Arnori Hadjárat - krónikarészlet

A 2014. évi Tolkien Tábor egyik írórendi mestervizsgája: II. Earnil Gondor királyának írnoka, Nolondil krónikája a dicsőséges Arnori Hadjáratról (részletek)

H.K. 1975. éve Gwirith havának 29. napja

Utazásunk 119. napján végre feltűntek Lindon partjai. Utunkat végig a Valák segítő kegyelme kísérte. Az élen haladó királyi zászlóshajóról hátratekintve a hajóhad végtelennek tűnő árbocrengetege olyan volt, mint lándzsák erdeje, mely megostromolni készül az eget. Hála Vezérünk, Earnur Trónörökös és kapitányaink hozzáértésének, az út során sem emberéletben, sem hajóban a legkisebb veszteséget sem szenvedtük. Miközben a hajók elkezdték megközelíteni Harlond és Forlond kikötőit, egyre inkább látszott, hogy nem fogunk elég kikötőhelyet találni. Ezért javaslatomra Earnur Úr azt az utasítást adta a kapitányoknak, hogy a már kikötött hajók mellé kormányozzák saját hajójukat, és azokat kötelekkel szorosan kössék egymáshoz. Végül a rengeteg hadihajó és az ellátmányt szállító lebennini bárkák olyan sűrűn álltak egymás mellett, hogy teljesen betöltötték az egész Lún öblöt, és aki akart, mint egy hatalmas hídon, átkelhetett rajtuk a déli és az északi kikötő között. Az árboc csúcsokon a szél büszkén lengette az Elendil koronájával és csillagaival valamint Numenor fehér fájával ékesített ébenfekete gondori lobogókat. Távolról úgy nézett ki, mintha egy hatalmas város, egy új Minas Anor épült volna a tengeröböl helyén. Earnúr Herceg partra szállt közvetlen udvartartásával, melyből természetesen én sem hiányozhattam, a Falas-tündék pedig Cirdan úr vezetésével jöttek elénk, köszönteni seregünket. Earnur Úr, hogy nagyrabecsülését kifejezze, engem, a nemes-tünde nyelv kiváló ismerőjét bízott meg, hogy quenyául köszöntsem Cirdan urat, ő pedig a királyi ház iránti tiszteletét szintén ezen a nyelven fejezte ki. Elmondta, hogy még Numenor fénykorában, mikor a dicső emlékű Tar Minastír király küldött segítséget Gil-Galad úrnak, még akkor sem láttak ezek a partok ilyen erős és nagyszámú sereget.

Este a Trónörökös a királyi zászlóshajó dísztermében vacsorára látta vendégül Cirdan urat és kíséretét, valamint saját kapitányait, hogy a vacsora alatt megtárgyalják a haditervet. A tanácskozás gördülékenységét az én közreműködésem teljes mértékben biztosította. Bár Earnur Úr nem látta szükségét, Cirdan úr iránti tiszteletből elfogadta azt a javaslatot, hogy mozgósítsák a környék elérhető erőit, és ők velünk egyesülve vonuljanak a háborúba. Mivel csapataink és készletein partra szállítása amúgy sem volt egyik napról a másikra megvalósítható, ezért azt javasoltam, hogy a mozgósítás határideje a kirakodás várható befejezésének napja legyen. Így a hadjárat sem szenved szükségtelen késedelmet, és erőinket is a legjobban tudjuk felhasználni. A tanácskozás végén érkezett egy lossoth futár. Mivel én jól beszélem az északi hóemberek nyelvét is, nekem mondta el, hogy a Cirdan úr által korábban északra küldött hajó megtalálta a lossothok telepét, ahová Arvedui, Arnor királya menekült, de sajnos a hajót összeroppantotta a jég, így a király a teljes legénységgel együtt elpusztult.
........................................................................

Nórui havának 1. napja

Mint korábban írtam, Lindonba érkezett seregünk olyan hatalmas, hogy képtelenséglett volna az egész hadat Harlondban partra tenni. Tanácsomra ezért Earnur Úr úgy döntött, hogy csak legszűkebb kíséretével szállunk meg az öböl déli partján, a sereg nagyja pedig a kapitányok vezetésével az északi kikötőben száll partra. Innen az Ered Lindon és a Lún folyó közötti sík területre vonulnak, és ott építik fel táborukat. Ugyanitt fognak elhelyezkedni a katonákat kiszolgáló egyéb egységek és az utánpótlást szállító szekerek is. A tündék felajánlották, hogy a betegek és sebesültek ápolására ispotály-sátrakat állítanak fel. Erre egyelőre nem volt szükség, de azt tanácsoltam, hogy ne sértse meg a Trónörökös Cirdan urat azzal, hogy visszautasítja ajánlatát. Mint Numenor örökösei, magunk is kiválóan értünk a betegségek és sebesülések gyógyításához, Earnur Úr pedig rajtam keresztül kiválóan tudja irányítani saját gyógyítóink munkáját is. Mikor aztán minden csapatunk rendben letáborozott, és a hívásra gyülekező északi testvéreink – akik a széthullott Arnori királyság hadseregéből megmaradtak – valamint a lindoni tündék is megérkeztek, jelentettem a Trónörökösnek, hogy készen állunk az indulásra.
.......................................................................................................
Nórui havának 8. napja

