Amikor Círdan először találkozott Meliannal, úgy mondják, az úrnő a szemébe nézett és azt jósolta, a hajókon múlik Beleriand sorsa, azokban van a végső remény, de azok hozzák el a veszedelmet is, ami megváltoztatja a világ sorsát.

Azt mondják, amikor a tengerpartra értünk, volt, akit annyira elkápráztatott a látvány, hogy soha, egy pillanatra sem akart elszakadni tőle, ezért az uszadékfából épített magának egy csónakot és nekivágott a hullámoknak, azóta is kint hajózik valahol a fekete vizeken. Másvalaki meg nekiállt megszámolni a tenger hullámait. Csak ült a sziklán éjjel és nappal, számolt és számolt és számolt, félt, hogy egyszer kihagy egyet és kezdheti elölről.

A sziklát, ahol ült, máig a Számláló Sziklájának nevezik maguk között a kikötők lakói, de a számlálót évek óta senki nem látta. Talán ott ül most is valahol, csak már annyira elvékonyodott, hogy észre sem venni. Vagy csak megunta, hazament és családot alapított.

Ezekből is látszik talán, hogy a tenger fontos számunkra. A tenger ad ételt, a tengerbe tartó vizek italt, a tenger mélye olyan kincseket, mint a gyöngyök és még az esküvőinket is a tengerparton tartjuk, ha lehet. Még elképzelni is nehéz, milyen lehet, ha valaki a tenger nélkül éli le az életét. Pedig az eszemmel tudom, hogy sokan vannak ilyenek, a fák lombjai között vagy a föld alatt élnek, és úgy mondják, boldogok. De talán csak nem látták még milyen a tenger amikor haragos és milyen amikor békés, hogy milyen érzés egy hajón állni, ha dobálják a hullámok és hogy tud nyargalni a széllel a hullámok hátán.

A törpöket még megértem, ők a föld gyermekei, sziklában születnek, sziklában van a sírjuk is, számukra talán csak a sasok fészkei lehetnek a kikötőknél is idegenebbek. Sokan közülük már a tenger puszta látványától is rosszul lesznek. Csak egy törpöt láttam, aki hajóra merte tenni a lábát, s az a hajó is ki volt kötve, mégis úgy tisztelték utána a társai, hogy talán azóta is ingyen issza a sört valahol Nogrodban.

De az eldák? Vajon mi tartja vissza Thingol népét, hogy mind a tengerhez költözzenek? És Ossiriand zöld-tündéi hogy érhetik be holmi folyókkal? Ezek számomra gyerekkorom óta rejtélyesek. Ám még rejtélyesebbek a noldák, akik azt mondják, átkeltek ugyan a tengeren, de nem érdekli őket, és a szárazföld belsejébe költöztek. Pedig állítólag vannak közülük, akik igen közeli, bensőséges kapcsolatban vannak a túlpart hajósaival, a telerekkel.

Az orkok a törpökhöz hasonlóan nem bírják a vizet, ami nagy segítségünkre volt, amikor megtámadtak minket. Már korábban is láttunk időnként orkokat, hallani lehetett, hogy az erdőkben egész csapatok vannak belőlük, de amikor egy hadseregnyi érkezett belőlük északról, az váratlanul ért minket. Szerencsére Círdan előrelátó volt, és felkészített minket a háborúra, de a veszteségeink így is nagyok voltak az első napokban. Azokat, akik túl messze voltak a kikötőktől és az erdőbe menekültek, sosem láttuk többé.

Ám a városoknál megállítottuk az ellenséget. Az első ütközetek után féltünk, hogy hamarosan megjelenik egy fekete hajóhad, amit a Sötétség Ura egészen eddig rejtegetett valahol, és teljesen bekerít minket, s ez lesz az a had, amit Melian a jóslatban említett, de semmi ilyen nem történt. Círdan azt mondta, már az ostrom kezdetén üzent Thingolnak, és biztosan hamarosan eljön a szürketündék nagy seregével, hogy együtt ütközzünk meg az Ellenséggel. Ám ez sem történt meg.

Így aztán időről időre hajóra szálltunk és távolabb partra szállva gyűjtöttünk élelmet, időnként ki-kicsaptunk az orkokra, de elűzni nem tudtuk őket. Már kezdtük megszokni, hogy így alakult a sorsunk, és kezdtünk berendezkedni erre a fajta életre, amikor az orkok egyszer csak eltűntek.

Nem mi űztük el őket, ebben biztosak voltunk, és Thingol csapatai sem tűntek fel. Felderítőket küldtünk ki, de sokáig ők sem jelentkeztek.

Végül aztán amikor visszatértek, nem voltak egyedül. Más eldák jöttek velük, magasak, büszkék, azt mondták, csatát vívtak az orkokkal s elkergették őket. Furcsa, ismeretlen-ismerős nyelvet beszéltek s magukat noldáknak, bölcseknek nevezték, ám eme tulajdonságukról nem adtak bizonyságot. Két dologban jeleskedtek a nálunk töltött rövid idő alatt, az egyik a kovácsolás a másik a folytonos büszkélkedés azzal, mennyire fényes palotáik s mily sok kincsük volt a Tengeren túl. Bizonyára nem ismerték a törp mondást, hogy elveszett vagyonnal csak a bolond büszkélkedik.

De minden nagyotmondásuk mellett tanúbizonyságát adták, hogy kiváló harcosok, s ha elnyerted a bizalmukat, kellemes a társaságuk is, ám a lelkükben olyan izzó harag ég az északi ellenséggel szemben, amit nem szabad alábecsülni.

Sok idő telt el azóta, hogy először találkoztunk a noldákkal, huszadik éve csodálom a tengert a Nap és a Hold fényében, de most először amióta az eszemet tudom, itt kell hagynom, ha el akarok menni a királyuk által tartott nagy ünnepségre. Remélem azért ott is lesz valami víz, legalább egy kicsike.

Alyr Arkhon