Saját művek

Üdv, népek!

Jellemző: tábor előtt egy teljes nappal már hozzá is férek a topichoz. Ja, és igen, jövök. Laptoppal együtt, ha minden igaz.

Angwen novellái szíven simogattak, és Miri története is nagyon tetszett - bár Alew-vel egyet kell értsek abban, hogy a tündés történet-betét kidolgozottsága kissé még hümm. Zavaros és túl egyszerű.

Ha akartok mesékkel foglalkozni, tudok vinni egy gyöngyszemet, a híres karcsai mesemondó Emma néni Tündértánc címen megjelent meséskönyvét.

"Bemutatkozóul" egy eléggé elszállt és agyament füzért hoztam nektek:

Három tojás

I. Torok-gombóc

Kívül, mégis befelé növő
gennyes kelés, ha felfakad -
a meggyűlt szavak
átszakítják a csend-falat.

II. Macskabab

Mondanivaló-magból
megeredt folyondár dorombol,
körbekúszva márványoszlopon.

III. Főnix

Színes tollak keserű mankó-rácsa
közül kalitból röppenő madárka;
pőre bőrén felhamvad a fény.

Hm. Tetszik. Ritkán olvasok ilyen gördülékeny sorokat, olajozott, nem erőltetett rímeket. Ez utóbbi alól viszont kivétel a hamar-haza páros, ami annál kínosabb, minthogy csattanós helyen van. És helyenként figyelhetnél jobban a sorhossz-szótagszám démonokra. Néhol döccen, ami megintcsak annál zavaróbb, minél kecsesebben lendül a többi.

Témaválasztás: tetszik, frappáns, nem érzem erőltetettnek vagy műnek (ami nagy szó, mert például a Kosztolányi-féle szerencsétlen kiskrapektől kiráz a hideg). Van benne valami őszinte, keresetlen, pedig lehetne akár lejáratott is. A képek és hangalakok harmonikus egésszé simulnak össze. Hm. Talán elég is ennyi bonc.

Alew írta: És kortárs szeletre vágyom, maira, frissre, újra, vagy legalább is nem túl régire.

Ennél újabbat nem tudok mutatni Tegnap meglátogatott az éjféltáji ihlet, és ezeket hoztuk össze kettecskén. Gondoltam, beteszem, hogy legyen vers is:

majd én is azt játszom
hogy felnőtt vagyok
komoly képpel ülök
a vonaton, hallgatok
nem nézek senkire
lesütöm a szemem
napközben dolgozom
a számlákat befizetem
de éjszakánként
hazafelé igyekezve
ha utamba játszótér akad
és csikordul a hinta lengve
ráülök és a sötétben
ringatom magamat


- - - - - - - - - - - - - -


hintázni támadt kedve
a szélnek velem
körbetáncolt nevetve
megfogta kezem
játszóteret keresett
éji csend honát
padot, lomot, szemetet
hol álom fon át

repültünk, összekócolt
nyikordult a lánc
a park a holdnak bókolt
égre-földre tánc
gyerekhangok emléke
csengett vissza ott
a hold a parknak félek
kosarat adott

felhő-legyező mögé
kényes arca bújt
hang hallatszott, a ködé
amint vízbe hullt
felriadtunk a széllel
menni kell hamar
ő halk hajnalt szórt széjjel
s nem kísért haza

Na, akkor én is beteszek két se-füle-se-farka novellát. Hajrá - ha valakinek van türelme hozzá.

Párkák

Minden reggel vásárlók és bámészkodók tömege várta Szittit. A tolongó sokaság, mint valami Vörös tenger, minden reggel szétnyílt előtte, hogy utat engedjen neki a bolt ajtajáig.

Semmilyen útikönyvben vagy hirdetésben nem szerepelt, valahogy mégis mindig elterjedt a szóbeszéd a kendőkről, amiket Szitti vak húga sző a sors fonalaiból. Némely szál áldás, némely átok – mondták egymásnak a buzgó szájak; maguk a nővérek sem tudják, melyik-melyik. De a keszekusza minta – hisz honnan is konyíthatna a tetszetős mintákhoz egy vak leány – rejtsen jó- vagy balszerencsét, örökre megváltoztatja vásárlója életét. A szemközti kocsma csaposa szerint nem akadt átutazó, aki be ne tért volna legalább szemügyre venni a híres portékát. Annyi biztos, hogy a bolt jól ment, s Szitti maga alig győzte a vevőket kiszolgálni.

Volt nem is egy, aki az ár két-, három-, sőt tízszeresét ajánlotta, ha jó sorsot adnak maguk vagy szeretteik számára; és akadt olyan is, aki bármit megfizetett volna a haragosát érő csapásért. Szitti ilyenkor csak mosolygott és a fejét rázta. De adott el egyszer egy rozsdabarna szőttest egy öltönyös úrnak, aki, úgy mondták, két napra rá repülőgép-szerencsétlenségben vesztette életét. És vett tőle egy másik férfi egy zöld-sárga sálat – Szitti megjegyezte az arcát a furcsa, már-már fehéres szembogara miatt – akinek a képe néhány évvel később számtalan plakátról nézett le rájuk. Innen tudták, hogy világhírű zenész lett.

Egy időben egy szakállas ember – talán csavargó vagy koldus lehetett – naphosszat állt a bolt előtt, és azt bizonygatta, hogy olvasni tud a szövetek mintáiban. Szitti eleinte megpróbálta elhajtani, de sokan hittek neki, és az ő tanácsára választottak váratlan szerencsét, pénzt, szerelmet, gyermekáldást, vagy számtalan bosszút. Szitti sosem tudta meg, mi lett az ilyen vevőkkel. Annyi biztos, hogy a csavargó sorsa jobbra fordult, beesett arca lassanként kitelt, s szeméből eltávozott az éhség űzött tekintete.

Egy nap aztán egy amerikai úr – különc, ideges emberke, aki minden áron külön rajta akarta látni a vásárolt sálon Szitti kézjegyét – ragaszkodott hozzá, hogy bölcs tanácsadója, segítségéért cserébe, válasszon egy kendőt magának az ő pénzén. Egészen addig amaz, noha másutt se látták, mint a bolt környékén, egyszer sem érintette a végzetből szőtt kelméket. Megpróbálta elhárítani az ajánlatot, az amerikai azonban addig erőszakoskodott, míg a szakállas ki nem választott egy tarkabarka, rojtos szélű anyagot. Soha többet nem bukkant fel a vevők között.

Bár többen fordultak meg nála nap mint nap, hogysem számon tarthatta volna, voltak vevők, akikre Szitti emlékezett. Például az az asszony, aki elnyűtt ruhában, láthatólag messziről érkezett, és találomra ragadott fel egy kékes szálakból csomózott, durva anyagot – de nem ezért emlékezett rá Szitti, hanem a szeme miatt. A beesett, korai ráncokat növesztő szemekből egyszerre sütött a végső elkeseredés és valami eszeveszett, vad remény. Szitti szánta; őszintén remélte, hogy jó sorsot ad el neki. Másnap a rendőrök a folyóból halászták ki a csomózott kendőt.

Vagy ilyen volt az a beszédesebb nő, aki a lányának keresett kelengyét, és közben beavatta Szittit a bizalmába. Aggódott a gyermekéért, aki, mint mondta, egy hozományvadász semmirekellő lump hálójába sétált, de már nem lehetett mit tenni, a baj megesett. Azt tudakolta, akkor is javíthat-e (mert, bizonygatta, rontani már semmi sem ronthat) a szőttes a lánykája sorsán, ha az anyja veszi neki; de Szitti nem tudta megmondani. A nő (finom sárgás-barnás anyaggal távozott végül) később visszajött elmesélni, hogy a menyegző után a vejét mintha kicserélték volna, s hogy széles e világon nem találni nála derekabb férjet.

