Erősen törtem a fejem, hogyan kezdjem. Hisz minden elképzelhetőt leírtak már róla: azonnali klasszikus, a regény méltó megfilmesítése, és így tovább. Egy azonban biztos: fel kell dolgoznom ezt a csodát, mely röpke három óra alatt lepörgött a szemem előtt, úgy, hogy vártam, hátha nincs még vége.

A terem elsötétül, a közönség elcsendesedik, beúszik a New Line Cinema logója, és ott vagyok Középföldén. Nem kritikusok vagy box officer-ek ülnek már a nézőtéren, hanem elvarázsolt emberek, akik együtt lélegeznek a történettel. Elúszik minden, és nem gondolok arra, hogy ez makett, vagy animáció, mert ez Középfölde; ahogy Tolkien megálmodta, úgy kel életre a szemem előtt. A jókedvtől sugárzó Hobbitfalva, a méltóságos Völgyzugoly, és a sötét Mória abszolút valójában tárul elénk, és ránt magával minden idők legnagyobb kalandjára. Az ember szeme könnybe lábad a csodálattól, az ösztönös természetesség, ami a filmből árad, nem enged el egész végig. A legegyszerűbb, mégis legnagyobb érzelmek, és a lélegzetelállító táj együttese semmihez sem fogható hangulatot ad. Megadja azt a hangulatot, amit nekem legalábbis a Csillagok háborúja nem adott meg, űrhajók és Jar Jar-ok helyett kardok és íjak; orkok, trollok, tündék, törpök, hobbitok, és mágusok népesítik be ezt a világot, a népmesei történet pedig szíven üt. Középfölde leggyengébb és legapróbb szerzetéhez, egy hobbithoz kerül a leghatalmasabb és legveszélyesebb dolog, az Egy Gyűrű, ami a pusztítás eszköze lehet bárki kezében. Frodó hivatott arra, hogy megsemmisítse a gyűrűt, Szauron, a sötét úr művét, mielőtt az rátalál. Elindul hát a végzetes küldetésre nyolc mellé szegődött segítőtárssal; a kilencek szövetsége igazi csapattá kovácsolódik az egyre nagyobb veszélyek közepette, de az út vége akár halállal is végződhet.

A jelentős változtatások szerencsére előnyére váltak a filmnek. A Völgyzugoly előtti epizódokból egy huszáros vágással kiiktatták Bombadil Tomát és az egész Öregerdőben játszódó intermezzót, és Bakföld sem kerülhette el sorsát: a kukában végezte. Itt van viszont Arwen, a tündelány, egy remekül sikerült karakter a romantika oltárán, aki egy fergeteges üldözési jelentben mutatkozik be a rajongók legnagyobb megelégedésére. Apropó, akciók. Peter Jackson semmit nem bízott a véletlenre. Mindig is izgalmas, véres és látványos filmeket készített, most sem hazudtolhatja meg önmagát. Úgymond "popcornosította" filmjét, persze előnyére. A hobbitok csetlései-botlásai nagyban hozzájárulnak ahhoz, hogy megszeressük őket, és Gandalf sem annyira mogorva, mint anno a regényben. Hiába változtattak meg néhány történést, ugyanazt az élményt nyújtja, mint a könyv, a változatlan hangulat, és a magas fokú érzelmesség hatására lesz az, ami: egy maradandó élmény.

A kezdőjelentben, Bilbó születésnapján Gandalf tűzijátékokkal szórakoztatja a hobbitokat. Trufa és Pippin, a két komisz barát elcsen egy rakétát és kilövik, de a fényjáték sárkány alakban hull alá és megrémiszti az ünneplőket. Mindenki ordibál: "sárkány, sárkány!" Bilbó, aki a helyzet magaslatán áll, ehhez csak annyit fűz hozzá: "a kutya fáját, hisz 60 éve nem láttam sárkányt!" Mintha csak a nézők ordítanák: "klasszikus, klasszikus!" Erre egy cinikus hang: "de hisz évek óta nem készült klasszikus film!" És van is benne igazság. A sok merchandising-gal megtámogatott rideg látványfilm után végre egy kiemelkedő alkotás, ami mer érzelmeket felvállalni.

Végig érezzük a küldetés súlyát, a feladat nagyságát, katarzis követ katarzist, Jackson ugyanúgy a szívünkre hat, mint 94-es remekművében, a Mennyei teremtményekben. Mit ragozzam: ebben az eposzban minden tökéletes. A cselekménybe, a színészekbe, a látványba, a zenébe nem is lehet belekötni. Sokan azt mondják, a Gyűrűk urának ott a helye közvetlenül a Csillagok háborúja mellett. Nos, én elé helyezném.

Ichabod