A kisfiú felkuncogott, majd gyorsan a szájára tapasztotta a kezét. Lehajolt, újra a kezébe vette a játékát, a hóna alá csapta, majd mindkét kezével nekirugaszkodott, hogy a sötét faajtót még jobban benyomja, vigyázva, nehogy zajt csapjon. Amikor a rés elég nagy volt számára, Eldarion besurrant.  

A dolgozószoba csendes volt, úgyhogy nagyon kellett ügyelnie, meg ne hallják. Nehezen állta meg, nehogy megint kuncogjon: lábujjhegyen haladt a nagy íróasztal felé és újra a szájára szorította mindkét kezét.

Látta, hogy apja ír valamit. Tétovázott. Meg akarta lepni Adát, de mi lesz, ha úgy megijeszti, hogy véletlenül tintapacát ejt a papíron? Eldarion tapasztalatból tudta, hogy Ada mérges lenne rá, és ezt nem akarta megkockáztatni. Lassan, a kisfiú inkább visszahúzódott, ahonnan figyelhette apját: inkább megvárja, amíg Ada leteszi a lúdtollat.

Apja még mindig nem vette őt észre, nagyon elmerült gondolataiban. Komolynak tűnt, gondolta Eldarion, és egy kicsit szomorúnak. A kis herceg ott maradt, ahol volt, karjaiban ringatta állatkáját, miközben az apját figyelte.

Aragorn szünetet tartott, miután észrevett valamit: egy másik jelenlétet a szobában. Feszülten figyelt, tekintete még mindig az előtte fekvő papíron nyugodott. Néhány pillanattal később alig észrevehetően ellazult, és úgy tett, mintha visszatérne az íráshoz. A szeme sarkából láthatta, ahogy a kis alak lassan közeledik felé, és letette a tollat.

Nem sokkal ezután meghallotta a lépteket is, majd Eldarion karcsú kis alakja felugrott az ölébe.

– Meglepetés, Ada!

A király elkapta ficánkoló kisfiát az ölébe, és meglepettséget színlelt.

– És még milyen kedves! Teljesen egyedül jöttél el idáig?

Eldarion nagy büszkén bólintott.

– A dadus elaludt a karosszékében – jelentette be.

Aragorn nagyon igyekezett, hogy az arca ne áruljon el semmit. Eldarion dadája gyermeket várt, ezért igen fáradékony volt ezekben a napokban. Hamarosan találni kell valakit a helyére, mivel nem engedhetik meg Eldarionnak, hogy egyedül kóboroljon, de Aragorn nem aggódott túlságosan, hiszen a herceg biztonságban volt a királyi rezidencián.

– És teljesen egyedül nyitottam ki az ajtót! – tette hozzá a kisfiú. Aragorn gyengéden megborzolta fia haját.

– Nagyon erős fiú vagy.

Eldarion megint bólintott és feltartotta játékállatkáját.

– Barna is ezt mondja.

– Tényleg? Nos ha ő is így mondja, akkor biztosan úgy is van. Ő egy nagyon öreg és nagyon bölcs ló.

Aragorn a kitömött lovacskára nézett: még az övé volt, amikor kicsi volt, és már nagyon megviselt volt a sok szeretgetéstől. Elladan hozta el neki a koronázás után, hátha a Völgyzugoly-beli régi otthon egy darabkája segít majd neki megszoknia az új és nagyon más lakhelyét Minas Tirithben. Aragorn meglepve vette át testvérétől Barnát, és úgy szorította magához, mint tette azt valamikor régen, egy emberöltővel korábban. Érezte a könnyű anyagot, és az ismerős illatot, majd egy pillanatra lehunyta a szemét és ismét Estelnek érezte magát, koronátlannak és terhektől mentesnek. Abban a drága pillanatban a fehér kövek helyett zöld fákat látott és a tökéletes biztonság érzését élte át újra.

***

Eldarion most kitekeredve megnézte, mi van az asztalon.

– Mit csinálsz, Ada?

Aragorn segített neki megfordulni, hogy rendesen megnézhesse.

– Egy levelet írtam, kismókus.

– Kinek?

– A nagyapádnak.

– Naneth papájának? – kérdezte Eldarion, majd összehúzta a szemöldökét. – De hogyan fogod neki elküldeni? Naneth azt mondta, nem tudunk írni neki, mert túl messze van.

Aragorn sóhajtott.

– Tudom. Nem is küldöm el, kismókus.

– De hát akkor miért írsz neki?

– Azért, mert hiányzik – mondta lágyan. – És hiányoznak a beszélgetéseink. Mivel nem tudok beszélni vele, így néha írok neki és úgy teszek, mintha elolvasná, érted?

– Igen – Eldarion megfordult, hogy ránézhessen. Kicsi arca tökéletesen ünnepélyes volt. – Értem. Néha beszélek Framhoz.

Aragorn bólintott, ugyanolyan ünnepélyesen. Fram egy kis veréb volt, akit egy nap odakint találtak törött szárnnyal. Eldarion kérte, hogy megtarthassa és vigyázhasson rá, így Aragorn, aki mindig is elfogult volt a fiával, azon kapta magát, hogy gyógyítgatni próbálja a kis teremtményt, még akkor is, ha legszívesebben gyorsan véget vetett volna az állat szenvedéseinek. Fram viszont nem élte túl, és ez az egész eset tartós benyomást tett a hercegre.

Aragorn elámult a részvéten, amire a kisfiú képes volt.

– Ez nagyon hasonlít ahhoz, mint amikor írsz valakinek – ismerte el. – Néha segít rendet tenni a gondolataid között.

Eldarion hátradőlt.

– Meglátogathatjuk Framot? – kérdezte, mert természetesen a kis verébnek is rendes temetést rendeztek, és még egy fát is ültettek a sírjára. – Megírhatod a levélben nagyapának. És talán rajzolhatnék neki egy képet Framról.

Aragorn hirtelen elérzékenyült; fia köré fonta karjait és magához szorította egy pillanatra, hálásan ezért a különleges gyermekért, mielőtt válaszolt:

– Igen, kismókus. Biztos vagyok benne, hogy örülni fog neki.

VÉGE