Kalandozások Dolamrothföldön ;)

A dal ereje, igen... az Ispotályban kezdődött az egész.

Adrahil egy bajtársa szorult ápolásra, aki a Kapu védésénél kapott sebet; közel volt már a Fekete Kapitány, s Denethor magára hagyta a várost - csak sebesült fiával volt elfoglalva. Adrahil gondolatai is messze jártak a Fehér Toronytól - felesége halálhíre óta félig-meddig megszűnt számára a külvilág; csupán az térítette vissza figyelmét az ostromra, amikor fegyvertársát, aki eddig mindig mellette harcolt, nyíl érte, és magatehetetlenül feküdt az Ispotály egyik ágyán. Adrahil maga vitte fel őt a gyógyító asszonyokhoz, és betegágya mellett ülve figyelte, ahogy ellátják sebeit; ekkor találkozott Elerínnel, egy fiatalabb gyógyítóval, akit odakint, a falakon is látott már néhányszor - amikor nem a sebesültek ápolásával foglalatoskodott, maga is részt vett a harcban, íjával és nyilaival. Elerín, és öccse, Tirithín messzi földről származó, rendhagyó gyógymódokkal segítettek az Ispotály sebesültjein: míg Elerín a lélek sebeit is enyhítette különös erejű énekeivel, addig Tirithín tápláló főztje a testi erőt hozta vissza egykettőre a sérüléseik folytán legyengült harcosok tagjaiba.

Adrahil Eleríntől tudta meg, hogy az énekek nem csupán esztétikai értékkel, hanem valós gyógyító erővel is rendelkezhetnek. Amikor bajtársa felett a lány kántálni kezdett, Adrahil szinte önkéntelenül csatlakozott hozzá, és lantján improvizált kíséretet dúdolásuk mellé - Elerín eleinte furcsán nézett rá, de úgy tűnt, ettől még hatékonyabban működik a dolog... innentől egyre gyakrabban járták együtt a sebesülteket, és közben Adrahil elmondta neki elhunyt hitvese történetét; mindeközben számára is világossá vált, hogy Gilmith átmeneti gyógyulásában mekkora része volt annak, amikor betegágya mellett énekelgetett neki - és rá kellett döbbennie, hogy amikor (nem sokkal indulása előtt) ismét komolyra fordult a helyzet, talán egészen másképp alakult volna minden, ha már akkor tudott volna a zene lélekre gyakorolt hatásáról. Ettől fogva özvegyi kötelességének is érezte, hogy ezen tudás birtokában lanttal és dallal öntsön lelket társaiba a falakon és az Ispotályban egyaránt; Elerínnel pedig szoros barátságot kötöttek, és a megnyert háború után Dol Amroth-i otthonukban is vendégül látta őt, öccsével együtt. Tirithín és Hellaith, Adrahil idősebb lánya első látásra egymásba szerettek, Adrahil pedig boldogan adta áldását eljegyzésükre.

Most pedig, egy évvel a történtek után együtt keltek útra Királyfőbe, hogy új életet kezdjenek Ithilien földjén. Adrahil végigsimított behangolt lantján, aztán felállt, és az erkélyt odahagyva elindult megkeresni lányait.

