Akinek ezer neve volt...

Valamikor, a távoli Óidőkben, Középfölde rengetege mélyén, egy hegy magasán élt egy lény. Nem volt éppen nagy, legfeljebb nagyobbacska, de ha a nagyobb élőlényekhez hasonlítjuk, mondjuk az entekhez, akkor kisebbecske. De, mert akkoriban entek sem jártak arra, valójában nem volt mihez fogható, legfeljebb önmagához, ezért leginkább az illett rá, hogy közepesecske. Magányos volt, az is lehet, hogy egyetlen a fajtájából. Ő legalábbis nem ismert senki mást. Így aztán neve sem volt, legfeljebb úgy nevezte magát, hogy "én".
Teltek-múltak az évek, az évszázadok és a korszakok. A lény már nagyon unta magát egyedül. Egy reggel aztán elhatározta, hogy új életet kezd, és így is tett. Az új életével új korszak kezdődött számára. Sajnos azonban ebben az új korszakban sem történt semmi, így hát az új élete ugyanolyan unalmas volt, mint az előző. Éppen ezen töprengett, amikor egy magas, szőke hajú tünde botlott bele. A lény épp egy völgy gyepén heverészett, a tünde pedig a fákban gyönyörködött, így nem vette észre, és hasra esett benne. A lény meglepetten nézte, ahogy a tünde feltápászkodott, leporolta magát, gondosan kifésülte a haját, és végigmérte.
- Ki vagy te, aki itt, az erdő mélyén, egy völgy pázsitján heverészel? - kérdezte a tünde.
- Én vagyok. - felelte a lény.
- De ki vagy, ki az az "én"? - értetlenkedett a tünde. - Mi a te neved?
- Nekem nincs nevem. - válaszolt a lény. - Csak heverészek itt a völgy gyepén, töprengek, és unatkozom.
- Azt nem lehet, neve mindenkinek van. - gondolkodott el a tünde. - Hogy szólítanak a barátaid?
- Nincsenek barátaim sem, így aztán nem is szólítanak sehogy.
- Akkor majd én adok neked egy nevet. - felelt a tünde. - Legyen az a neved, hogy Aki a zöld gyepen heverészve unatkozik.
- Nem lehetne inkább Béla?
- Nem. Olyan nevet kell találjunk neked, ami kifejezi azt, aki vagy.
- És Timót?
- Az sem jó, túl rövid.
- De hát az Aki a zöld gyepen heverészve unatkozik meg túl hosszú.
- Akkor legyen a neved Unom.
- Á, az olyan unalmas! Mi lenne, ha úgy neveznél el, hogy Bonifác?
- Nem... Az sem elég kifejező.
- Tudod mit? Akkor nem lesz nevem.
- Azt nem lehet?! Akkor mid lesz?
- Mim?
-Na ez egy jó név! - kiáltotta a tünde, ám ekkor rádőlt egy fa, és szörnyet halt. A lényt ettől fogva a tündék úgy nevezték, már ha egyáltalán szóba került, hogy Farontó. De nem nagyon került szóba, mivel nem is ismerték, így hát a neve szinte azonnal feledésbe merült.
Ismét teltek múltak az évek és a századok, mígnem történt egy napon, amikor úgy reggel nyolc óra tájt egy más időzónára állított kakukk elütötte a delet, hogy egy nagy szakállú, zömök törp lelt Farontóra. A törp eltévedt a rengetegben, ahová véletlenül menekült be. Egy nagy csata volt, messze az erdőtől, ahol orkok és más, még sötétebb lények csaptak a békésen gyülekező törp hadakra. A törpök éppen azon vitatkoztak, hogy hol támadjanak orkokra, így aztán teljesen készületlenül érte őket a rajtaütés. El is nevezték Ghaz-kudún aghrak khazád akmun ekomragbul semak nahrún ugbúz orgul naimor drak -nak, ami a törpök legtitkosabb nyelvén azt jelentette, hogy "a rajtaütés, ami teljesen készületlenül érte seregeinket, midőn éppen azt vitattuk meg, hol csapjunk le azokra a mocskos gaz orkokra". A törpök ugyanis szerették egyértelmûen nevén nevezni a dolgokat.
- Hát te ki vagy? - kérdezte a törp Farontót, miután cirkalmasan bemutatkozott, és meghajolt az ismeretlen előtt.
- Én vagyok... ha jól emlékszem, akkor Farontó, pedig nagyon szerettem volna Béla lenni. - válaszolt a Farontó. - De nem szeretem azt a nevet, hogy Farontó, úgyhogy ne is szólíts így.
