Ferumbras, a Megye thánja, a Tuk család feje (harmadik e néven) hosszasan nézegette a térképet, aztán hangos sóhajjal letette. A kandalló előtt fekvő kutya felnézett, de látta, hogy nincs gond, úgyhogy hamarosan visszaaludt.
A hobbit tovább nézte az asztalon fekvő térképet. A Királypúpokról, amiket a tündék Esthajnal-domboknak neveznek, mindig Annúminas jutott eszébe. Annúminasnak már a gondolatától is fázni kezdett.
Pedig a szobában kellemes meleg volt, a kandallóban ropogtak a bükkfahasábok, a téli hideg szigorúan az ablakon kívül maradt. Mégis a bőrén érezte az Esthajnal-tó felől fújó hideg szelet.
Gyorsan töltött az asztalon álló kancsóból egy kis teát, hogy elűzze a hideg emlékét is, de a kancsó és a kupa is törp munka volt, Fráinéktól kapta egy évvel a kaland után - hasonló mintájú edénykében forraltak vizet a gyógyteához, miután kimentették.
Kimentették, hahaha. Fráin és két társa rettentően udvariasak voltak amiért csak így nevezték az esetet, de a tény ettől még tény maradt. Beszorult. Beszorult Annúminas romjai között egy félig leomlott, szűk folyosóba, és egy egész éjszakát töltött az Esthajnal-tó jéghideg vizében állva, mire kibontották körülötte a falat.
Pedig - ahogy az Öreg Tuk is minden történetét kezdte - minden olyan szépen indult. Egy szép tavaszi reggelen, nem sokkal azután, hogy Zsákos Bilbó hihetetlen kalandok után hazatért messze Keletről, és még bőven atyja thánsága idején, megjelentek a Tukbányán Fráin és két testvére (Flói és Grór) méghozzá a megszokott társzekerük nélkül. Csak pónik voltak velük és egy kevés felszerelés.
Beszéltek a thánnal, majd a Tuk ifjak közül többekkel, mire eljutottak hozzá.
- Üdv néked, Thánfi. - köszöntötte Fráin, akinek vörös szakállában akkoriban kezdtek feltünedezni az első ősz szálak. Öccsei csak hümmögtek valamit, mert egy-egy hatalmas szelet lekváros süteménnyel harcoltak éppen.
- Üdv néked Fráin, Gróin fia. Mi járatban itt nálunk ilyen korai tavaszidőn? - kérdezte tőlük, miközben ülőhelyet keresett nekik. Arrébb pakolt néhány könyvet és egy-két valahogy a szobában maradt evőeszközt, miközben a törpök érdeklődve falatoztak tovább.
- Társakat keresünk egy kalandhoz! - mondta Fráin, miután Ferumbras abbahagyta a rendrakást.
- Méghozzá micsoda kalandhoz! - tette hozzá Flói.
- Sárkány lesz benne? - kérdezett vissza a hobbit.
- Teljesen kizárt. - mondta Fráin - Orkok esetleg igen, de az sem annyira valószínű.
- Akkor hogy lehet, hogy három unokatestvéremmel is beszéltetek, mégsem vállalta egyik sem?
- Hát nos… Nem tudjuk, meddig tart és hogy találunk-e valamit. Nem ígérhetünk hegynyi aranypénzt
- És hatalmas hírnevet sem. - szólalt meg Grór, aki Durin méltó fiaként aratott végül győzelmet a hatalmas szelet süteményen.
- De olyan helyre megyünk, ami az unokatestvéreiddel ellenttében neked régi álmod - mondta Fráin, felemelve Az Északi Királyság Krónikája vaskos második kötetét Ferumbras asztaláról - Egy hobbitot sem ismerek rajtad kívül, aki végig tudta ezt olvasni.
- Én törpöt sem - mondta Flói, végignézte a további tizennégy köteten.
- De hát annyira érdekes, a hetedik kötetet vagy tízszer végigolvastam!
