Rólunk

Kedves Színjátszók!
Köszönöm az együtt töltött napokat. Jó volt veletek! Tábori tali lesz?

Szarka-mese

Szarka cserreg fának ágán,
Farka billeg erdő árnyán.
Csirreg-cserreg, tollal libben
Fekete és fehér színben

Erdő mélyén apró patak.
Patak partján sok-sok kacat.
Favágónép szórta széjjel
Mulatozva tegnap éjjel.

Limlom között szarka kutat,
Akad-e ott finom falat.
Szeme előtt csillan-villan;
Csőrbe kapva el is illan.

Hazaröppent a kincsével,
Kacat közt lelt ékszerével.
Rejtekében nézegeti,
Tükörképét benne lesi.

Éjszaka jő, aztán hajnal
Aranyhajú napkoronggal.
Levelek közt a fény áttört,
Szarka kincsén a fény megtört.

Lett nagy csoda azon nyomban,
Szivárvány kélt a vadonban:
Vörös, azúr, arany, smaragd,
Ibolyaszín, tűzfény narancs.

Néz a szarka ámulattal,
Elmélkedik gondolattal:
"Csoda kincs ez amit leltem,
Az erdőben párja nincsen!

Elindulok, körbeviszem.
Rokonoknak büszkélkedem."
Így is tett és szárnyra kelt,
Testvérekre mégsem lelt.

Kutakodott mindenfele.
Falu felett átlibbene.
Favágónép rá se nézett,
Dolga után igyekezett.

Patak partján egy fűzfára
Ült a szarka és hintázva
Nézett onnan ide-oda,
Kacat között nincs-e koma.

Szarkatestvért azt nem látott,
Ám egy kicsi lányt talált ott.
Keze piszkos, arca könnyes,
Panasza halk és keserves:

"Elveszett hát, elvesztettem!
Nyakamból, ó, leejtettem!
Hogy esett meg, én nem tudom.
Leesett, s most kutathatom.

Nagy ünnep volt mikor kaptam.
Emlékszem ám! Jól mulattam.
Azt mondták az évem három,
Ezért kapom a nyakláncom.

Anyu, apu, néném, bátyám
Mind ilyet hord ám a nyakán!
És most tessék, elvesztettem!
Mit kellene most hát tennem?"

Azzal zokog keservesen,
Nincs már kedve, hogy keressen.
Szarka csak ül fent az ágon.
Csodálkozik; "Ez egy álom?

Csuda dolgok sorra esnek:
Előbb kincsem, most meg emez?"
Okkal ámult el a szarka,
Nem volt ő ám ehhez szokva.

Nem élt ő még olyan csodát,
Hogy értené egy ember szavát.
Márpedig ezt meghallotta,
Nem csak hallja! Fel is fogja.

"Próbát teszek." Ezt gondolja,
S rácserren a kis síróra:
"Ejnye lányka, mi lelt téged?
Miért könnyes két szép szemed?"

Lányka erre fel se nézett,
Panaszosan így kesergett:
"Hogyne sírnék-rínék itten,
Elveszett a legszebb kincsem!"

Szarka szeme még nagyobb lett.
A lány értette mit cserregett?
Bizonyosra kéne menni...
Újabb kérdést kell feltenni.

"Miféle kincs, apró gyermek?
Tán valami játékszered?"
"Nem játék ez, komoly dolog."
Mondja a lány, s egyre szipog.

"Családomnak minden tagja
Kap egyet, ha megért korba'.
Hogy ne érjen gond és ármány
Nyakunkban lóg a szivárvány."

Szarka erre észbe kapott,
Lába alá lepillantott:
Karma között himbálódzott,
A napfénnyel játszadozott,

Csillant, villant, mintha élne,
Hét szín benn táncra kélne;
Limlom között talált éke,
Kincseinek büszkesége.

"Talán ez az?"- kérdi aztán
"Szalag végén csepp-szivárvány?"
"Igen, az lesz! Merre? Hol van?"
Kérdi, s mindjárt fel is pattan.

Könnyes szemmel tekint körbe,
Nézi hol a megmentője.
Néptelen a patak partja,
Csak a fűzfán ül egy szarka.

"Te szóltál hát, kicsi szarka?
Te vagy kincsem találója?"
"Én volnék az!" Fele nyomban,
S szépen landol a kacatban.

Csepp-szivárványt csőrbe veszi,
Lányka felé így emeli.
Elveszi az hálálkodva
S a nyakába visszarakja.

Boldogan száll el a szarka,
Nem emészti bánat gondja.
Nincs már néki fényes lánca,
Van helyette jó pajtása.

Szarka cserreg fának ágán,
Lányka kacag erdő árnyán.
Tolla lebben; copfja libben
A szivárvány hét színében!

Eh, imádom, akkor is imádtam, még jobb is volt hogy nem hallottuk előtte, mert így nekem nagyobb élmény volt. Hihetetlenül jók vagytok! Többiek is tegyék feeeel!

Meta, ki kell, hogy ábrándítsalak, rendíthetetlen szótagérzékem nem csipogott be sehol (eltekintve attól a bizonyos két sortól, ami szándékoltan és megbeszélten nem felezőnyolcas), sőt a saját kis tündéshörcsögös lapocskámra is ez van írva, tehát jól csináltad.

Többiektöbbiektöbbiek?

Szóbeszéd járja Setétvölgyben, hogy azoknál a favágócsaládoknál, akik a Játszók klánjának leszármazottai, a gyermekek néha igen különösen viselkednek. Játék helyett folyton az erdőt járják, lármás rosszalkodás helyett halk neszek után fülelnek a rengetegben, a többiekkel barátkozás helyett inkább magányosan sétálni szeretnek.
Ezek a családok viszont tudják, hogy gyermekük ilyenkor az erdő állatainak hangjait figyelik és különösen azoknak az állatokét, amelyek érthető hangon szólnak hozzájuk. Pár évig tart csupán ez a csoda, amíg egy-egy kisfiú vagy kislány megérti egyik vagy másik erdőlakó állat beszédét. Négy-ötéves korban érdeklődésük elhal és ezzel egy időben elfelejtik, hogy nemrég csodákról meséltek nekik az erdő tollas vagy bundás lakói.

Csupán felnőtt korban tér vissza újra ez a képesség, és akkor is csak az álmainkban tudunk állatokkal beszélni. Szólnak hozzánk és mi válaszolunk, de ébredés után ez után is csak múló emlékfoszlány marad, mint bármely más álom után.

Nyárközép ünnepe idején viszont magunkra öltjük a szivárvány színeit, szívünket és lelkünket kitárjuk az erdő felé és magunkhoz hívjuk gyermekkorunkból a hozzánk szóló erdei lényt, amely egykor ékesen szólt hozzánk, és fohászkodunk Yavannához, hogy ismét megtanulhassunk velük beszélni.

A falu többi lakója közül kevesen tudják, hogy ez időről időre sikerülni is szokott...

Keretjátékos ráhangolódásra, ötletelésre szolgál majd ez a topic. Első körben bemásolom a wordpress blogról a ránk vonatkozó részt!

Mesés Játékszín és Színjátszó Mesék

Egy színpad áll a hatalmas ódon fákkal körülölelt tisztás közepén. Üres tér, amit betölt majd a nevetés, ha mi úgy akarjuk. Fából és kőből készített szent építmény, hol hősök születnek és buknak el szándékaink szerint. Földből és fenyőkéregből keményre döngölt térség, melyet meghatottságtól kicsordult könnyek áztatnak, ha úgy játsszuk el. Fáklyák hullámzó fényével bevilágított űr ez, hol lélegzet is visszafojtódik, ha nekünk úgy tetszik.

Gyere és állj közénk!

Lehetsz te is bohóc, hogy vidám nevetéstől csillogó szempárok figyeljék arcodat…

Lehetsz maga a hős! Legendás lényekkel vívott csatákban edzett és a bajban soha nem hátráló bátor harcos… Lehetsz dalnok és verselő… Bűvész kinek kezét ámulva lesik…

Te döntheted el mi leszel, mert köztünk a mese életre kel…

Köztünk az este mindig a mese ideje, a szavak és játék nyomán megelevenedő történeteké, s a belőlük sarjadó nevetésé, olykor könnyeké. De a mai este más, a tűz köré gyűlő ismerős arcokon máshogy játszik a fénnyel az árnyék. A mai este az emlékezésé.

A középre lépő alak hirtelen mozdulattal hátraveti a többiekéhez hasonlatos egyszerű barna köpenyét, s alóla elővillannak tarka ruhái. Egyik kezével a lángok elé emeli a nyakában függő amulettet: a szivárvány színei villódznak fel az arcokon. S ahogy az első alak mesélni kezd, úgy válnak ki a tömegből mind többen és többen, előlépnek színes öltözékkel és ékes szóval, megváltozik az arcuk, megváltozik a hangjuk, a tartásuk: egyik pillanatról a másikra lesz belőlük valaki más…

...nemzedékekkel ezelőtt, mikor az élet még sokkal könnyedebb, az embernép sokkal vidámabb kedvű volt és játékra, szórakozásra minden nap hajlamos, akkor járta a világot egy víg társaság, akik Színjátszóknak nevezték magukat. Volt közöttük egy ifjú komédiás, egy bizonyos Markiel nevezetű, aki beleszeretett egy falubéli lányba, Alinába. Szerelme viszonzásra talált, és a második nap éjszakáján az ezüst hold fénye alatt örök hűséget esküdtek egymásnak. Másnap a szekerek tovagördültek. A mutatványosok, komédiások és csepűrágók elbúcsúztak Markieltől és elhagyták a falut magára hagyva az ifjút, aki szerelme oldalán intett búcsút nekik. Favágónak állt, s mikor felépült az otthonuk, megtartották a menyegzőt szépséges menyasszonyával. Régi szokások szerint Markiel egy mesét adott kedvesének, csodaszép mesét kettejük közös jövőjéről Setétvölgyben. Alina pedig egy talizmánt ajándékozott Markielnek, finom mívű, üvegből készült holmit ami megtörte és szétszórta a nap fényét ugyanúgy, ahogy a szálló vízpermet varázsol szivárványt a vízesés felett. Beköltöztek a kis házba és a tornácra kiakasztották Alina ajándékát, hogy minden reggel szerteszét vesse a felkelő nap fényét, így köszöntve az új hajnalt. És születtek gyermekeik, majd később azoknak is gyermekeik lettek. Mind játékos kedvű volt és különösen tehetséges mesélő. Örökölték Markiel veleszületett tehetségét és a természet szeretetét. Mindannyian szeretettel és tisztelttel bántak az állatokkal, és minden nemzedékben akadt jó pár közöttük, aki képes volt beszélni a nyelvükön..


Ők voltak a Mesét Játszók… vidám társaság, akik Játékot Meséltek az ünnepek idején…

Ők voltak az Őseink… és jelenünkben Őáltaluk azzá válunk, amik Ők voltak…

Ők Mi vagyunk!