- Akkor hát hogy szólítsalak?
- Szólíts nyugodtan Bélának.
- Azt nem lehet, hiszen éppen te mondtad, hogy bár szeretnél Béla lenni, de nem vagy az.
- Tudod mit, akkor szólíts, ahogy akarsz.
A törp pedig elnevezte Erdőben Lelt -nek, mivel az erdőben lelt rá.
- Mondd meg nekem, Erdőben Lelt, merre vezet az út a Magányos Hegy felé? - kérdezte a törp.
- Szívesen segítenék neked, - felelte Erdőben Lelt, - de nem tudok, mert sohasem jártam még az erdőn túl, és nem tudom, hogy merre van az a te Magányos Hegyed.
Így aztán a törpnek magától kellett kijutnia az erdőből, nem kapott használható útmutatást Erdőben Lelttől. De mivel az igazán szeretett volna segíteni, búcsúzóul még elnevezte Segítőkész Tudatlan -nak.
Ismét teltek-múltak az évek és a századok, és Segítőkész Tudatlan magában unatkozott a rengetegben. Kedvenc szórakozása az volt, hogy skandináv keresztrejtvényeket fejtett, de mivel Középföldén sem Skandináviát, sem a keresztrejtvényt nem ismerték, soha nem jutott egyetlen egyhez sem. Ezért aztán még annál is jobban unatkozott, a rejtvénykészítők pedig elnevezték Ismeretlen Rajongó -nak. Sajnos azonban ez a név sohasem jutott el Segítőkész Tudatlanhoz, és máshoz sem, így végül nem is használta senki.
Segítőkész Tudatlan pedig, skandináv keresztrejtvények híján addig törte a fejét, hogy valami értelmeset kellene csinálni, míg feltalálta azt a készüléket, amellyel az egyik helyről egy másik helyre lehet jutni. Kerített egy nagy, lapos fakéreg-darabot, felkötözte két, egymáshoz közel álló fa egyikének az ágára úgy, hogy el lehessen fordítani, és azt mondta rá, hogy ajtó. Annyira megörült, hogy ezen is eltöprengett egy évszázadot. Boldog volt, hogy ő, egyedül ő, feltalálta az ajtót. Az ajtó egyik oldalát elnevezte "kívül"-nek, a másik oldalát "belül"-nek. Ezen túl, ha valahova máshová kívánkozott, átment az ajtón, és ha addig belül volt, kívülre került, ha pedig kívül volt, belülre került. Nagy boldogság volt ez egy magányosan unatkozó léleknek!
Másnap, vagy talán a következõ évben Segítőkész Tudatlan arra figyelt fel, hogy kopognak az ajtón. Az ő ajtaján! Kinyitotta az ajtót, és kinézett (bár az is lehet, hogy be - addigra ugyanis egy kicsit elbizonytalanodott, hogy melyik oldal a "kívül" és melyik a "belül"). Nem látott semmit. Jobban körülnézett, az ajtó mindkét oldalán, és ekkor észrevette a kopogás okát: megérkezett az ősz. Segítőkész Tudatlan elkomorodott: az ősz az elmúlás ideje, a pusztulásé, ráadásul mindig a tél következik utána, és az olyan unalmas. Télen semmit nem lehet csinálni (főleg úgy, hogy még skandináv keresztrejtvények sincsenek), mint naphosszat dideregni, unatkozni és bámulni a hóesést, meg a zúzmarás ágak rajzolatát. Igaz, nyáron sincs sokkal több lehetőség, de akkor barátságosabbak a színek, és az erdőben sokkal több fa törzse látszik, mint a dermesztő, ködös téli reggeleken. Márpedig a fatörzsek fontos dolgok, mert ha nekimegy az ember (vagy bármi más lény) az fáj, és ráadásul irányt is kell váltania. Nem lehet egyszerűen átsétálni egy fatörzsön - ezt fiatalabb korában sokszor kipróbálta, és el kellett fogadnia, mint tapasztalati tényt. Mire Segítőkész Tudatlan végére jutott ezen való elmélkedésének, az ajtót alkotó fakéreg elkorhadt, és valami hasznos, szép, egyszeri és megismételhetetlen végleg eltűnt Középföldéről.
Ezért aztán senki és semmi nem kopogott semmin, amikor elérkezett az az idő, és Szauron megerősödött, Udúnból pedig előgomolygott a Homály. A Sötét Úr kémei keresztül-kasul bejárták Középföldét, alkalmas szövetségeseket keresve. Mondták is a Sötét Úrnak, hogy egy távoli rengetegben él egy lény, nem tudni, miféle, akit Segítőkész Tudatlannak hívnak, mások meg Erdőben Leltnek, de valójában ő az, akit elfeledett nevén a tündék Farontónak neveztek hajdan, mert a telerek legfőbb hadvezérére, Pustuliëlre egy egész ligetet döntött rá. (Lám, így változtatja meg a szóbeszéd a valóságot.) Szauron titkos szövetségest sejtett benne és egy csapatot küldött a felkutatására, de azok szerencsétlenül jártak, mert az éppen náthás Glaudrung, a rettenetes tűzokádó sárkány egyetlen tüsszentéssel felperzselte őket. Így aztán Szauron sohasem jutott Segítőkész Tudatlan nyomára. El is nevezték úgy, hogy Akit az Ellenség hiába kerestet . Ezentúl ezen a néven emlegették, ha egyáltalán szó esett róla; de ritkán esett, és akkor is csak úgy, hogy "Vajon ki lehet az, Akit az Ellenség hiába kerestet?" Ezért hát ez a név is hamarosan feledésbe merült. Amikor legközelebb, pár száz év múlva Gothmog, Szauron balrog-kapitánya a rengetegbe vetődött, már nem is emlékeztek rá, és a balrog ügyet sem vetett a csenevész ismeretlenre, mert fontosabb dolga volt. Éppen azon törte a fejét, hogy hol lehet Gondolin, és vajon miért így hívják, és miért nem Hiszin, vagy Tudin? Ezért aztán nem érdekelte a reszkető kis lény. El is nevezte Reszkető Franctudjamiez -nek. Akit az Ellenség hiába kerestet rettenetesen utálta ezt a nevet, így aztán nem is árulta el Gondolin titkát Gothmognak: azt, hogy azért hívják így az Elrejtett Várost, mert ez a neve. Ezzel aztán kvittek voltak, egyik sem foglalkozott a másikkal.
És az évek, századok teltek. El is nevezték őket régmúlt -nak.
Baljós, sötét évek jöttek, ám hősünk ezekről mit sem tudott. Egyre csak a kedvenc völgyeit és tisztásait járta, és keresztrejtvények meg ajtók után vágyakozott, vagy arról álmodozott, hogy milyen jó lenne, ha Bélának hívnák. Épp ezen járt az esze akkor is, amikor hirtelen, egyetlen szempillantásnyi időre, egész Középföldén semmi sem történt. Ilyen alkalom pedig csak minden százezer évben egyszer akad, de ezt általában csak utólag szokták észrevenni, amikor már késő. El is nevezték Az Elkésett Pillanatnak . Egész Középföldén nagy szomorúság lett úrrá, hogy nem ünnepelhették meg a nagy eseményt, jobban mondva eseményhiányt méltó módon.
Talán éppen másnap történt, hogy Túrin a rengetegbe vetődött, és ott összetalálkozott Segítőkész Tudatlannal.
- Ki vagy te, aki itt élsz a rengetegben?
Segítõkész Tudatlan (aki szíve szerint Béla) így válaszolt:
- Én vagyok az, Aki itt, a rengetegben él. Sokféle nevem volt már, de ez, amit most te adtál nekem, igazán kedvemre való.- tette hozzá, mert igazán kedvére való név volt az, ahogy Túrin szólította.
- Nekem is sokféle nevem volt már - felelte Túrin, - de szólíts csak úgy, hogy Akit Balsorsa Hajt. Mondd meg nekem, tudod-e, merre találom Idegbeteg Beleget?
- Egyszer elneveztek Segítőkész Tudatlannak, és lám, e név most is illik rám. Szívesen segítenék, de nem tudok. Annyit azonban hallottam, hogy Beleg, akit te keresel, szanatóriumba vonult és meggyógyult. Azóta már úgy hívják, hogy Erősidegű Beleg.
- Beleg Cúthalion? - lepődött meg Túrin, ahogy lefordította a nevet tünde nyelvre. - Ó, hát akkor már tudom, hol keressem! Lám, tényleg segítettél nekem te, Aki itt, a rengetegben él! De nézd, én balsorsot és gyászt hozok mindenkire, aki segít nekem, tartsd hát titokban e tetted. Elneveznélek Túrin Segítségének , de ezzel csak a bajt hoznám rád, legyél tehát mától Akit Turambar Megszólít.
Akit Turambar Megszólít meghajolt, és így válaszolt:
- Megszolgáltam a nevet, amit te adtál nekem, Túrin Turambar. De most már térj utadra, mert balsorsot és gyászt hozol arra, aki társaságodban van! Ím, én is elfelejtettem, hogy tulajdonképpen Béla szerettem volna lenni, meghiúsítottad tehát e régi álmomat. Menj hát, Túrin, kövesd nyughatatlan szíved, és egy napon rátalálsz anyádra és húgodra, akiket keresel.
- Őket keresem? - csodálkozott Túrin. - Jé, tényleg! Már majdnem elfelejtettem! Köszönöm neked, Béla, hogy rávezettél helyes utamra!
Akit Turambar Megszólít szívét melegség töltötte el, és mélyen meghajolt. Feje azonban Túrin kardjának markolatába ütközött, és a fekete kard kiszökkent hüvelyéből, épp a lábára esett, lemetszve a bal nagyujját.
- Jaj, mit tettél, Turambar! Ím látod, beteljesedett rajtam is az átok, ami nyomodban jár! Távozz hát erről a helyről! Menj, és vidd hírül a spártaiaknak, hogy megcselekedtük, mit megkövetelt a haza!
- Mi van? - értetlenkedett Túrin.
- Bocs, ez egy másik történet. - legyintett Akit Turambar Megszólít. - Vért és gyászt hoztál rám is, pedig jó szándékkal voltam irántad. Szívemnek vágya volt, hogy Béla legyek, de te beszennyezted e nevet, így nem használhatom már! Menj, menj hát, és kerüld el e helyet!
Túrin nem szólt semmit, csak elindult, követve a neonfényű táblákat, amelyeken nyilak mutatták, merre tanyázik Erősidegű Beleg. Akit Turambar Megszólít pedig elnevezte magát Ujjatlan Kesergőnek, bevetette magát a rengeteg legmélyebb völgyébe, annak is a leghomályosabb zugába, és ott kesergett egyre, hosszasan és ujjatlanul. Egy idő után egészen belejött a kesergésbe, és megfeledkezett arról, hogy mennyire unatkozik.
Akkor is épp a rengetegben kesergett, amikor arra járt Hófehérk, és a Hét Törp.
- Hát ti meg mi a fenét kerestek itt? Miért zavartok meg a legjobb kesergésemben? - förmedt rájuk Ujjatlan Kesergő, aki nagyon mérges volt, mert épp a legjobb kesergésében zavarták meg.
- Bocsika, - pukedlizett Hófehérk. - Épp Gono Mostohhoz indultunk almát válogatni nagyon jól, amikor Kuk eltűnt közülünk egyazonmód. Keresni kezdtük általbokron, és elvetődtünk ide, a rengetegbe épp. Nem láttál erre egy törpöt, akinek Kuknak hívják izibe?
- Nem láttam erre senkit, és különben is: honnan kellene tudnom, hogy hívják, amikor még titeket sem ismerlek?
- Bocsesz-csocsesz, hiszen be sem mutatkoztuk a nevünket! Skacok, mutatkozzuk be szépen a sorjábant! Azt hívják az én nevemnek, hogy Hófehérk!
- Morg vagyok, wazze!
- Tudr vagyok az én nevem, bölcsesség az én kenyerem...
- Kuss, wazze!
- Én vagyok a Vidr törpe!
- Kuss, wazze! Hé, Szund, ébresztő, wazze! Mutatkozzál már be, wazze!
- Áaah.. hö, miwa?... Ja?! Szund vagyo.... Hrrrrk!
- Mán megin alszik, wazze.
- Én... én... Nekem Szendnek hívják a nevemet... - pirult el Szend.
- Nyavalyás kis hugyos vagy, wazze, az, wazze!
- Ha-a-a-APC!
- Egészségedre, wazze! Ja, ő Hapc, ez a neve.
- Nem felejtődtél ki valamit, Morg? - szólt közbe Hófehérk.
- Ja, de, kössz, wazze. Sz'al ő Hapc, wazze!
Ekkor Hófehérk mögül egy fura alak ugrott elő, meglengette háromszögletű kalapját, és olyan mélyen hajolt meg, hogy hatalmas, rizsporos parókája a földet söpörte:
- Cook kapitány, szolgálatodra!
- Na ez Kuk, őt kerestük idáig, wazze!
- Akkor hát megtaláltátok, akit kerestetek. - morgott Ujjatlan Kesergő, akinek egyáltalán nem volt ínyére a sokadalom. - Most már mehettek.
- Ja, csak épp azt se tudjuk, merre, wazze!
- Tudod, - szakította félbe Morgot Hófehérk, - eltévedtük az utunkat keresés közben mindahányan. Merre van a kijárat ebből az erdőből? Merre jutunk el Gono Mostoh házához keresztül?
- Honnan tudhatnám? Azt se tudom, melyik meséből pottyantatok ide.
- Hát nem hallottál még rólunk? - csodálkozott Tudr. - Mi vagyunk...
- ... Hófehérk, és a Hét Törp! - folytatták kórusban mindannyian.
- Wazze! - tette még hozzá Morg.
- Ez meg itt Középfölde, és itt sosem volt ilyen, hogy Hófehérk és a Hét Törp! - zsémbelt Ujjatlan Kesergő.
- Középföld? - kérdezett vissza Hófehérk. - Akkor mi tényleg nagyon eltévedtünk! Nem is itt kellett volna eltévednünk, ez egy másik mese!
- Akkor... akkor most mi lesz velünk? - pityeredett el Szend.
- Kuss, wazze! - förmedt rá Morg, mire Szend elvörösödött, és hangos zokogásban tört ki.
Ujjatlan Kesergő megsajnálta, és egy papírzsebkendőt nyújtott neki. Szend megtörölgette vele a szemét, és lehajtott fejjel megköszönte.
Hapc lecsapott az alkalomra:
- Deb tuddál addi egyet dekeb is? Ha-APC!
- Egészségedre, wazze!
Ujjatlan Kesergő keresett egy másik pézsét, és odanyújtotta Hapcnak: - De ez volt az utolsó!
Hapc hálás tekintettel vette el, és gondosan megtörülte vele a homlokát, majd a szakállába rejtette.
- Szerintem arra van Gono Mostoh háza! - mutatott dél felé Tudr. - Menjünk arra!
- Jobban teszitek, ha arra mentek. - mondta Ujjatlan Kesergő, és nyugat felé mutatott. - A tündék is arra szoktak menni.
Hófehérk megköszönte az útbaigazítást, és miután sorra elköszöntek (és Morg még egy búcsú-wazzét mondott), elindultak nyugatnak. Amint Ujjatlan Kesergő - akit maguk közt Faragatlan Tuskó -nak neveztek el - eltűnt a szemük elől, két színes ruhás, félgömb-sapkás lény emelkedett ki az aljnövényzetből, és karjukat nyugatnak nyújtva így daloltak: - Go West!
- Where the sky's so blue! - tette hozzá az egyik, aztán eltűntek.
- Hát ezek meg ki a fenék voltak, wazze? - kérdezte Morg.
- Nem ismerted meg őket? - csodálkozott Tudr. - Hát a Pet Shop Boys!
- Ha-APC!
- Na látod? Rátüsszentett!
- Tényleg ők voltak? - pirult el Szend. - Nahát, ez olyan csodálatos, hogy én is élőben láthattam őket!
- Senki nem kérdezett, te infantilis hüjje, wazze!
- Hrrrk!
- Ne aludj, Szund, inkább nézz a lábad elé, mert még elbotlasz! - figyelmeztette Hófehérk.
- Az tök jó lesz, hih!
- Vidr, ne röhögj, wazze!
- Ha-a-APC!
Ahogy így beszélgetve távolodtak, egyszer csak azon vették észre magukat, hogy Faragatlan Tuskó már meg is feledkezett róluk. Visszavonult hegyének magányos csúcsára, és azon kesergett, hogy már keseregni sem hagyják nyugodtan. Ezen aztán elkesergett egy évszázadocskát nagyon jól - ahogy azt Hófehérk nyelvi eszköztárából eltanulta. Ahogy ott töprengett és kesergett, egészen elálmosodott. Észre sem vette, hogy mikor aludt el, pedig jeles nap volt ez az életében, hiszen most először hunyta álomra a szemét. - Már így is nagyon sokáig fenn voltam - gondolta félálomban - ha lett volna édesanyám, biztos mindig az mondta volna, hogy ne maradjak fent ilyen sokáig.
Ezzel a gondolattal merült álomba. Nagyon mélyen aludt: a rengeteg legmélyebb völgyének legmélyebb gödrében. Talán még ma is alszik, így mit se tud azokról a dolgokról, amik azóta történtek...