- Na pont ezért leszel te a mi emberünk! - válaszolt a törp.
- Hobbitunk. - vágta rá Grór.
- Az.
- Merthogy Annúminasba mennénk. - mondta ki végül Fráin.
Innentől kezdve nem lehetett bírni a hobbittal. Összegyűjtött mindent, ami szükséges lehet egy ilyen utazáshoz, - habár nem mennek messze, de ki tudja, mivel találkoznak, milyen idő lesz közben, szakadékokon vagy sziklafalakon kell-e átkelni (a lankásnak tűnő Esthajnal-dombok erdei meredek szakadékokat is rejthetnek, feltérképezetlen sziklás völgyeket, ahova senki nem merészkedik), vadászni vagy halászni fognak-e, és mennyit fognak mégis enni. Ezernyi kérdés, amire majd a Vadon fog válaszolni, de akkor már mérföldekre lesznek a legközelebbi hobbit-üregtől, tehát fel kell készülni előre. Ferumbras tapasztalt utazónak érezte magát, már kétszer járt Bríben, másodszorra kimerészkedett a Pajkos Póniból is, elment egészen az Elhagyott Fogadóig, kicsit sétált a Füvesúton és elképzelte az egykori hatalmas, Fornost felé menő forgalmat. Hazafelé mintha egy sötét alakot is látott volna a Sírbuckák irányában, de semmi pénzért nem tért volna le az Útról.
Amikor a törpök megérkeztek a szívós pónik hátán és meglátták az összekészített felszerelést - ami igazán nem volt sok, egy kisebb szekéren könnyedén elfért, - akkorát nevettek, hogy kis híján megdobálta őket a fokhagymás pogácsával, amit éppen csak kivettek a kemencéből.
Végül egyetlen málháslovat vittek, javarészt étellel megrakva. Remélték, hogy a Tukok bőkezűségére és szíves vendéglátására valló (a Nagyszmiálban valakinek mindig volt kedve süteményt sütni, és II. Fortimbras, Ferumbras nemes atyja presztízskérdést csinált belőle, hogy nála kapjanak a legjobb vendéglátást a család vendégei - különösen ha olyan régi megbízható kereskedők mint Fráin és testvérei -, elvégre ő a thán. Ráadásul jól is főzött, akárcsak a felesége, akivel egy réges-régi nagyüregi vásáron ismerkedtek meg egy főzőverseny alkalmával) ételes csomagok visszafelé aranynak vagy más kincsnek adják át a helyüket.
Fráin bevallotta, hogy nem tudja, mit fognak találni a romvárosban. Remélte, hogy a közös szimatuk (igyekezett Bilbó egyelőre nem teljesen tisztázott erebori szerepére keveset hivatkozni) elvezeti őket néhány régi kincseskamrához, vagy esetleg olyan tárgyakra lelnek, amik régiségüknél fogva lehetnek értékesek. Nem mondta ki, de a kékhegységbeli törpök közül többen rajongtak az arnori kőfaragók művészetéért annak ellenére, hogy sokkal finomabb és részletesebb mintákat tudtak létrehozni. Ferumbras nem lepődött volna meg, ha egy málhányi kővel térnek vissza, lehetőleg olyanokkal, amik a fénykorból származnak és tisztán tükrözik a “dúnadan lelkületet” az emberekre jellemző “másfajta gondolkodást” és amiket aztán Fráin szépen lassan pénzzé tesz.
De mindig is látni akarta Annúminast, az évszázadok óta omladozó hatalmas romvárost, az Északi Királyság egykori központját. Szívesebben lett volna egy akkori hobbit, beutazta volna Arnort, részt vett volna a nagy hadjáratokban és a Boszorkányúr elleni háborúban.
