Saját irományok

Sötét Úr írta: Te, elolvastad az utolsó versszakot is???

Metaflora írta: Hideg, unalmas őszben borús eső
esik nagy szomorú-szükre felhő
mélyéből, de nézz a gyönyörű,
csillogó-átlátszó, ezerszínű,
vidáman szépséges vízcseppbe,
és gondolj csak jobban bele:
Honnan veszed, hogy az eső,
a színes-sárga avarra cseppenő,
gyönyörű vízcsepp-kavalkád szomorú?

Metaflora írta: ...Szívesen betennék ám valamit én is, csak hát nem tudom, mit. Mostanában nem írtam, ami a régebbiek közül jó, az már futott pár kört pályázaton vagy ilyesmi, pl. még viszonylag közelmúltból berakhatnám azt a kettőt, amit a másik topicban emlegetett pályázatra adtam be, de ha van versem, amit már elemeztem közösségileg, akkor az az a kettő, mert volt a suliban a pályázatnyerteseknek egy foglalkozás, ahol végigbeszélgettük a műveket, meg nem szeretnék folyton ugyanazokkal a dolgokkal szerepelni mindenfelé... szóval még nagyon nem tudom, mit lehetne.

a III.-as számmal.

- Úgy látszik, hadi sebesülteket is ápolnak!

Isilrohir az általános célú topikban írta: Oké, rendben...

