Az őszről maradt avar szinte teljesen elrejtette a nyomokat, nehezen haladt a követésükkel. Pedig odalent a patak partján a sárban még tisztán látszottak. Farkasok és orkok. Apróbb fajta, amit egyesek koboldnak is neveznek, és alig egy fél tucatnyian, de ez nem nyugtatta meg. Évszázadok óta nem jártak orkok az Esthajnal-domboktól délre.
Újra rákezdett az eső. Komor szürke felhők festették sötétebbre a nyári erdő üde színeit. Fejébe húzta a csuklyát és folytatta a nyomkeresést. A távolból, a dombokon túlról mennydörgés hallatszott. Nagy vihar lehet az Esthajnal-tó felett. Talán Annúminast is eléri, hogy villámokkal és jégesővel emlékeztesse az angmari boszorkányúr viharára.
Több mint ezer év telt el a nagy északi háború óta. Az egykor virágzó városból javarészt már csak földböl alig látszó romok maradtak, de ahányszor látta őket, nem csak az Északi Királyság dicső városát látta, hanem azt is, ahogy megjelenik a rettenetes angmari nagyúr és mögötte pusztító viharként a sötétség seregei. Manapság a kószákon kívül már csak a félszerzetek emlegetik az Északi Királyt, de ők is mesebeli alakként gondolnak rá, aki talán egykor itt élt, a hegyeken túl, amiket emiatt Királydomboknak hívnak a környéken.
Egy újabb nyom rántotta vissza a jelenbe. Az esővíz egy kis erecskében folyt le a dombról, és a víz által félig elmosva, de jól kivehetően ott volt a karmok nyoma és egy ork lábbeli sarkáé is. Eldacarnak igaza volt. Sokat lassult a haladásuk, eleinte alig tudták követni őket, de mostanra arra kellett inkább vigyázni, nehogy váratlanul beléjük ütközzenek.
Ki kell deríteni, mire készülnek ennyire távol északi otthonuktól. Ez már majdnem az apró népek országának határa volt, és Mithrandir kérése egyértelmű volt: ha valaki meg akarja támadni a Megyét, lépjenek közbe, de ha lehet, tudják meg, miért jött. Valamitől nagyon tartott az öreg, de semmilyen faggatásra nem mondta el, mitől, még Aragornnak sem. A mágus sosem kért semmit ok nélkül, és ha tartott valamitől, általában joggal tette azt. Néhányan letáboroztak a déli határok mellett, Halbarad és társai pedig ide jöttek Északra. Sok furcsa dolgot láttak, olyan állatokat és madarakat - főleg varjakat - amik errefelé nem voltak honosak és nem viselkedtek teljesen természetesen, és más lényeket, amik mintha kutatnának a félszerzetek országa után. Idefent északon eddig sem volt ritka, ha farkasüvöltést hozott a szél, de mostanra a farkasok is megszaporodtak, és mintha nagyobbá és vadabbá váltak volna.
De ez a csapatnyi ork már egészen más. Ez nem megfigyelés, ez támadás. Lehet, hogy csak véletlenül keveredtek errefelé, pár jó falatot keresnek, de lehet, hogy valamilyen céljuk van. Ha nem fordulnak vissza Északra, akkor végezniük kell velük, mielőtt lakott település közelébe érnek. Még szerencse, hogy a közelben nemigen jár senki, csak a megyeőrök és a favágók, ők sem túl gyakran. Nem kétséges, ha az orkok nyíltan megtámadnának egy települést - különösen, ha a Baranduinon túli részeken teszik ezt, ahol sövényfal is van, meg őrök - akkor lenyilaznák őket, de ha éjszaka egy magányos tanyára törnek be, esetleg az erő szélén fát gyűjtögető gyerekekre támadnak…

- Valóban igazatok van, ezek a népek szinte nem tudják, mi az a félelem. - mondta egyszer Mithrandir a tűz mellett ülve és a pipáját tisztogatva, amikor, még hónapokkal ezelőtt egyikük megjegyezte, hogy nem ártana egy rendesebb ork támadás a félszerezetek országának, annyira rettentően önteltek időnként - De ha már így alakult, pont mi segítsük elő, hogy vissszakússzon a Megye fái közé a félelem? Hogy a rettegés belopózzon az apró üregeikbe és házaikba?
- Minden farkasüvöltésre felriadó gyermek sírásában a Homály ül diadalt. - tette hozzá Aragorn. Valamilyen versből idézett, talán a Gil-galad bukásából.

Furcsa zaj riasztotta fel a merengés közbeni nyomkeresésből. Felegyenesedett és hátrahajtotta a csuklyáját, hogy a vásznon doboló eső ne fedje el a hangokat.
A völgyet egészen mélyen szálló felhők takarták be, ködként ülve a hegyek csúcsán. Annúminas felől mintha közeledett volna az égdörgés.
Nem csalt a füle. A szél és az eső, meg az esőtől megduzzadt patak zúgásán túl valaki egyértelműen egy vidám dalocskát énekelt.
- “Ó, a meleg víz hű, de remek!” - fejezte be éppen a vékony hang, ahogy a kósza a ritkán használt erdei út mellé ért. Egy ponyvás társzekér haladt az úton a dombon felfelé, láthatóan jól megrakva. Két igásló húzta, a bakon egy sötétzöld köpenybe burkolózott hobbit ült, de a dal valahonnan a ponyva alól hallatszott.
- Még, hogy melegvíz! Jönnél csak ki az esőre, rögtön éreznéd mennyire nem meleg! - szólt hátra a kocsis, és mintegy nyomatékul tüsszentett egyet.
- Hát éppen azért énekelek a meleg fürdőről. Igazán értékelhetnéd.
- Igazán eshetne kicsit melegebb eső.
- Sőt! Egészen meleg! Akkor kitehetném ezt a zsák krumplit, és mire a Varjúba érünk, meg is főne!
- Velem együtt, na meg a lovakkal. És akkor tolhatnád fel a szekeret egyedül.
- De gondold el, finom, héjában főtt krumpli vajjal és egy csipet sóval!
- Ne ábrándozz! Inkább ugorj le, és szaladj előre, mondd meg Matilda kisasszonynak, hogy hamarosan megérkezik a hagyma meg a krumpli. Minden készen lesz a Vigasságra.
- Na de ebben az esőben?
- Meleg ebéddel várnak.
A hobbit legényke már ugrott is le a szekérről. A kocsiséhoz hasonló köpenyt kerített magára és sietős léptekkel indult előre az úton.
Karnyújtásnyira haladt el az alig elrejtőzött kószától, de észre sem vette. Az megvárta amíg a szekér is elhalad mellette, aztán elindult, hogy megkeresse a társait.
Egy Vigasság, itt az erdő közepén, és éppen most. Sürgősen cselekedniük kell.
Az eső felerősödött, közeledtek a viharfelhők az Északi hegyek felől. Mintha farkasüvöltés keveredett volna a szél zúgásába...

Az Öregdombi Vigasság főoldala >>>