Gondor, a Hűségesek déli királysága hatalmasnak és sebezhetetlennek tűnt, azonban a Nagy Járvány megtizedelte a királyság népességét, és lankadt az éberség Mordor felé. A Nazgûlok az Angmari Boszorkányúr vezetésével beszivárogtak a Fekete Földekre, hogy előkészítsék Sauron visszatértét. Eközben Gondort meggyengítette Mordor számos csatlósának támadása, az ekhósok, a variágok és a haradiak két döntő győzelmet arattak, két királyt megöltek, és az Anduintól keletre szinte minden tartományt elfoglaltak. Hamarosan maga Mordor is támadni kezdte Gondort, és területeket foglalt el. A Harmadkor 2000. évében a kilenc Nazgûl ostrom alá vonta Minas Ithilt. Két évvel később, hosszú ostrom után, a város elesett, és a gonosz bástyájává változott. Ekkortól nevezték sindarin nyelven Minas Morgulnak, a Boszorkányság Tornyának. A fehér fát a Boszorkányúr elpusztította, a Minas Ithil-i Palantir sorsa azonban azóta is ismeretlen - sok gondori úgy hiszi, hogy elpusztították a város őrei a bukás előtt, mások szerint Mordorba vitték, Sauron kezébe.

Minas Ithil elestekor ezrek menekültek el a városból, a Nazgûlok keveset foglalkoztak az üldözésükkel, jobban érdekelte őket a város számos titka, a Palantir és a győzelem üzenete - míg az orkok a felsővárost dúlták, és a fehér fás lobogó helyére a Boszorkánykirály zászlaja került, a menekülők átvágták magukat az ostromgyűrűn. A Boszorkányúr, Minas Ithil tornyának tetején állva megátkozta a menekülőket és egész Gondort. A következő hetekben számos túlélő esett áldozatuk a környező hegyekben hemzsegő orkoknak, akik eltévedtek, és Mordor felé menekültek, ezrével estek rabszolgaságba, egyesek pedig a Nazgûl átkát érezték magukon, elhagyta őket józan eszük és életerejük. Sokaknak viszont sikerült a lehetetlennek tűnő erőpróba, átvágtak az orkokon és a hegyek lábának vadonján, és elindulhattak Gondor felé. A legtöbben Osgiliathot vették célba, a Királyság székvárosát, mások északnak indultak Cair Andros felé. Katonák, városi polgárok és az ősi dúnadán nemesség tagjai együtt menekültek az újrakezdés reményében.

Útjukat vadállatok, ork portyák és sebláz nehezítette keresztül Ithilen északi alföldjén, míg elértek az Anduin partjára, és számos egyszerű ember csatlakozott hozzájuk, akik a növekvő fenyegetés elől hagyták el otthonukat. A menekültek Cair Andros felé tartó csoportjának vezetője, Nauron kapitány négy legjobb hadnagyát jelölte ki a menekültek vezetésére. Szavai szerint a háború még csak most kezdődött, ezért mindegy, hogy civil vagy katona, közrendű vagy nemes, együtt kell küzdeniük Gondorért, a győzelemhez pedig a katonai fegyelem vezet. Nem mindenki értett azonban vele egyet, a fejadagok beosztása, az állandó őrszolgálat és járőrözés, a katonai hierarchia sokak szemét szúrta. Mikor Nauron kapitány egy rajtaütésben elesett, hadnagyai tanácsot ültek, és úgy döntöttek, tovább kell menniük, fenntartva a reményt és Gondor szellemét.

A menekültek és túlélők csapata így jutott el a folyó partján álló régi udvarházhoz, melyet jelenleg az ithilieni kószák használnak raktárként és menedékként. Mielőtt továbbindulhatnának, pihenésre és felcserre van szükségük, élelemre és lelkesítő szavakra. A Boszorkányúr átka mind nyomasztóbban lebeg a fejük fölött, egyre kevesebb a hitük és elszánásuk, felütötte közöttük a fejét a széthúzás, a vádaskodás és a harag, a civilek lázadoznak a katonai életmód ellen, a hadnagyok felettes nélkül egyre többször egymással szembe helyezkednek. A kószák vezetője, Gaergwend befogadja a menekülteket, de vitáikban nem dönt. A kelet felől közelgő ork seregre utaló jelek és az elhatalmasodó viszály egyre nyomasztóbban hat a menekültekre.

*

A Tavaszi Találkozóról további információk és jelentkezés:itt >>