Hat napi vonulás után, miközben csapataink átkeltek a Lún folyón, és északról megkerültük az Alkony-dombokat, tegnap megérkeztünk az Esthajnal-tó partjára. Kérésemre az arnoriak vezetői megmutatták, hogy hol állt korábban Annuminasban Elendil Nagykirály palotája, és pontosan erre a helyre állíttattam fel Earnur Herceg sátrát. Az esti haditanácson javasoltam Urunknak, hogy mielőtt csapatainkat felállítjuk a csatához, tartsunk ünnepélyes seregszemlét. Ez nem csak saját katonáink harci kedvét tüzeli fel, hanem aljas ellenségeink is megrettennek tőle. Ezért ma reggel Urunk sátra előtt Cirdan úrral és a csatlakozott népek vezetőivel megtekintettük a felvonuló csapattesteket.

Először jöttek a lovagok, páncéljuk csillogása elhomályosította még a felkelő nap ragyogását is. Délceg paripáik, melyek ősei még Numenorból származnak, oly szilajul vágtáztak, hogy patáik szikrát vetettek a köveken. Ezután következtek a gyalogos hadtestek. Elől a méltán híres, sok csatában bizonyított pajzsosok, kik a hosszú és szigorú kiképzés során oly egységessé kovácsolódnak, hogy Minas Anor falaihoz hasonlóan lehetetlen áttörni rajtuk. Lándzsáik, mint ezüst kalászú búzamező, végeláthatatlanul lepték el a síkot. Utánuk az íjászok következtek. A gondoriakon kívül, kiknek bármelyike könnyedén átlövi vesszejével akár harminc rangarról is a feldobott rézpénzt, e fegyvernemben képviseltették magukat leginkább arnori testvéreink és a tündék is. Az arnori csapatok között egyszer csak szemünkbe ötlött egy nagyon furcsa csoport. Alig egy-két tucatnyian lehettek. Earnur Úr először gyerekeknek nézte őket. Odaintette hát magához ezeket a furcsa „katonákat", és megkérdezte, hogy kicsodák. Eléggé érthetetlenül válaszoltak, de hamarosan rájöttem, hogy nyelvük nagyon hasonló az északlakó lovas urakéhoz, így aztán tolmácsolhattam Urunknak szavaikat. Elmondták, hogy Arnor délnyugati részén telepedtek le közel négyszáz évvel ezelőtt a Király alattvalóiként, és azt a területet, ahol laknak Megyének hívják, magukra pedig a hobbit megnevezést használják. Urunk ezt nagyon mulatságosnak és érdekesnek találta, de harcértékükben erősen kételkedett. Ők bizonygatták, hogy jól tudnak bánni íjaikkal, ezért javasoltam Urunknak, hogy egy rögtönzött versenyen bizonyíthassák képességeiket. Máris felállították a céltáblákat, és nagy meglepetésünkre ezek az úgynevezett félszerzetek semmivel sem maradtak el a gondori vagy arnori íjászokhoz képest. Hercegünk ezt látva úgy rendelkezett, hogy a félszerzetek csapatát saját testőrségének íjászai közé osszák be. A hobbitok megköszönték a megtiszteltetést, és kissé mókás hajlongások közepette visszatértek táborhelyükre.

Nórui havának 9. napja

Még az éjszaka során visszatértek felderítőink, és megerősítették, hogy az ellenség valóban elhagyta fornosti állásait, és mára eléri az Alkony-domboktól keletre levő síkságot. Mivel számítottunk erre a lehetőségre, a seregszemle után csapatainkat már a várható ütközetnek megfelelően táboroztattuk le. A pajzsos századok a dombok lábánál, az Esthajnal-tó déli és északi partján foglalták el állásaikat, mögöttük ugyanilyen rendben íjászaink. Az arnori és a tünde íjászok a dombok északi peremére kerültek, hogy megakadályozzák az esetleges átkaroló hadműveletet. A lovagok Urunk vezetésével Annuminasban maradtak, hogy az ellenség középhadát zúzzák szét, szükség esetén pedig bármelyik szárny segítségére siethettek. Javasoltam Urunknak, hogy néhány hírvivővel együtt had másszak fel a királyi palota mögötti domb egyik kiugró ormára. Így a hírnökök mindig szemmel tudják követni a csapatok mozgását, gyorsan továbbítani tudják a szükséges parancsokat, én pedig jól átlátva az egész terepet, híven rögzíteni tudom a csata minden mozzanatát. Épp, mire mindenki elhelyezkedett az állásokban, feltűntek az ellenség első vonalai. Megláttak minket, és azonnal támadásba lendültek. Mindenféle taktika nélkül özönlöttek felénk, egyszerűen túlerejükkel akartak elsöpörni minket. Nyilvánvaló, hogy vezetőjük, akit ők Boszorkányúrnak neveznek, gyáván, a háttérben meghúzódva akarja kivárni a csata végét. Mikor lőtávolba értek, Earnur Herceg parancsot adott az íjászoknak. Egyetlen pendüléssel lőtték ki a több ezer nyílvesszőt, melyek sötétlő vihar fellegként száguldottak tova, majd, mint lecsapó villámok, egyenként hoztak halált az ellenségre. A lövések folyamatos ismétlődése azonban hiába ritkította az előrenyomulók sorait, hatalmas tömegüket képtelen volt megállítani. Az első sorok elérték a pajzsfalat, hirtelen megtorpantak, majd elhullottak a rájuk zúduló kardcsapások és lándzsadöfések alatt. A mögöttük levők megpróbáltak meghátrálni, de a megszámlálhatatlan tömeg újra és újra előre lökte őket. Felülről nézve olyannak látszott, mint mikor Osse haragos hullámai csapkodják a tengerpart rendíthetetlen szikláit, de legyőzni nem tudják őket. Ekkor tört elő Earnur Úr a lovagok ékével. Mint kés a vajon, úgy vágott keresztül a fekete tömegen, előre-hátra, jobbra-balra kanyarogva vágtak véres ösvényt az ellenség sorai között. Úgy látszott, hogy közben az ellenség felmérte csapataink elhelyezkedését, mert a bal szárnyunk felé kitört egy erősnek látszó csapat, hogy az ott levő gyengébb fegyverzetű íjászokat támadja. Azonnal futárt szalajtottam a Herceghez, és Ő meg is kapta a hírt, mert a lovagok közül egy kisebb csapatot magával vitt, és körbe kerülve hátulról legázolta a támadókat. Ezzel az utolsó reményüket is meghiúsította, az ellenség megzavarodott, majd teljesen fejetlenül kezdett menekülni. A nagy összevisszaságban egy kisebb menekülő lovas csapatot vettem észre, mely észak felé próbált menekülni, élén a Boszorkányúrral. Parancsnokunk azonnal reagált, és minden közelében levő lovagját magával ragadva üldözésére indult. Oly lendülettel vágtatott a menekülők után, mint Tulkas, a Valák leghatalmasabb harcosa, ki az Óidőkben száguldott keresztül Anfauglith síkján, nyomában az Áldott Birodalom seregeivel, hogy végleg romba döntse Angbandot, a Világ Fekete Ellenségének erősségét. Az üldözés sokáig tartott, de hála Vezérünk lovának, ki Nahar erejével és kitartásával vágtatott fáradhatatlanul, a távolság egyre csökkent köztük. Sorra érte utol a leszakadozókat, és jobbra-balra egy-egy kivédhetetlen csapást osztva, egymás után küldte a halálba a sötétség szolgáit. Már csak a Boszorkányúr maradt. Mikor látta, hogy nem menekülhet, egy utolsó, aljas tettre vetemedett. Sötét varázslattal megzavarta Urunk lovát, hogy megbokrosodjon, és levesse magáról lovasát. Hercegünk azonban nem csak kiváló lovas, hanem hátasával is szinte baráti a kapcsolata, így könnyen megnyugtatta a rémült állatot. Ekkor dél felől egy eddig ismeretlen csapat tűnt föl. Kettejük közül egyik sem tudta hirtelen, hogy kinek az oldalán állnak. Mikor közelebb értek, a Boszorkányúr ismerte fel hamarabb a vezetőjüket, és kihasználva Urunk pillanatnyi bizonytalanságát valamint az addigra leereszkedő sötétséget, eltűnt a homályban. Ekkorra már Vezérünk is felismerte az új csapatot, Imladris küldöttei voltak Glorfindel úr vezetésével. Rögtön sarkantyúba kapta lovát, hogy folytassa a félbeszakadt üldözést, de Glorfindel úr utána kiáltott: Állj meg uram! Ne folytasd az üldözést, mert úgy van megírva, hogy ő nem emberfiának kezétől fog elesni.

Utoljára frissítve: vasárnap, 24 augusztus 2014 15:30

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned

Alkategóriák

Bejelentkezés

Keresés

SSL Security
Comodo SSL Certificate

Vissza a lap tetejére