És ilyen volt az az anya a gyermekével. Fiatal nő, maga is leány még szinte; kétévesforma kislányát a karjában hozta. A gyermek szótlanul, tágra nyílt nagy barna szemekkel nézett a világba, az anyja pedig két karjával fogta a vállához, és szemlátomást nehezére esett letenni, hogy a kendők között válogathasson. Idegesen matatott a sálak között, hozzá- hozzápróbálta őket a kislány fürtös fejéhez, s a hatalmas barna szemek mulattató titokzatossággal meredeztek a különféle színű és tapintású anyagok alól.

A nő végül egy valóban szép, ezüstös fehér kendő mellett döntött, és amíg fizetett, hátat fordított a gyermeknek. Szitti későn kiáltott fel – az anya későn szaladt utána – a kislány későn vette észre a kocsit az úttesten. Mikor a fiatalasszony egy árva hang vagy könny nélkül térdre hullott, és az összetört testet karjába véve még egyszer visszanézett az árusra – akkor Szitti tudta, hogy azt a tekintetet soha nem felejti el.

Aznap éjjel a bolt lángokban állt. A tűz éhesen harapott a faszerkezetbe és a felhalmozott anyagokba. A tűzoltók meg sem próbálták felvenni vele a harcot, és hálát adtak, amiért nem terjedt át a többi házra. A kísérteties villózás hajnalig betöltötte a teret.

A reggel bámészkodók tömegét találta a szén és hamu körül. De Szitti nem jött, hogy ajtót nyisson.
A szemközti csapos azt állította, hogy aki csak megfordult ott, vitt magával egy marék hamut, míg mind el nem fogyott, és hogy aki azt a hamut érintette, a jövőbe látott és szellemekkel beszélt. Annyi biztos, hogy mire fél évvel később egy könyvárus új bódét húzott fel a helyén, a boltnak üszkös nyoma se maradt.


A könyvtár

Lehunyta a szemét és hátradőlt, hogy érezze az arcán a nap melegét. A szék párnázott támlája puhán nyomódott a hátának, és a légáramlat kellemesen borzolta a haját. Éljenek a magas, tágas ablakok, nagyapja személyes tervezései. Ujját végighúzta az előtte heverő vaskos kötet gerincén; kitapintotta az arannyal nyomott címet, majd végigpörgette a lapokat, eljátszott a papír hűvös érintésével. Azon tűnődött, mennyi tudás fölött siklik el így a keze érzéketlenül.

Mozdulatlanul, a nap melegével az arcán maga elé képzelte a könyvespolcok hosszú sorait, amelyeken a nagyapja tervezte ablakok fényében fürödve ugyanilyen vaskos kötetek sorjáznak. Egyedülálló gyűjtemény: a fél kontinens legjelentősebb magánkézben lévő könyvtára. Micsoda örökség! És közte ritkaságok, kéziratok, régesrégi, muzeális értékű nyomtatványok… Olyan szellemben nevelték, hogy ne csak a „felbecsülhetetlen” pénzbeli, hanem az eszmei értéket is lássa benne. A titokzatos labirintust – a polcokon könyvek, a könyvekben betűk, a betűk között gondolatok; megannyi egyedi, megismételhetetlen, minden ember számára mást kinyilatkoztató mozaik. A kultúra kivételes fellegvára.

Legszívesebben porrá égette volna az egészet.

„Felbecsülhetetlen”. Milyen szép szó, és mennyi mindent rejt. Beláthatatlan – megfoghatatlan – a maga teljes valójában hasznavehetetlen.

Ajtó nyílt és csukódott: bejött valaki. Nem törődött vele. Úgysem apa az; az ő lépteit megismerné. Talán valamelyik fizetős látogató, azok tipegnek ilyen bizonytalanul, megilletődve.

Nem csak az örökségével járó anyagi biztonság miatt nem dobott égő gyufát a száraz papír közé, holott azokban a veszett pillanatokban az sem számított volna, ha maga is bent ég. Nem. Egyfajta furcsa, önkínzó módon szeretett ide járni. Az élet könyörtelen iróniájának ez a tapintható csomópontja mindig kijózanította. A világot kéne akkor már felgyújtania.