Megint a közeli erdőben talált rám a dajkánk. Rajzoltam és dalokat írtam. Együtt énekeltem a madarakkal, ahogy szoktam.
-Hellaith kisasszony, magának a szórakozás helyett nem készülődnie kéne? Hosszú útjuk lesz és sok mindent kell még összekészítenie. A húga szorgosabb, ő már majdnem kész van. Kérem, jöjjön magácska is, mert egyedül én sem győzök mindent összeszedni!
-Igenis! Köszönöm, hogy szóltál. Megyek máris!
Visszatértem a dajka kíséretével a szobámba. Miután a ruháimat összepakoltam indultam a könyvtárba, hogy a fontosabb dolgok se hiányozzanak, mint például az énekeskönyveim.
Húgomat már benn találtam a könyvek között. Ő is a kedvenceit rakta halomba.
-Csakhogy végre előkerültél! Már el sem tudtam képzelni, hogy hol vagy! Ha örökké eltünedezel az erdőbe nélküled megyünk! – nevetett Ialaith.
-Jól van már! Itt vagyok és különben is, mindjárt én is elkészülök.
Kis idő múltán apánk jött értünk, hogy a nagyterembe gyűljünk mi is.
Már elindultunk a hosszú kőfolyosókon, mikor egy ablak mellett elhaladva észrevettem a kikötőben gyülekező kecses hajókat.
-Hé, Ialaith! Nézd! – mutattam a kikötőbe – Menjünk ki és nézzük meg közelebbről, hogy kik érkeztek!
-De hát nekünk… Na jó, nem bánom, menjünk. De siessünk, mert apánk már biztos vár ránk.
Kiszaladtunk a hajók elé. Kellemes idő volt. A nap már magasan járt, de a forróság még nem ülte meg a környéket hála, a hűs tengeri fuvallatoknak.
Alighogy észrevettük Meluit és Hírielt megjelent Tirithín, a kedvesem.
-Siessetek a terembe! Apátok már keres titeket. - majd belém karolt és elvezetett minket eredeti uticélunkhoz.
Nem tudom apánk mi okból hívatott minket, de már nagyon kíváncsi voltam rá. Biztos az elutazásunkkal kapcsolatos… vagy az érkező ismeretlenekkel…

-Ezt elvihetjük? – Néztem kérlelőn nővéremre, miközben egy hatalmas históriás könyve mutattam.
-Miért akarsz ennyi könyvet vinni? Az Ithilien-i kereskedőktől biztos vehetünk olyan köteteket, amiket még egyikünk sem olvasott… Ha tényleg itteni könyvet szeretnél elvinni, akkor dalos műveket hozz! - Válaszolta Hellaith, és már indult is rongyosra olvasott kedvencéhez.
-Csak azért mondod, mert te szeretsz énekelni, én meg nem! – Vágtam rá, és a hatalmas könyvet a többire helyeztem.
- Te meg szereted a históriákat, amiket meg én ki nem állhatok. – Mondta, és ő is makacsul magához szorította a „Gondori énekek”-et.
-Ialaith, Hellaith! Sejtettem, hogy itt talállak titeket...- Mondta dorgálóan apánk a könyvtár ajtajában.- Bepakoltatok minden fontosat?
-Nem! Ezeket még el kell rakni.- Mutattam a nagy kupac könyvre előttem.
- Meg ezeket is!-Mutatta nővérem a daloskönyveit.
-Rendben, hagyjátok itt őket, gondoskodom róla,hogy felkerüljenek a hajóra. Viszont most menjetek a nagyterembe, és üdvözöljétek az érkezőket!
-Rendben.- Sóhajtottunk egyszerre Hellaithal. Bár mielőtt apánk utasítását követtük volna, titokban elmentünk megtekinteni a hajókat. Rengeteg ember sürgött-forgott arra, mindenki a saját feladatait látta el, így nem sokan törődtek velünk.
-Nézd! Ott van Melui és Híriel!- Mutatott nővérem egy hajó felé. Miközben követtem tekintetét én is felfigyeltem unokatestvéreinkre, amint két finoman öltözött férfi társaságában lassan a kastély felé sétál.
-Kik lehetnek ők?- Kérdeztem.
-Nem tudom, de biztos a rokonaink. Emlékszem rájuk valahonnan...
Hirtelen valaki a vállunkra tette a kezét, megpördültünk, de megnyugodtunk, mert csak a nővérem jegyese volt az. Ő biztos nem mondja el Adrahilnak, hogy a kikötőben csavargunk.
-Siessetek a terembe! Apátok már keres titeket.- Szólt, és Hellaithba karolva a nagyterem felé vette az irányt...

