeit. Aztán megpillantotta Findrát, amint mozdulatlanul feküdt a fiatalabbik férfi karjában.
Benneakadt minden szó.
- Isztona – szólt neki az egyik férfi.
- Ne… - nyögte az asszony.
- Isztona, itthon van Fimbrandt?
- Ne…
- Isztona!
A nő kivette a gyereket Mopen kezéből, és összecsuklott az óriási súly alatt. Iszdra elengedte a gondviselő kezet, és odarohant hozzá. Ölelte anyját és halott kishúgát. Eilo beletemette arcát megmentője ruháiba. Úgy kapaszkodott belé, mint egy kis majom.
Ekkor lépett ki az apa az ajtón.
- Isztona, mi történt? Hagal mit kerestek ti itt?
- Megmondtam már rég, hogy tűnjetek el Ithiliából, mert veszélyes. Lásd, most ez lett a vége.
Fimbrandt úgy állt ott, mint akit leforráztak. Eilo nem értette, miről van szó.„Ki ez az ember?”
- Temesd el a lányod, barátom, aztán menjetek innen, amíg lehet. Menjetek Gondorba.
- Segíts eltemetni Hagal. – mondta Fimbrandt fásult hangon. Eilo döbbenten hallotta apját.
„Findrát eltemetni? Hát nincs neki szíve?”
Nagy nehezen kivették Findrát anyja kezéből. Megásták sírját a virágok között. Bőre most valódi márványnak látszott, nehéz saját gyermeked eltemetni.

- Nem megyünk el innen, Hagal. – Mondta valamivel később Fimbrandt az asztalnál ülve. – Most még kevésbé tehetnénk. Nem hagyhatjuk itt az otthonunk, és Findrát.
Isztona nem volt köztük, le kellett fektetni, mert őrjöngött fájdalmában.
- De kérlek, vidd el innen a gyermekeimet. – Iszdra felkapta a fejét. „Mi folyik itt?”
- Rám itt van szükség.
- Vidd őket északra, hisz te is onnan származol.
- Mit keres itt egy északi kósza? – Kottyant közbe Iszdra.
Hagal ránézett, de nem válaszolt.
Fimbrandt és Isztona idősödő pár voltak. Későn ismerték meg egymást, nem is számítottak gyermekáldásra. Déli dúnadánok voltak mind a ketten, s a númenori vér hatványozottan ütközött ki két idősebb gyermekükön. De Findra inkább látszott tündének, mint embernek.
Itt éltek Ithiliában, mióta Iszdra megszületett. Nem számítottak rá, hogy az ellenség majd megpróbálja megkaparintani ezt a földet.
És most képtelenek voltak elhagyni, mert számukra magát a boldogságot jelentette. Inkább meghaltak volna érte. Ráadásul már Findra sírját sem hagyhatják itt.
Hagal arcán a harag ráncai rohantak át. És ez ijesztővé tette egy pillanatra. Egyébként is kemények voltak vonásai, de így Eilo elpityeredett ijedtében.
- Megvannak még a lovaid, őrült? – ordított Fimbrandtra.
- Meg. – válaszolta az döbbenten.
- Iszdra, figyelj rám jól! Minél előbb indulj a húgoddal Gondorba. Át Osgiliathon, a Fehér Városba. Keresd meg Bregont a fellegvárban. Ő ott a helytartót szolgálja, de biztos megtalálod. Kérj tőle segítséget, mondd, hogy én küldtelek, és északra kell jutnod. Át Anórienen, Rohanon, ki a rohani kapun, fel a füves úton, egészen Arnorig. Menj, apád ad térképet! Megértettél? Keresd a kószákat, és hivatkozz rám. Tudom, hogy meg tudod csinálni. Ki vagyok én?
- Hagal. – suttogta Iszdra rémülten.
- Így van. Jegyezd meg jól, amit elmondtam. Nekem most mennem kell. – Hagal felpattant.
- Igen, induljunk. – szólt Mopen. És kicsörtettek a házból, hogy aztán eltűnjenek a sűrűben.