Az út nagyobbik részét a Megyén belül tették meg. Alig-alig fogyott a magukkal vitt elemózsiából, hiszen a thán fiát mindenhol szívesen látták vendégül. Először komolyabban az Északi Fertálynak is a legészakibb felén kellett a csomagokat megbontani, itt már kevesen éltek, és nekik sem volt olyan sok ételük. A megyei határra vigyázó mezsgyeőrökön kívül szinte csak az jött az Esthajnal-dombok tövébe lakni, akinek elege volt a túlságosan harsány rokonságból.
Ahogy elhagyták a Megye határát - nem is tudta volna megmondani, hogy az erdő melyik pontján történt meg, - próbálta felfedezni, hogy ez már nem a békés, hobbitbarát erdő, hanem a Vadon. Az Öregerdőhöz cseppet sem hasonlított, de azokhoz a sötét, baljós, farkasokkal teli erdőkhöz sem, amikről a krónikákban olvasott. Még csak különösképpen vadregényes sem volt.
Az egyetlen észlelhető különbség a fák nagyságában mutatkozott. A Megye határain belül csak-csak művelték az erdőket, itt viszont a fák akkorára és olyan irányban nőttek, ahogy éppen a kedvük tartotta. És valahogy a kedvük igen gyakran tartotta úgy, hogy pont keresztbe dőljenek a már fénykorában sem túl széles, de azóta szinte teljesen elpusztult úton. Ha a törpök nem lettek volna vele, aligha veszi észre, hogy nem véletlenül választják meg a völgyet és a hágót, hogy ott valaha emberek éltek és dolgoztak.
Aztán egyszer csak elérték Annúminast.
Azt előre tudta, hogy nem olyan lesz, mint amilyennek olvasmányaiból megismerte, de még ahhoz képest is csalódott, amire igyekezett felkészülni. Az Esthajnal-tó hatalmas volt és gyönyörű, de a partján álló egykori város épületei leomlottak, benőtte őket az erdő. Szinte csak a félig földbe épített részek voltak épek és felismerhetőek. A törpök nagy örömmel vetették bele magukat a kincskeresésbe, mint kiderült, Fráinnak egy - igaz nem túl pontos - térképe is volt a városról. Ferumbrasnak jutott, vagy inkább jutott volna az a szerep, hogy a szűk és a törpök nehéz lépteit elviselni nem tudó részekre behatoljon.
Az első pince ahova megpróbált bemerészkedni, a második lépésnél beomlott alatta. Ha nem lett volna kötél a derekán, rosszul járt volna, a pince második szintje is éppen olyan magas volt, mint a felső.
Az alagutat csak a harmadik napon találta meg, amikor már teljesen elvesztették a reményt, hogy bármi használhatóra bukkannak a romok között. Fráin ugyan talált néhány faragványt, de annyira elkoptatta őket az eső, hogy szinte teljesen felismerhetetlenek voltak. És akkor egy este néhány nagyobb kő arrébbvitele után felbukkant a folyosó. Szűk volt és sötét, de a hegy felé lejtett és ismeretlen mélységekbe vezetett. Úgy döntöttek, másnap nekivágnak a felderítésének. Valami vonzotta a hobbitot abban a helyben, és elhatározta, hogy egyedül deríti fel. Látta magát, ahogy reggel arannyal megrakodva ébreszti a törpöket, akik szóhoz sem jutnak majd a csodálkozástól.
Felkötötte a tőrét - bár orkoknak vagy más veszélyes lénynek nyomát sem látták eddig, odalent bármilyen sötét lény lakozhatott (hol azt kívánta, hogy lakozzon, hol azt, hogy inkább legyen üres a folyosó, és ne egyedül éjszaka kelljen megküzdenie valamilyen rémmel) - és eltette az olajjal jól megtöltött mécsesét.