Érezte, amint árnyék hidege kúszik az arcára, és rádöbbent, hogy torkig van az ücsörgéssel. Természeténél fogva nem mélázó alkat lett volna – de ez is csak az élet iróniája, ami nagyvonalúan mosolyog áldozatai tehetetlen dühén. Azok meg aztán tetszésük szerint bosszút állhatnak a szembejövő használati tárgyakon. Mily felemelő.

Megvetéssel rendezte gondosan egymásra az asztalon szerteszét heverő köteteket. Kifelé menet messzire elkerülte az újonnan felállított polcot, amit az apja, külön az ő számára, Braille-írásos könyvekkel pakolt tele.

Dani, adnál valami szem- vagy támpontot a beillesztésre vonatkozóan? Hogy opcionális-é avagy erősen ajánlott, netán illendő, és hogy világrengető szóművészetünk mely szeletére áhítozol? Mert a saját mű, az elég tág. Nem hinném, hogy a 14 éves kori szerelmesverseimet szeretnéd itt látni; és attól tartok, a Turambar is kissé szétfeszítené a topicot méreteivel...

Tehát: novellát, verset, színpadi jelenetet, tolkieni témájút, vagy azt, ami úgy érezzük, legjobban sikerült, vagy ami legjellemzőbb ránk, vagy egyszerűen azt, ami szétrobban az (író/windows)asztalfiókunkban, ha nem tárhatjuk végre a Köz elé, vagy amit megfelelő fenőkőnek ítélünk a kritikus nyelvek előélezésére, vagy csak ez a topic egy biztonságos gumiasztal az előre pattogni vágyóknak?

Hmm, majd mailben küldöm az irományokat, csak még fel kell kutatnom őket. Semmit sem találtam eddig, leszámítva A Szelek Hölgyét, amit még TLVre írtam. Nem a legjobb, ellenben hosszú, azokhoz képest, amiket írni szoktam, és nem is vers, hanem novellaféle. De legalább köze van Tolkien bácsihoz
Olvassa végig, aki (ki)bírja





A bejárati ajtó alig hallhatóan nyikordult.
-Megjött!
-Itt van!
A ház belsejéből mintegy válaszként hangzott fel az apró lábak közeledő dobaja.
-Apu, apu, mesélj!
-Ugye mesélsz? Naaa, kérlek!
Amint Csavardi Samu betoppant a Zsáklak ajtaján gyermekei rögvest a fenti felkiáltásokkal fogadták üdvözlés helyett. A kis lurkók apjuk hátára, nyakára csimpaszkodtak, a kezénél fogva húzták-vonták maguk után a nappaliba, s tuszkolták a kandalló melletti karszékbe.
A hosszúra nyúlt nap polgármesteri teendőitől megfáradt Samu már-már vigyorogva tekintett végig a nyolc mezítlábas-pizsamás, kócos, csillogó szemű hobbit-ifjoncon.
-No nem bánom, legyen: mesélek nektek.
-Éljen!
-Hurrá!
-De mit szeretnétek hallani?
-A trollokat! - harsogta Trufa és Pippin. Nővérük, a tizennégy esztendős, komoly nagylány Rózsa az anyjáéra kísértetiesen emlékeztető, rosszalló pillantást vetett rájuk.
-Ne azt, tegnap is azt mesélte! Mást! - süvített az ellentábor. Ebből aztán a szokásos estéli vita kerekedett, heveny párnacsatával egybekötve.
-Halkabban! Rubint alszik. - szólalt meg a csetepaté közepette egy halk hangocska. A legkisebb jelenlévő, Bilbó igyekezett imígyen lecsendesíteni testvéreit.
-Te mit szeretnél? - fordult Samu a hallgatag kisfiúhoz. – Gyerekek, ma Bilbó választ! – hirdette ki emeltebb hangon.
-Hát… Nem lehetne valami… valami tündéset, apu?
Samu elmosolyodott. Bilbó mindinkább emlékeztette gyermekkori önmagára.
-Rendben van. Idehoznád nekem azt a könyvet? A barna bőrkötésűt. Igen, azt, azt.
Az instrukciók nyomán egy se nem vaskos, se nem vékony, kopottas bőrrel borított kötet került Samu kezébe. Ahogy felnyitotta, az első oldalon apró, pókháló finomságú betűkkel ez állt:

„Az Óidők meséi

Tündéből fordította: Zs.B.”