2.fejezet
Hagal

Hagal viruló szívvel ügetett az ismerős vidéken. Pedig semmi vidámságra nem volt oka. Ithilia rég elveszett már, és Osgiliathot se tudják soká tartani már. Ő időközben, otthagyva Ithiliát bejárta keletet. Folyton úgy érezte, cserbenhagyta a gondoriakat. De gyötörte a lelkiismerete a két kiskölyök miatt, így most északra lovagolt, hátha ott leli őket.
Vakon kereste a kószákat, hisz bárhol lehettek. Aztán végre, az Amon Sul alatt ráakadt néhány régi társára.
- Járt erre valaha két gyerek, Iszdra és Eilo? – kérdezte tőlük, a boldog üdvözlés után.
Elnevették magukat.
- Hát persze, de közel sem gyerekek már.
- Tudom. Húsz éve, hogy bajba sodortam őket. És nem tudtam, sikerrel ide értek e.
- Ide. Sem a fiút, sem a lányt nem kell féltened. Az északi buckák között megleled őket.
Ígyhát arra vette az irányt, és remélte, végre rátalál a két szerencsétlenre, akiket elszakított szüleiktől.

Eilo törökülésben ülve rágcsált egy almát. Iszdra pirította a nyuszikat. Isteni illatok terjengtek körülötte.
Tulajdonképpen ez vezette hozzájuk Hagalt, bár eleinte nem is remélte, hogy a „gyerekeket” találja a tűz mellett.
Halkan lopódzva közelítette meg őket, de Eilo egy pillanat alatt észrevette. Felugrott, és előrántotta kését. (Kard épp nem volt kéznél.) Iszdra is felkapta fejét húga mozdulatára, de nem hagyta abba a sütést. Még nem látták ki érkezett.
Aztán Hagal előlépett az őket körülvevő bokrok egyike mögül. Eilo eldobta a kést, és nevetve a férfi nyakába ugrott.
- Nem reméltem, hogy látunk még.
Hagal döbbenten ölelte át a lány vékony derekát „Hát ő lenne Eilo?”
- Hagal, te nem változtál semmit.
- De te igen.
- Furcsa lenne, ha megmaradtam volna hat évesnek.
Mikor Hagal végre kibontotta magát Eilo karjaiból, odament Iszdrához, aki még mindig nem függesztette fel a nyúlpecsenye készítést.
És most is csak ennyit mondott:
- Üdv Hagal! Várj egy pillanatot, mindjárt kész a nyuszi.
Hagal bólintott. Ennyire természetes volna, hogy itt van?
Eilo mosolyogva figyelte őt. Nem értette a férfi zavarát, nem tudta, hogyan oldhatná a hangulatot.
Aztán Hagal megszólalt.
- Miért a tűző napon álltatok meg sütögetni?
- Oh, - felelt Eilo – véletlenül futottunk össze, és gondoltuk megebédelünk együtt. Azután folytatjuk utunkat egymás oldalán.
- Külön utakon jártok?
- Mégsem lóghatok a komoly Iszdra nyakán…
Iszdra felnevetett.
Hosszú fekete haját össze-vissza borzolta a szél, huncut szeme egyáltalán nem mutatta komolynak.
Eilo teljesen a mása volt, csak bájos arca, szelídebb vonásai sokkal szebbé tették.
Iszdra végre abbahagyta a sütést, és letelepedtek elfogyasztani a négy nyulat. Apró, mezei nyulacskák voltak.
- Nem számítottunk vendégre – mosolygott Iszdra – De azért biztos elég lesz.
- És mi szél hozott erre? – Kérdezte Iszdra evés után Hagalt.
- Húsz évvel ezelőtt két kisgyereket dühömben, és elkeseredésemben nagy veszélybe sodortam. Muszáj volt utánuk jönnöm.
- Megmentettél minket. – szólt Eilo. – De mi történt szüleinkkel?
- Anyátok belehalt a fájdalomba, hogy elvesztette azt a kicsi lányt. Apátokat pedig ork nyíl ölte meg. Utolsó lélegzetéig védte a kis otthont. Akkor közülünk is sokan meghaltak. Ithilia elveszett.
- És te eljöttél… - mondta Iszdra.
- El, nem bírtam ott maradni. Cserbenhagytam őket.
- Dehogy, nyilván sokaknak segítettél ezután is, és ezt jól tudják Gondorban.
Hagal hálásan nézett a lányra. „Akár a saját lányom is lehetne.” Gondolta.
Kellemes csend telepedett rájuk. Végül Iszdra törte meg.
- Imladrisba tartok.Oda hív a kötelesség.De Eilo te szerintem maradj Hagallal. Biztosan vágyik bejárni Arnort.
Hagal is, és Eilo is bólintott. Aztán a lány felkelt, és elindult vízért a közelben csörgedező patakhoz. Hagal szórakozottan figyelte.
- Hagal kérlek vigyázz a húgomra! – szólt Iszdra.
De nem reagált Hagal kérdő tekintetére. Végigheveredett a száraz mezei fűben, és pillanatok alatt elnyomta az álom.
Hagal egy darabig még nézte a pataknál pakolászó Eilót, aki törölgette a késeket, és a bőrt, amin a nyuszikat kikészítették.
Aztán rajta is erőt vett a fáradtság, észre sem vette, hogy elaludt.

