Egy neveletlen tündehercegnő naplója - 15. fejezet

Arwen és családja Lórienbe látogat, hősnőnk megismerkedik Galadriel Tükrével, ahol többek között felkavaró dolgokat lát... 

785. Harmadkor

Imladris

Mióta Legolas és Silmariwen hazautaztak, barátnőmmel állandó levelezést folytatunk, így első kézből értesülök a legfrissebb zöld-erdei botrányokról és pletykákról. Silmariwen szerint ezeknek általában az egyik fele nem igaz, a másik kitaláció, én viszont igenis el tudom képzelni Thranduilról, hogy már nem csak női szeretőket tart… de ebbe inkább ne menjünk bele.
Szegény barátnőm mostanság arról panaszkodik, hogy a rossz nyelvek szerint ő és Legolas összevesztek, már nem is alszanak együtt, pedig ez nem igaz (a híresztelések alapja, hogy még nem született gyerekük). Na, ez egy dolog, de találd ki, kedves naplóm, mit csinált erre Thranduil?! Képes volt beküldeni az egyik szerencsétlen felszolgálót a fia és a menye hálószobájába, leselkedni. Az alkalmi kém épp abban a szekrényben bújt el, amelyikben barátnőm a hálóingeit tartja, így tehát mikor Silmariwen lefekvés (és egyebek) előtt kinyitotta a szekrényt… el lehet képzelni. A felesége sikítására Legolas nyomban ott termett, azt hitte, valami erőszaktevővel van dolga, csak azért nem vágta ketté a pasast, mert dühében nem tudta eldönteni: üsse vagy szúrja? Mire sikerült volna döntenie, addigra a delikvens térdre vetette magát és mindent bevallott. Thranduil először tagadta az ügyet, aztán azzal védekezett, hogy ő csak… khm… a fia hálószobai teljesítményére volt kíváncsi.
Erukám, hogy lehet valaki ekkora fa… fafej?


842. Imladris
Tudod, kedves naplóm, gyakran hallok olyanokat, hogy az emberek egyrészt irigyelnek minket a halhatatlanságunk miatt, másrészt azt hiszik, mi egész nap csak sétálunk a fák alatt néma csendben, néha dünnyögünk magunk elé valamit a Múltról meg a változó világról, és ennyi. Kifújt a tünde-tudomány.
Na, ha ez szerintük így van, akkor most képzeljenek el egy kis csapatnyi tündét, fülig sárosan, összegabalyodott ruhákban, amint épp egy malacot kergetnek az imladrisi almáskertben. Megvan? Menjünk tovább! A legmagasabb, egyben legidegesebb, fekete hajú egyén – akinek viselkedéséből és emelt hangjából egyből kitűnik főnöki mivolta, és akit az egyszerűség kedvéért nevezzünk Elrondnak – azt üvölti: „Ne arra tereld, te szerencsétlen! A feleségem szélütést kap, ha letapossa a virágokat!” Erre a megszólított – magas, szőke személy, mindig ott lelhető fel, ahol a legnagyobb a káosz, és Glorfindel névre hallgat - megkísérli nem a virágok felé terelni a delikvens malacot, közben viszont ő maga tapos bele az elanor-ültetvény* közepébe. Elrond Főnök kékül-zöldül-vöröslik dühében.

Ugyanekkor az egyik ablakból kitekint egy szintén fekete hajkoronával rendelkező leányszemély – én –, és nem hisz a szemének, mert tényleg sok mindent látott már életének eddigi 601 éve alatt, de ilyet még nem. Értetlen arcát látva az egyik kis yavannilde odasétál az ablaka alá, és a visítozó kocára mutatva így szól:
- Az új arnori király ajándéka.
Na, hát így már mindjárt más – gondolom én, ismervén arnor uralkodóinak öröklődő rajongását minden olyan állat iránt, ami nagy/hangos/galibát okoz.
Időközben a négyfős társaság – vagyis Fővezér Elrond, Szőke Glorfindel, Jókedvű Elladan és Ugyanolyan Elrohir – lasszó segítségével próbálják elfogni a „királyi ajándékot”, ami azonban továbbra sem mutat hajlandóságot az együttműködésre, sőt, ellenkezőleg: nekiiramodik, fellöki Szőke Glorfindelt, keresztültapos rajta, kidönti a kertkaput, majd bőszen vágtázva elindul a főtér irányába.
- Utána! – parancsolja Elrond Főnök. – El kell kapnunk, mielőtt a házak közé ér!
Elkezdenek rohanni a malac után, aki akkorra már a város közepén kelti a pánikot, Imladris népének egy része a háza tetejéről les lefelé, a bátrabbja csak egy-egy fára kapaszkodik fel.
- Utat, hű népem! – kiáltja a Főnök, amire nincs nagy szükség, ugyanis nem maradt egy lélek sem, akik elállná az útját. Elrond fogja a lasszót, párszor megpörgeti a feje fölött, majd elhajítja: egyenest rá a bestiális röfi nyakára.
- Megvagy, koca! – kiáltja a város Ura diadalmasan, mire Imladris népe elő -, illetve lemászik rejtekhelyéről, és tapsorkánban tör ki.

