Emlékezés a Gyűrűháborúra

Hogyan láthatta a Gyűrűháborút egy közkatona, aki nem tudott olyan titokzatos, mindent eldöntő dolgokról, mint az Egy Gyűrű vagy a palantírok? A sok remek fogalmazás közül a legjobbat olvashatjátok itt, szerzői pedig a Kósza Olifánt Hentesek.

Emlékezés a Gyűrűháborúra

           Ködös, téli este volt, mikor Adrahil befordult a Mécseskészítők utcáján. Már javában elmúlt az ősz, de hó még mindig nem esett, csupán nedves, nyirkos havaseső legfeljebb. Gyűlölte ezt a fajta időjárást, Minas Tirith csúszós macskakövein nem volt könnyű így a közlekedés. Adrahil nem volt már fiatal, számos telet megélt már, ám az utóbbi esztendőkben mindegyiknél csak azt gondolta, ez már biztosan az utolsó lesz. Átlagos gondori mértékben is öregnek számított, ugyanis nem sokan éltek már az országban, akik látták a háborút, majd a negyedkor hajnalát.

            A város legnépszerűbb fogadója a Régi Vendégház volt, Adrahil is ide járt, mióta csak az eszét tudta. Ezen az estén is ide indult szokásos sétája után, hogy a hideg éjszakán felmelegítse magát egy jó itallal. Bár már nem volt a legjobb a látása, messziről felismerte a fogadót hirdető cégért, ahogy enyhén nyikorogva lengett a szélben. Odaérve megragadta a kilincset, majd belépett a helységbe. Kellemes meleg csapta meg átfagyott arcát, már a bejáratnál jól érezte a túloldalon lévő kandallóban ropogó tűz heves lángjainak fuvallatát. A pultnál az új legény állt, néhány hete dolgozhatott csak ott, így Adrahil a nevét se jegyezte még meg. Hórihorgas orrú, kopasz alak volt, kinek bajsza csaknem szája alá ért. Első ránézésre mogorvának tűnt, de szelíd szemei barátságos tekintetet sugároztak.
- Csodálatos szép estét, jó uram! – intett egyből Adrahilnek, aki a pulthoz lépve visszaköszönt. – Mit adhatok?
- Kezdetnek egy korsó sör jól esne! Mondjuk abból a pompás pelargiri feketéből.
- Sajnálom Adrahil úr, olyat most nem adhatok. – csóválta a fejét. – A Cair Androsiból van csak.
- Akkor az is megteszi… - húzta a száját, majd helyet foglalt egy üres asztalnál.
            Csoda, hogy talált ilyet, ugyanis a gondoriak kiváltképp szerették kocsmákban eltölteni a téli estéiket. Voltak, akik csak iszogatni jártak, de leginkább a társaság miatt ment az ember. Sokan kártyáztak, kockáztak, vagy csak simán megbeszélték ügyes-bajos dolgaikat. Adrahil is egy hasonló baráti társasággal járt ide egykor, de sajnos rajta kívül már mindannyian eltávoztak. Utolsó bajtársa, egykori veterán barátja épp egy éve, hogy meghalt, tüdőgyulladás vitte el… na meg az öreg kor.
- Elnézést, jó uram, leülhetek? – zökkentették ki a gondolataiból, majd ahogy feltekintett, egy fiatal suhanc kíváncsi tekintetével találta szembe magát. Való igaz nem volt már üres asztal a kocsmában.
- Persze fiam, foglalj csak helyet. – biccentett Adrahil, mire a siheder helyet foglalt. – Nem vagy te még fiatal, hogy ilyen helyekre járj?
- Tizenhét vagyok, kérem alássan. – mondta a fiú. – És az igazat megvallva csak egy sörre jöttem. – mutatott az előtte lévő teli korsóra.
- Én még mindig nem kaptam meg a sajátomat. – zsörtölődött, majd hátrafordult, és a csapos felé intett, majd a mutatóujját rázta. Az egyből észbe kapott, és kihozta neki a pulton feledett italt.
- Kissé hamari, de kedves ember. – magyarázta az ifjú. – Alf a nagybátyám.
- Valóban? – kérdezett vissza. - Téged hogy hívnak?
- Ó bocsánat… - jutott eszébe, hogy még be sem mutatkozott. – Guthred vagyok, Guthbrand fia.
- A nevem Adrahil – biccentett, majd kezet fogtak. Ezt követően koccintottak, majd belekortyoltak italukba.
- Borzalmas ez a sör. – fintorodott el az öreg.
- Ha nevezhetjük egyáltalán sörnek. – vágta rá egyetértően Guthred.
- Cair Androsból hozatták, mit vártál? – mosolyodott el. – Sose volt a legjobb. –kortyolt bele ismét, majd grimaszolt egyet. – Sőt… Azt hiszem a háborús helyzet óta nem ittam ilyen szörnyű kotyvalékot.
- Miért, mi volt akkor? – érdeklődött a gyerek.
- Tudod a fogadó mindig a déli kikötőkből hozatta a legjobb italokat. Aztán amikor a harmadkor vége felé egyre gyakoribbá váltak az ork portyák és a partmenti kalóztámadások, a kereskedelem is hanyatlani kezdett. Így be kellett érnünk a helyi förtelemmel.
- Hallottam egy-két történetet. – válaszolt Guthred. – Te is harcoltál akkoriban, igaz, jó uram?
- Hogyne, fiam. – helyeselt. – Akkoriban minden férfi harcolt, aki elég erős volt, hogy felemeljen egy kardot. Nálam kettő is volt mindig, meg a csatabárdom!
- Elnézést a személyeskedésért, de… tényleg ott voltál, mikor jöttek a mordoriak és a Fehér Város kapuit döngették?
- Ott bizony, nyilaink csak úgy záporoztak az átkozott fajzatokra! Kemény bőrükön nehezen hatolt át a penge, így pontosnak kellett lennünk. – Adrahilben felrémlett a múlt egy-egy képe, majd egyre elevenebbé váltak az emlékek. – Fekete mágiával átjárt, óriásira nőtt sötét farkas döngette a kaput, gyilkos kampó fogai közül halálos lángcsóvák csaptak ki! Nem is volt kérdés, hamar utat nyitott a gonosz seregnek! – a fiú csak kikerekedett szemekkel figyelt. – Felpáncélozott, négyembernyi magas trollok lepték el az alsó kört, fejszéikkel, buzogányaikkal letarolták katonáinkat! Lándzsáink csupán annyit értek ott, mint sárkányon a parittya. Senki se élte túl, aki ott volt!
- És te, uram? – kérdezett vissza Guthred, miközben nagyot nyelt söréből.
- Én akkor a falon voltam, a katapult mellett, ami a végeláthatatlan sereget próbálta gyengíteni repülő kövek százával.
- Beváltak?
- Nem. – vágott vissza. – Az egész mordori sereget egy nyomasztó, sötét erő járta át, én magam sem tudtam, mire véljem. Amerre jártak, elsötétedett az égbolt, reményünk pedig a nap halovány sugarával együtt szertefoszlani látszott. Csontjainkig hatoló ádáz sikolyokat hallottunk az égből, még a legbátrabb szívű katonának a teste is beleremegett. A gyávábbak fegyverzetüket ledobva húzódtak fedezékbe, mikor a lidércek végzetes karmai lecsaptak az égből.
- Lidércek?
- Úgy ám, szárnyas lidércek, Mordor parancsnokai. Bestiák, hatalmas denevérszárnyakkal, kampó karmokkal, vaspenge fogakkal! Ellenük mit sem ért az ember által kovácsolt fegyver! A koromsötét égből alászállva még a katapultokat is lekaszálták. Embereink sorra hullottak alá a falról, én magam pedig összeszedtem csapatomat, mivel az őrhely veszni látszott, így hátrébb vonultunk biztos állást keresve. A csata veszni látszott, hiába sietett segítségünkre Rohan elszánt lovassága… Az Ellenség keletről hozatott groteszk monstrumokat küldött a harcba, óriási ormányos bestiákat, miknek bőréről lesiklott a lándzsahegy, fatörzs méretű lábaival pedig könnyedén taposta halálra a bátor lovasokat.
- Akkor mégis hogy kerültünk ki győztesen e reménytelen helyzetből?
- A folyó felől sötét vitorlás hajók érkeztek. Mindannyian azt hittük, ez itt a vég, nincs tovább, ám a fedélzetről nem a várt ádáz kalózhad tört elő.
- Akkor kik? – szólt közbe a fiú.
- Magas, derék kiállású, titokzatos férfiak kompániája. Mindannyian szürke köpenyt viseltek, íjaikkal, kardjaikkal orkok százait küldték a halálba. Kibontott zászlójuk büszkén csapkodott a szélben, rajta a gyönyörű Fehér Fával. Élükön a mi jó Elessar királyunk, kezében Elendil kardjával.
- Honnan jöttek e bátor vitézek?
- Egyesek azt mondják Északról, míg mások szerint ők a Nyugat Népe. Fogalmam sincs, akkor láttam őket utoljára, de annyi biztos, ők a király követői voltak, és nélkülük talán nem győzedelmeskedtünk volna?
- Ennyit számít ez a néhány ember a csatában?
- Ez többről szólt annál. Elessar király megjelenése újra reményt adott mindnyájunknak. Talán más is munkálkodott e napokon, de tény, hogy Mordor seregeit sikerült megfutamítanunk, bár az esélyek nem nekünk kedveztek.
- És ezzel eldőlt a háború?
- Nem. – vágta rá Adrahil. – Az ostromot követően összeszedtük megmaradt csapatainkat, és egy gyors seregszemle után Mordor ellen vonultunk. Ők a hazánkra törtek, ezúttal mi vesszük el az övéket! Velünk tartottak a gyönyörű dol amrothi lovagok, és a rohírok is. Átvonultunk az egyre sötétedő veszélyes vidékeken, a kiengedett gondori lobogóval, és hirdettük Elessar király közeledtét. Felszólítottuk az ellenséget, hogy hagyja el e földet, adja meg magát Gondor urai előtt. A Fekete Kapuhoz érve felállítottuk arcvonalunkat, és bár csupán maroknyian maradtunk, szívünket fűtötte az elszántság. Mindannyian megütközni kívántunk Mordorral, ezegyszer utoljára. A kapu hamarosan kitárult, az Ellenség követet küldött. Én bizony nem tudom honnan jöhetett, mely néphez tartozhatott, de ilyen rusnya teremtményt azóta nem láttam. Halott lovon érkezett, aránytalan teste görnyedten ült a nyeregben. Sötét sisakja eltakarta szemét, ami talán nem is volt neki, hisz a lova látott helyette. Szája viszont hatalmas volt, ajkai sebhelyes ajkai közül rothadt hegyes fogai minden szónál kivillantak. Több mint ötven méterre lehettem, de még oda is éreztem leheletének bűzét… Mindannyian úgy gondoltuk, a kapitulációról tárgyalnak, azonban amikor köpenye alól előhúzott egy csillogó, fényes ezüstingecskét, már átláttuk, hogy megvesztegetni próbálta a királyt. De még milyen szánalmas módon, hisz az a vacak még rád se lenne jó, pedig nem vagy valami nagytermetű. – vigyorodott el mesélés közben.
- Szóval elutasította az ajánlatot.
- De még hogy! – vágta rá Adrahil. – Elessar király előrántotta hüvelyéből Elendil kardját, majd egy határozott csapással levágta Mordor hadnagyának fejét!
- Én úgy hallottam, a hadnagyot a csatában mészárolták le… - szólt közbe Guthred
- Badarság, én voltam ott! – ellenkezett az öreg. – A levágott fej átrepült a Fekete Kapun, egyenesen a Sötét Úr lábai előtt landolt! Ekkor az bedühödött, és készenlétben álló csapatait mind kimasíroztatta a tisztásra. Királyunknak épp, hogy volt ideje rendezni sorainkat. Mi már a dicső halálnál többet nem remélve rántottunk fegyvert, hisz ellenfelünk létszáma többszörösen is meghaladta a miénket. Könnyedén bekerítettek minket…
- Akkor mégis mi történt?
- Csend legyen fiam, most jön a lényeg! Volt velünk egy mágus is, Elessar király barátja. Ezidáig nem láttam ilyen különös alakot, de az biztos, hogy ő hihetetlen dolgokat művelt. Elég volt elmormolnia egy varázsigét, majd botját magasba emelve megfutamította a lidércek szárnyas teremtményeit. Hívására óriás sasok tucatjai érkeztek segítségünkre, az égből támadva Mordor katonáit.
- Hihetetlen, hogy az utolsó pillanatban valaki mindig a segítségünkre sietett…
- Pedig így volt, drága fiam. Ha van valami felsőbb hatalom e világon, biztosan azt akarta, hogy mi arassunk győzelmet, hisz ez az igazságos. Túl sokat szenvedtünk már, és mi becsülettel megküzdöttünk mindenért, amit elértünk ebben az életben. – az üres korsó felett ültek már mindketten egy ideje, mikor Adrahil a mese végére ért. – Nos, köszönöm szépen, hogy meghallgattál. Tudod egy jó ideje nem volt már rendes beszélgetőpartnerem. Mindig csak az unalmas közemberek, akik csak saját magukkal vannak elfoglalva.
- Részemről az öröm, jó uram. – mosolygott büszkén a fiú. Az üres asztalt otthagyva kisétáltak az utcára, utolsóként elhagyva a fogadót, aztán kezet fogtak, elköszöntek egymástól, és az elmúlt óra témáin merengve hazafelé indultak a ködös téli éjszakában.