3.fejezet
Eilo

Iszdra éjszaka indult el, Hagalt nem ébresztették fel. Eilo gondosan őrizte álmát. Valami dalt dúdolgatott magában, ami később Hagalt élete végéig kísérte.
A férfi 3 körül felébredt. Az apró tábortűz vidáman pattogott mellette, megvilágította az éberen figyelő Eilót.
- Aludj te is! – szólt a lányhoz, aki szó nélkül lefeküdt a tűz mellé, és reggelig megállás nélkül aludt.

Másnap együtt indultak útnak a vadonba, ahogyan Iszdra is tanácsolta. Kantárszáron vezették lovukat, és csendben, vidáman beszélgettek.
Aztán szóba került Findra és a múlt, és ettől elkomorodtak mind a ketten. Gondolataikba merülve, szótlanul ballagtak. Eilo rájött, hogy hiába gondolta ő Findrát szentnek, vagy tündék eltévedt gyermekének, csak családja számára volt az. Hisz minden családnak a saját gyermeke különleges. Hagal egyszerűen egy ártatlan kisgyereknek látta, ugyanolyannak, mint ő is volt régen.
Hagal is az emlékein rágódott. Ez a lány teljesen felkavarta lelkét.
Két hétig járták a vadont hallgatagon, dúnadán módra. Hagalnak minden fájt, ami úgy maradt, mint rég volt, és minden fájt, ami megváltozott. Rájött, hogy honvágyát nem tölti ki ez a hely, neki semmi nem jelenti az otthont.
Felmentek a széltetőre, megkerülték Brít és az Öregerdőt. Átkeltek a Borbuggyanon, majd vissza az északi buckák felé.
Aztán egy nap Hagal rengeteg varjat pillantott meg, egy nem messzi hely felett köröztek.
- Crebainok? – kérdezte ijedten Eilo.
- Nem, közönséges varjak. Menjünk, nézzük meg mit találtak.
- Biztosan valami döglött állat.
- Azért nézzük csak meg.
Óvatosan haladtak a hely felé, furcsamód nem éreztek dögszagot.
- Egészen friss lehet még. – mondta Hagal.
Aztán Eilo elengedve lovát odarohant a földön fekvő valamihez.
Egy kósza volt.
- Még egyel kevesebben vagyunk. – szólt Eilo, mikor Hagal odaért mellé.
- Óvatlan volt a szerencsétlen – mondta a férfi. – átvágták a torkát. – Egészen közel hajolva hozzá vizsgálta meg a holttestet.
- El kell temetnünk. – szólt Eilo.
Hagal szomorúan bólintott. Szerencsére Eilo holmija közt akadt ásó, így felváltva tudták használni.
- Findra jut eszembe. – szólalt meg Hagal ásás közben. – Apád ugyanolyan hangon kérte, hogy segítsek őt eltemetni, ahogyan te kérted az előbb.
Eilo arcát düh felhőzte egy pillanatra, szemei megteltek könnyel.
- Miattunk halt meg a húgom. – suttogta – És aztán anyám is. Hogy lehet, hogy apám úgy kérlelt téged mint én, aki pedig csak egy idegent temetek?
- Nem te voltál a hibás. – szólt Hagal, de a kérdésre képtelen volt válaszolni.
Olyan gyönyörű volt most Eilo, olyan kívánatos, ahogy ránézett. Hagal beleszédült a gondolatba.
Mikor elkészült a gödör, belefektették az idegent. Nem jöttek rá, ki volt, annyira megcsonkították arcát a varjak. Eilót a hányinger kerülgette, de befejezte, amit elkezdett. Mint mindig. Miután betemették földdel, köveket hordtak rá, hogy a vadállatok ne kaparhassák ki.
- Tudok a közelben egy patakot. – mondta Hagal. – Gyere, az még biztos itt van.
- Hacsak ki nem száradt…
Eilo lehajtott fejjel, szomorúan baktatott a férfi után.
A patak ott volt, ahogy Hagal emlékezett rá. Csakhogy azóta kisebb folyóvá duzzadt.
Lepakoltak a lovakról, aztán mindketten a víz mellé térdeltek lemosni sáros kezüket, arcukat. Kellemesen hűs volt a víz. A lány felállt, és a távolba kémlelt. Nem láthatott semmit, látszott rajta, hogy belülre figyel.
Hagal felnézett rá, és nem bírta megállni, hogy megsimogassa a lány lábát. Eilo megborzongott, és döbbenten nézett le Hagalra. Az megfogta remegő kezeit, és magához húzta őt.
Szerelmükön könnyeket hullatott a nap, ezen az átkozott délutánon.


