Eljött az este a vadvirág illatú pusztában. Az éoung sátortáborban mindenki készülődött a lefekvéshez. Csenge, a vezér felesége, még elmondott egy mesét kisfiának. Majd betakarta, megcsókolta, és ő is nyugovóra tért a jurta másik felében lévő hálóhelyén.
Kisvártatva megérkezett Deli, az éoung törzs vezetője is. Az éj leszállta előtt mindig körbejárja a tábort. Ilyenkor beszélget egy kicsit az őrszemekkel, hogy lelket öntsön beléjük az éjjeli szolgálatra, és megnézi, hogy a lovakat rendesen elrekesztették-e. Mindenki szereti őt. Az emberek képesek lennének meghalni érte és a családjáért.
Deli hazaérve először a kisfiához ment. Egy percig még rajta nyugtatta a szemét. "Milyen szép gyerek ez! - gondolta - Még csak öt éves, és máris olyan erős, mint egy medve. Biztosan nagy fejedelem lesz belőle, ha felcseperedik." És csókot lehelt Ete kis arcára, majd ő is felesége mellé húzódott aludni.
Az éjszaka közepén Ete hirtelen felriadt. Lidércnyomása volt. Azt álmodta, hogy a kutyák vadul csaholnak, és közeledik valami veszély a táborhoz. Egyszer csak valóban elkezdtek ugatni a kutyák. A tábor ebei szinte versenyt csahogtak egymással. Ete hallotta, hogy a közeli erdőben baljóslatúan huhogni kezd egy bagoly. A lovak dübörögve futkostak a karámban, a kutyák meg egyre vadabbul ugattak. Valami más neszt is hallott a kicsi: lépteket, melyek nem a tábor lakóitól származtak, tompa zuhanásokat, és egyre kevesebb eb hangoskodott. Hirtelen az egyik nagyot nyikkant, majd csend lett. A bagoly elhallgatott, a lovak megálltak és a kutyák sem ugattak már. Olyan nagy volt a csönd, hogy Ete tisztán hallotta a sátor másik végében mélyen alvó szülei egyenletes lélegzését. Földöntúli némaság szállt a táborra.
Egyszerre felcsapódott az ajtónyílást takaró szőnyeg. Odakint szépen világított a telihold. Ete meglátott az ajtóban egy alakot. Hatalmas volt, olyan nagy, hogy szinte teljesen betöltötte a nyílást. A kicsi érezte, hogy az árny őt nézi. Halálos hideg futott át rajta. Felhúzta a takaróját az orráig, próbálta levenni a szemét az idegenről, de egyszerűen nem tudta.
A kisfiú látta, hogy elkezd vörösen izzani az alak szeme. Az idegen elindult feléje. Már ott állt az ágyánál, és csak nézte a fiút. Ete pedig nem tudott szabadulni a vörös szemek vonzásától. Az árny megfogta, felemelte, és a fülébe súgta:
- Ne félj Ete, nem bántalak, csak elviszlek a Királynőhöz. - Ete mégis annyira megrémült a mély, recsegős és hideg hangtól, hogy elájult.
Az alak kilépett a sátorból, felkapott ez előtte várakozó éjfekete lovára, majd szélnél sebesebben elvágtatott nyugat felé.
Deli arcán patakokban folytak a könnyek. Ő is felriadt abban a pillanatban, mint a fia, de nem tudott megmozdulni. Ő is hallotta a baljós hangokat, érezte a kicsi félelmét, de nem mehetett oda hozzá, hogy átölelje. Valami varázslat szállt rá, melynek hatásában teljesen éber volt a tudata, de a testét mintha megláncolták volna. Látta a sötét árnyat, amint bejön a jurtába és elviszi Etét. És még azt is hallotta, amit a fiúcska fülébe súgott. Ott feküdt az ágyán teljesen tehetetlenül, és zokogott, majd nagy sokára mély álomtalan álomba merült.