Valami ellenállhatatlanul vonzotta a jövevények tábora felé. Bár fülében csengtek népe szavai arról, hogy Istak-i-gil sápadtsága a halál színe, a völgyben a fehér fás lobogók alatt nyüzsgő emberek élettelinek és vonzónak tűntek – és nem is mind viseltek fehéret. Különös köpenyeket és láncszemes ingeket hordtak, szokatlan házakat építettek maguknak, és alkonyatkor nem búcsúztatták el a napot.
Este lopózott a táborukba, amikor ünnepelni gyűltek össze, és Dera fülének ismeretlenül csengő zenéjük töltötte be a völgyet. Hamar felfedezte az éléskamrát. Mennyi furcsa étel... csak nem baj, ha megkóstol némelyikből egy kicsit? Amit találsz, az a tiéd – így szól az erdő törvénye. Homályosan felrémlett benne, hogy a gyermek viszont nem csenhet szárított gyümölcsöt a család kamrájából – de aztán arra gondolt, hogy ő már felnőtt, akármit is mond Yzel. A gyerekek kicsik, és a kislányokra nem néznek úgy a férfiak, mint rá. Rá úgy néznek, mint például Zumára is – pedig Zumára hiába néznek, megmondta a jövendölés: törzsbelihez nem mehet férjhez.
Erről eszébe jutott a saját jóslata, s hogy elterelje a gondolatait, gyorsan beleharapott az első keze ügyébe kerülő kenyérfélébe. Azt hitte, ez olyasmi, mint az a fehér cipó, amit otthon ünnepen sütnek, de nem az volt, hanem valami finomabb, édes. Az édeskenyeret majszolva nézelődött tovább a kamrában, megszagolgatta a gyümölcsöket, bizalmatlanul méregette a fellógatott száraz húsdarabokat.
Egyszerre lépéseket hallott. Ha elkapják, ki tudja, mi történik – de ha sikerülne elvinnie a sok finomságból valamit, ami csak az övé, és nem érződik rajta Yzel vagy egy másik asszony sajnálatának szaga.... Megragadott egy félig üres krumpliszsákot, és elkezdte beledobálni, amit ért – de főleg édeskenyeret. Majd futva indult kifelé, de elkésett: a közeledő kék köpenyes nő észrevette, és kiáltozni kezdett. Fekete ruhás, fegyveres alakok rohantak elő, körbevették és megragadták. Dera megborzadt – mellükön a halált hozó fehér fát látta. De megértette, hogy valamiféle fejedelem elé viszik, az ítél majd felette. És ilyenkor – legalábbis otthon – könnyű ám elkerülni a büntetést: csak valami olyat kell mondani, amitől megsajnálják.
Amikor megkérdezték, hogy éhes volt-e, már tudta is, hogy mit.
„Nem akartam rosszat, éhezik a törzsem!" Érezte, hogy a szavai nem tökéletesek a közös nyelven, de megértették. A fejedelmük, akit Damrodnak neveztek, dühös volt, de a színes köpenyes törzsek mintha megszánták volna. Már-már remélni kezdett.
De ekkor megjelent a világító szemű lidérc. A lidérc, aki elől menekült – akkor, amikor az történt vele. A lidérc, aki miatt a testvére halott...
Úrrá lett rajta a rettegés. Homályosan fogta csak fel, mi történik körülötte, csak menekülni vágyott, el, el, messze a halott fáktól, messze a lidérctől, haza, a törzséhez.
Nem tehetett azonban semmit. Megláncolták, és azt mondták, így marad, amíg a nap újjá nem születik keleten.

- * -

Ezen az első éjjelen nem hitte volna, hogy másnaptól szabadon járhat-kelhet a jövevények táborában, sőt, barátsággal fogadják. Yzel, Zuma és a sámán érkezése, a csalódás, hogy nem szabadították ki; a sámán korholása, amiért tilalma ellenére elárulta jelenlétüket a völgyben – és vigasztalása, hogy ne féljen, nem lesz baj, a nap vigyáz reá itt is; a szóváltás az őrrel, a támadása miatti ijedelem, a közbelépő vörös köpenyes iránti hála, a zárka magánya – ez a sok érzés és emlék mind ott kavargott a lelkében, de lassan felülírta a következő, szabadon töltött napok sok benyomása. A telepesek barátsággal fordultak felé, érdeklődtek népe szokásai, sőt Dera személye iránt, és még xaclatot is adtak, csak úgy – mintha nem is tudták volna, hogy az istenek eledele milyen értékes. A saját törzse sosem bánt vele ilyen tisztelettel.
És ott volt a sárga ruhás férfi. A jövevények fejedelmének öccse, a nap színeiben, fényes karddal az oldalán, örök mosollyal az arcán. Dera csodálattal nézett fel rá, és észrevette, hogy a férfi – Anardil, ahogy társai hívták – viszonozza pillantásait. Ettől kamaszos félénkség ébredt benne – a dúnföldi férfiak, bár megnézték, sosem közeledtek hozzá komolyan, főleg nem tisztelettel, mint Napruhás –, de ezt a szemérmet hamar legyőzte valamilyen lelke sötétebb zugaiból előtörő vad vágy, hogy megszerezze, sőt ujja köré csavarja a férfit. Dera, amióta emlékezett, vonzódott a gyengékhez, az irányíthatóakhoz, és hallotta, hogy emiatt azt suttogják róla a törzsben: kiszámíthatatlan, veszélyes. Pedig ő csak akart valakit, aki hozzá tartozik. Táncolni kezdett Napruhással, sétált vele, énekelt neki, epedő pillantásokat vetett rá, és Anardil hamarosan hűebben követte, mint annak idején a fejedelem apja Yzelt.