4.fejezet
Henneth Annun

Eilo a tábortűz fényénél aludt. Hagal Iszdrát várta, szó nélkül eltűnt három órája. Már éjfél is elmúlt, kezdett aggódni a fiúért.
Túl közel voltak Dúnföldhöz.
Neki pedig figyelnie kellett volna, de Eilo szuszogása folyton rátelepedett minden gondolatára. A tűz fénye táncot járt a lány kissé fiús, de annál bájosabb vonásain. Arcát keretbe foglalta hollófekete haja. Köpenyét egészen a nyakáig húzta, így csak sejteni lehetett vonzó alakját. Vonalait még izgatóbbá tette az éjjel.
Valahol a közelben nagyot reccsent egy ág. Hagal felkapta fejét, elkergette felzaklató gondolatait. Dühös volt önmagára, mert tudta, mindkettőjüket bajba sodorja, ha nem figyel eléggé.
Most szemét a sötétségbe fúrta és hallgatózott. Eilo nyögött egyet, és a másik oldalára fordult. Most már egyre világosabban kiszűrődött két lő nehéz, egyenletes lépéseinek zaja az éjszaka neszei közül. Hagal felállt, és a közeledő hangok irányába nézett. Két derengő szürke alakot világított meg a hold. És egyenesen felé tartottak. „Iszdrának egy lova van.” Gondolta, és megfeszítette íját.
Lassan kibontakozott a sötétből az egyik lovon ülő alak. A másikon nem volt nyereg.
Aztán (végre) Iszdra hangját hozta a szél.
- Dúnföldön át megyünk, Hagal!
Hagal megkönnyebbült, de felszisszent a fiú meggondolatlanságán. Pár percbe telt, mire odaért a tűzhöz.
- Miért ordítasz – förmedt rá Hagal.
- Mert így tartja kedvem… - villant rá Iszdra szeme. – Dúnföldön át megyünk, és rendezünk egy kis meglepetést! – Kardja markolatára csapott, és arcára olyan vad öröm ült ki, hogy barátját is teljesen fellelkesítette.
- Honnan ez a ló?
- Vettem. Kell a málhás, ha gyorsan akarunk haladni.
- Kell. A csihipuhihoz kell, biza!
- Ülj le Hagal, elmondom mi a tervem!
- Hallgatlak!

A két férfi lángoló arccal beszélte meg a másnapi támadást. Eilo izgatott hangjukra riadt fel. Először csak szemét nyitotta ki, és mozdulatlanul figyelte őket. Döbbenten konstatálta, hogy miről van szó. Csendben felült, majd egyetlen hang nélkül odalopózott melléjük. Olyan halkan lépett, ahogy a tündék járnak. Iszdra mindig is csodálta őt ezért a képességéért.
Óvatosan megérintette Hagal vállát. Az ijedtében durván a földre lökte őt, és ráförmedt:
- Mit művelsz, te lány?! … Jaj, nem haragudj, kérlek, a frászt hoztad rám! – megpróbálta felsegíteni.
- Ne érj hozzám! – üvöltött Eilo.
- Eilo… én…
- Hagyj békén!
Iszdra lehajtotta a fejét, úgy figyelte őket. Mikor megszólalt, hangja olyan mélyről jött, hogy mindketten összerezzentek.
- Mi ez a műsor? Nem érdekel, mit műveltetek, mikor távol voltam! NEM érdekel!
Eilo lehorgasztotta fejét, majd feltápászkodott.
- Annyit akartam kérni, hogy ne hagyjatok… mégcsak véletlenül se hagyjatok ki a játékból.
- Eilo… - kezdte volna Hagal, de Iszdra leintette.
- Már hogy hagyhatnánk ki? Hisz rád éppúgy szükség van, mint rám vagy Hagalra.
Eilo gúnyosan elmosolyodott.
- Eleget aludtam, most ti jöttök.
- Hajnalban kelts fel minket!
Eilo bólintott. Iszdra felkelt, és elvonult a tűz túloldalára. Meglehetősen látványosan hagyta őket egyedül.
Hagal is felállt, és megpróbálta megfogni Eilo kezét.
- Hagyj békén, Hagal! Erre semmi szükség. Se nekem, se neked. - Hagalnak betelt a pohár.
- Hát valóban! Nekem főleg nincs egy ilyen hisztis kislányra, mint te vagy Eilo. Semmi! Egyszer jó volt, és ennyi!
- Jó!
- Jó!
- Igen, jó!
Hagal elrohant, és leheveredett Iszdra közelében. Még sokáig nem bírt elaludni.
Másnap délután, Iszdra tervei szerint, megtámadtak egy gyanútlan dúnföldi hordát. A nagy kavarodásban hárman is könnyedén elbántak velük. Egy szűk ösvényen támadtak, így a dúnföldiek nem tudtak megfutamodni sem. Lekaszabolták őket mind egy szálig.
Gyors és könyörtelen támadás volt. És bravúros, mint ahogy Iszdra minden terve az volt.

A másnap már Rohanban érte őket, egy héttel később már Gondor helytartójától kértek engedélyt az Ithiliába, majd Henneth Annunba lépéshez.
A nyolcadik napon keltek át Osgiliathon.
Csendben lopóztak egészen Findra apró sírjáig. Régi házuk romokban hevert körülötte. Darabjait szanaszét hordta a szél.
Eilo zokogott Findra sírjánál, de nem Findrát, hanem saját magát siratta. És ezt tudta jól, és még jobban kétségbeesett. Lelke és teste fájdalmának sűrű epéje marta a torkát. Iszdra csak nagy nehezen tudta elrángatni onnan. Hagal is próbálta vigasztalni, bár már csak dühítette őt a lány. Dühítette, hogy még mindig kívánja.

Iszdra viszont végre teljesen önmaga lehetett. Újra érezte lángolni lelkét itt Ithiliában. Még nem érezte, hogy otthon van, inkább kalandra hívta a hely.
Nyugtalanul, nyughatatlanul követte Hagalt Henneth Annunba, a népéhez, a családjához.
Szemei izgalomtól ragyogtak, Eilo rég látta ilyennek bátyját.
Nappal érték el a vízesést, ezt a csodálatos helyet. A nap arany szikrákat szórt az ezernyi kis vízcseppen. A tó égkéken fodrozódott előttük, és minden csodálatosan sötétzöld volt körülöttük.
Csak a lombhullatókon sárgult meg egy-egy levél, az örökzöldek olajkéken csillogtak.
Eilo minden fájdalmat elfeledve, Hagal óvatosan, Iszdra lelkesen haladt a vízesés felé.
Aztán egy pillanat, és íj erdő meredt körülöttük. A semmiből fogták közre őket, ereikben megfagyott a vér. „Hát ennyi lett volna?!”
De felismerve nemességüket, elernyedtek az inak.
Végre itthon voltak. Most már tényleg itthon, Henneth Annunban.