Antal Gergely

A hazafi
2016


Éppen reggeliztek a hallban. Odakint rendkívüli csönd volt, vihar előtti csönd.
A zuglói, régi kétszintes ház komoran állt a kertben, melyet felvetett a gaz.
Árpád úr teát töltött. Az asztalon teáscsészék, tányéron felvágott, sajt. A felesége megkent egy pirítóst, miközben könyvet olvasott.
Éva asszony mindig ilyen volt. Fáradt arcú, mégis nyugodt. Most is úgy ült ott, mint aki nem e világba tartoznék.
De persze hallgattak. Magyar ember evés közben nem beszél – szól a mondás, ám ez a hallgatás ma nagyon rideg volt. Ahogy ez a ház is, benne az üres szobák.
Három hete maradtak kettesben. Három hét úgy telik el, mint három komótos év. A gyerekeik biztonságban vannak. Svájcban, Spanyolországban, Hollandiában és Kanadában. Árpád úrnak ez a négy ország most már teljesen a szívéhez nőtt. E négy ország körül járt minden gondolata. Legjobban a legidősebb fiáért aggódott. Pétertől most egy óceán választotta el, így is eléggé eltávolodtak egymástól. A másik, akit féltett, az a kislánya, Anna volt. Anna csak magyarul tudott, és a holland család nehézkesen tudott kommunikálni vele.
„Biztos, hogy ez a legmegfelelőbb?” – kérdezte már ezredszerre magától. Igen, mindenképpen, máshogy nem ment volna. Beátát cseppet sem marasztalta; ő egy nyelvzseni volt, angol, francia, német. Kétség kívül Svájcban semmi bántódása nem eshet. Olyan bátor és megfontolt, mint az öccse, Armand, aki Spanyolországban van most.
Valahányszor ezt végiggondolta, mindig megnyugvásra lelt. Ez a négy állam nem kapcsolódott be abba, amibe a magyarok, és talán majdnem egész Európa igen.
- Szívem, mit csinálunk ma?- kérdezte váratlanul. Az asszony összerezdült a kérdésre, le se téve a könyvet, úgy válaszolt.
- Mégis mit. Semmit. Várunk.
Árpád úr nyújtózkodott egyet, majd elővett egy újságot, és belemerült.
Ismét csönd lett. Ültek egymással szemben, és nem törődtek a külvilággal.
Az asztal hirtelen megremegett. A csészék és tányérok táncolva bukdácsoltak le a padlóra, hogy csörömpölve összetörjenek. A csillár erősen himbálózott, a tetőről por hullt alá.
Éles légriadó sziréna hasított bele a dermedt városrész várakozásába. Mindketten felugrottak a helyükről. Még látták utoljára egymás arcát és szemét. A férfié elszántságot, gyűlöletet tükrözött. Az asszony krétafehéren, rémülettel nézett vissza.
- Itt vannak! – ordította Árpád. Egymásba kapaszkodtak, ahogy a föld megmozdult alattuk. A bejárati ajtó ólomüvegein át vakító vörös fény villant meg.
Egy pillanat volt. Hirtelen berobbant az ajtó, millió szilánkot vetve szanaszét. Ők ketten hátráltak, egyre beljebb a tűzfészekbe. Bombák süvöltöttek, ahogy áttörték a falakat. A plafon aztán hatalmas robajjal zuhanni kezdett, a lépcsők és függönyök roncsai tüzet fogtak. Árpád úr üvöltve tépte fel a pinceajtót és magával rántva a letaglózott asszonyt, lemenekültek az óvóhelyre. Sötét volt, de a lejáraton át bevilágítottak a pokoli fények, pirosra festve mindent, majd a léghuzat bevágta az ajtót.
Fentről erős döngések és morajlások szűrődtek ki. Botorkáltak a sötétben, hordók és régi állványok között. Egy éve építették ki Zugló hosszú óvóhelyrendszerét. Pontosan megfelelő időben.
Az orrukig láttak csak, mert a szemükben még ott villódzott a látvány.
Kicsapódott a bejáratot fedő vaslap. Lábak dobogtak lefelé, parancsszavakat kiáltozva. Zseblámpák pásztázták a pincét. A házaspár észrevétlenül húzódott be a fekete homályba, és lekuporodtak egy hordó mögé.
„Sokáig kell kibírnunk!” – gondolták mindketten egyszerre. A katonák nem tágítottak, végigkutatták az alagutat, de nem vették észre őket. Egy tiszt jött végül, aki mindenkit kiparancsolt a pincéből, és ismét sötétbe borult a lenti világ.
Nagyot lélegeztek. A nyirkos hidegben lassacskán felkeltek, és elindultak tovább az alagútban. Egy állvány mögött nyílt az átjáró. Átölelték egymást, azután rohanni kezdtek. Futottak, futottak. Kézen fogva, talán egy órán keresztül. Nem álltak meg, míg el nem érték a lépcsőt, ami kivezette őket. Egy elhagyott, letarolt kertben, két dús bokor közül bukkantak elő.
A Nap éppen hogy leszállt. Óra nélkül nem érzékelték az idő múlását a sötétben. Sokáig kellet várniuk, míg előjöhettek.
Végigosontak a kihalt utcákon. A házak riasztóan, fenyegetően taszították őket. Fejük felett vadászgépek cirkáltak.
„Ez hát a háború!” –gondolta Árpád úr, miközben sietve átkeltek az amúgy forgalmas úton. Néhány ablakból fény szűrődött ki, de ők még ettől is ijedten húzódtak el. Egyszerre már elhagyták a várost, elérték a külső pusztaságokat. Budapest immár semmit sem tartogatott a számukra.