Samu végigpergette a lapokat, s hagyta, hogy a könyv magától nyíljék ki valahol. Aztán megköszörülte a torkát és olvasni kezdett:


Alkonyatkor született, mikor a nappal fényei már meghaltak, de az éjszaka fényei még nem születtek meg. Akkor érkezett a világra, mikor a nap utolsó sugara is eltűnt a hegyek háta mögött és minden szín hamvaiba holt. Szürkület idején. És abban a pillanatban, amikor felsírt, felsóhajtott az erdő, a tenger felkiáltott, a hegyekbe visszatért a visszhang: megérkezett a szél. Távoli tájakról jött, új és ismeretlen illatokat és hangokat hozott magával. A lányt üdvözölte a világ hangja. Így kapta anyjától a Súrenis nevet, amely Szélhölgyet jelent. Ám kislánykorában a legtöbben Vilerielnek, Szellőlánynak szólították.
Örökké a szelekkel játszott, egymagában, mert azok messzi, idegen meséket hoztak neki. Ha nevetett, szellő szórta szét az erdőn a hangja csengését. Könnyeit szélvihar sodorta a vizekig. Dühe nyomán kőgörgető szél ostromolta a hegyeket és bekiabált a barlangokba. S ő boldog volt.
Mikor idősebb lett, felfedezte, hogy szót ért a levegő teremtményeivel, a madarakkal, méhekkel és pillangókkal. Egy szitakötő tánca vezette az erdőmélyi tisztásig, ahol a javasasszony élt. Tőle tanulta meg a gyógyítás művészetét. És e tudás birtokában tért vissza a közösségbe, ahová született, s immáron sokkal nyitottabb lett, nem bújt el egymagában, a nevetését nem csak messziről lehetett hallani, s a történeteket, melyeket a széltől kapott, másokkal is megosztotta. De még mindig szívesen járt egyedül, s bár sokan tisztelték és szerették, de ő mindig távoli maradt, hideg-szép, mint egy kristály és homályos és megfejthetetlen, mint a sárkányok rejtvényei.
Egy alkalommal, alkonyat idején, mikor Súrenis messze sétált a házaktól, s újfent egymagában tette ezt, egy köpenybe-csuklyába bújt alak bukkant fel sántikálva az ösvényen. Öreg apókának hitte, netán féllábú tengerésznek, aki az esti hajóval érkezett a kikötőbe. Így hát a "Mindig legyen szél a vitorládban!" köszöntéssel üdvözölte. A szavaknak pedig nagy erejük van, s Súrenis ekkor még csak nem is sejtette, mit kívánt. A férfi rekedtesen felkacagott. A hangja betegnek és törődöttnek tetszett, amint megszólalt:
”Nem vagyok matróz, de legalább oly messziről érkeztem, mint a tengerészek. Harcos vagyok, még ha immár nem is kívánom magamnak ezt a címet. De már nem viselem sokáig, azt hiszem...Nem látszol rosszindulatúnak, s még ha bántanál is, nem számít. Vigyél valahová, ahol nyugodtan meghalhatok!”
Súrenis pedig a házába vezette az idegent, ám esze ágában sem volt hagyni, hogy meghaljon. Nyugtató teát itatott vele, ágyba fektette, s átkötözte az elfertőződött, alig ellátott sebeket. Hosszú ideig ápolta a férfit, aki hangja és halálvágya ellenére még fiatal és életerős volt. S a háború borzalmaitól sebzett lelkének gyógyírt jelentettek Súrenis meséi. A következő tavaszra már makkegészséges volt. És elhatározta magát az indulásra, hogy hazatér az övéihez. Súrenis keresésére indult, s mikor egy tisztáson rálelt a nőre, aki széttárt karokkal táncolt a szélben, önfeledten és ragyogón és átsüvített rajta a szél - mégis maradt. Járt a nő nyomában, titokban vagy a tudtával kísérte. Ám Súrenis nem látott benne többet egy barátnál. S mikor egy napon a férfi így szólt hozzá:
”Szeretném meghálálni neked, hogy gondomat viselted, hogy nem hagytál egyedül, hogy nem hagytad, hogy meghaljak, és értelmet adtál az életemnek. Szeretném, ha elkísérnél az utamon és társam lennél...”
De Súrenis nem értette, vagy nem akarta érteni szavait, s kinevette, mondván:
”Nem várok jutalmat cserébe azért, amit tettem. Gyógyító vagyok, akinek így kellett cselekednie. S igaz barátodként szívesen veled tartok egy darabon, amennyiben útnak indulsz a hazád felé.”
Ezt és még sok minden mást mondott neki, kacagva a kötelékeket és dicsérve a szabadságot, a szelet, a szárnyalást és megsebezve mindezzel a férfi lelkét, aki még aznap éjjel felszállt egy hajóra, mely a lehető legmesszebbre tartott és hajnalban indult. Egy levelet hagyott Súrenis ablakában, melyben csak egy vers állt:

„Azt kértem kísérj engem utamon.
Azt mondtad, nem kell érte jutalom.
Azt kértem légy mellettem, ha jő a tél.
Legyél a napfény, mi a nyárról mesél.

De te nem voltál fény, se nap, se hold.
Vezércsillag nélkül ki kóborol,
magányos vándor csak, hát így lettem én
és meghalt a szívemben minden remény.

Benned a föld hangja szólt, süvített,
engem e szél űzött messzi víznek,
s néma maradtam mindörökre benned,
mert nem hallottad, mennyire szeretlek.”
De az éjszakai szél elfújta a levelet, s a hajó már messze járt, mikor Súrenis meglelte. Így teljesültek be Súrenis szavai: az addig szélcsendes öbölbe, ahol a hajó már napok óta rostokolt, amint a vándor felszállt a hajóra, megérkezett a szél…S mire Súrenis elolvasta a levelet, a férfi a szívében már messzire vitte a fájdalmat. És Súrenis ráébredt az érzéseire és belesajdult a szíve és összetört és többé nem beszélt már senkivel.
Azóta minden alkonyatkor ott áll a tenger fölébe nyúló szirten, széttárt karokkal hívja magához a szeleket, és óvja a lelkében lakozó szerelmet, mely táplálja a haldokló reményt, hogy egy nap a szelek valamelyike majd híreket hoz számára az elűzött kedvesről. A szelek pedig magukkal viszik a világ tájaira a dalát:

„Azt kérted kísérjelek utadon.
Azt mondtam, nem kell érte jutalom.
Azt kérted legyek veled, ha jő a tél.
Legyek a napfény, mi a nyárról mesél.

De én nem voltam fény, se nap, se hold.
Vezércsillag nélkül ki kóborol,
egy magányos vándor csak, hát így lettél
és meghalt a szívedben minden remény.

Bennem a föld hangja szólt, süvített,
téged e szél űzött messzi víznek,
s néma maradtál mindörökre bennem,
mert nem hallottam, mennyire
szeretlek.”

-Ha ti is halljátok, s találkoznátok a világ legszomorúbb szemű tengerészével, mondjátok el neki, hogy a Szelek Hölgye rá vár valahol... - Fejezte be Samu a felolvasást. Végigtekintett hallgatóságán. A gyerekek már ugyancsak elpilledtek, némelyik a szőnyegen összekuporodva már el is bóbiskolt. Mindössze egyetlen tökéletesen éber arcocska nézett vissza rá lelkesedéstől csillogó szemekkel és kipirult arccal, valami különös, együttérző szomorúsággal.
-Apu? Ugye megtalálták egymást?
Samu néhány pillanatig figyelmesen szemlélte a fiát.
-Nem tudom, kicsim. De majd te kitalálod…Most pedig, sipirc az ágyba, mindannyian! Már későre jár, s anyátok lekap a tíz körmömről, ha megtudja, hogy…
-Ha mit tudok meg??…