Adrahil az erkélyen ült, és a lantját hangolta, miközben a sós tengeri levegő meg-meglegyintette homlokába hulló fürtjeit. Külső szemlélő is hamar észrevette volna rajta, hogy hangszerére nem csupán tárgyként, sokkal inkább afféle bajtársként tekint; és ez valóban így is volt: az elmúlt évek során sok dolgot megéltek már együtt jóban és rosszban egyaránt...

Már kora ifjúkorától kezdve - amikor nem a kardforgatást gyakorolta éppen nála pár hónappal idősebb unokatestvérével, Imrahil herceggel - többnyire a szobájában ült és apjától kapott hangszerét pengetve énekelgetett mindenféle innen-onnan hallott, vagy maga-szerezte dalocskákat, mit sem törődve azzal, hogy kinevetik-e miatta kortársai; így aztán mire felcseperedett, legalább olyan jól bánt a lanttal, mint kardjával - ha nem jobban. Hasznos társként szolgált, amikor leendő feleségének udvarolgatva szerenádot adott neki a holdfényes öbölre néző ablaka alatt, egy felhőtlen kora nyári éjjelen; és nála volt akkor is, midőn Dol Amroth ezüst hattyús lobogói alatt hétszázadmagával bevonultak Minas Tirith kapuján Imrahil lovagszázada mögött, a Homály leszálltának előestéjén.

A Sötétség viszont nem csak a Fellegvárra szállt le azon a napon. Osgiliath elvesztése után nem sokkal érkezett a hír otthonról, hogy hitvesén végül elhatalmasodott a gyilkos ragály, ami Galador nemzetségének többi tagjára már korábban lesújtott, s hogy két lánya félárván maradt odahaza; míg Imrahil a lenyilazott Faramirt vitte fel karjában a Fehér Toronyba, Adrahilt a szobájában egy postagalamb fogadta Gilmith halálának hírével. A gyász mélyebben érintette, mint a körülötte zajló események - egyébként is nehéz szívvel hagyta hátra asszonyát, de bízott abban hogy lányai és háza népe továbbra is megtesznek érte minden tőlük telhetőt, amíg ő a háborúban harcol unokafivére oldalán.

Gilmith állapota még akkor fordult egyik napról a másikra válságossá, amikor bátyja, Galador háromnegyed évvel korábban magára haragította a nazgúlt, és az megátkozta őt és egész családját. A láz hamar ágynak döntötte, és napokig élet s halál között lebegett; habár a kitartó ápolásnak köszönhetően egy hét után végre magához tért lázálmaiból, nagyon legyengült, és a nyár hátralévő részében sem volt képes elhagyni ágyát. Ahogy az ősz beköszöntött, mindenki megkönnyebbülésére a gyógyulás útjára lépett, és mire végetért az október, minden úgy volt, mint régen; tavaszelő közeledtével azonban váratlanul újra rátörtek a rosszullétek. Adrahil és leányai felváltva időztek mellette, és istápolták ahogy tudták, de ezúttal úgy tűnt, keveset tehetnek: Gilmith néha egész napokat átaludt, teste lassan hűlni kezdett, arca pedig egye sápadtszürkébb lett. Amikor pedig eljött az ideje, hogy Dol Amroth seregei Denethor segítségére siessenek, és Adrahil útnak indult, vele együtt a zene is elhagyta a házat.

Hogy a dal ereje mennyit jelenthetett volna, Adrahil számára is csak az ostrom alatt derült ki.
/folyt. köv./

(a fenti visszatekintés bevezetőként szolgál annak a kis családnak a háttértörténetéhez, amelyet egy hétfő esti brainstorming alkalmával Xeoval találtunk ki : Adrahil / Imrahil unokatestvére/ nagyjából Bilbó rég várt ünnepélye idején vette feleségül Galador húgát, Gilmith-t, és két lánya született tőle: Hellaith / Xeo / és Ialaith / Sirith /. A gyűrűháború idején a lányok Dol Amrothban maradtak anyjuk mellett, akit előbb-utóbb lebírt az átok, apjuk pedig Minas Tirith ostroma közben ismerkedett és barátkozott össze Luca karakterével, aki aztán a háború után többször is meglátogatta, öccsével együtt. Ő és Hellaith első látásra egymásba szerettek, Adrahil pedig örömmel adta áldását a Királyfőbe való indulásuk előtt nem sokkal az eljegyzésükre. De a részleteket már remélem, tőlük fogjuk olvasni )

(igen, azért írtunk mindhárman a vendégekről, mert titokban azt reméljük, hogy magatokra veszitek, és TI lesztek azok a vendégek! álmodjátok meg hogyan néztek ki, mi van rajtatok, mi van nálatok, hallottatok-e a küldetésről, milyen ágon-bogon csatlakoztok a családfába, miért akartok velünk tartani, vagy éppen nem tudtok semmit és kérdezni akartok, mert csak csiripeltek a madarak... bátran! két-három mondatosat is lehet először én is nehezen szántam rá magam, de aztán ahogy elkezdtem írni, rájöttem mekkora móka:)

Galador a fogadócsarnok egyik végében üldögélt Híriel és Melui mellett harmadikként. A tágas helység mindkét oldalán boltívek engedték be a friss tengeri szelet, melynek a család oly sokat köszönhetett. A sárgás kőfalak magasan a fejük felett boltívek formájában borultak föléjük, a délutáni nap aranyló csíkokat festett a vöröses padlóra. Körben az oszlopokon pajzsok, címerek sorakoztak, a bejárati ajtóval szemben pedig fent a magasban Gondor térképe terpeszkedett a falon. A kétszárnyú bejárati ajtó mellett kívül is, belül is könnyű fémvértet viselő lándzsás őrök posztoltak, méltóságteljes némaságukkal fokozták valamelyest az impozáns, csöndes terem nagyságát.

Az erődnek ebben a szárnyában kapott szállást az összes vendég. A fürdők körül kisebb-nagyobb szobák, néhány erkélyes lakosztály várta őket. Az erőd falain belül több helyütt is apró kertek kínáltak árnyas pihenésre lehetőséget pálmafákkal, rózsakertekkel vagy apró csobogókkal. Szőnyeget sehol sem lehetett látni, legfeljebb a falakon: a még éjszaka is kellemesen langyos időjárás mellett nem volt rájuk szükség, ahogy kandallókra vagy tűztartókra sem. Sok helyütt voltak viszont fali kutak, madár-itatók és apró medencék, ahol a szolgálók, a fegyveresek vagy épp a vendégek megmoshatták arcukat, felfrissülhettek a nyáron napközépkor beálló forróságban.

A legtöbb helységből rálátott bárki a tengerre, ahol most, a háború utáni békét jelezvén kereskedőhajók vitorlái fehérlettek. Nem csak a kikötőben, de messze, amerre csak a szem ellátott. Kecses, hattyú-nyakú dol amrothi vitorlások, lassab, testesebb gályák és más, a hajózásban járatlanok számára ismeretlen, különös hajók ringtak a hullámokon vagy épp szelték azokat kibontott vitorlázatukkal. Gyönyörű látvány volt, Galador rendszeresen figyelte a távolban mozgó vitorlákat és csodálta szépségüket, sebességüket. Most azonban nem a hajók érdekelték, hanem a vendégek, kik talán eljöttek, hogy csatlakozzanak hozzájuk Ithilienbe vezető útjukon...

- Hogyne nővérkém, de előbb fogadjuk a vendégeket! - mondtam, majd megfogtam Híriel karját és az ajtó felé húztam. Nagyon izgatott voltam már hogy vajon kik jöhettek hozzánk, bár ezt nővéremen kívül másnak úgyse mutattam volna ki. Csak vele osztottam meg szertelenségemet, mindenki más a kedves, családot összetartani igyekvő fiatal hölgyet látta bennem.
- Gyere már, pakolni később is ráér, hisz van még pár nap az indulásig!

-Ez jó, ez nem kell, ez túl sötét. Melui, mit is mondtál, milyen idő van Ithilienben?
-A nyárelőn érkezünk, remélhetőleg elég meleg lesz ahhoz, hogy a téli vastag csizmát és bundákat itthon hagyhassuk!
-Nem is baj, különben öt szekér sem bírná el a holminkat!
Gondolataimba merülve folytattam tovább a válogatást. Ruhatáram nem mondható szegényesnek, de népem szokásaihoz híven nem rendelkezem díszes, uszályos hercegnői ruhákkal, az egyszerűbb, lágy, könnyű anyagokból készült ruhákat kedvelem inkább. Címerünkhöz illően gondoltam öltözködni - a hosszú kék nyári ruhát és az aprómintás fehér derékfűzőt vettem a kezembe. Gondolatban már Ithilien földjén jártam, a rám váró eddigi legnagyobb feladaton gondolkoztam; egyszerre kell úrhölgyi diplomataként, nemzetségi elöljáróként és harcos asszonyként feltűnnöm. A népem engem fog követni, én lettem a vezetőjük... rettentő nemes feladat de egyben nehéz kihívás is. Fel kell nőnöm hozzá, az biztos... de apám nem véletlenül bízhatta rám a feladatot. Képes vagyok rá. Az ágyon heverő ruhák beleegyező némasággukkal bíztattak.
-Ugye te is csomagolsz lassan?
-Hogyne nővérkém, de előbb fogadjuk a vendégeket!

A szobámból nyíló balkonon ültem, élvezve a tenger illatát és a napfényt. A kikötőben rengeteg kereskedőhajó horgonyzott, a távolban is közeledett néhány, egy pedig épp most húzta fel a horgonyt.
Épp apám szavain gondolkoztam, a családi átkon ami a háború alatt sújtott bennünket. A betegségen, amely megtizedelte házunk népét, a családunkat, ami oly sok életet követelt, főleg a férfiakét. Hazatértek a harcosok a csatából, megfogyatkozva és fáradtan, de szemük a győzelemtől csillogott. Visszatértek, de a bátyám nem volt közöttük. Ő is életét adta a Középfölde szabadságáért, ahogy anyámat is elragadta a betegség. Később hallottunk híreket, minden héten követek érkeztek Imrahil fejedelemhez, aki mint közeli rokonait minket is tájékoztatott. Sok év elteltével pedig, amikor már úgy látszik rendbe jöttek a dolgok, megint felütötte a fejét a betegség. Kevesebb az áldozat, de érezni hogy valami nincsen rendjén.
Már több mint egy hónapja, hogy Imrahil magához hívatta Hírielt, a nővéremet aki átvette apámtól nemzetségünk vezetésének fáradtságos és nehéz terhét. Feladatot kaptunk, vagyis inkább egy lehetőséget. Faramirnak, Ithilien fejedelmének szüksége van ránk Királyfőn, hogy befejezzük azt amit apámék elkezdtek, Középfölde megtisztítását a gonosz hatalomtól. Összeültünk hárman, apám Galador, nővérem Híriel és én, hogy megbeszéljük merre és hogyan tovább. Mindenképp mennünk kell, mert itt már személyes családi ügyről van szó. A melltű, igen, az lesz az. Egy régi, mármár elfeledett könyvben olvastunk róla. Állítólag ez az oka mindennek, fontos hogy megtaláljuk, így azt a veszélyt, az átkot, ami közvetlenül fenyegeti egész családunkat, nemzetségünk összes tagját, meg tudjuk szüntetni és már csak egy rossz emlék lesz. Összehívtunk mindenkit, együtt indulunk majd el Királyfőbe. A család tagjaként én fogom irányítani az egyik hajót. Remélem elegen leszünk Királyfő megtisztításához és megtaláljuk azt is amit keresünk.

Gondolataimból egy fiatal szolgálólány zökkentett ki.
- Melui, Úrnőm, minden rendben? – kérdezte tőlem.
- Természetesen, csak elgondolkoztam egy pillanatra – válaszoltam neki kissé zavartan. – Mi történt, miért jöttél?
- Vendégek érkeztek, azt mondják apád, Galador hívására.
- Köszönöm, hogy szóltál – örültem, valaki végre meghallotta a hívó szót. Talán apám egyik testvére lenne az, vagy unokatestvéreim közül valaki? Mind finom modorú urak és hölgyek, kereskedők vagy nagy harcosok, családjukkal vagy akár csak egymaguk. Ránéztem a kikötőre, ahol több kisebb hajó is horgonyzott, reggel még nem voltak itt. Gyorsan átmentem hát nővéremhez Hírielhez, hogy szóljak neki.
- Híriel, drága nővérem, vendégek érkeztek, bizonyára apánk hívására! - ekkor láttam, hogy nővérkém már nekilátott a csomagolásnak. Bizonyára nagyon izgatott lehet ha ilyen korán elkezdte. Még van pár nap a kitűzött indulásig és különben sem érkezett meg mindenki. - Máris csomagolsz?

Testvéreimnek, a testvéreim gyermekeinek és azok gyermekeinek!

Kalandra hívlak benneteket, fontos küldetésre. Ithilien földje vár, hogy a háború okozta pusztítást munkával és dallal hozzuk helyre. Hiába lengenek ugyanis királyaink zászlói Minas Tirith tornyainak tetején, a gonosz nyomát nem könnyű eltűntetni arról a vidékről.

Mi ott voltunk, harcoltunk a Sötét Úr seregei ellen. Elveszítettünk jónéhányat szeretteink közül, de úgy hiszem, áldozatuk nem volt hiábavaló. Gondoriként, a tündék leszármazottjaiként ott a helyünk Ithilienben, Faramir és Éowyn mellett, hogy büszke népünk befejezze, amit a csatamezőn elkezdett. Visszahódítjuk a sötétségtől Királyfő környékét, megtisztítjuk, hogy újra békesség és gyarapodás legyen az úr a földön.

Én magam belefáradtam már a háborúskodásba, ezért is bízom lányomra, Hírielre, hogy a dol amrothi különítmény élére álljon. Kövessük őt, legyetek társaink az úton, őrizzük együtt a Keresztutat. Ki tudja, talán Beriolt is megtaláljuk, hisz egyes szóbeszédek szerint Ithilienben látták utoljára.

Jöjjetek hát és csatlakozzatok a két hajó legénységéhez!

Galador, Híriel és Melui apja

Mondd, szeretsz játszani?

A tábort egy történet fogja végigkísérni, hiszen Ithilien földjére kalandozunk 11 napig. Kicsit szerepjáték-jellegűen lesz minden nap valami újabb fordulat, váratlan esemény, amelyre Dol Amrothiként fogunk reagálni. Ezt előkészítve kezdünk itt egy kicsit belerázódni a hangulatba; abszolút fakultatív jellegűen mindenki eldöntheti, szeretne-e egy kicsit játszani, vagy sem.
Elég egyszerű a szabály: kitalálsz egy karaktert, aki Dol Amroth büszke népéből való. Külseje és belső tulajdonságai csak a képzeleteden múlnak, (természetesen egy ork rablógyilkos nehezen lehet népünk tagja), ezentúl pedig te irányítod és beszélteted őt.

A kérés csak annyi, hogy egyrészt maradjunk meg a normális viselkedés határain belül, ne bántsuk egymást; másrészt fiktív, kitalált karakterekkel játsszunk, így senki ne vegye személyes sértésnek az esetleges nézeteltéréseket.

Kalandra fel!