5.fejezet
Megyébe

Két gyönyörű hónapot töltöttek Ithiliában. Eilo nem sokat érintkezett a másik kettővel. Inkább az erdőt járta a túlélő dúnadán lányokkal. Képtelen volt feldolgozni a tényt, hogy gyermeket vár. Hát ez okozta a mérhetetlen testi, és lelki kínt.
Ráadásul attól a férfitól, akit a legjobban utál. Bár nem tudta miért. Végiggondolva Hagal sosem bántotta őt. Sőt akkor egyszer soha nem érzett gyönyört okozott neki. De Hagal nem szerette őt. Csak a testét kívánta, semmi mást. És ezt ő nagyon is jól tudta…
Miért van az, hogy elég megbotlani ahhoz, hogy kitörd a nyakad?
Eilo egyre csak hervadt, és ezt mindenki látta rajta.
Azt hitték rossz neki itt, Ithiliában. Pedig egyedül a hely, az őszi táj szépsége jelentett lelkének megnyugvást.
Így esett, hogy Henneth Annun kapitánya magához hívta Iszdrát, aki időközben az egyik legjobb katonájává vált.
- Vissza kell mennetek északra! Nézz a húgodra, nem tudom, miért halódik, de itt el fog fogyni.
Iszdra belenyugvóan bólintott. Ő is látta Eilón, hogy baj van, de kapitányával ellentétben azt is tudta, miért ilyen.
Hagal is beleegyezett az indulásba. Nem akarta egyedül hagyni a testvérpárt, túlságosan megszerette Iszdrát. A legjobb barátja volt, az egyetlen ember, akiben tökéletesen megbízott azóta, hogy Mopen meghalt. Inkább elviselte Eilo látványát, és közelségét, semhogy Iszdrát elveszítse.
Úgy döntöttek, most a Ködhegységen átkelve mennek Eriadorba.
Csónak híján gyalog mentek északnak, az Anduin partján. Ha nappal haladtak, könnyen megláthatták őket, éjjel pedig az orkok voltak előnyben, így Mordor közelében bármit tettek is, veszélyben voltak. Nyugtalanul keltek, nyugtalanul nyugodtak.
És ezt a feszültséget még csak növelte az Eilo és Hagal közti kibírhatatlan viszony. És mivel Iszdra megpróbált pártatlan maradni, mindketten megorroltak rá, mondhatni elhidegült a társaság minden tekintetben.
Egyik éjjel azonban Eilo elmosolyodott álmában. Nagyon kellemes érzés volt. Biztonságot és még valami furcsát érzett. Kinyitotta szemeit, de a látványtól akkorát ugrott, hogy felborította Hagalt.
A férfi eddig mellette ült, és a hasát cirógatta. Eilo hirtelen dühében ráförmedt.
- Mit művelsz, te…
Hagal üveges szemekkel, mint aki nincs magánál, válaszolt.
- A miénk ugye?
- Tessék?!
- Életet adtam? – és újra Eilo felé nyúlt.
- Ne merj hozzám érni! – kiáltott a lány, és ellökte Hagal kezét.
Ő meg, mint egy varázsütésre, magához tért. Most már tiszta tekintettel, de iszonyatos haraggal szólt Eilóhoz.
- Egy szörnyeteg vagy, Eilo!
- Én?! Méghogy én… hát tudod mit, te tettél ilyenné!
- Ugyan, én csak felébresztettem az alvó kígyót. Legalább tudom milyen vagy valójában.
- Kígyót?! Hát tudd meg Hagal…
Egymással szemben ültek, és szikrázott köztük a levegő, mégis olyan mű volt ez az egész. De azért kiabálni kellett.
Hagal félbeszakította Eilót, elkapta a karját, és magához rántotta. Olyan hévvel csókolta meg, mint eddig soha senkit. Eilo szerelme minden tüzével simult a férfihez. Úgy szerették egymást, mintha minden elszalasztott időt be akarnának pótolni.