A folyosó néhány tucat lépés után elfordult, visszafordult a tó felé és azzal párhuzamosan kezdett haladni. Időről időre kanyarok és omlások nehezítették az útját, és egyre szűkösebb lett a hely. Végül elért arra a részre, ahol a tó vize több helyen áttörte a falakat. Kisebb-nagyobb réseken át hatolt be a folyosóra, egyiken-másikon ki is láthatott a tóra és az alvó romvárosra. A víz hol térdig, hol bokáig ért, és tartott tőle, hogy ha mélyebbre megy a folyosó, akkor a víz is el fogja lepni.
Először csak a kabátja szakadt el, aztán észrevette, hogy nem tud, csak oldalazva haladni. Itt majdnem visszafordult, de egy omlásnál meglátta a csillagok fényét, és mintha a víz apró hullámai is visszhangokat vertek volna néhány lépésre. Nem adta fel.
Megpróbálta magát az újabb szűkületen is átszuszakolni, de hiába, a kövek érzéketlenül álltak tovább a helyükön, annyira szűken, hogy nem fért át. Sőt, azt vette észre, hogy visszafelé sem tud haladni.
Megpróbálta lassan. Megpróbálta hirtelen, aztán újra és újra. A harmadik vagy negyedik mozdulatra sikerül elejtenie a mécsesét, ami a vízbe érve azonnal kialudt.
Egyedül maradt.
Egy ideig sikerült meggyőznie magát, hogy reggel könnyedén kijut. Aztán kiabálni kezdett, de sehonnan nem érkezett segítség. Nem hangzott a törp csizmák megnyugtató dobogása a táboruk felől, csak a tó hullámai csobogtak halkan a lábainál. Már hajnal felé járhatott, amikor feltámadt a szél és megnőttek a hullámok. Eddigre már egészen megszokta a lábfeje a vizet, de most jóval feljebb is megázott. Nyár ide, nyár oda, vacogni kezdett.
Aztán meghallotta a hangot. Mintha valami halkan kaparászta volna a köveket a folyosó mélyén. És a kaparászás erősödött, vagy legalábbis mintha egyre hangosabb lett volna az idő múlásával. Bármit megadott volna, ha kardot tud rántani, de ebban a testhelyzetben csak a fejét tudta forgatni.
Reggel Fráinék egy a félelemtől és hidegtől egyszerre reszkető hobbitot találtak az üregben. Szerencsére nem volt túl mélyen, könnyen ki tudták húzni.
Sohasem tudta meg, mi volt az a kaparászó lény, egyrészt, mert nem volt hajlandó visszamenni, másrészt, mert hamar kiderült, hogy igen súlyosan meghűlt a tó vizében állva.
Grór őrizte és főzte neki az újabb és újabb teákat amíg a többiek végigkutatták a folyosót. Az üreg végül sehová nem vezetett, de a tó vize kimosott néhány régen eltemetett dolgot, régi ezüstpénzeket, egy majdnem teljesen ép oszlopfőt, meg egy ezüstcsillagokkal díszített könyvborítót, ami azonnal szétesett, ahogy hozzáértek. A csillagok viszont, bár aprók voltak, a törpök szerint szép ötvösmunkák, és akadt közöttük egy mithrilből készült is.
A hazaútra igen ködösen emlékezett, még otthon is jó ideig lábadozott. Fráin utólag elárulta neki, hogy nem fogadott volna nagyobb összegben a túlélésére.
Az egyik ezüstcsillagot megtartotta az út emlékére, minden mást eladtak a törpök a Kék-hegységben és Suhatagban. Nem lett belőle nagy vagyon, de nem mondhatták teljesen sikertelennek az utat. Mi több, a törpök ezután még többször visszatértek a romvárosba. Egyszer sem tartott velük. Időnként meglátogatták még, Gróin két évvel a kaland után megajándékozta egy öblös teáskannával és hozzátartozó poharakkal. Mint mondta, azóta sem tud úgy teát főzni, hogy ne egy láztól félrebeszélő hobbit jusson eszébe.
A titkár zavarta meg ismét az ábrándozásban.
- Uram, megint széthagytad a terveidet. - mondta a lehető leghelytelenítőbb hangon - Igazán nem tudom, mit szólnának a megyei hobbitok, ha tudnák, hogy háborút tervezel.
- Nem is tervezek, Piroska. Csak felkészülök.
- Aha. - Tuk Piroska, a titkár kiterítette a térkpet az asztalon, amely szerint a Megyét északkeleti irányból ismeretlen ork erők támadják meg, a hobbitok pedig a thán vezetésével ellentámadásba lendülnek. A térképen piros nyilak jelezték az ellenséges mozgást, kék, illetve zöld a hobbitokat (utóbbi mellett “felmentő csapatok Bakföldről” felirat szerepelt). A térkép közepén nagy piros jelzés “döntő csata a Háromfityinges Kőnél”. Semmi nem utalt arra, hogy bárki megtámadná a Megyét, de nagyszerű volt elképzelni, ahogy a hobbitok félbehagyják a különféle étkezést és megmutatják, hogy igenis tudnak hősiesek is lenni, ha kell.
- Ez csak játék, te is tudod.
- Idős édesanyád szomorú lesz, ha megtudja, mivel tölti az idejét minden Tukok ura és a Megye thánja.
- A Tuk család, valamint a Megye lakói nagyszerűen megvannak mindenféle uraság nélkül is. Anyám egyébként sem tudja meg, ha nem árulod el neki.
- De megtudja, ha széthagyod a… nos… térképeidet.
A Megye thánja tőle szokatlan gyorsasággal hajtogatta össze a lapokat.
- Másrészről pedig, Ferumbras, íme a meghívottak listája az Öregdombi vígasságra: ők azok, akik már vissza is jeleztek. Meg a megrendelt ételek listája.
- Kevés.
- Jóformán meg se nézted.
- Akkor is kevés. A Megye legéhenkórászabb, pontosabban legfontosabb hobbitjai lesznek jelen. És atyám emlékének megcsúfolása lenne, ha éhen maradnának.
- Dehogy maradnak, hát nézd meg száz…
- Legyen kétszáz.
- Kétszáz??
- Ne feledkezzünk meg nagy elődömről, II. Isengrimről, aki sok egyéb tette mellett feltalálta a Második Reggeli intézményét, hogy a reggeli és ebéd között az éhségtől tehetetlenül vergődő hobbitok valahogy létezni tudjanak.
- Én sem mindig…
- Ne is folytasd, nehogy egy Tukhoz méltatlan szavak hagyják el a szádat. Mutasd inkább, kikre számíthatunk a Vigasságon.
Hosszasan vizsgálgatták a meghívottak listáját. A kandallótűz pattogását csak a thán időnkénti hümmögése törte meg. Rábökött az egyik névre:
- Ha a nővérei igent mondtak, Mandula kisasszony hogyhogy nem?
- Azt mondták, Bríbe utazott és még nem érte utol a meghívó.
- Bríbe? Megint?
- Lassak éppen olyan habókos lesz, mint az ottani népek. Nem helyes ez így.
- Vagy az is lehet, hogy nekünk kellene többet Bríbe járni. Majdnem tíz éve, hogy utoljára odautaztam Bakföld urával.
- És megegyeztetek, hogy legközelebb hadsereggel mentek, hm?
- Nem vagy vicces. A Megye védelme és egy hódító hadjárat teljesen más...
- III. Ferumbras, a Hobbit Birodalom ura!
- Hagyd abba.
- És mi lenne a lobogóinkon? Sör? Meg mondjuk alma?
- Ha egyszer hadba indulunk, lehetsz a zászlóhordozóm, mint Elrond Gil-galadnak, megfelel?
- A sör és alma lesz a legdicsőbb zászló!
- No de menjünk, sok dolgunk van még. Azt szeretném, ha az idei Öregdombi Vigasságot még évek múltán is úgy emlegetnék, mint a Tukok legnagyobb ünnepségét, ami valaha is volt.