Na, kedves halandó társaink, ez beleillik a rólunk alkotott képbe, hmm??


863. tavaszelő
Imladris

Tudod, kedves naplóm, valahányszor a tünde úgy érzi, az élete kezd unalmassá válni, mindig jön valami kis változatosság. Mint most is: reggel épp egy térképet tanulmányoztam a könyvtárban, azon gondolkodva, van-e még felfedezendő hely a környéken (nem sok ilyet találtam), amikor jött Apa, és megkérdezte, lenne-e kedvem elmenni Lórienbe. Természetesen volt, így kis családunk ismét utazáshoz készülődik. Anya szerette volna, ha ezúttal én választom a kísérő udvarhölgyeket azok közül, akik jönni akarnak (vagyis az összes lány közül), de aztán meggondolta magát: tudta, hogyha rajtam múlik, engedek velünk jönni mindenkit, akkor pedig egy yavannilde sem marad a városban.
Ha kinézek az ablakomon, tökéletes kilátásom nyílik az almáskertben gyakorlatozó „testőreinkre”: mint mindig, most is Glorfindel a legügyesebb közöttük, ez messziről látszik. Hát igen, ki hinné róla, hogy szanaszét hagyja a csizmáit, egy ágyban alszik a kutyájával és hajlamos felemás zoknit viselni?
Már én is elkezdtem a pakolást, igaz, hogy nagyjából csak egy hónap múlva indulunk, de ahogy magamat ismerem, az indulás előtti estén még fel fogom forgatni a fél várost a kesztyűim vagy épp a kedvenc alsóneműm után kutatva, amikről majd kiderül, hogy a bátyáim rejtették el valahová.

Indulás előtt egy nappal:
Na, nem megmondtam? Hosszú keresgélés után sikerült ráakadnom a fekete csipkés bugyimra, ráadásul a konyhaszekrényben. A legkellemetlenebb az egészben az, hogy igazából nem is én találtam meg: Glorfindel – idegességemet látván – felajánlotta, hogy készít nekem egy bögre teát, és épp cukrot akart volna kivenni az egyik szekrényből, amikor hirtelen, minden látható ok nélkül elpirult.
- Valami baj van? – kérdeztem, mire előhúzott a szekrényből egy számomra igen ismerős ruhadarabot.
- Khm, ez nem a tiéd véletlenül? – kérdezte.
- De igen – motyogtam, és közben nőttem tíz centit… lefelé. Vöröslő fejjel kikaptam a kezéből a holmit, aztán meg sem álltam a szobámig.

Később elkaptam a bátyáimat egy félreeső folyosón, és megfenyegettem őket: még egy ilyen húzás, és Apa megtudja, kik ragaszottak egy Idril Celebrindalról készült aktfestményt a könyvtár falára. Azt hiszem, ez elég komoly fenyegetésnek számít: Apa azóta is nagyon dühös, ráadásul máig sem tudtunk rájönni, hogyan lehet feloldani a festményt a falhoz rögzítő ragasztót. Van egy olyan érzésem, hogy ezt igazából a bátyáim sem tudják.


863. Évközép napja:
Sikeresen megérkeztünk Lórienbe. A nagyszüleim rettentően örültek nekünk, bár Nagyapa egy kicsit furcsán nézett rám… nem értem, miért, direkt igyekeztem nem túl kirívó ruhát felvenni. Az itteni tündék mind nagyon kedvesek, főleg Haldír, aki Lórienben hasonló posztot tölt be, mint nálunk Glorfindel: ő a HKK, azaz a Helyi Kellemetlenkedő Kisfőnök. Nem is csoda, hogy az első (és az összes többi) adandó alkalommal összevesztek. Ez mára már mindennapossá vált, és ha valaki azt mondja: „A két szőke csépeli egymást”, akkor rögtön tudjuk, kikről van szó.

Egy kicsit még furcsa nekem, hogy gyakorlatilag egy fa tetején lakom. Nagymama azt mondja, emiatt ne aggódjak, neki máig is tériszonya van. Ráadásul párszor sikerült eltévednem is, legutóbb például a bátyáimhoz akartam eljutni, de valahogy mégis Haldír fürdőszobájában kötöttem ki (a lehető legrosszabbkor), ahonnan aztán olyan tempóban igyekeztem eltűnni, hogy elveszett a „talaj” a lábam alól, a következő pillanatban pedig már a szökőkút közepében csücsültem. Hát mit mondjak, talán nem ez volt eddigi életem legkellemetlenebb élménye, de az biztos, hogy az első tíz között szerepel. A közelben épp ott volt Apa, Nagyapa, Anya és Nagymama is, akik kissé furcsán néztek rám, a testvéreim pedig alig jutottak szóhoz a nevetéstől. Végül voltak olyan kedvesek, és segítettek nekem kikecmeregni a szökőkútból, utána viszont jött a következő kínos helyzet, amikor megpróbáltam megmagyarázni, tulajdonképpen honnan estem én oda. Azt azért mégsem akartam bevallani, hogy Haldír fürdőszobája volt rám ilyen rémisztő hatással, ezért azt mondtam, véletlenül megcsúsztam az egyik folyosón. Úgy tűnt, Nagymama kivételével mindenki elhitte, ő azonban továbbra is csak mosolygott.
Most, hogy belegondolok, Anya mintha említette volna, hogy Nagymama tud olvasni mások gondolataiban. Ajjaj… na, ez kínos.


Két hónappal később:
Amikor elindultunk Imladrisból, végképp nem gondoltam volna, hogy itt majd ennyi mindent fogok tanulni. Kezdjük az elején: alig két héttel az érkezésünk után egyik este le akartam menni a patakhoz, amikor (szégyen, nem szégyen, bevallom) megint eltévedtem, végül pedig egy zárt kis kertben kötöttem ki, ahol addig még sohasem jártam. Pár pillanatig gondoltam rá, hogy talán vissza kellene fordulnom, de aztán a kíváncsiságom erősebbnek bizonyult. Megláttam egy hosszú lépcsősort, ami sötétzöld mélyedésbe vezetett lefelé, az alján kőből faragott talapzaton egy ezüsttál állt, mellette pedig egy kancsó.

Először fogalmam sem volt, miért lehet ez a tál éppen itt, elrejtve, aztán derengeni kezdett valami, amit Apa mesélt Nagymamáról meg a tükréről, ami állítólag mutathatja a múltat, a jelent és a jövőt is. A kíváncsiságomnak most már végképp nem lehetett parancsolni: lementem, és a tál fölé hajoltam.
Először nem láttam mást, csak a csillagokat tükröződni a víz felületén, de aztán a víz hirtelen fodrozódni kezdett, és megjelent benne egy fiatal lány arca. Gyönyörű szép volt, a legszebb, akit valaha láttam, és tudtam, hogy ismerem őt. Egy pillanattal később a kép változott: ugyanaz a lány volt, férfiruhába öltözve, karddal az oldalán. Nem messze tőle csata zajlott, szinte hallottam a kiáltásokat, de a lány és a körülötte álló négy férfi nem mozdult: arcukra ráfagyott a döbbenet és a tehetetlen harag kifejezése. Megint változott a helyszín: egy barlangot láttam, a falán érdekes minták voltak kifaragva. A lány ott volt, egy jóképű, világosszőke fiút ölelt. Az arca most is olyan gyönyörű volt, mint a legelső képen, de vagy valami több volt benne, vagy valami eltűnt róla. Nem tudtam pontosan megállapítani, abban viszont biztos voltam, hogy a nagyszüleimet látom, sok száz évvel ezelőtt, Doriath-ban. Nagyon boldognak látszottak, szerettem volna még nézni őket, de a Tükör megint más képet mutatott: újra Doriath volt, de ezúttal lángokban állt, a folyosókon tündék rohantak végig véres ruhákban, mindenütt holttestek hevertek…

- Ne! – sikoltottam, és hátráltam két lépést, aztán megbotlottam egy kőben, és elestem.
- Ne haragudj, drágám, ezt az utolsót talán nem kellett volna – hallottam Nagymama hangját mögöttem, mire ijedten fordultam felé.
- Nagyi? Te végig itt voltál?
- Ó, nem, csak nagyjából a felétől. Már fiatalon is jóképű fickó volt a nagyapád, nem igaz? – kacsintott rám, én azonban még nem tértem egészen magamhoz.
- Akkor tényleg ti voltatok? Nem tudtam biztosan.
- Bizony, azok nagyon szép évek voltak Doriath-ban. Gondoltam, azt is megmutattatom, hogyan értek véget. Sajnálom, nem gondoltam, hogy ennyire meg fog ijeszteni téged.
- Nem, semmi bajom, tényleg – mondtam, miközben Nagymama felsegített a földről. Közben próbáltam elűzni a fejemből a vér és a holttestek látványát. – Nem is haragszol, amiért idejöttem?
- Dehogy haragszom – mosolygott rám kedvesen. – Már vártam, mikor fedezed föl, bár azt hiszem, egyébként is megmutattam volna neked. Ha akarod, megtanítalak rá, hogyan használd.
- Tényleg? – néztem rá boldogan.
- Igen. De előre szólok: nem fog menni egyik napról a másikra. Nekem évekig tartott, amíg tökéletesen tudtam használni, pedig a lehető legjobbtól tanultam.
- Én is tőle fogok – mondtam mosolyogva.
Erre Nagymama kissé elérzékenyült, de nem tette szóvá a megjegyzést.
- Figyelmeztetlek – folytatta –, sosem szabad benne feltétlenül bíznod, mert nem mindig történik meg, amit mutat. Nem szabad a rabjává válnod, sem pedig félned tőle. Ha elég erősen tudod már befolyásolni, azt is megmutatja majd, amit látni akarsz, de ha mégis szeretnéd rábízni magad, akkor ne feledd: a sorsunkat mi magunk alakítjuk, a Tükör csak a lehetséges történéseket mutatja. Érted, Arwen? – tette hozzá, arckifejezésemet látva.
- Persze, Nagymama. Ne haragudj, hosszú napom volt. Mikor kezdjük a leckéket? – kérdeztem, kissé élénkebb hangon.
- Akár holnap is – felete mosolyogva. – Menj, pihend ki magad addig.
- Rendben. Jó éjt, Nagymama!
- Neked is, kicsim!
- Ó, még valami.
- Igen?
- Megmutatnád, hogyan jutok vissza a szobámba?


Így kezdődött. Azóta minden nap legalább egy órát a Tükörnél töltünk, aki juszt sem akarja azt mutatni, amit én szeretnék. Kezdem azt hinni, hogy kevés vagyok én ehhez az egész dologhoz. Mindenesetre lassan megismerem a teljes rokonságot: láttam már Feanort Szilmarilokat készíteni, Nagymama hajszáláért kunyerálni, láttam Feanor hét fiát hiányos öltözetben, láttam Nagyi négy bátyját és szüleiket… és ez csak néhány példa.
- Koncentrálj, Arwen, koncentrálj – mondta ismét Nagymama a mai huszonötödik próbálkozásomnál, de csak annyit értem el, hogy
1. megfájdult a fejem.
2. végignéztem Apa és Anya első találkozását, ami viszont nagyon aranyos volt.

Továbbá Nagyi talált rajtam még egy fejleszthető képességet: valamilyen szinten én is tudok gondolatokat olvasni, csak én nem pont a gondolatokat „látom”, hanem az érzéseket. Igazából nekem már annyira természetes, hogy tudom, mit éreznek a körülöttem lévők, hogy bele se gondoltam: ez bizony egy különleges adottság, fejleszteni pedig eszembe sem jutott. (Jellemző.) Pedig Nagymama szerint, ha kicsit gyakorolnám, akkor nem csak olyan személyek érzéseit tudnám megállapítani, akik egy lépés közelségben állnak mellettem, hanem olyanokét is, akik messze vannak tőlem. Szóval mostmár van mit fejlesztenem magamon.

A tanulás mellett azért bőven szakítunk időt szórakozásra is (nem rólunk lenne szó, ha másképp lenne): bátyáimmal már bejártuk az egész környéket (ők bezzeg sosem tévednek el!), lejátszottunk jó néhány „Ki kicsoda Középföldén?”-t Nagyapával, valamint új barátokat is szereztünk a lórieni fiatalok, főleg Haldír és két testvére személyében (ennek Glorfindel kevésbé örül, mint mi). Csodák csodájára, az itt-tartózkodás még örökösen csacsogó yavannildéinknek is jót tett: napjában csak kétszer lehet tőlük új pletykát hallani, a szokásos öt helyett, ráadásul végre mind meg tudják különböztetni a fájdalomcsillapító gyógynövényeket a véralvadásgátlóktól, ami tőlük nagy teljesítmény.
Egyedül a lovaglás hiányzik, amire nincs túl jó terep az erdei talajon, de rájöttünk, hogy ha hosszú távon vágtázni nem is, akadályokat átugratni ez a hely a legalkalmasabb.
Íjásztudományomat is továbbfejlesztettem, mivel eléggé kellemetlenül érintett, hogy amíg egy lórieni íjász kétszáz méterről sem téveszt célt, nekem már száz méternél gondjaim akadnak. (Nagymama szomorkásan mosolyogva nézett engem közben, majd olyasmit suttogott, hogy jobb is, ha gyakorolok, szükségem lesz rá.)


865.:
Ma végre kiderült, miért szokott Nagyapa olyan furcsán nézni rám, amikor azt hitte, nem veszem észre. A választ – meglepő módon – a még mindig engedetlenkedő Tükör szolgáltatta: épp a tizenhetedik kísérletemnél tartottam, amikor legnagyobb meglepetésemre nem láttam mást, csak a saját tükörképemet. Épp elkeseredtem volna az ügyetlenségemen, amikor a kép megmozdult: a lány, aki szinte pontosan úgy nézett ki, mint én, egy erdőben táncolt és énekelt, miközben egy alak figyelte őt a fák közül.
- Nézd csak ezt, Nagymama!
- Nézem – suttogta vissza Nagyi, aki behunyt szemmel állt mellettem.
- Ez én vagyok? – kérdeztem ámulva, de választ nem kaptam.
A jelenet folytatódott: a lány hirtelen megtorpant, hátrafordult, a fák közül kilépett a követője: egy férfi, nyilvánvalóan ember, fiatal lehetett, a haja mégis teljesen ősz volt. A lány egyre közelebb ment hozzá, kezét feléje nyújtotta… és a kép eltűnt.
- Mi volt ez? – kaptam fel a fejem.
- Azt hiszem, mára ennyi elég volt – felelte Nagymama.
- Kik voltak ők? – kérdezgettem tovább.
- Nem ismerős a történet?
- Nem – vágtam rá azonnal, de aztán rájöttem. – Ők… ők… Beren és Lúthien?
Nagymama bólintott.
- Dehát… Lúthien… pont olyan volt… mint én. Hogy lehet ez? – néztem értetlenül.
Nagymama közelebb jött hozzám, arcomat két tenyere közé fogta.
- Én ismertem őket – suttogta egész halkan. – Lúthient a testvéremként szerettem. Láttam őt vidámnak, végtelenül boldognak, láttam gyötrődni, aggódni, rettegni, végtelenül szeretni, egy ideig újra mindenekfeletti boldogságban úszni, majd ismét összetörni, végül pedig a fájdalomba belehalni. Zárjanak örökké Mandos Csarnokába, akkor sem fogom engedni, hogy újra megtörténjen.
Olyan volt, mintha már nem is az én arcomat látta volna maga előtt, mintha magához Eruhoz szólna, mikor azt suttogta: „Még egyszer nem.”
És biztos vagyok benne, bárkihez szólt is, az a valaki válaszolt: Nagymamám szépséges arca egy pillanatra fájdalmasan megrándult, majd gyors csókot adott a homlokomra, és elsietett.

Tehát ettől félnek mindannyian: félnek, hogy ugyanolyan sorsra jutok, mint ősöm, Lúthien. Hogy elvakít a szerelem egy olyan lény iránt, akivel tilos lenne érintkeznem, aki nem ér fel hozzám, vagy épp ellenkezőleg: sokkal több, mint én. Félnek, hogy vele együtt én is elmúlok majd, nekik pedig tehetetlenül kell nézniük, ahogy szép lassan elemészt a fájdalom.
De én nem Lúthien vagyok. Az én nevem nem az övé. Az ő sorsa nem lesz az enyém.

 

Utoljára frissítve: csütörtök, 02 november 2023 22:19

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned

Alkategóriák

Bejelentkezés

Keresés

SSL Security
Comodo SSL Certificate

Vissza a lap tetejére