És akkor nyíl hasította át a levegőt. Meg sem állt Hagal szívéig. Hátulról jött a lövés, a folyó felől. Hagal azonnal, egy pisszenés nélkül rogyott össze.
Eilo sikoltozva felugrott, minden tiszta vér volt, és pillanatok alatt iszonyatos zűrzavar támadt. Férfiak taposták össze a tüzet, és orkok ordítoztak, még talán uruk- hai orkokat is látott a sötétben. Káprázott a szeme, és okádnia kellett. Mintha a szívét hányta volna bele az éjszakába.
Iszdra kiabált neki, hallotta is, de nem bírt válaszolni. Észre se vette, hogy sír. Nem értette, már nem értette, mit mond Iszdra. Behunyta a szemét, és elrohant. Csak el innen, csak legyen már vége.
Iszdra kétségbeesetten kiabált utána.
- A rohirok… ne, a rohirok…- de hangja céltalanul pattant le az éjszaka puha faláról.
Megpróbálta utolérni húgát, de az elveszett a sötétben. A rohaniak megígérték, hogy megkeresik holnap, csak most ne induljon el.
Hajnalban meg is találták Eilo nyomait, bár az őt követő orkok mindent letaposva alaposan megnehezítették Iszdra dolgát.
A rohani harcosok nem győzték csodálni nyomolvasó mesterségét. Így már elhitték, hogy kósza.
Eilo szerencsére a nedves folyóparton rohant észak felé, valószínű nem mert tőle eltávolodni a sötétben. A Nagy folyó aranyló mallorn leveleket sodort a tenger felé, de Iszdra még csak észre sem vette ezt a szépséget.
Eilo könnyű lépte el- eltűntek a trappoló orkok lábnyomai között. És Iszdra rettegett. De félelme úgy tűnt, beigazolódik. Egyre közeledtek az arany erdő felé.
Eilo ugyanúgy nem ismerte Lórient, mint ő. És őket sem ismerték a tündék. Csak az északiak, Elladan és Elrohir, a Völgyzugolyiak, és néhányan a Bakacsin erdőből, de a lórieni tündék nem. Iszdra egyre kétségbeesettebben követte a nyomokat. Észre sem vette, hogy rohan, és az éorlfiak jócskán lemaradtak mögötte. És, hogy mennyi ideje megy… már hajnal óta…
Fölemelte szemeit a földről, és az ezüst törzsek már ott magasodtak előtte. „Hát bement mégis…”
Tépelődve állt az óriási fatörzsek előtt, a nyomokat nézte.
Az orkok se követték mind… egy- kettő ugyan berohant utána, de aztán visszafordultak… igen, ott vannak a nyomaik kifelé az erdőből. És nem cipeltek semmit…
Iszdra összeszedte magát, elindult befelé az erdőbe, de ekkor erős kezek rántották vissza. Felmund, a rohaniak vezetője fordította vissza és szinte az agyába fúrta komoly, őszinte tekintetét.
- Ha oda bement, akkor vagy rég meghalt, mert a tündék éberek, vagy él, ha élnie kell. De itt már biztos nem találod! És mi túl messzire jöttünk, rég elhagytuk országunkat. Mindjárt dél. Adunk egy lovat, és menj utadra! Csak oda be ne. A nagy Úrnő senki fiát nem tűri meg odabent, hacsak nem hívták.
- El kell mennem a királyotokhoz, hogy megköszönjem és…
- Oh, nem, ne akarj a kapzsi Fengel színe elé kerülni. Menj utadra barátom! A ló az én ajándékom.
Iszdra csak állt ott még percekig, Felmund a kezébe nyomott egy kantárt, aztán elvágtattak mind.
Később nem emlékezett, mennyi ideig ácsorgott még Lórien mallornjai alatt. Eilóra gondolt – vajon látja-e viszont? „Elvesztettem, mint Findrát.” Lenyelte keserűségét, felugrott lovára - még a nevét se tudta – és Gondor felé vágtatott. „Ott mindig van tennivaló. Ott talán tudok felejteni.”

Utoljára frissítve: szombat, 12 október 2013 16:28

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned