Csillagos éjszaka volt. A Hold besütött az összehúzott függöny résein, és halvány derengése életre keltette a szobát. A sarkokban árnyékok mozdultak, a könyvekkel megrakott asztal, mint nagy, jámbor medve őrizte a sötétséget. Elrond felült az ágyban. Szíve még mindig hevesen vert az álom hatására. Olyan valóságosnak tűnt az egész: a város égett, a kikötő égett...Mélyeket lélegzett, próbált megnyugodni. Körötte minden békés és csendes volt. Elrond, amikor még kicsi volt, félt éjjelente. Nem a sötéttől tartott, hanem attól, hogy reggelre magára marad. Eltűnik Elros, Maglor és Maedhros is, ahogyan egykor eltűnt apa, majd anya is. Ezért, ha felébredt éjszaka, mindig felkelt, és megnézte megvannak-e még. Csendben állt az ágyuk mellett és hallgatta egyenletes lélegzésüket.
Mindez azonban régen volt. Elrond már nem félt ilyesmitől, vagy legalábbis szerette azt képzelni, hogy nem fél. Ült a sötétben, és nagyon egyedül érezte magát. Elros ugyan ott feküdt a szomszédos ágyon, de mélyen aludt, és az alvók távoliak. Megpróbálta felébreszteni, de csupán annyit sikerült elérnie, hogy testvére morogva fejére húzta takaróját, és a másik oldalára fordulva aludt tovább. Elrond kiment a szobából. Szüksége volt arra, hogy valakihez szólhasson. Remélte, Maglort még ébren találja. Nem tévedett, a tünde szobájából halvány fény szűrődött ki.

Maglor nem tudott elaludni. Nyugtalan volt, bátyja miatt aggódott. Maedhros napok óta ugyanazt a ruhát viselte, nem evett, és nem aludt, mint valami kísértet járt-kelt a házban, szemeiben Thangorodrim sötétje fénylett. Az ikrek nem mertek szólni hozzá. Maglor az asztalán égő gyertya imbolygó lángját figyelte, miközben szórakozottan pengette hárfáját. Nem tudta, mit kellene tennie. Érezte, valami nagyon aggasztja fivérét, de Maedhrosszal beszélni erről reménytelennek tűnt. Hiába kérdezte, csak egy vállrándítás volt a válasz, és az, hogy túl sokat aggodalmaskodik. Maglor hirtelen felkapta a fejét, valaki kopogott az ajtón.
-Szabad!-mondta, és megkönnyebbülten sóhajtott.
Úgy hitte, Maedhros végre észretért-hajlandó legalább egy keveset aludni-és most azért jött, hogy segítségét kérje csizmáit lehúzni, ruhája különféle csatjait, zsinórjait kioldani. Alaposan meglepődött, amikor az ajtóban bátyja helyett egy mezítlábas, hálóinges kamasz alakja jelent meg.
-Elrond?-kérdezte Maglor, mert az ikrek olyan egyformák voltak, hogy néha bizony nem tudta megkülönböztetni őket.
-Igen, én vagyok. Bejöhetek?
-Persze, de miért nem alszol? Valami baj van?
-Maglor, mindent el kell mondanod, úgy ahogyan történt!- kérte Elrond, és behúzta maga mögött az ajtót.
-Már számtalanszor elmeséltem!- sóhajtott fáradtan Maglor- Apám, Feanor volt, aki a három szilmarilt megalkotta, azokat az ékköveket, amelyek...
-Ne, ne azt, amit először azon az esős napon mondtál az esküről! Ne is a választásunkról beszélj!
-Hát akkor miről? Luthien és Beren?-kérdezte Maglor és elmosolyodott.
Ez volt Elrond egyik kedvenc története. Maglor igazán szép dalt tudott róluk.
-Ne!...Elwingről...anyáról beszélj! Mostanában álmodok róla. A ruhája fehér és lobog a szélben, mint egy madár...a nyakában nagy fényesség...a szilmaril. A város ég, a kikötő ég...Mi történt? Tudnom kell!
A hárfa hangosan koppant az asztalon.
-Rendben.-bólintott Maglor. Az arca nyugodtnak és higgadtnak tűnt, de a szeme másról árulkodott-A történet elejét most hagyjuk, azt már sokszor elmondtam! Onnan kezdem, amikor Doriath lerohanása után nyomát vesztettük apánk szilmariljának. Sokáig nem tudtunk róla semmit, aztán hírül vettük, hogy Elwinggel együtt kimenekítették a vérengzésből. Levelet küldtünk a Sirion torkolatához, hogy visszakapjuk jogos örökségünket, amelyért apám, és addigra már három öcsém életét adta. Sok vér folyt, nem akartunk újabb háborút. Bíztunk benne, hogy békésen rendezhetjük a dolgot. Azonban Earendil és Elwing sem kívánt megválni attól, amelyben otthonuk jólétének forrását látták, és amelyért oly sokat szenvedett Luthien és Beren. Ismét harcra készültünk...A város, ott a Sirion torkolatánál...nem vagyok egészen biztos benne, de azt gondolom, ott születtetek. Szép és virágzó hely volt...de aznap égett a kikötő, égett a város is. Úgy hiszem, ez lehetett, amit álmodban láttál...pedig reméltem, elfelejtették azt a borzalmat...Ismét ártatlanok haltak meg...Doriath és Gondolin menekültjei...Az esztelen pusztítást látva embereink közül sokan ellenünk fordultak, és a város védelmére keltek. Az ő kezüktől esett el Amrod, és Amras, a két legfiatalabb fivérem. Ikrek voltak, mint ti. Azt hiszem, kedveltétek volna őket...A harcok addigra kezdtek elcsitulni. Mire rájuk találtam, egyikőjük már halott volt...talán Amras...nem tudom. Ismét olyan egyformák voltak, akár gyerekként.-Maglor hangja akadozott, mintha minden egyes szó sebet ejtene rajta- Maedhros a karjai között tartotta a másikukat, mint amikor még kicsik voltak... Ekkor valami fényt láttam. Tudtam, csak a szilmaril lehet az, emlékeztem a ragyogására. Szokatlan düh szállt meg. Futni kezdtem az irányába, vissza akartam szerezni mindenáron, hogy örökre befejeződjön ez a rémálom. Nem tévedtem: Elwing volt a kővel. A ruhája fehér, a haja kibontva...A testőrei halottak, nem volt mellette senki. Az egyik torony legtetejére futott, ahonnan már nem volt hová menekülnie. A toronyszoba ablaka a tengerre nyílt...
Elrondnak hirtelen réges-régi kép jelent meg szemei előtt: egy nyitott ablak, amelyből a tengerre látni. A megfoghatatlanul kék víz alig hullámzik. Valaki-talán Elwing- a karjaiban tartja Elrost és őt. Egy gyönyörű fehér hajónak integetnek, amely lassan eltűnik a nyugati égbolt horizontján. Vitorlája, akár az ezüstös Hold...
-Elwing ott a toronyszobában, látva, nincs hová menekülnie, szembefordult velem. Tisztán emlékszem a dühre és a félelemre a tekintetében...-folytatta Maglor. Máskor tiszta, csengő hangja most fakó volt.-Eldobtam a kardomat. Kértem, adja át a szilmarilt, és akkor vége lesz ennek az egésznek, békében élhetnek. Ő kacagni kezdett. Azt mondta az ékszer az ő ellopott gyermekkora, az elpusztított családja...soha nem lesz a miénk. Gyilkosnak nevezett, és megátkozott, a ruhája lobogott a huzatban. Ekkor ért oda Maedhros. Hirtelen, mielőtt bármit is tehettünk volna, Elwing kivetette magát az ablakon. Hosszú haja, mint valami fekete árnyék a tenger vizében...elsüllyedt, de a szilmaril fénye még sokáig visszatükröződött a mélyből...Ulmo megszánta, és felhozta testét a vízből. Elwing madárrá változott, fehér tollú, nagy madárrá. Elrepült nyakában a szilmarillal. Rátalált Earendilre, igen, bizonyosan rátalált, de azt, hogyan került fel apám ékköve az égre, magam sem igazán tudom, csak sejtem...Maedhros elment, hogy intézkedjen maradék embereink visszavonulásáról, és a halottakról. Nem szerettem volna az útjába kerülni, még soha nem láttam ilyennek a tekintetét. Győztünk, de micsoda győzelem volt...Én ültem a toronyszobában, dühöngtem és sírtam...Nem tudom mennyi idő telt el így, mire összeszedtem magam, és elindultam lefelé a toronyból. Azt hittem képzelődök, hogy gyermeksírást hallok, hiszen nem volt köröttem más, csak halottak. Aztán a lépcső aljában, a sarokba bújva két kicsi fiút találtam. Az anyjukat hívták. Nem tudtam, kik lehetnek, de nem akartam otthagyni őket. Nem történhetett meg ugyanaz, ami Doriathban Elwing két fivérével. Celegorm szolgái bosszúból a halálért-vagy legalábbis szeretném azt hinni, hogy nem az ő parancsára- kivitték a gyermekeket az erdőbe. Maedhros, mint valami eszelős hosszú napokig kutatott a két fiúcska után, még akkor is, amikor már régen nem volt remény...de én rátok találtam...a többit pedig már tudod.-fejezte be Maglor, és most nézett először Elrondra, aki minden ízében remegve ült a szemközti széken.
Maglor felkelt, hogy ráterítse a köpenyét, Elrond azonban ellökte magától.
-Hazudtál!!! Egészen eddig hazudtál, hogy anyának és apának el kellett mennie...hajóra szállni...!!!-a máskor szelíd Elrond most dühtől elfúló hangon kiabált- A többi, amit mondtál, az is hazugság?!
-Az eskü, az Örök Sötétség...a választásotok, ez mind igaz.-válaszolta Maglor, aki még mindig ott állt Elrond mellett kezében a köpennyel.
-Elrosszal egyre csak vártuk, hogy majd hazatérnek...de nem fognak soha!! Ti üldöztétek el őket!!! Hazug...tönkretettetek mindent!!!-kiabált Elrond magából kikelve, majd kiszaladt a szobából, és nagy zajjal becsapta maga mögött az ajtót. Maglor összerezzent a hangra.

Elrond a folyosón Maedhrosba ütközött.
-Bármit is gondolsz most magadban, azt tudnod kell, az öcsém nem hazug!- ragadta meg durván Elrond ruháját. A fiú érezte, ha akarná, Maedhros könnyedén a levegőbe emelhetné, pedig már majdnem olyan magas volt, mint Maglor. -Ne gyűlöld őt! Megmentett benneteket, nem hagyott magatokra, habár tudta, eljön ez a nap, amikor megismeritek a teljes igazságot, és talán ellenünk fordultok...Jobb, mint én...megóvott tőlem is. Ki tudja, mire ragadtattam volna magamat akkor, azon a napon, öcséim elvesztése felett érzett elkeseredett és esztelen dühömben...-Maedhros hirtelen elhallgatott. Érezte, ahogyan Elrondot rázza a hangtalan zokogás. A szorítás enyhült, Maedhros elengedte őt-...de most menj! Ha tudsz, próbálj egy keveset pihenni, messze még a hajnal. -folytatta szelídebb hangon- Holnap talán beszélünk arról a napról, de kérlek, Maglort ne gyötörd...

-Hol voltál?-kérdezte Elros a szobába lépő Elrondot.
Elrond nem felelt, csak sírva az ágyára vetette magát.
-Rosszat álmodtál, igaz?-érintette meg a vállát Elros- Anya ruhája fehér volt, és sírt. Idegen katonák jöttek...égett a város és a kikötő...Én is álmodtam erről.
Elrond felemelte a fejét a párnából.
-Tudod, mi történt?
Elros bólintott: -Maedhros elmondott mindent.
-Ezért voltál olyan furcsa és dühös!
-Furcsa és dühös?...Igen, azt hiszem, tényleg az voltam.
-Szóval te már tudod egy ideje...miért nem mondtad el?-kérdezte Elrond szemrehányóan, miközben hálóinge ujjával törölgette könnyeit.
-Maedhros kért rá. Amíg nem muszáj, nem akart ezzel felzaklatni. Azt hiszem igaza volt. Túl érzékeny vagy, nagyon a szívedre veszel dolgokat. Mesélte, hogy régebben éjjelente felkeltél, és megnézted, mindenki megvan-e. Igaz ez?
-Igen. Féltem, hogy eltűntök, és egyedül maradok...de nem gondoltam, hogy Maedhros tud erről...de mit számít ez...Gyűlölnöm kellene őket...Maedhrost és Maglort is.
Elros nem szólt, csak átölelte testvérét. Összebújva aludtak el, mint régen, amikor még kicsik voltak.

Elrond bármennyire is remélte, másnapra nem lett vége a világnak, sőt gyönyörű, napsütéses reggelre ébredt. Hosszan figyelte a függöny résein át beszűrődő fénnyalábban táncoló porszemeket. Elros is ébredezett. Fel kellett kelni, megetetni a lovaikat, elvégezni a szokásos reggeli feladataikat, mert az élet nem állt meg. Miután mindent befejeztek, nem mentek vissza a házba, nem akartak senkivel sem találkozni. A kertben sétálva végül megállapodtak a ház mögötti öreg tölgyre erősített hintánál. Régi, kedves játékuk volt ez a hinta, bár egy ideje elfeledkeztek róla, csupán a kósza szél lendítette magasba.
-Össze vagyok zavarodva. Feldúlták az otthonunkat, anya a tengerbe menekült előlük. Ártatlanok haltak meg a kezeik által, de nekik köszönhetjük, hogy élünk. -mondta Elrond Elrosnak a hintán ülve, miközben a port rúgta cipője orrával.
-Maedhros és Maglor nem gonosz. Szeretném azt hinni, hogy nem azok! Ők a családunk, az egyetlen család, amit ismerünk.-válaszolta Elros- Elros vagyok, Tengerész Earendil fia. Maglor így tanította, de számomra nincs igazi jelentése. Azt a szót mondom apa, de nem érzek semmit. Earendil idegen számomra, csak egy történet, egy csillag az égen. És anya...fontosabb volt neki az az ékszer...
-A gyűrű...nem véletlenül vesztetted el, igaz?-kérdezte hirtelen Elrond.
Elros bólintott.
A két gyűrűt kicsi gyerekként kapták Maedhrostól.
-Úgy hiszem, elég idősek vagytok az ékszerviseléshez, nem fogjátok elveszíteni.-mondta, és szétnyitotta az ujjait. Tenyerén két egyforma gyűrű hevert, csupán a beléjük foglalt kő színe volt eltérő. Egyszerű, mégis tökéletes munkák voltak. Elrond és Elros az ujjaikra próbálták őket, és ámulva figyelték a köveken megtörő fényt.
-Amrodé és Amrasé volt. Tudom, nem bánnák, hogy most egy másik ikerpár viseli őket.-szólalt meg Maglor eltűnődve, mintha csak önmagának mondaná- Amikor szűk lett az ujjukra a gyűrű, láncon viselték a nyakukban. Mindig hordták...
-Kivéve csatákban. Mert nekik volt annyi eszük, hogy tudják harctérre nem való az ékszer.-tette hozzá Maedhros, és arra a vörös köves pecsétgyűrűre gondolt, amit egykor apja, majd az ő ujján csillantott meg a fény, mintha lángolna. Morgoth Maedhros szeme láttára taposta szét az ékszert...
-Úgy éreztem, nem helyénvaló, hogy viseljem azok után, amit az otthonunkkal tettek-jegyezte meg Elros elgondolkodva- Az eszem azt mondja, gyűlölnöm kell őket, de nem megy...
-Én is éppen ezt érzem. Szeretet és gyűlölet...-mondta Elrond, és a nyakában vékony láncon függő gyűrűt babrálta.

Maedhros az egyik ablakból figyelte őket. Arra a sok évvel ezelőtti napra gondolt... Állt a mélyülő sírgödör szélén, keze ökölbe szorult, körmei mélyen a tenyerébe vágtak. Mintha hihetetlen régen történt volna, hogy a lobogókat kibontották, a kürtök felharsantak, és ő parancsot adott a támadásra. Akkor dühös, és eltökélt volt, most azonban fáradtnak és kifosztottnak érezte magát. A szeme égett, de nem tudott sírni. A két test ott volt letakarva, egymás mellett. Egyformák életükben, és halálukban. A szemük csukva, mint az alvó embereknek...a halál olyan emberivé tette őket. A nedves föld nehéz illata betöltött mindent. A háttérben égett a kikötőváros, mint egykor a fehér hajók. Maedhros arra gondolt, körötte láng emészt el mindent, talán egyszer őt magát is.
A távolban hirtelen egy alakot vett észre. Maglor volt az, és nem egyedül jött, két fiúcskát vezetett kézen fogva. Látva a két testet megtorpant, nem jött közelebb. Maedhros hozzásietett.
-Hol találtad ezeket a gyerekeket?-kérdezte.
Maglor nem felelt, a sír felé nézett.
-Hol?!-ismételte meg dühösen a kérdést Maedhros, és a két kicsi szívfájdítóan egyforma arcát fürkészte- Mi a nevetek gyerekek?! A szüleitek hol vannak?!
A kisfiúk ijedten húzódtak Maglor háta mögé. Onnan figyelték Maedhros véres ruháját, csonka jobb karját.
-Maedhros hagyd, megijeszted őket!-szólt Maglor halkan, és továbbra sem vette le a tekintetét a két letakart testről.
-Megijesztem?! Igen, lehet, hogy egy szörnyeteg vagyok, de te sem vagy más! Nézz magadra, nézz körül, mit tettünk...-mondta Maedhros rekedten, és kényszeredetten kacagott. Keze kardja markolatán pihent.- Tudod te egyáltalán, kik ők? Elwing fiai, úgy bizony, Earendil, és Elwing gyermekei...
Aztán Maedhros valami olyat mondott, amit később mindig bánt, ahányszor eszébe jutott. Kirántotta kardját. A két gyerek Maglorba kapaszkodott, és a tünde érezte, ahogy a félelemtől hevesebben ver a szívük.
-Testvér, térj észre!!!-kiáltott rá Maglor.
-Nem érted? Soha nem lesz vége, ha most nem cselekszem! Meg kell tenni, megbosszulni Amrodot és Amrast, a szilmaril...-mondta Maedhros, és maga sem tudta miért, de habozott, pedig olyan egyszerűnek tűnt az egész. A kezében remegett a kard.
- Elég volt! Ők nem tehetnek semmiről! Nem náluk volt a szilmaril, nem ők ölték meg az öcséinket. Csupán gyerekek!
Maglor megragadta testvére kezét. A kard a lábuk elé hullott. Egyikük sem nyúlt érte.

A két kicsi fiú, akikre Maglor rátalált, azóta eltűnt. Már nem tarka gyermekruhákat viseltek, Maglor ruháiból alakítottak át számukra néhányat. Szinte felnőtteknek látszottak.
-Észre sem vettem, mikor nőttek így meg.-fordult Maedhros a szobába lépő testvére felé- Már nem kisgyermekek, de még nem felnőttek...Gyorsan elmúlt az idő!
-Igen, túl gyorsan. Hiányzik, hogy nem riadnak meg az éjszakai viharoktól, hogy nem kell utánuk mászni a fára, mert túl magasra kapaszkodtak, és nem tudnak lejönni.
-Ne is említsd!-rázta meg a fejét Maedhros- Jól tudod, hogy annakidején azt gondoltam, nagyobb hibát nem is követhetnél el, mint hogy magadhoz veszed őket. Hat testvér...játszottam veletek, vigyáztam rátok. Mégis úgy hittem képtelen lennék még egyszer gyermeknevetést hallani magam körül, üresnek éreztem a szívem. Nem akartam szeretni őket. Féltem, mert az eskü...vagy talán már nem is eskü, átok...Örülök, hogy akkor olyan makacs voltál!
-Tegnap éjjel mindent elbeszéltem Elrondnak arról a napról.-mondta Maglor nagy sóhajjal- Tudtam, hogy egyszer eljön ez az idő, de reméltem, soká lesz még...Gondolom, Elrond mostanra Elrosnak is elmondta.
-Elros már tudta.-szólalt meg Maedhros- Egyik éjjel Elwingről álmodott és az égő városról...Mindent elmeséltem neki, mindent, amit tettünk.
-Mindent...szóval ezért volt olyan különös! Én meg azt hittem, a kamaszkor. Miért nem szóltál nekem? -kérdezte Maglor szemrehányóan.
-Nem akartalak felizgatni vele, aggódtam érted.
-Én inkább érted aggódóm. Mi van veled Maedhros?-nézett a testvérére könyörgőn Maglor.
-Valami történni fog. Változások vannak készülőben, érzem.
-Megint a karod fáj? Front várható, igaz?-kérdezte Maglor együtt érzően.
Maedhros legyintett.
-Ennek semmi köze az időjáráshoz! A világban nagy változások lesznek. Nem tudom megmagyarázni, de érzem...
Maglor aggodalmát szemmelláthatóan nem oszlatta el a válasz. Ezt Maedhros is észrevette.
-Azt hiszem, ma éjjel megpróbálok egy keveset aludni, csak ne aggodalmaskodj! Meglásd, minden rendben lesz!-mondta. Hangja megnyugtatóan csengett, de tekintete továbbra is komor és sötét volt.
-Úgy vélem, itt az ideje odaadni nekik, amit a Sirion kikötővárosából megmenekítettünk számukra. -jegyezte meg Maglor eltűnődve- Igen, azt hiszem valóban itt az ideje. Csak azt remélem, nem gyűlöltek meg minket örök időkre.
-Rá fognak jönni, a dolgok nem csak jók és rosszak. Sokszor valahol a kettő között vannak. Nehéz lecke, de nekik is meg kell tanulniuk.

Elrond és Elros tétován álltak a könyvtárszoba ajtajában. Maglor az asztalnál várta őket. Az ikrek rögtön felfigyeltek az előtte lévő nagyobbacska ládikára.
-Miért hívtál?-kérdezte Elros.
-Gyertek csak be, beszélnünk kell.-mondta Maglor.
Maedhros az egyik félhomályos sarokba húzódva figyelt. Az ikrek szerették volna, ha kimegy a szobából, éberen villogó, komor tekintete megrémisztette őket.
-Talán hibáztunk, hogy Maedhrosszal nem mondtunk el mindent már jóval korábban. Talán nem. Én úgy hiszem jobb, hogy nem zavartunk össze benneteket. Ha most nem is, egyszer talán majd meg tudtok bocsátani.-szólalt meg Maglor habozva.
-Miért hagytatok életben minket?-kérdezte Elrond. Egészen halkan beszélt, de a nagy csöndben tisztán lehetett érteni minden szavát.-Szánalomból az ellenség gyermekei iránt? Mert ikrek vagyunk, mint Ők voltak? Vezeklésül, mert az a két fiú az erdőben...
-Honnan tudsz róluk?!-vágott a szavába indulatosan Maedhros- Elurédról és Elurinról nem szoktunk beszélni. Róluk nem szól egyetlen történet sem.
Maglor zavartan hallgatott. Maedhros dühösen végigmérte őt, majd az ablak felé fordult, mintha a kinti táj kötné le minden figyelmét.
-Tényleg, miért hagytatok életben?-kérdezte Elros is- Miért tartottatok meg? Bizonyára lett volna más, aki felneveljen.
Maglor hirtelen maga előtt látta a toronyba vezető csigalépcső aljában azt a két félelemtől tágranyílt szemű kisfiút. Miért ragaszkodott hozzá, hogy megtartsák? Mert megsajnálta őket, mert szeretetre vágyott, mert ikrek voltak, mint azok ketten, akiknek vadászkürtje többé nem veri fel az erdő csöndjét.
-Nem tudom. Magam is gondolkodtam már ezen, de nincs rá válasz...-mondta nagy sokára.
-Mit tettetek volna, ha akkor nálunk van a szilmaril?-kérdezte váratlanul Elrond, bár nem volt biztos benne, hogy hallani kívánja a választ.
Maglor nem felelt, lehajtotta a fejét. A szája hangtalan mozgott. Az esküt ismételte magában, és émelygett a gondolattól. A csönd lassan tapinthatóvá sűrűsödött.
-Mi van a ládában?-szólalt meg Elros, aki már nem bírta tovább türtőztetni kíváncsiságát.
-Ezek itt a Sirion kikötővárosából származnak. Megőriztük, mert tudtuk, egyszer eljön ez a nap.-mondta Maglor, és fellélegzett, mint, aki most merült fel a vízből.
Nem sok holmi volt benne: néhány dohszagú könyv, megsárgult családfák, amelyek pergamenjén rég kifakult a tinta...Maglor egyenként kirakott mindent az asztalra. Két ingecskénél hosszan elidőzött: ezeket viselte Elrond és Elros, amikor rájuk talált. Az ikrek megérintették a rajtuk látható finom hímzést. Arra a sötét hajú asszonyra gondoltak, aki egykor oly nagy szeretettel készítette.
-Nem térnek vissza soha.-sóhajtott Elros, és próbálta visszafojtani könnyeit. Nem akarta, hogy bárki sírni lássa.- Elronddal egészen addig, amíg az a csillag meg nem jelent az égen, azt képzeltük, eltévedtek a tengeren, azért nem jöttek még...
Maedhros is az asztalhoz lépett. Gyors pillantással végigmérte az ott heverő tárgyakat, majd felemelt egy kis ékszerdobozt, amiben egy gyűrű volt.
-Sietve összeszedett holmik ezek, amiket valaki menteni próbált a pusztulástól. Nagyrészük igazából semmit sem ér, de ez a gyűrű igen értékes. Persze nem mint ékszer, bár meg kell hagyni, tisztességes ötvösmunka, gyakorlott mesterre vall.-mondta, miközben szakértő szemmel ujjai között forgatta a zöldköves gyűrűt-Az jutott eszembe Maglor, ha te találsz rá az emberekre, akkor azok még mindig ugyanott ülnének, és szájtátva hallgatnának téged. Te, pedig még ennyi idő alatt sem fogytál volna ki a dalokból...Finrod...neki sikerült megváltani az esküjét.-sóhajtott és az arca egy pillanatra még jobban elkomorult- Amúgy furcsállom, hogy Earendil nem vitte magával ezt a gyűrűt, amikor elhajózott.
Elros az ujjára próbálta az ékszert, de az majdnem lecsúszott róla.
-Úgy tűnik, egy keveset még nőnötök kell, hogy viselhessétek.-jegyezte meg Maglor.
-Ugye lehet nálam?-kérdezte Elrond.
-Nem! Majd én vigyázok rá, úgyis én vagyok az idősebb.-jelentette ki Elros és kikapta testvére kezéből az ékszert.
-Nem is igaz! Nem tudni, melyikünk az elsőszülött.
-Ez pedig azt jelenti, hogy akár én is lehetek az. Maglor ugye vigyázhatok én a gyűrűre? Elég idős vagyok. Nem fogom elveszíteni.
-Elég! A gyűrűre továbbra is én vigyázok, amíg elég nagyok nem lesztek ahhoz is, hogy megtanuljatok megosztozni a dolgokon. Egy szót se, ebből nem nyitok vitát!
Elrond és Elros kelletlenül visszarakta az ékszert a dobozába.
-Régen a Feanorról szóló történetek lenyűgöztek. Szerettem hallani a tudásáról, az ügyességéről, a különleges játékokról, amiket nektek készített.-mondta Elrond Maglornak, miközben egyre az asztalra kitett dolgokat nézte- De azóta a nap óta, amikor először beszéltél az esküről...azóta nem szerettem hallani róla. Akkor rájöttem, sok történetnek megvan a sötétebb oldala. Mégsem gondoltam volna, hogy...szóval hogy a mi történetünknek is van egy sötétebb oldala...

Nyugodt napok következtek, lassan helyreállt az élet megszokott rendje. Elrond is megbékélt. Már nem érzett dühöt, csak szomorúságot. Igyekeztek úgy folytatni az életüket, ahogyan annak előtte, habár érezték, valami közéjük állt, és a dolgok örökre megváltoztak. Mintha egy szakadék két oldalán álltak volna, ahonnan ugyan jól látták és hallották egymást, de nem volt híd, amely összekösse a két partot.

Egy reggel Maedhrosnak nyoma veszett. Szobája üres volt, az ágya vetetlen. Kardján és lován kívül nem vitt magával semmi mást. Az udvarházból senki nem látta elmenni, még Maglor sem tudta hová lett. Máskor is előfordult már, hogy Maedhros ellovagolt híreket megtudni, a környező vidékekre tévedt orkokra vadászni. Azonban soha nem ment egyedül, a ház népéből, utolsó hűséges embereik közül néhányan mindig vele tartottak. Néha Maglor is elkísérte, bár ennek Maedhros határozottan nem örült.
-Neked két gyereket kell felnevelned. Nem szeretném, ha bármi bajod esne. Rád szükség van.-szokta mondani.
Maedhros hosszú idő múltán került csak elő. Alig lehetett ráismerni: haja csapzott volt, ruhája véres és megtépázott. A fáradtságtól majdnem leszédült lováról. Maglor a szobájába támogatta őt, mint egy kicsi gyereket megmosdatta, ágyba fektette. Maedhros úgy tűnt, nincs eszméleténél, mégis, amikor Maglor megigazította feje alatt a párnát, váratlanul megfogta a kezét.
Mesélj!-kérte-Mesélj, hogy nincs Morgoth a sötét trónján, nincsenek csaták, nincs szilmaril, nincs eskü...-motyogta, majd ismét elájult.
Napokig lázasan hánykolódott. Maglor hűségesen virrasztott mellette.

Elrond és Elros a könyvtárszobában időzött. Délelőtt volt. Ilyenkor a tanulmányaikkal szoktak foglalkozni, de mióta Maedhros hazajött Maglor erről úgy tűnt, teljesen elfeledkezett. Elrond az egyik polc előtt állva a könyvek között válogatott.
-Ugyan Elrond! Legalább most, amikor nem muszáj, hagyd azokat a könyveket!-szólt rá Elros szemrehányóan- Olyan szép kint az idő! Mintha még mindig nyár volna. Használjuk ki, és lovagoljunk egyet!
-Jó ötlet!
-Akkor gyerünk!...de azért szóljunk Maglornak. Nem örülnék, ha megint akkora felfordulás lenne, mint egyszer régen.
-Annak én sem...
Maglort nem találták a szobájában.
-Én mondtam, hogy rögtön Maedhrosnál keressük!-jegyezte meg Elrond fontoskodva.
-Jó, jó!-legyintett Elros türelmetlenül- Tegnap este azt mondta Maedhros végre magához tért. Gondoltam, ebben az esetben nem ül egyfolytában az ágya mellett.
Maedhros szobájából hangok szűrődtek ki: Magloré és bátyjáé. Azt, hogy mit beszélnek, nem lehetett érteni, de a hangsúlyból következtetve valamin vitatkoztak. Elros halkan kopogott.
-Szabad!-hallatszott bentről.
Az ikrek benyitottak. Maedhros párnákkal feltámasztva ült az ágyban. Sápadt volt és nagyon fáradtnak látszott, de az ikrek örömmel vették észre, hogy tekintetéből eltűnt a sötét árnyék. Maglor az ágy mellett ült egy széken.
-Elros, Elrond, jó újra látni titeket! A legjobbkor jöttetek, éppen beszélni kívántam veletek!-mondta Maedhros mosolyogva.
-Maedhros mi történt, miért tűntél el?-kérdezte Elros.
-Morgoth szolgái hamarosan mind legyőzetnek...Angband leomlik, és akkor eldől az ő sorsa is.-szólalt meg Maedhros némi hallgatás után, és szokott mozdulatával a jobb csuklója köré kulcsolta kezét.
-Az eskü...akkor vége?-tette fel a kérdést Elrond és Elros egyszerre.
Maedhros tekintete megváltozott, mint amikor hirtelen bezárul egy ajtó. Nem lehetett kiolvasni belőle semmit.
Maglor, aki szokatlanul csendes és komor volt, felsóhajtott: -Nem, még nem.-mondta és futó pillantást vetett a falra kifüggesztett lobogóra.
-Ezt most hagyjuk!-szólt közbe Maedhros- Beszéljünk inkább arról, ami pillanatnyilag jobban érint titeket. Találkoztam Gil-galaddal, levelet küldött nektek. Ott van az asztalon.
Elrond és Elros hosszan nézték a díszes pecsétet a pergamenen.
-Gil-galad nekem elmondta mi áll benne, és már Maglor is tudja. Úgyhogy gyerünk, nyissátok ki! Vagy ti nem is vagytok kíváncsiak, mit írt nektek a nagykirály?-kérdezte Maedhros tréfálkozva, de jókedve nem tűnt őszintének.
Elros feltörte a pecsétet, és Elronddal a levél fölé hajoltak.
-Meghívott magához vendégségbe!-kiáltott fel Elrond meglepetten.
-Bizony. Remélem, nem haragszotok, de én elfogadtam a nevetekben. Úgy hiszem, néhány nap múlva elég erős leszek, hogy útra keljünk. Mert Maglorral, ameddig csak lehet, elkísérünk benneteket.
-Most, amikor már benne járunk az őszben? Hiszen jön majd a tél! Miért nem várunk tavaszig?-csodálkozott Elros.
-Maglorral azt beszéltük, és Gil-galad is úgy gondolta, hogy hosszabb ideig maradnátok.
-Örökre?-kérdezte Elros félve.
-Nem, dehogy! Csak az ősz és a tél. Aztán tavasszal, amikor ismét járhatóvá válnak az utak, hazajöttök. Ugye?-nézett Maglor a fivérére.
Maedhros arca elkomorult, de nem felelt. Úgy tett, mint aki nem is hallotta a kérdést.
-Köszönöm, hogy nélkülünk döntöttetek!-kiáltotta Elros, és dühösen becsapta maga mögött az ajtót.
Elrond utána szaladt.

-Tudtam, hogy itt talállak Elrond.-lépett Maglor a könyvtárba.
-Elros bezárkózott a szobánkba és nem enged be. Gondolom sír.-mondta Elrond, és felemelte a tekintetét az asztalra terített térképről- Maglor, muszáj elmennünk? Olyan messze van! Mi valahol itt élünk, Gil-galad pedig itt...Csak nem féltek, hogy bosszút állunk a kikötővárosért?-kérdezte-Ugye nem gondolod, hogy...-kezdte, de a mondat végét már kimondani sem merte.
-Tudom, hogy soha nem tennétek ilyet, és ezzel Maedhros is tisztában van.-válaszolta Maglor.
-Akkor miért kell elmennünk, idegenek között élni? Senkit nem ismerünk ott. Olyan messze még a tavasz! Magányosak lesztek a télen, és mi is azok leszünk.
-Meglehet.-mondta Maglor, és látta maga előtt a szürke égen alacsonyan szálló hófelhőket. Hallotta a csillagtalan, néma éjszakákon, a hideg szélben megnyikorduló ablaktáblák hangját. Most ébredt csak rá milyen üres és kihalt lesz majd a ház.
-Beszélj kérlek Maedhrosszal! Gil-galad biztosan megérti, miért nem akarunk elmenni, és nem fog udvariatlannak tartani, és ha annak is gondol, az sem érdekel.
-Nem, ezt nem tehetem! Egészen eddig a világtó elzárva éltetek, ideje, hogy megismerjetek egy másik életet. Úgy mondják, Gil-galadnak gyönyörű kertjei vannak, hatalmas könyvtára. Népünkből sokan élnek vele. Mulatságokon, ünnepségeken vehettek részt, új dolgokat tanulhattok. Megismerhetitek Cirdant, jó barátja volt apátoknak. Ő talán még azt is meg tudja mondani, pontosan mikor születtetek, és melyikőtök az idősebb...
-Nem érdekel! Inkább soha ne tudjam meg!-vágott a szavába Elrond, de hirtelen elakadt a hangja. Mintha néhány ősz hajszálat pillantott volna meg a térkép fölé hajoló Maglor sötét hajában.-Ez nem lehet...nem, hiszen nem öregszik. Csak képzelődöm...-gondolta megriadva.
-Ugyan, meglátjátok, jó lesz majd nála...Eszembe is jutott erről egy dal: Tünde-király Gil-galad, /országa széles és szabad... -énekelte Maglor, hogy jobb kedvre derítse Elrondot, félreértve annak különös arckifejezését.
Elrond halványan elmosolyodott.
-Na látod!-mondta Maglor elégedetten- Nem kell olyan sötéten látni a dolgokat. Néhány hónap nem a világ. Most menj, próbálj beszélni a testvéreddel, hátha azóta lehiggadt.

Elrond a szobájuk ajtaját nyitva találta. Óriási rendetlenség fogadta. Elros az ágya végében álló faragott láda előtt térdelt, körötte a földön szétszórva régi játékok.
-Hát te meg mit csinálsz?-csodálkozott Elrond, miközben a játékszereket kerülgetve a szobába lépett.
-Csomagolok. Hiszen hallottad: megyünk Gil-galadhoz.-válaszolta Elros kurtán.
-Ezek közül semmit nem viszel magaddal?
-Semmit! Nincs szükségem ezekre a vacakokra.
Elrond szomorúan nézte a játékokat, gyermekkora romjait. Hirtelen megakadt a szeme egy apró kék falovacskán: régi ajándék volt Maedhrostól és Maglortól. Lehajolt és a zsebébe tette, a maga zöld lovával együtt. Elrond tudta, később, amikor Gil-galadnál lesznek és Elros már megnyugodott, majd örülni fog neki. Hosszú percek teltek el anélkül, hogy bármelyikük megszólalt volna.
-Nem lesz olyan rossz Gil-galadnál.-kezdte Elrond, hogy megtörje testvére konok hallgatását- Láttad te is, azt írta, örömmel lát minket. Csak néhány hónap, aztán hazajövünk...
-Elrond, te ezt komolyan elhitted?!-fordult felé könnytől maszatos arccal Elros- Ennyire nem lehetsz naiv!
Elrond értetlenül meredt a testvérére.
-Hallottad mit mondott Maedhros, nem?
-Morgoth szolgái legyőzettek...-válaszolta Elrond bizonytalanul. Nem tudta, hová akar Elros kilyukadni.
-Igen, legyőzettek...Hát még mindig nem érted?! Az eskü...be kell teljesíteniük! Még nem szerezték vissza a szilmarilokat.
-Ez igaz.-mondta Elrond és leült testvére mellé a földre- De most itt a lehetőség. Hamarosan vége lesz, és akkor élhetünk úgy, mint rég.
-Soha nem lesz ugyanúgy!-sziszegte Elros gyerekes dühvel és lecsapta a láda fedelét- Nem figyeltél Maglor történeteire?! Eddig akárhányszor megpróbálták, soha nem sikerült! Rosszra fordultak a dolgok...
Elrond hirtelen megértette, miért volt Maglor szemében az a különös szomorúság.
-Kérlek, ne mondj ilyeneket!-szólt Elrosra, de őt már nem lehetett leállítani.
-Ha nem akarod tudomásul venni, akkor is úgy volt! Valaki mindig meghalt, és már csak ketten vannak...-kiabált hisztérikusan.
Elrond szorosan átölelte a görcsösen zokogó Elrost.
-Bármi legyen, mi örökre itt vagyunk egymásnak.-mondta.

A délután már estébe fordult. A színek megfakultak, és a Nap lassan alábukott nyugaton. Elros ruhástul feküdt az ágyon, és meredten bámulta a mennyezetet. Szégyellte, hogy órákkal korábban annyira sírt. Elrond az asztalánál ült, előtte üres pergamenlap. Kezében szorosan fogta a tollat, amelyre régen rászáradt a tinta. Egyre azok a szavak jártak a fejében, amiket Elros mondott neki.
-Megyek, sétálok egyet.-állt fel hirtelen az asztaltól.
Elros a váratlan zajra összerezzent, de nem felelt semmit. Elrond becsukta maga mögött az ajtót. A ház csendes volt, úgy tűnt, ma korán lepihent mindenki. Elrond ennek örült, nem kívánt senkivel sem találkozni, úgy érezte, nem lenne türelme semmiségekről csevegni. Maedhros szobája előtt hirtelen megtorpant.
-Mi lenne, ha beszélnék vele...igen, talán még nem késő.-gondolta reménykedve, miközben halkan kopogott, majd szívdobogva benyitott.
A szobában a behúzott függönyök miatt félhomály volt. Elrond egy pillanatra elcsodálkozott, amikor látta, az ágy üres. Amint hozzászokott a szeme a sötéthez, észrevette, hogy Maedhros az egyik szék támlájába kapaszkodva áll, szemben a kandallóval, és farkasszemet néz a fölé függesztett hímzett lobogóval.
-Elrond vagyok...-kezdte bizonytalanul.
-Alaposan rámijesztettél, egy pillanatig azt hittem, Maglor jött vissza. Akkor bizony hallgathattam volna a szemrehányásait, amiért felkeltem.-fordult felé Maedhros egy halvány mosollyal, amely még szembeötlőbbé tette beesett arcát, megfáradt tekintetét.
-Igaza van, pihenned kellene. Miért nem vagy az ágyban?
-Az ablak...szerettem volna elhúzni a függönyt. Amíg aludtam Maglor besötétített, hogy ne zavarjon a fény.-mondta Maedhros ismét a zászlót figyelve.
-Majd én elhúzom.-ajánlkozott Elrond.
-Unokafivérem, Fingon a napfelkeltéket szerette.-jegyezte meg Maedhros, miközben Elrondra támaszkodva az ágyhoz ment- Azt mondta, az első hajnalra emlékeztetik, amely távoli, ismeretlen vidékek ígéretét, és reményt ébresztett a szívükben. De tudod, én mindig jobban szerettem nézni a naplementét, mert nyugatra tér meg, oda, ahol az igazi otthonom van. Ott még szebb lehet az alkonyat, jó lenne egyszer látni, mielőtt minden véget ér!...Maglor biztosan sokat mesélt nektek Amanról, szeret beszélni róla.
Elrond bólintott, és széthúzta a nehéz függönyöket. A Nap már lebukott, de a nyugati ég alja még rózsásan derengett. Maedhros hunyorogva feküdt az ágyban.
-Félek az Örök Sötétségtől. Ott soha nem lesznek naplementék, nem lesz ott semmi, talán emlékek sem...-mondta és a hangja olyan furcsa volt.
Elrond megremegett. Maedhros, aki szemtől szemben állt a Fekete Úrral, akiről úgy hitte nem tart semmitől és senkitől, hát ő is fél? Zavartan hallgatott, nem tudta, mit mondjon. Maedhros hosszan nézte őt.
-Maglor nem az apátok, és szerencsétekre én sem vagyok az, de mégis egy család voltunk, ha rövid ideig is. Boldogok voltunk.
Elrond bólintott.
-Egy család...-ismételte magában Maedhros után, és megkereste az égen azt az egyre fényesebb csillagot.
-Nem különös, hogy az a csillag mindkettőnket az apánkra emlékeztet? A rokonság csupán távoli közöttünk, de ez a csillag, a szilmaril összeköt minket.-sóhajtott Maedhros és az eget figyelte ő is- Ha volnának fiaim, azt kívánnám, hogy olyanok legyenek, mint ti ketten. De megfogadtam, hogy soha nem lesznek gyermekeim. Jobb, ha Feanor vére csak kevesekben folyik. Veszélyes örökség...A világ most megváltozik, nem tudom mi lesz, de amíg ez a ház áll, van otthonotok, ha ti is úgy akarjátok, ide mindig visszatérhettek...
Elrondnak ismét eszébe jutottak Elros szavai.
-Maedhros, mire készültök?! Mondd, hogy nem arra...!-kiáltotta kétségbeesetten- Nem szabad ismét megtörténnie, nem szabadna megtennetek!!
Maedhros szeme megvillant a félhomályban.
-A nevemet sokan gyűlölik, félnek tőlem, de már nem érdekel. Én vagyok Feanor házának feje, a legidősebb fiú...felelős testvéreim tetteiért, minden szörnyűségért, amit elkövettünk. Nem számít, ha bűnösnek tartanak, nem érdekel hogyan, milyen áron, de Maglort meg fogom váltani az eskü alól, ha magamat már nem is tudom. Neki boldognak kell lennie! Talán egy nap bocsánatot nyer, és hazajuthat.-mondta eltökélten.
-Mi van akkor, ha Maglor... ha Maglor boldog így...?-kérdezte Elrond, és itt szünetet tartott, mélyet lélegzett-...ha nem akarja ezt az áldozatot?
Maedhros felült az ágyban.
-Ezt nem értheted! Az eskü őt is kínozza, neki sincsen nyugovása tőle. Te talán nem veszed észre, de én látom, lassan felemészti az erejét.-mondta sötéten- Láttam meghalni az öcséimet...szinte mindent és mindenkit elveszítettem, de Maglort nem hagyom! Neked is van testvéred...
Elrond lehajtotta a fejét. Félve gondolt rá, vajon mire lenne képes Elrosért. Maedhros fáradtan visszafeküdt a párnákra. Mindketten szótlan nézték a csillagokat. Elrond arra riadt fel, hogy majdnem lecsúszott az ablakmélyedésből. Felállt, és nyújtózkodott. Olyan sokáig ült ott, hogy tagjai egészen elgémberedtek.
-Nagyon elálmosodtam, most megyek és lefekszem, de nagyon kérlek, gondold át, amit terveztek!-mondta Maedhrosnak, de az nem felelt.
Elrond az ágyhoz lépve látta, őt is elnyomta az álom. Nézte az alvó tünde sápadt arcát, álmában is ökölbe szorított kezét. Megértette, hiába minden próbálkozás: Maedhros rég határozott. A szobából kifelé menet egy pillanatra megtorpant a falon függő zászló előtt. Az ezüstös hímzés megcsillant a Hold gyér fényében. Elrond megborzongott, mintha maga Feanor nézné őt.

A következő idő a testvérek számára mintha álomban telt volna. Később sem nagyon tudtak visszaemlékezni, mi is történt azokban a napokban. Maglort és Maedhrost csak ritkán látták. Egyszer észrevették őket, amint a kert mélyén, ahol úgy hitték, senki nem figyeli őket, a kardforgatást gyakorolták.
-Látod, én megmondtam.-jelentette ki Elros komoran.
Elrond nem felelt, csak szomorúan nézte a bágyadt napfényben megcsillanó fegyvereket. Hideg, őszi szél támadt a völgyben.

Aztán eljött az indulás napja.
-Ébredjetek, a hajnal már közel!-keltette fel őket álmukból Maglor- Hamarosan indulunk.
Elrond szíve összeszorult. Titkon egészen eddig reménykedett, hogy soha nem jön el ez a nap. Mire megmosakodtak, és felöltöztek, Maglor és Maedhros már készen várt rájuk a ház előtt. Az ikrek ilyennek még soha nem látták őket. Egyforma ruhát viseltek: könnyű láncingen sötét bársonytunikát, elején ezüst hímzéssel. Egy pillanatra családjuk régi dicsősége látszott rajtuk, amelyet még nem szennyezett be vér és árulás. Maglor és Maedhros ruháján a jel ismerős volt valahonnan Elrondnak. Aztán eszébe jutott, ugyanezt látta azon a kandalló fölé erősített zászlón Maedhros szobájában.

A korai időpont ellenére az egész háznép-Maglor és Maedhros utolsó hűséges emberei, és azok családja-kint állt az udvaron, hogy elbúcsúzzon.
-Bűnösök, mint mi, száműzöttek, mint mi. Talán számukra sincs megbocsátás.-mondta egyszer róluk Maglor.
Elrond, ahogyan kivezette lovát az istállóból, hallotta, amint Maedhros az egyik tündével fojtott hangon beszélget.
-...azt hiszem, mindent elrendeztem.-jelentette ki Maedhros- Meglehet, nem térünk vissza. Ebben az esetben tudod mi a dolgod...
Elrond gyorsan továbbsietett, próbált úgy tenni, mintha egy szót sem hallott volna.

Az ég alig szürkült keleten, amikor útnak indultak. Elrond és Elros egy pillanatra megfordultak. Az udvarházat a magas kőfallal, az ablakok közt felfuttatott vadszőlővel lassan elrejtette a hajnali pára, amely könnyű sóhajként ült meg a völgyben. A patak, a hatalmas fák -mind-mind régi, kedves játszópajtásaik- elmaradtak mögöttük. Tegnapok, régi nyarak merültek el a ködben. Már tudták, de még féltek kimondani: a gyermekkoruk véget ért.
A fák levelei már sárgultak, és a kelő Nap fényében, mint az arany ragyogott fel a táj. Az idő szép volt, talán az utolsó meleg őszi napok egyike, szél sem rezdült a fakó ég alatt. A Nap sütött, és ők szótlan lovagoltak. A fű sápadt zölden hullámzott a lovak patája alatt, köröttük elnyílt virágok. Elros és Elrond eleinte igyekezett úgy tenni, mintha csak vadászatra indulnának, de ahogy lassan elhagyták az ismerős vidéket, egyre inkább elkedvetlenedtek. A napok múlásával a délutánok egyre korábban fordultak szürkületbe, esténként a tábortűznél sűrű ködbe vesztek az árnyékok. Ősz volt.

-Innen nem mehetünk tovább!-mondta Maedhros egy kora délutánon, és megállította lovát- Az ott, a távolban már Gil-galad tündéinek tábora. Eljött az idő.
Mindnyájan leszálltak lovaikról. Tétován álldogáltak, nem tudták, hogyan is kezdjenek a búcsúhoz. Maglor az egyik lóra erősített csomagok között kutatott, majd egy szép kötésű vastag könyvet vett elő.
-Ezt neked szántuk, Elrondnak, a bölcsnek.-mondta és cinkosan Elrosra hunyorított.
Elrond nem figyelt az ugratásra, a könyvben gyönyörködött.
-Hiszen ez...ez a...-csodálkozott, miközben a lapjait forgatta.
-Igen, a Noldolante.-bólintott Maglor-A könyv utolsó lapjai még üresek, nem tudom, hogyan ér véget.
-Számodra is van valami. Maglorral úgy gondoltuk, te talán kevésbé örülnél egy könyvnek.-mondta Maedhros Elrosnak, és átnyújtott neki egy textilbe csavart tárgyat.
Elros izgatottan bontotta ki. Maedhros díszesebbik kardja volt, amit Curufin készített számára a hozzátartozó fegyverövvel együtt. Elros sokszor megcsodálta, de Maedhros soha nem engedte hozzányúlni. Kecses fegyver volt, olyan, amit egy kézzel is könnyedén lehetett forgatni.
-Én magam soha nem használtam harcban ezt a kardot, remélem, te sem szorulsz majd rá. Becsüld meg jól! Nem hiszem, hogy lesz még egy kovács, aki ilyet tud készíteni.-mondta Maedhros szomorú mosollyal.
-Jó tanítványok voltatok mind a ketten. Nem gondolom, hogy Maedhrosnak és nekem szégyenkeznünk kellene miattatok. Bár magam is remélem, nem sokszor kell bizonyítanotok, mennyire vagytok járatosak a kardforgatásban.-tette hozzá Maglor.
Elros kihúzta hüvelyéből a kardot. Hosszan gyönyörködött benne, majd néhány vívó mozdulatot tett, kecsesen, mint egy táncos. Aztán váratlanul elkomorult.
-Ez ugye búcsúajándék?-kérdezte.
Maedhros bólintott.
-Találkozunk még?-szólalt meg Elrond.
-Talán...-felelte Maglor bizonytalanul.
-Van még valami.-mondta Maedhros-Ez itt az én ajándékom Ereinion Gil-galadnak. Nála méltó helyen lesz, kérlek, adjátok át neki!-nyújtott át a testvéreknek valami összehajtogatott könnyű textilt.
-Átadjuk.-fogta kezébe Elros a fakó, kék-ezüst selymet, amelyet égésnyomok, és rég megbarnult vérfoltok tarkítottak.
A búcsú nehéz volt. Talán sírtak is, de rajtuk kívül nem volt ott senki, és a könnyeiket nem látta senki.

Maglor a kürtjébe fújt. Nemsokára másik kürt hangzott fel, mintha csak a visszhang felelne. Néhány lovas tűnt fel, egyikük kezében Gil-galad lobogóját fújta a szél.
-Legyetek üdvözölve Tengerész Earendil fiai, már vártunk rátok!-hajtottak fejet az ikrek előtt, míg Maglort és Maedhrost csupán egy megvető pillantásra méltatták.
Az ikrek is lóra szálltak, és elindultak a tábor felé. Elrond a nyakában megkereste a láncot a gyűrűvel. Egyetlen rántással elszakította, és ujjai közül a földre csúsztatta. Elros nem nézett vissza, könnyeit nyelve durván sürgette lovát. Elrond azonban visszafordult. Maglor és Maedhros ugyanott álltak, nem mozdultak. Arcuk egyszerre tűnt fiatalnak és végtelenül öregnek, sötét ruhájukon megcsillant Feanor házának ezüsttel hímzett jelvénye. Többé nem látta őket.