- * -

Az emberek gyakran hitték, hogy Dera nemcsak furcsa, de butácska is. Ő azonban csendben megfigyelt és kihallgatott másokat, és az így megtudottakból sok mindent kikövetkeztetett. Erre szüksége is volt, mert törzsének tagja ritkán avatták be szemtől szembe a dolgaikba.
Most is hamar rájött, hogy az idegenek nemcsak kereskedni és földet hódítani jöttek, hanem – titokban – keresnek is valamit. És mi mást kereshetne erre bárki, mint a szentélyt, és azt, amit benne őriznek? A szentélyt, amely Dera számára is sorsfordító hely volt. Elkezdett hát mesélni róla, ezt-azt, hol ennek, hol annak. Úgy szőtte a szavait, mintha csak azért beszélne a helyről, mert számára szörnyű és fontos, hogy ne sejtsék, milyen sokat tud. Lelkének egyik fele rettegett és borzadt, ahányszor a szentélyre gondolt, bár nem tudta pontosan felidézni, mi történt ott vele. Csak azt tudta, azelőtt nem volt furcsább, mint a többi gyerek – és azelőtt volt testvére is, akit szeretett. Azonban mintha valami nála hatalmasabb erő lökte volna ki belőle a szavakat, amely legyőzte viszolygását, és szinte élvezettel beszélt a szentélyről – szemében ilyenkor különös tűz égett. Ha a sámán tudta volna, mit tesz, biztosan nem engedi többet a jövevények közé.

- * -

Végre eljött a nap, amikor munkájának gyümölcse beérett: a köpenyesek kivonultak a szentélyhez, és erőt és cselt ügyesen párosítva megszerezték a benne őrzött kardot. Dera úgy érezte, mintha köd szállna fel elméjéről: a fegyvernek, amelynek sötét ereje életének nagy részében uralta őt, új gazdája lett – Dera végre szabad. Még a sámán haragja sem számít, őt most már Anardil védi meg.

- * -

Másnap azonban minden összekavarodott. A sámán háborúval, sőt Észak Fekete Királya bevonásával fenyegetőzve visszakövetelte a kardot, és a jövevények, akik már látták a fegyver hatását Damrodon, hajlottak rá, hogy megegyezzenek vele. Dera megijedt – mi lesz vele, ha ismét gazdáját veszti a kard? Nem akart újra a megtűrt, furcsa lánnyá válni. A kardnak gazdára van szüksége.

- * -

A kardnak gazdára van szüksége. Nem szabad visszaadni. A kardnak erős gazda kell. Damrod nem jó gazda. Damrod csak árulással tudta megszerezni a kardot, Damrod gyenge. A sámán is gyenge. Anardil erős. A kardnak erős gazda kell. Nem szabad visszaadni, a szentély nem jó hely. A kardnak gazdára van szüksége. A kardnak Anardilra van szüksége.

- * -

Mentsd meg a bátyádat, Anardil, vedd el a kardot tőle, hiszen nem önmaga, amióta nála van. Te erős vagy, tedd meg, szabadítsd meg, szüksége van rád. Csak te tudod megtenni, te vagy a testvére. Fogd a kardot, és gyere velem.

- * -

Az erdő közepén ébredt, magányosan, ruháján vérfoltok. Nem tudta, hogyan került ide, elméjében csak lassanként merültek fel az előző nap emlékei. A kard, Anardil, a menekülés. A férfin eluralkodó vívódás, már-már őrület. Az elválás.
Ahogy apránként felfogta a saját szerepét a történtekben, a földre roskadt, és hangtalanul, hajladozva zokogni kezdett. Nem tudta volna megmondani, hogy mi fájt jobban – az, hogy megértette: nem szabadult meg a kard erejétől, épp ellenkezőleg; vagy az, hogy a fegyver hatalmának áldozatává tette az egyetlen embert, akihez ragaszkodott, és aki hitt őbenne.

- * -

Egyedül maradt az egész világon, Anardil meggyűlölte, és ezért csak magát okolhatta.

- * -

Nem. Nem ő tehetett róla. Ő nem tehetett semmiről, ő csak áldozat volt. A sámán, a sámán az oka mindennek – ő nem őrizte jól a szentélyt, se most, se régen: Derának sosem szabadott volna bejutnia. Dera egészséges maradhatott volna, a húga élhetett volna. A sámán az oka, a sámán vette el Dera ép elméjét, Dera testvérét, a sámán vette el Derától Anardilt! Vesznie kell! Vesznie kell!

- * -

Gilraen! Hol vagy, Gilraen? Tudod, hogyan halt meg a kedvesed? Tudod, ki a gyilkosa? A sámán, a sámán mérgezte meg, nem igazságos harc volt, a sebébe halt bele. Tessék, most már tudod, ki ölte meg a kedvesed!

- * -

Rohanj csak, Gilraen, fuss, és tedd, amit tenned kell.

- * -

Csak nézte, nézte az ég felé szálló szikrákat. A máglya pattogásának hangja összevegyült a törzsbeli asszonyok siratóénekével. A lángokkal szállt a nap felé a sámán lelke. A sámáné, aki értelmetlenül halt meg. A sámáné, aki pótolhatatlan veszteség a törzsnek. A sámáné, aki magát Derát annyit védte, óvta, aki gyógyítani próbálta, aki mindvégig felelősséget vállalt érte.
A sámáné, akinek a halálát ő okozta.

Addig állt ott, míg arcára rá nem dermedtek csorgó könnyei, és lelkét lassan ki nem töltötte a soha többé el nem múló, tátongó üresség.