***

Napok, hetek teltek el. Maguk sem tudták, hogyan érkeztek meg a Zemplénbe, hogy bujkáltak, lapultak minduntalan. Az erdő hívogató, megnyugtató volt, a fák barátként tekintettek rájuk. Délutánba fordultak a Nap sugarai, mikor egymásba karolva feltűnt előttük egy régi raktárépület. Megálltak, hogy körülnézzenek. Bentről fény szűrődött ki, bár még világos volt.
Közelebb mentek, és Árpád úr erőt véve magán megdöngette a nagy, korhadt kaput. A szárnyak feltárultak, és egy monoklis hölgy hunyorgott rájuk.
- Vous diserez, madame, monsieur? – kérdezte őket franciául.
Hatalmas kő esett le a szívükről! A franciák nem ellenség, a magyarok oldalán harcoltak ebben a háborúban, a III.-as számmal. Nem volt kétség, egy menekülttáborba érkeztek. A nő bevezette őket a raktárba, majd becsukta az ajtót. Egy vöröskeresztes kocsi parkolt előtte, és egy vöröskeresztes sátor.
- Úgy látszik, hadi sebesülteket is ápolnak!
Kaptak forró teát, tábori ágyat. Az ital jólesett nekik, de nem voltak álmosak. Megköszönték a kisasszonynak a segítséget, és békésen sétálni indultak.
A helyiség telve volt menekültekkel.
Mindenütt ládák, kartondobozok; elhasznált bútorokon néhányan üldögéltek, vagy beszélgettek. A túlsó sarokból nevetés hallatszott, fiatalok kártyáztak éppen. Azonnal Péter és Beáta jutott az eszükbe.
- Mennyire önfeledtek, nem? – rekedt, megfáradt hang köszöntötte őket. Egy öregember volt az, sámlin ült, és egy nagy késsel dinnyét szeletelt.
- Parancsolnak? – szinte utasításnak tűnt, így hát odaültek mellé.
- Köszönjük szépen, a feleségemmel elfogyasztunk néhány szeletet.
Az öreg elmosolyodott.
- Egyenek nyugodtan.
Dinnyelé, magok csurogtak-potyogtak a padlóra az önfeledt lakoma közben.
Akkor a megfáradt ember mesélni kezdett. Akárcsak a regösök, mintha népmesét mondana, elmesélte az életét. Mesélt ’56-ról, akkor még tíz éves volt.
Mesélt a kommunizmusról, a rendszerváltásról. Egyszerű földművelő volt, szegény szülőkkel. Olyan hazaszeretet áradt belőle, amilyent keveset látni manapság. Tisztelet, és csengett ki a hangjából.
Mikor befejezte, Árpád úr és Éva asszony elmesélte neki az eseményeket, amelyek Budapesten történtek, kezdve a gyerekeik menekítésével. Az öreg erre csak csóválta a fejét.
- És mi lesz velük odakint?
Karba fonta a kezeit.
- Az évek során elfeledik majd a magyarságukat. Elfelejtik a nyelvet, a kultúrát… Gondoltak arra, mi lesz a fiukkal Kanadában? Állása lesz, azután lakást vesz, és esetleg lesz egy barátnője. Semmi sem fogja idekötni!
A szülők szégyenkezve meredtek maguk elé.
- Ez nem ilyen egyszerű! – próbált érvelni Árpád úr. Még magának is nehezen vallotta be, hogy nem cselekedett a leghelyesebben. Éva asszony a kezébe temette arcát. Most fogta fel igazán, mivel jár az emigráció. De mégis szigorúan pillantott rá, és a tőle telhető legnyugodtabban fordult az újdonsült ismerőshöz.
- Kérem! Maga itt nőtt fel, ismer minden utat, ugye? Elvinne minket az ukrán határig?
- Nem! Nem megyek el innen! Maguk se menjenek! Megfutamodnak a nemzet elől? A hazájuk elől?! Csak azért, mert itt most nem lehet jólétben élni! A Haza, az háborúban is az otthon, és ha az otthon, hát meg kell védeni! A származás nem tagadható le, az anyanyelvben, a vérben van! Csak azért, hogy a maguk jólétét mentsék! Gyávaság!! Nem… Nem viszem el magukat… De elkísérhetem a határig, bár nem szívesen teszem. Holnap reggel, napkeltekor indulunk!
Nem győztek hálálkodni. Azzal a biztos tudattal feküdtek le, hogy másnap már a semleges Ukrajnából utazhatnak a békés Svédországba.
Korán keltette őket az öreg. A hidegben fázósan burkolóztak a kabátokba. Elköszöntek a kisasszonytól, és megindultak a reggeli erdőn. Harmónia szállta meg őket.
Vezetőjük csak hallgatott, csendesen mérgelődött.
Lassan elérték a határt.
- Innen még kétszáz méter! – szólt az öregember megtorpanva. Megálltak, hogy kifújják magukat.
- Köszönjük, nagyon köszönjük! – Árpád úr a pénztárcájába nyúlt. – Fogadja el…
- Nem. Nem fogadok el olyasvalakitől pénzt, aki éppen emigrál, hátrahagyja a szülőföldjét.
Dacosság ült a szemében.
„Legalább ne válnánk el haragban!” – gondolta még az asszony, de azután sietősen nekivágtak.
Az öreg is megfordult, hogy hazatérjen; utolsót sóhajtott még.
Abban a pillanatban egy terepjáró tűnt fel, határőrökkel.
Egy.
Kettő.
Három.
Négy dörrenés hallatszott.
A hazafi égnek emelt kézzel vágódott el. Vér fröccsent ki a száján, az arcán megfagyott a rémület. A lába a határ felé. Így halt meg, a Hazáért, mert nem akarta elhagyni Magyarországot, ő nem.
Éva sikoltani tudott volna, de a férje hidegvérrel a szájára tapasztotta a kezét. Csöndesen meglapultak egy fa mögött; a fejük kóválygott. A határőrök nevetgélve tovagördültek.
Csak később indultak el, rohantak, át a határon. A Zemplén szomorúan, marasztalóan vette őket körül, a fák olyan gyönyörűek voltak. Egy pillanatra meginogtak, és fájt a szívük. Nem mehettek már vissza, pedig megtették volna. Vagy inkább megtehették volna. Négy perccel a halál után, Ukrajnában már boldogan siettek a völgybeli falucska felé, hogy aztán soha többet ne térjenek vissza…


Ez itt a fószer képe, aki dinnyét vág…

Na, ennyi, bocs, hogy hosszú, ez elvileg a javított verzió, szóljatok, jha hiba van benne, de egy igazi író javította... (mmint nem a sulinkban... később)

majd rögtön ezután azt is írta: Elnézést... pont, hogy ez a kijavítatlan verzió... bemásolhatom a javító hozzászólásokat, vagy hagyjam a fenébe? icon_lol.gif
Ergó, tele van hibával...

Metaflora erre válaszul azt írta:

Isilrohir írta: az előző tanévben a felsősök között 2. lettem az írásommal, 3. nem volt.

Mármint utolsó lettél?
(És milyen az az igazi író?)

Sötét Úr írta: Túl sokat nem tudok most hozzátenni az eddig leírtakhoz, de a tartalmi részből nekem az hiányzik, hogy a Harcos kiléte némileg ködben marad. Vagy arra kellene utalni, hogy miféle harcos, vagy arra, hogy miért nem lehet többet tudni róla. De alapvetően jó, és hangulatos a szöveg. Központozásban nekem is akadtak kivetnivalóim, de ez nálam annyira default hiba, hogy el is szoktam felejteni megemlíteni. Irgalmatlanul kevés ember használja helyesen a központozást, és mindig utólag szoktam észrevenni, hogy én sem tartozom közéjük.

Metaflora írta:

fqqdk írta: Egyikünk sem profi, aki mégis az, jelentkezzen! Meta, nem tévedtél rossz helyre Véleményt mondani akármiről tudunk, csak nem biztos, hogy akarunk, mert néha azt érezzük, hogy a véleményünk nem lesz helytálló, ha nem érezzük úgy, hogy ismerjük eléggé a tárgyát.

Nem azért mondtam, mintha feltételezném, hogy itt profikkal vagyok körülvéve, hanem mert nincs kedvem erőltetni. Ha valami tetszett vagy nem tetszett, arról eszembe jut valami, de ami közömbös, azt nem szeretem boncolni. Belekötni mondjuk bármibe tudok. Nyelvtanba főleg

Metaflora írta: Nem értek én a cincáláshoz... profi kritikus nem vagyok, véleményt meg arról tudok mondani, ami nagyon tetszik vagy nagyon nem tetszik. Kezd az az érzésem lenni, hogy rossz helyre tévedtem...