fbpx
Nyomtatás

Beleriand tavasza (novella)

Az erdő itt is kiábrándítóan békésnek tűnt. A napsütésben ragyogó zöldek voltak a fák, ragyogó kék az ég, a király lobogóinak ezüstje szinte szikrázott a réten, ahol kijelölték az ünnepségre állítandó sátrak helyét. Az egyik zászlórúd tetejére egy apró, színes madár szállt le, trillázó éneke messzire hallatszott.

Bementem a fák hűvöse alá, azonnal körülvett az erdő ezernyi zajából összálló dallam, a réten maradt többiek hangja eltompult. Elindultam egy ösvényen és közben barátkoztam az erdővel.

Aman erdei gyönyörűek, Yavanna áldása és a Fák fénye magasra és erősre növelte a fákat, törzsük szép volt, szinte teljesen hibátlan.

Beleriand fái egyáltalán nem ilyenek voltak. Voltak közöttük is magasak, vastag törzsűek, még itt északon is, délebbre, Ossiriandban pedig állítólag a teljes nép a fákon él, azoknak még nagyobbaknak kell lenniük, mint amiket itt láttam. Ám minden fa, amit magam körül látok, magán viseli a Fénytől való elzártság hosszú éveinek jelét, sokan göcsörtösek, satnyák. Amanban ilyet csak kivételesen lehet látni.

Az erdő hangulata is más itt. Hiába kelt fel a nap immár húsz éve, és indult gyors növekedésnek minden, az erdők nem felejtették el a hosszú éjszakát. És nem felejtették el a Homályt sem. A napfényben alig lehetett érezni, de egészen halványan azért ott volt, mint hűvös szellő az erdő legmélye, a sötét, örökké árnyas völgyek és szurdokok felől. A Sötét Úr akarata egykor átjárta ezt a helyet, szolgái sokáig tanyáztak Beleriand vadonjaiban, és bár most visszavonultak messze északra, itthagyták a nyomukat. A gonosz jelenléte felébresztett dolgokat a hosszú éjszaka alatt, amik most is itt rejtőztek az erdő mélyén.

De az erdő nagyobb része békés volt és ártalmatlan. Lakói tették a dolgukat, ahogy azt Yavanna és a többiek meghatározták az idők hajnalán. Semmi nem jelzett közvetlen veszélyt.

Lassan visszasétáltam az épülő tábor felé. Kezdtem feleslegesnek érezni, hogy kardot hoztam magammal.

Amikor Feanáro fiai megérkeztek, Beleriandot még orkok dúlták, hatalmas seregek, amik Falas kikötőit ostromolták, és közben portyázók vadásztak a magányos tündékre mindenütt. Az orkok korábban nagy csatát vívtak a moriquendekkel, s bár Thingol győzött, oly nagyok voltak a veszteségei, hogy visszavonult a saját erdejébe és azt védfallal vette körül. Az orkok úgy hihették, nincs már aki szembeszálljon velük, győzelmük csak idő kérdése. De nem tudtak a noldákról és nem ismerték a noldák kardját.

Mire a Nap felkelt, és a mi seregünk is megérkezett, már minden ork sereget szétvertek, a Homály szolgái mind rettegve menekültek a noldák elől vissza sötét urukhoz. Félelmüket a felragyogó napsugarak még tovább növelték. Ez azt jelenti, hogy a sötétség ura alábecsült minket, de azt is, hogy nekünk, későn érkezőknek nem maradt harcolnivaló. Egy békés, nyugalmas vidékre érkeztünk, ahol megvívtak előttünk minden háborút. Bár sokan viseltek közülünk fegyvert, valójában mind éreztük, hogy ez igazából szükségtelen és évről évre kínosabb lesz. Ha csak egy kicsivel is előbb érünk oda, talán megfordíthatjuk a csatát ahol elfogták Nelyafinwét. Legalábbis megmutathattuk volna, hogy Nolofinwe vitézei is érnek annyit, mint az előttük érkezők. De semmi ilyesmire nem maradt lehetőségünk.

Mire visszaértem a rétre, az építkezés sokat haladt előre. Lassan kezdett kialakulni a tábor végleges alakja. A királyi csarnok épület legfelülre, s alatta ott sorakozott a többi épület kimért alapja vagy már félig megácsolt szerkezete. A csarnokot építők közül valaki belekezdett egy régi valinori dalba, többen csatlakoztak és hamarosan mindenki énekelt. A dalunk összeolvadt a királyi lobogón rendületlenül éneklő madárkáéval és mintha az egész erdő megtelt volna énekkel. Utoljára ilyet Valinorban tapasztaltam.

Aztán a dalunk megtartva a dallamot az új dolgokról kezdett szólni: az ellenség messze, s retteg a napfénytől, az őrök éberek a hegyekben és az éjszaka elmúltával lám, Beleriand új tavaszra ébredt. S ezt a tavaszt élteti minden virág, mind köröttük az állatok és mi, eldák is, akik a csillagok alatt ébredtünk, de a nap aranyfényét szeretjük leginkább.

Halvány árnyék suhant át a tábor felett, gyors volt és csendes. Csak akkor vettem észre, amikor már késő volt. A héja villámként csapott le az apró énekesmadárra és azonnal tovább is repült a zsákmányával.

A dallam megtört, az ének elhallgatott. Beleriand tavaszának hírnökéből nem maradt más, csak egy apró vércsepp a királyi lobogó ezüstjén.

 

Alyr Arkhon

További információk

  • Content Type: Írás
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned