- 86. bejegyzés október 11. Ma újra rémálmom volt. Amióta a Tűz Csarnokában hallottam a tündék énekét, most először. A nazgúlokkal álmodtam. Borzalmas volt. Olyan közeli a félelem. A levegő is meghűlt. s nem vagyok benne biztos, de mintha a lovasok sikolyával lett volna terhes. Rettenetesen féltem éjjel egyedül. Most nem indultam sétára Imladrisban. Összehúztam magam olyan kicsire, amilyenre csak tudtam és sírtam. Annyira magányos vagyok! Bilbó apón kívűl senkim nincs, akivel megoszthatnám a gondolataimat, de Bilbó apó oly sok mindent nem ért, ami az én világomba tartozik s én sem fogom fel maradéktalanul Középföldét. Sokkal nyugodtabb lennék, ha a civilizáció jelei vennének körül. Falak, elektromos áram, vezetékes víz, készételek. Szánalmas vagyok.
87. bejegyzés október 11. Ma leszerepeltem Elrond úr előtt. S velem leszerepelt az egész XXI. század is. Nem is tudom, hogy írjam le. Épp szokásos délelőtti csevelyünket folytattuk Bilbó apóval, amikor megjelent. Selyembe, brokátba öltözve, felemelt fejjel, nemesen. Bilbó szerint több ezer éves és most látszott is rajta. A szemeiben. Nyugtalan lettem. Nem tudom, miért, talán megéreztem valamit. Nyugodtan, csendesen, de ellentmondást nem tűrően szólalt meg.
- Jöjj Laurelin, beszélni szeretnék veled.
Megállt bennem az ütő. Miről akarhat beszélni velem egy ily nemes tünde úr? Felálltam és olybá tűnik makogtam valami elköszönésfélét Bilbó apó felé, majd követni kezdtem Elrond urat. Felnéztem rá. Legalább két fejjel magasabb volt nálam, arca rezzenéstelen, nyugodt. Imladris szívébe vezetett. Csarnokokon haladtunk keresztül. Rengeteg könyv és festmény volt. A falakon páncélok s fegyverek lógtak. Néhol függönyöket lebbentett a szél. Végül megérkeztünk, Elrond úr hellyel kínált s ő maga velem szemben ült le. Nem szólalt meg s én türelmetlenül az arcát fürkésztem. Láttam, töpreng. Végül felpillantott, egyenesen a szemembe, fülig vörösödtem.
- Beszélj nekem arról a helyről, ahonnét érkeztél.
Most rajtam volt a töprengés sora. A világegyetem szabályai tíltják az ilyesmit s nekem döntenem kellett, megbízok-e egy többezer éves tündében s kockáztatom-e az idő integritását, vagy sem. Ám a környezet s maga Elrond minden kétségemet eloszlatta. Tudtam, hogy ez a világ a mi világunk, csak sokkal-sokkal korábban s mégis belekezdtem a mondandómba, felvállalva minden következményt.
- Nálunk nem élnek tündék- kezdtem a közepén- se hobbitok, orkok se más furcsa teremtmények- s hogy elvegyem az élét a kijelentésemnek, hozzátettem- már amennyire én tudom.- szemébe néztem, nem lepődött meg. Folytattam.
- Nyoma sincs ennek a civilizációnak. Az erdők is mások. Kisebbek, halottak. Az embernek fára volt szüksége, hogy ne fázzon, hogy házat építsen, hogy papírt készítsen és helyre volt szüksége, hogy növényt termesszen s terjeszkedhessen. Ezt a helyet az erdőktől vette el. Az ember megzabolázta a féktelen folyókat, uralma alá hajtotta a szelet. A nap energiáját az otthonokba vezette. Bányászta a földet fűtőanyagért, fémért, kőért. S az elektromosság révén elűzte az éjszakát az otthonokból, gombnyomásra nappali fényt árasztva. Az ember levadászta az állatokat, húsukért, prémjükért, csontjaikért, majd szűk helyeken tömegesen kezdte tenyészteni a haszonállatokat, hogy kielégítse mohóságát. A világon járványok pusztítanak. Egy részén éhínség van, százszámra pusztulnak az emberek, a gyermekek. Másutt, a jóléti társadalmakban gazdagság van, az emberek elhízottak, jómódúak s nem szívesen gondolnak az éhezőkre. Viszont fejlett az orvostudomány. Sok régebben halálos kimenetelű betegséget, sérülést könnyedén meg tudunk gyógyítani. A múlt nagy vírusait megzabolázták, fiolákba zárták. Az állatok eltűntek az utakról. Autóink önmaguktól mennek. Gyorsabb járműveket építettek az emberek a legsebesebb léptű lónál is. Gépek készültek melyekkel a madarak között utazhatunk, a hangnál is sebesebben. Hajókat küldtünk a csillagok közé s Amerika zászlaja évek óta áll a Holdra tűzve örök dermedtségben. Műholdakat is lőttünk az űrbe melyek megkönnyítik a gyors információáramlást. A világ ellentétes végén élő emberek bármikor beszélhetnek egymással segítségükkel. Megváltozott a művészet is. Az ember a legvadabb rémálmait is papírra viheti. Nem tabu a meztelen test sem. A nők fedtlen keblekkel napoznak a tengerpartokon s máshol is. És kitaláltak egy masinát mellyel mindezt meg lehet örökíteni. A pillanatot be lehet zárni egy kép börtönébe. Csak fényérzékeny papírra van szükség. Sőt a mozgóképet is feltalálták. Többé semmi sem szab gátat a fantáziánknak- Elrond arcát néztem, de nem vettem észre, mint változik, annyira belelovalltam magamat nagyságunk ecsetelésébe.- A gépek, ha akarjuk gondolkoznak helyettünk. Felfedeztük a legkisebb egységet, az atomot, amiből minden felépül. S rájöttünk, hogy az atommag hasadásakor irdatlan mennyiségű energia szabadul fel. Ám minden újat először a háború céljainak rendeltünk alá. Pusztító fegyverek készültek a puskapor jóvoltából. Harcoltunk az elveinkért, a területekért, a természeti kincsekért, a szabadságunkért. Vérrel öntöztük a földet, ahol élünk. A legutolsó nagy Világháborúban bevetettük a legpusztítóbb fegyvert, amit bárki is látott e világon, az atombombát. A hő és a fény minden élőlényt elpusztított a környezetében és több ezren haltak meg az utána bekövetkező sugárfertőzésben...
- Elég!- parancsolt rám Elrond. Hangja olyan volt, mint a fuldoklóé. Ránéztem, a pillanat törtrészéig teljesen mást láttam magam előtt. A nagy és nemes tünde megtört szavaim súlya alatt. Vállai előreestek, arca elszürkült, szemeiben iszonyat tükröződött. Mintha halálos szúrás érte volna. Keze remegett, homlokára izzadtság ütött ki. Majd mielőtt a hangom által keltett utolsó rezgés is elhalt volna a látomás szertefoszlott. Ugyanaz az Elrond ült velem szemben, aki azelőtt, talán csak a szeme árulta el fájdalmait. Sűrű csend hullott ránk. Fojtogatóan sűrű. tíz-húsz szívdobbanásnyi idő is eltellt, mire megszólalt.
- Láttam amit mondtál!- Kezdte reszelős hangon.- Úgy láttam, ahogy te a szemeidel! Láttam a ládát, amely mozgó képeket közvetít és láttam benne a sötét bőrű, ásító tekintetű éhező gyermekeket! Láttam a pusztítást- Hangja megremegett- a gomba alakú felhőt- Felkaptam a fejem. Én nem mondtam, hogy az atomfelhőnek milyen alakja van!- És láttam azt is,m amit nem mondtál el! Óriási telepeket láttam, ahol csonttá asszott emberekez kínoztak, égettek el!- Auschwitz!- Láttam ahogy a felbőszült emberek falhoz állítják alkalmatlannak bizonyult vezetőiket s meggyilkolják- Ceaucescu!- s megannyi borzalmat és iszonyatot. S hiába űzitek el az éj sötétjét a szobáitokból, mert a szívetekben van az.- Megállt, gondolkodott. Ekkorra már kezdtem dühös lenni. Az én szívemben ugyan nincsen sötétség! Miért csak a rosszat látta? De mire szavakba önthettem volna gondolataimat Elrond újra megszólalt. Félhangosan, inkább csak magának szánva szavait.
- Hát hiába küzdenénk?... Értelmetlen volna a harc a gonosz ellen?... Hisz at fennmarad... Rádnézve látnom kellett volna. Az emberi faj elkorcsosul s minden amire a kezét teszi. Nyoma sincs bennetek a númenori vérnek. Még az erkölcsöt is alávetettétek a hamis elveiteknek. A mi időnk lejár, mi féltve nyújtjuk át nektek ezt a kincset, Középföldét s ti eltékozoljátok örökségtek!
-Nem tékozoljuk el!- Kiáltottam dühösen- Nincs igazad! Lehet, hogy mi nem vagyunk olyan bölcsek, mint ti tündék, de nekünk kevesebb időnk van tökéletesedni.
- Kevesebb időtök?! Ajándékba kaptátok, hogy megnyugvást leljetek egy teljes élet után, de ti annyira ragastkodtatok az élethez, hogy nem voltatok képesek büszkén, időtök kiteltével meghalni, inkább öregen, megtörten ragad el titeket a halál.- Mindezt indulatok nélkül, tényként közölte, mélyen megbántva engem. El sem gondolkoztam szavai értelmén, csak felálltam s ennyit mondtam, immár én is hűvösen.
- Nincs igazad Elrond uram. Nem ismerhetsz ki még te sem egy civilizációt néhány perc alatt!- azzal hátat fordítottam neki s elsiettem. Most aztán pácban vagyok. Próbára tettem a tündék vendégszeretetét, olyan próbára, amelyet én nem állnék ki.
88. bejegyzés október 15. Folyton az Elrond úrnál tett látogatásom jár az eszemben. Mekkora hülye voltam. Egyrészt nem szabadott volna mondanom semmit, mert mi van ha mégsem olyan bölcs, mint gondoltam? Másrészt nem kellett volna vitatkoznom vele. Ostobán viselkedtem. Csak megerősítettem a rólunk alkotott képét. Azon gondolkozom, felkereshetném, hogy bocsánatot kérjek, de nincs bátorságom. Nem értem miért csak a negatív dolgokat ragadta ki a szavaimból! Kérdztem Bilbó apót a númenoriakról. Azt mondta büszke, nemes, hosszúéletű királyok voltak, kevés örököst hagyva erre a világra. Hát szívesen találkoznék egy ilyen "örökössel" akiben benn van a "númenori vér". Megnézném magamnak!
89. bejegyzés október 18. Ma egy érdekes ember érkezett Imladrisba. olyan volt, mintha a mesebeli varázslót keresztezték volna a télapóval, meg egy csövessel. Nevetséges csúcsos kalapot viselt és szürke tépett, mocskos ruhát. Nem tudom, hogy a kosztól szürke-e vagy ez az eredeti színe. Hosszú ősz haja és szakálla volt, mindkettő elég ápolatlannak tűnt. A tündék meg szinte körülrajongták! Mindenhonnan azt hallottam, Mithrandír. Biztos ez a neve. A név szép, az öreg annál kevésbé. Ráadásul néhány pillanatra felém nézett s olyan szemekkel méregetett, hogy a szívem is majdnem megállt. Ki lehet ez és kinek képzeli magát? Majd megkérdezem Bilbó apót.
90. bejegyzés október 18. Na szép. Beszéltem Bilbó apóval. Kérdeztem, hogy ki az a szürkeruhás öreg. Majd' hanyattestem a választól.
- Ó ő Szürke Gandalf, régi barátom!
Szürke Gandalf. Gondolkodtam, honnan ismerős a név. Hát persze, Vándor említette. Így tehát ő is benne volt, hogy engem magamra hagytak annakidején. S emiatt majdnem meg is haltam. És még ő néz rám ferde szemmel? Szürke Gandalf! És Bilbó barátja! Vándor barátja! A tündék barátja! Valami nem sttimmel. Vagy velem, vagy ezzel a világgal. Hát hogy néz ki?! Kész vagyok.
91. bejegyzés október 19. Beszéltem Gandalffal... meg Elronddal. Újra. Ez sem volt kevésbé kellemetlen számomra. Amikor mondták, hogy Elrond úr és Gandalf úr beszélni kíván velem, majdnem rosszul lettem. Kezeim jéghidegek lettek, torkom kiszáradt. Nyugtalanul siettem Elrondhoz. Már vártak engem. Most nem volt semmi hellyel kínálgatás, ők se ültek. Most figyeltem fel rá Gandalf milyen magas. Borzasztóan ideges voltam. Olyan volt, mint egy rögtönítélőszék. Már nem úgy néztem Gandalfra, mint tegnap, mikor jött. Éreztem, hogy több, sokkal több annál, aminek látszik. Szemlesütve álltam, kérdéseikre várva. Gandalf törte meg a csendet s a hangja mély volt, megnyugtató.
- El kell mondanom neked valamit s te is beszélsz majd dolgokról, melyek különösek s ritkák e világon- és én tudtam, hogy így lesz. Nem, leszek képes dacból, vagy tudatlanságból ellentmondani neki. Fáradtnak tűnt és bölcsnek. Nem olyan volt, mint egy varázslóba ojtott csöves, inkább olyan, mint egy hosszú teljes életet megélt öreg. Szeretet ébredt hirtelen bennem iránta. Nem szóltam semmit, nem is kellet. Folytatta.
- Tudtam az ideérkezésedről. Aragorn értesített.- Ki lehet az az Aragorn? Nem tehettem fel a kérdést s hamarosan fölöslegessé is vált.- Első naptól fogva követett téged, de addig nem közelített meg, míg meg nem győződött róla, hogy ártalmatlan vagy s nagy veszély fenyeget. Ekkor találkoztál vele Széltetőn.
- Vándor?!- suttogtam. Ez már a harmadik neve.
- Igen. Ott fölerősített s útbaigazított téged.
- Miért nem maradt velem? Hisz veszélyben voltam!- Kérdeztem keserűen.
- Én kértem meg rá. Más dolgai is voltak s még mindig nem lehettünk bizonyosak, hogy mi a célod Középföldén.
Szerettem volna leülni. Úgy éreztem, kimennek alólam a lábaim, de nem történt semmi.
- Tudom, hogy üldöztek a Nazgúlok... - Felkaptam a fejem. A Nazgúlokról senkinek sem beszéltem, ha meg tudta, miért nem segített?
-... s az orkok is vadásztak rád, kis híján az életedet véve. Elenantáról is hallottam s Völgyzugoly közelében élt életedről.
- Honnan?
- A tündék végig figyeltek téged.- Egy mondat jutott eszembe, mit még Vándor mondott." Az enyémnél élesebb szemek is figyelnek Középföldén." De ha figyeltek, ha tudtak rólam, miért nem engedtek maguk közé?
- Nem akarták, hogy odavessz az erdőben,- Megtorpant, pillanatokkal később folytatta.- ám annyi rejtély övezte alakod, hogy tartottak tőle, hogy köztük élj. Elenanta megmentésével bzonyítottad, hogy nem vagy gonosz, de ekkor sem örült mindenki maradéktalanul az érkezésednek. Túl sok fenyegetés kísért téged idáig.- Úgy érzetem forog velem a szoba.
- És mi a helyzet Elelnantával? Miért nem hagyott sorsomra?
- Nem engedhette, hogy a Sötét Úr kezére juss. Az végzetes következményekkel járt volna ebben a vészterhes időben.- Hát legalább tudom, hogy nem a két szép szememért történt. Elenanta is csak eljátszotta volna a ráosztott szerepet? Ez már sok volt nekem. Hiszen ápolt engem! Összeszorult a torkom. Mihamarabb szabadulni akartam, ezért talán kicsit gorombára sikeredett kérdésem.
- És mit akarnak tőlem? Miben "segíthetek"?
De Gandalf nem hagyta magát letorkollni.
- Ám Elenanta nagy árat fizetett azért, hogy vigyázta léptedet azután is, hogy felgyógyultál sebedből. Végül még Völgyzugolyt is el kellett hagynia.
- Miért? - Kérdeztem, de a választ tudtam. Miattam az én hülyeségem miatt. Szörnyen éreztem magam.
- Soha nem lett volna újra egészséges. Ha ittmaradt volna az élete nem állt volna másból, mint szenvedésből. Vissza kellett térnie a Valák földjére, hogy újra nyugodalmat leljen.
Ez úgy hangzott, mintha meghalt volna. Belémsajdult a hiánya. Könnyek szöktek a szemembe, amiket megpróbáltam dühösen kipislogni. Hallgatott Gandalf is Elrond is Én sem beszéltem. Percekkel később az öreg újra megtörte a csendet.
- Most pedig neszélj magadról! Hogy érkeztél ide s mi az ami elég értékes benned a Sötét Úr számára?
Nagyot nyeltem. Újra elfogott az idegesség. Percekbe is beletellt, mire összeszedtem a gondolataimat. Elkezdtem hát újra a Révészes történetet, amit annakidején Vándor se hitt, Elrond is kétkedve fogadott. Megszállt valami különös nyugalom. Tudtam ennyi erővel azt is mondhatnám, hogy a hold sajtból van és a csillagokat apró kék és rózsaszín masnis egérkék ragasztották fel sötétkék vászonra eperlekvárral. Hát meglepődtem. Gandalf szemében nyomát sem láttam se gúnynak se kételynek. Az első ember Középföldén aki maradéktalanul elhitte a mesémet. Azt a történetet, melynek hitelességében néha már magam is kételkedtem. Nem szólt, nem kérdezett, csak lehajtott fejjel hallgatott végig. Elrond úr is magunkra hagyott. Mikor befejeztem, csak sokára szólalt meg.
- Sötét és félelemmel terhes dolgokról beszéltél. Olyan dolgokról, melyekkel csüggedést lehet ojtani Középfölde szívébe. SOHA nem találhat rád a Sötét Úr!
Ezután mesélt nekem Szauronról. Sokmindent elmondott, mégis úgy éreztem, vannak dolgok, melyekről mélyen hallgat. Az egész délutánt átbeszélgettük. Végül olyan fáradt vagyok, hogy enni se bírnék. Lefekszek, megpróbálom kipihenni a stresszt.
92. bejegyzés október 21. Tegnap visszetért Glorfindel lova. De nem a szőke tündét hordta a hátán, hanem egy meglehetősen rossz állapotban lévő hobbitot, Frodót. A nevét Bilbó apótól tudom, aki szinte összetört, amikor meglátta. Könnyek között rohant segíteni a tündéknek. Ágyba fektették s most ápolják szegényt. Kisvártatva megérkezett Glorfindel is Három másik hobbittal s régi ismerősömmel, Vándorral. Egy póni kísérte őket. Valami készül. Bilbó apó felém se nézett azóta. Magamra maradtam. Innen onnan azért annyit összeszdtem, hogy Frodó Bilbó apó unokaöccse és fontos küldtésben jár, amihez köze van Szauronnak. Széltetőn támadás érte őket s bár Vándor elkergette a Nazgúlokat, Frodó megsebesült. Ezért hát, hogy Bilbó apó ily hevesen reagált. Majd ha többet megtudok, leírom.

93. bejegyzés október 22. Ez a Frodó tényleg fontos lehet. Elrond és Gandalf napok óta ápolják. Bilbó apóval sikerült beszélnem. Bemutatott engem a hobbitoknak. Kicsit nyugodtabb volt, hogy Gandalftól ígéretet kapott, mindent megtesz az unokaöccséért. Nahát, a hobbitok! Kész! Az egyikük, Samu viszonylag komolyabb, de a másik kettő...! Annyit bohóckodnak, mintha sohase néztek volna farkasszemet a halállal. Rögtön megszerettem őket. Olyanok, mint a gyerekek. Már csak termetre is. Talán délután elmegyek velük megnézni, hogy van Frodó.
94. bejegyzés október 22. Megnéztem Frodót. Ahogy beléptem a szobába, ahogy az ágyra néztem, úgy éreztem, Elenantát fogom ott találni. Nem tudom miért, de ez az érzés azóta is kísért. Szívem szinte dörömbölt mellkasomban. Behúnytam a szemem s nem is akartam kinyitni. Félve s botorul reménykedve lestem ki pilláim mögül. Először Samut láttam meg. Egy lócán ült az ágy mellett, Frodó fölé hajolva, homlokát törölgetve. Aztán megláttam a sebesült hobbitot s egy pillanatra tényleg meg voltam róla győződve, hogy Elenanta az. Nem tudom, nem értem miért, hisz nem hasonlítanak. Megráztam a fejem, koncentráltam, hogy a zavaró gondolatokat elhessegessem. Hallottam, hogy az egyik hobbit mondott valamit, de nem figyeltem rá, hogy mit. A beteget figyeltem. Olyan kicsi volt és törékeny. Szinte elveszett a hatalmas faragott támlájú ágyban. Mint egy gyermek. Apró bájos arcát sötét göndör haj ölelte. Olyan fehér volt ez az arc! Szeme köré sötét karikákat rajzolt a láz. Egy percre úgy éreztem, hogyha fölnyitná a szemét, az olyan lenne, mint azoknak a gyermekeknek a tekintete, akiket a tv-ben mutogatnak betegen, éhezve. De nem nyitota ki a szemét s az érzés is tovaszállt. Újra Samut figyeltem. Ügyet sem vetett ránk. Csak futólag üdvözölt minket. Az ő szeméből viszont olvasni tudtam. Láttam olyan hatalma van, melyért irigyelni lehet. A barátság, a szeretet hatalma az övé, melyet nem vehet el tőle még a Sötét Úr sem. Frodót nem érheti többé semmi baj amíg ő mellette áll. Akár a halála árán is megvédelmezné bármitől. Ezt mesélték a szemei, mozdulatai. És még vég nélküli alázatot is mindennel szemben ami a tündék keze nyomát hordozza. Amilyen kis termetű volt ez a hobbit, olyan hatalmas szívvel rendelkezett. Ezt még szertelen társai is tisztelték benne. Hamarosan magukra is hagytam őket s dolgom után néztem. Újabban segíteni szoktam Harmának az istállóban a lovakat ellátni. Néha még tanítgat is lovagolni s bevallom jó tanítvány vagyok. Szeretem ezeket a pompás négylábúakat. Fennségesek, okosak s a szemükben vad tűz ég. Mégis akad köztük aki megtűr a hátán egy "korcs XXI. századi" lányt. Mennyei érzés megülni őket. Főként Isylián szoktam ülni. Ő egy szürke színű karcsú erős ló, de viszonylag nyugodt.
95. bejegyzés október 23. Még nem tért magához Bilbó apó unokaöccse. Szegény. Trufa, az egyik huncut hobbit, mondta, hogy mérgezett volt a tőr amivel megszúrták, közel a szívéhez. Bilbót nem is látom. Kicsit magányos vagyok. Céltalanul lézengek, vagy az istállóban szöszmötölök. Szegény Bugát, a pónit, ápolom. Jó sovány szerencsétlen. Frodónál is jártam. Újra az a kísérteties érzés fogott el. Van valami tündés benne.
96. bejegyzés október 24. Ma egész nap Trufával meg Pippinnel lógtam. Elképesztő figurák. Kissé hiperaktívak. Folyton valami huncutságon törik a fejüket. Frodó felébredt. Ezt csak tőlük tudom, nem láthattam, mert most elég nagy a felhajtás körülötte. Állítólag ott volt Gandalf is, meg Elrond is. Örülök neki, hogy magához tért. Jobban, mint indokolt, hisz csak egy idegen. Találkoztam Vándorral is. Tisztára leblokkoltam. Úgy éreztem mondanom kellene neki valamit, de mit mondhatnék. Megköszönjem neki, hogy segített? Vagy felelősségre vonjam amiért otthagyott a semmi közepén? Így hát csak zavartan köszöntam, amit ő méltóságteljesen fogadott.
97. bejegyzés. október 25. Tegnap este ünnepi lakomára voltam hivatalos. Az aztán nem semmi volt! Elrond ült az asztalfőn, mellette kétoldalt Gandalf és Glorfindel. A gyönyörű tündét nézve belémsajdult Elenanta hiánya. Elrond fennséges volt. Egyszerre volt félelmetes és gyönyörű. Lenyűgöző öltözetben ezüstpánttal a fején. Arwen swm hiányzott a vacsoráról. A múltkori leírásom róla erősen hiányos volt. Megfoghatatlan szépségű. Békés vidám arca olyan, mintha az esthajnal bújt volna tündebőrbe. Sugárzó, mégis visszafogott. Annyira belefeledkeztem a csodálatába, hogy szinte bántón néztem. Ot volt Frodó is, meg a többi hobbit. Csak Bilbó apót hiányoltam, ám megszoktam, hogy olykor elvonul, hisz néha magamnak is szükségem van némi magányra. Trufával és Pippinnel szemközt ültem. Nagyon mulatságos este volt. Hihetetlen mennyiségű étel tűnt el a kicsik bendőjében s én véghallgattam közben talán az egész családfájuk összes ága-bogának minden viselt dolgát. Néhol jókat nevettem.
Az asztalok rogyásig voltak minden finomsággal. Ízletes sültek, fűszeres borok, lédús gyümölcsök, foszlós kalácsok, sűrű aranyló méz, hófehér selymes sajt és még estig sorolhatnám, hogy mi minden. Samu, aki elmondása szerint szeret főzni, nem győzte dícsérni a kosztot. A hobbitok fogyasztottak is rendesen( velem együtt). Evés után pedig pipára gyújtottak. Kínáltak engem is, de mondtam, hogy nem élek vele, káros az egészségre. Csak mosolyogtak. Persze ők nem tudják, hogy mi az a fittness, meg wellness, csak azt tudják, hogy jól esik megenni egy fürt szőlőt, meginni egy pohár sert és bodros füstpamacsok mögül szemlélni a világot. Azt hiszem nekik van igazuk. Egyszerűek, de egyszerűségük bölcsességgel párosul. Persze nem olyan bölcsességgel, mint a tündéké, hisz a hobbitok páratlanul életvidámak, nem úgy mint e nagy korokat megélt, ámde halódó civilizáció. Talán vidámságuk engem is magával ragad. Kissé megkeseredtem az utóbbi időben. Túl sok veszteség ért és nem bírtam feldolgozni. A tündéktől nem kérhettem segítséget, hisz ők hosszú életük során több fájdalmat éltek át, mint én valaha is fogok. Hogy zavarhatnám őket apró-cseprő ügyeimmel? A hobbitokkal más a helyzet. Az ő életük teli van apró-cseprő ügyekkel s derűs életszemléletük talán átragad rám is. Bár ők sem egyformák. Samu komolyabb, Frodót meg nem is ismerem, csak annyit tudok róla, hogy olyan az arca, amilyat biztos kezű mesterek vésnek márványba a templomok aprószentjeinek. De a szemei nem olyan sötétek és üresek, mint betegágyánál gondoltam. Élénk és csillogó a tekintete, még így is, hogy most lábadozik egy csúnya betegségből. Néha odanéztem, láttam feszülten figyel a mellette ülő törp szavaira. Mert törpök is voltak a alakomán. Sűrű bozontos hajúak, szakállúak. Hangjuk mély volt s erős akárha a hegyek gyomrából szólna. S voltak még messze földről érkezett tündék is. Ha lehet még szebbek voltak, mint az imladrisiak. Homlokukon mintha csillag ülne, hajuk aranyló, hangjuk ezüsttorkú madár dala. Zöldbe s barnába öltöztek, szemük vidáman csillogott. Úgy éreztem sokkal inkább erre a világra valóak, mint Völgyzugoly tündéi.
Étkezés után átsétáltunk a Tűz Csarnokába. Azóta nem voltam itt, hogy Elenanta elment. Körülnéztem, láttam, hogy Bilbó apó kucorog az egyik sarokban s Elrond Frodóval ép arra tart. Elszomorodtam. Vágytam Bilbó társaságát, de nem zavarhattam meg őket oly rég látták egymást utoljára. Letelepedtem hát magányosan, mert Trufa és Pippin is elkeveredett valahová. Nehéz volt a szívem, de a tünde énekek hamar földerítették. Nyugodtan, néha már-már félálomban hallgattam a muzsikát. Kisvártatva feltűnt Vándor is. Egyáltalán nem úgy festett, mint ahogy megismertem. Szemében szikrát vetett a tűz fénye, alakja királyi volt. Nem olyan volt, mint az a csavargó, aki Széltetőn rámtalált. A szépséges Arwen mellett foglalt helyet s én pondrónak éreztem magam hozzájuk képest.
- Bámulatos- úgy tetszik kimondhattam, mert Gandalf, akit eddig nem vettem észre, megszólalt.
- Númenor királyainak vére folyik ereiben. Uralkodásra született.
"Númenor..." Elgondolkodtam. Hol vagyok én ehhez az emberhez képest...!
- Igaza volt Elrondnak- mondtam ki fennhangon.
- Ne emészd magad dolgokon, melyek nem tőled függenek. Fiatal vagy még s hirtelen természetű. Megjön a bölcsesség, amit áhítasz.
Felnéztem, kedvesen mosolygott.
- Túl nagy elvárásoknak akarsz megfelelni. Ember vagy, még majdnem gyermek s alig néhány hónapja ismered a tündéket, miért akarsz olyan lenni, mint ők?
Meglepődtem, de meg is könnyebbültem, hogy ezt valaki kimondta. Mintha negy súlyt tettem volna le.
- Az én világomban már nem vagyok annyira fiatal- céloztam 21 évemre.
- A te világodban mindenki siet. Siet felnőni, siet élni. Túl korán túl nagy terhet vesztek a vállatokra, hogy aztán azalatt rogyadozva rohanjatok végig az életen. Csak későn jöttök rá, ha egyáltalán rájöttök, hogy az élet nem erről szól.- Éreztem, hogy igaza van és fájt is. Másrészt viszont jólestek szavai. Elenanta óta nem beszélt így velem senki. Úgy éreztem sokkal inkább megérti a világomat, mint Elrond.
- Ne siettesd a sorsod, utolér majd az.- Nem beszéltünk többet. Maradt még egy kicsit, majd továbbált. Körülnéztem, nem láttam se Bilbó apót se Vándort, a hobbitotk meg erre-arra szunyókáltak. Jó darabig ültem, gondolkoztam Gandalf szavain, majd felálltam, hogy nyugodni térjek. Szándékomtól Bilbó hangja térített el. A tündék abbahagyták a muzsikát s ő egy verssel örvendeztette meg a szívüket. A vers csodálatos volt. Az enyémek a nyomába sem érnek. A tündéknek is nagyon tetszett, mégegyszer is hallani akarták. Mikor Bilbó mester befejezte, láttam elvonul Frodóval. Én sem maradtam tovább. Lassan sétáltam vissza a szobámba, hagytam, hogy a hűvös éjszaka kitisztítsa a gondolataimat.
98. bejegyzés október 25. Reggel lementem az istállóba. Volt ott egy idegen ló. Harma szerint jól kell vele bánni, nagy útról jött s gyorsan, kimerült. Lecsutakoltam, megetettem, megitattam. Csodaszép ló. Nem olyan karcsú, hosszúlábú, mint a tündéké, de nem marad el sokkal mögöttük. Kíváncsi vagyok kit hordozhatott.
99. bejegyzés október 25. Sehol nem találom a hobbitokat. Még Frodó sincs sehol! Mintha a föld nyelte volna el őket. Hihetetlen!
100. bejegyzés október 25. Az előbb hátborzongatóan különös dolog történt. Minden előzmény nélkül egyszeribe besötétedett. Én lenn voltam az istállóban. A tünde lovak úgy nyerítettek, mintha tűz nyaldosta volna a bokájukat. Még a nyugodt Isylia is ki akart törni a karámból. Olyan volt, mintha napfogyatkozás lett volna. Az árnyak megsűrűsödtek, szinte ráültek az ember szívére. A gyomrom olyan lett, mint a kő. Szél kerekedett, mely valami undorító kántálást hordozott. Az orkok beszédéhez hasonlatosat. Aztán ahogy jött, úgy el is múlt az egész. Az öszi nap bágyadt sugarai újra aranyfénnyel rajzolták a fogyatkozó levelek széleit. Valami varázslat lehetett. Gonosz varázslat. De én nem tudok róla, hogy Gandalfon kívül más varázsló is tartózkodik Imladrisban, mert Gandalf nem tenne ilyent.
101. bejegyzés október 25. Ma jó sok minden történik. Elindultam, mert nem volt nyugovásom. Olyan érzésem volt, mintha valami egy pont felé húzna. Végül vészesen közel kerültem valami tanácskozáshoz ahova nem voltam hivatalos. Talán tíz húsz méterre egy teraszon parancsoltam megálljt magamnak. Innen sokat láttam, mégsem voltam olyan illetlenül közel, mint lejjebb a bokrok közt lapuló Samu. Most legalább megtudtam, hol vannak a hobbitok. Bár Trufát és Pippint nem láttam, de affelől nincs kétségem, hogy ők is arrafele ólálkodnak. Furcsa lenne, ha nem. Frodó és Bilbó ott ült a többiek közt. Rajtuk kívül csak három ismerős arcot láttam. Elrondot, Gandalfot és Vándort. Vagy Aragornt, ha így jobb. Mindenki hosszasan beszélt, de csak néhány hangosabb szót véltem érteni. A törpök és a távoli tündék is képviselve voltak. Annyit láttam, hogy valami aranyfényű tárgy volt a középpontban. Kicsit bosszant, hogy erről a gyűlésről nekem senki se szólt. Mellőzöttnek érzem magam.
102.bejegyzés október 27. Sokat gondolkodom a tanácskozáson, amit tegnapelőtt láttam. A hobbitok mélyen hallgatnak róla. Direkt nem kérdeztem őket, hátha elmondják, de nem. Hát nem esett valami jól. Majd nyitva tartom a szemem.
103.bejegyzés október 31. Eltekinve attól, hogy még mindig nem beszélnek a tanácsról, a hobbitokkal elég jóba lettem. Főleg Pippel és Trufával. Folyton velük vagyok. Néha még a lovaknál is segítenek. Buga, a póni állapota szépen javul. Már nem olyan betegesen sovány. Nagy barna szemével szinte megszólal." Hé, te! Hozzál már egy almát! Megéheztem." Máskor meg. "Figyeljél! Kavics szorult a patámba, segíts kérlek!" De komolyan! Az a szokásom, hogy mikor odamegyek hozzá, az orra elé tartom a kezem s ő nagyokat szuszog bele. Igazán kedves állat. Harma továbbra is tanít lovagolni. Néha elmegyek Isyliával az erdőbe. Gyönyörű! A hatalmas fák, a Brúinen vízesései elkápráztatnak. Szédítő élmény a fák közt lovagolni. Imádom.

104.bejegyzés november 2. Hihetetlen, milyen boldog vagyok. A két kópéval nagyon jól összebarátkoztam. Sülve-főve együtt vagyunk. Samu ritkán tart velünk. Frodó meg szinte soha. Inkább Bilbó apóval ücsörög s beszélget. Kezd hűvösebbre fordulni az idő, bár még így is az évszakhoz képest meleg van. Ritkán esik az eső, de akkor több napig is eltart. Csendesen ürülnek az ég csatornái. Ilyenkor, ha nem lehet kint lenni, a tünde nyelvvel ismerkedek. Egy két alapvető szót tudok, mint fa, víz csillag, tünde, ember, kutya és még sorolhatnám. A betűikkel azonban bajban vagyok. Igen szép betűik vannak. Engem nyári hajnalon szélben ringatózó harmatos mezőre emlékeztetnek. Hosszú száraik, mint a fűszálak, gömbölyű testük, mint a rajtuk ezerszínben csillanó harmat. Mégis nehezen tanulom őket. A lovakkal is sokat vagyok. Sohase gondoltam volna, hogy a lóápolás ennyire nekem való feladat.
105. bejegyzés november 5. Az előbb szép kis slamasztikába kerülzünk. Trufa, ki más, javasolta, hogy keressük meg az éléstárat. Gondolom nem kell részleteznem mi célból. Pip egyből beleeggyezett, de Samu, aki ezúttal velünk volt, aggályait fejezte ki ez ügyben.
- De Trufa, mit szólna Elrond úr, ha megtudná?
- Ugyan Samu, honnan tudná meg?
Nem vitatkoztak túl sokáig. Mentünk és Samu is jött velünk, bár folyton ezt hajtogatta:
- Ha az öregem ezt látná, megmondaná, hogy haszontalan naplopó vagy Csavardi Sámuel.
Ezen mosolyognom kellett. Persze az éléstárban Samu aggodalmai is szertefoszlottak. Ott aztán volt minden. A hobbitok lelkesen kóstólgattak, én megelégedtem a békés szemlélődéssel. Utóbb azonban az én kezembe is alma került. Legalábbis mikor a tündék ránktaláltak, már félig rágva volt nálam. Hú, mit kaptunk! Megpróbáltak felelősségre vonni minket, de a helyzet annyira komikus volt, hogy ők sem állták meg mosolygás nélkül. Hát én sem. Utólag a hasamat fogtam a nevetéstől. Samu, a jó Samu persze fülig vörösödve, megszégyenülten kullogott, az öregét emlegetve. Szegény. Ő komolyan vette. Mi nem. Hát így tellnek a napjaim Imladrisban.
106.bejegyzés november 7. Ma beszélgettem Frodóval. Már nem jut eszembe róla folyton Elenanta. Okos, komoly hobbit. Kérdezett az én világomról. Egy-két dolgot meséltem neki, csupa lényegtelen, könnyű fajsúlyú dolgot. Én is kérdeztem a Megyéről. Ő sem volt közlékenyebb. Kérdezt, hogy visszamennék- e a világomba. Nemet mondtam. Így utólag belegondolva, ha megnyílna most egy hazavezető út, én hátatfordítanék neki és vinnék inkább Bugának egy almát. Nem akarok hazakerülni. Soha. Nem hiányzik onnan semmi, senki. Itt annyira jól érzem magam, mint születésem óta sehol.
Frodó nyakában egy láncon lóg egy gyűrű. Aranyból van, azt hiszem, olyan, mint egy jeggyűrű. Kérdeztem, megnézhetem-e s kitől kapta. Szabályosan ideges lett. Nem mutatta meg, nem is beszélt róla. Nem értem mi az oka. Majd Trufát megkérdezem.
107. bejegyzés november 7. Ma Pip kis híján fejbe dobta Elrondot kaviccsal. Épp azzal szórakoztunk, hogy egymást dobáltuk a fák mögül, mikor bekövetkezett a dolog. Az a kavics alig néhány milliméterrel kerülte el a nemestünde urat, a haját meg is lebbentette a huzat. Hogy nézett ránk! Azt hittem menten megnyílik alattam a föld, hogy elnyeljen. De végül semmi ilyesmi nem történt s Elrond pillantása is megenyhült.
108.bejegyzés november 9 Mozgalmasan tellnek a napjaim. Mindig történik valami. Nagyon élvezem. Azt hiszem akkor nem másztam ennyit fára, mikor azon laktam. Ugyanis a legújabb hóbortunk ez. Minden megmászhtó fát meg is mászunk.tegnap akkorát estem, hogy azt hittem kiszakad a tüdőm. Hál'Istennek nincs semmi bajom. Azt hiszem holnap elmegyünk a tündékkel vadászni. Trufa kisírta.
109.bejegyzés november 10. Voltunk vadászni. Hadd' ne mondajam zsákmány nélkül tértünk meg. Pedig én még viszonylag jól céloztam. Csak néhány centivel lőttem mellé. Na de Pipről ne is beszéljünk! Csoda, hogy még élünk. Más. Tegnap kérdeztem Trufát Frodó gyűrűjéről. Zavarba jött és hebegett csak. Most már egyre jobban kezd érdekelni. Mi olyan titkolnivaló egy vacak aranygyűrűn? Meg fogom kérdezni Bilbó apót is.
110. november 13. Tovább folytatódnak a kalandozásaim a hobbitokkal. Olyan jól érzem magam velük! Egész Imladrist bejártuk már. A lovakat sem hanyagolom. Nem hagy nyugodni a gyűrű. Ma elmegyek Bilbó apóhoz.
111.bejegyzés november14. Voltam Bilbó apónál. Beszélgettünk erről is, arról is. Jókat mosolygott a csínyeinken. Óvatosan próbáltam Frodó gyűrűje felé terelni a szót. szinte azonnal megfagyott köztünk a levegő Mi a fene ez a nagy titkolózás akörül a gyűrű körül? Már azt sem értem, hogy engem miért érdekel ennyire.

112. bejegyzés november 14. Na most legalább okosabb lettem. Épp Isilyát csutakoltam, amikor felkeresett Gandalf. Kérdezte nincs-e kedvem sétálni vele egyet. Miért ne lett volna. Nincs félnivalóm, gondoltam.
- Azt hallottam érdeklődtél Frodó gyűrűje után.
Nyeltem egyet. Már ez is tilos?
- Igen, de nem tudtam meg semmit.- Vajon ki árulkodott?
- Tudom. Mire vagy kíváncsi?
- Hát nem is tudom, én csak meg akartam nézni, meg hogy kitől kapta...
- Bilbótól kapta és sok félelemmel kellet szembenéznie miatta.
- Miért?
- Mert ez nem egy egyszerű gyűrű. Ezt a gyűrűt Szauron készítette s viselte. amíg le nem vágták a kezéről.
- Szauron?! És most mit keres Frodónál?
- Hosszú mese volnaaz. Neked most még elég annyit tudnod, hogy a gyűrű nagyon veszélyes. Ezért is nem hallottál róla. nem akartunk kitenni ennek a veszélynek.
- Nem érzem magam,at veszélyben. Távol van innen a Sötét Úr.
- Ostoba! A Sötét Úr hatalma egyre nől. Egyedül ez a gyűrű hiányzik neki, hogy leigázza Középföldét! Frodó elvállalta, hogy megsemmisíti a gyűrűt. Nagyon veszélyes küldetésben jár, ne nehezítsd a dolgát.
- Nem áll szándékomban...- feleltem megszeppenve.- ... csak nem tudtam róla semmit, ha tudom békén hagyom, dehogyis zrikálom a gyűrűvel.
- Azt jól teszed. Egyetlen tanácsom van csak ezügyben. Tartsd magad távol mind Frodótól, mind a gyűrűtől.
Kicsit rosszul esett, de ha ez minden vágyuk, ám legyen.
- Jó megteszem.
- Köszönöm.
- Nincs mit- húztam gúnyos kis mosolyra a számat.
Hát ez a helyzet. Frodó Szauron gyűrűjét hordja a nyakában, ami biztos nagy hatalommal bír, ha a Sötét Úr összekeres miatta mindent. Gondolom ezért szúrták meg a Nazgúlok is. Meg a titkos tanácskozás is emiatt volt. Ha ezt előbb tudom, akkor egy csomó fölösleges idegeskedéstől kímélem meg mind magamat, mind őket. Azért Elrond urat is megkérdezném ezügyben.
113.bejegyzés november 14. Véletlenül fültanúja lettem valaminek, amit nem az én fülemnek szántak. Elrond Úrhoz tartottam s már csaknem ott voltam, amikor beszélgetés hangjait hallottam. Gandalf és Elrond tanácskozott.
- Gondolod, hogy megbízhatunk benne?- így Elrond.
- Nem tudom.- Gandalf nagyot sóhajtott.- Nem evilágról való, nem tudom kiszámítani, mit tesz.
- Frodót figyelmeztetted?
- Szóltam már neki.
"Ezek itt rólam beszélnek!" hasított belém a felismerés. "Bennem nem bíznak!" Halkan, amennyire csak tudtam, elsomfordáltam. Átkozott gyűrű! Amiatt van minden! Vajon miért nem bíznak meg bennem? Erre nem szolgáltam rá! Annyira rosszul esett! Mivel vívhatnám ki a bizalmukat? Miért? Keserű a szám íze. Ma este még a vacsorát is kihagytam.
114. bejegyzés november 15. Reggelizni se voltam. Folyton a tegnap hallottak járnak az eszembe. Ez szemétség volt! A hátam mögött így kitárgyaltak. Miért nem mondták a szemembe akkor?! Nem bíznak bennem!!! Nem csináltam semmit amivel eljátszottam volna abizalmukat!
115.bejegyzés november 15. Egész nap nem mozdultam ki. Nem hiányoztam senkinek. A gyűrűn gondolkodtam.
116.bejegyzés november16. Tegnap óriási nagy ostobaságot csináltam. Mindent elrontottam vele. Miután egész nap nem mozdultam ki a szobámból, éjszaka álmatlanul forgolódtam. A gyűrűn törtem a fejem." Miért féltik tőlem azt a rohadt gyűrűt! Kell a francnak! Be is tudnám bizonyítani, be is fogom bizonyítani!" Egymást kergették a gondolataim. Egyszerű ártatlan csínynek tűnt az egész. Trufa és Pippin már száz hasonlót csinált. Felkeltem. "Most míg mindenki alszik beosonok, elcsenem Frodó nyakából a láncot és otthagyom az ágy mellett a szekrényen." Elindultam a szobája felé." Vagy nem is hagyom ott. Reggelig magamnál tartom és aztán adom vissza neki. Akkor majd megbíznak bennem. Elrond is, Gandalf is. Meglátják, hogy nem vagyok olyan, mint amilyennek hisznek.De mi van, ha Frodó fölébred? Ugyan már, nem ébred fel. Különben is ő olyan kicsi, törékeny, mit tudna tenni ellenem? Nem is értem, miért rábízták ezt a kincset. Ennyi erővel az enyém is lehetne. Bebizonyíthatnám, hogy érek annyit, mint Frodó. Sőt mi célja is lehetne az ideérkezésemnek, ha nem ez!" Nem vettem észre mikor csúsztak el a gondolataim." Hiszen Frodónak csak teher az egész. Látszik rajta. Én szívesen elviszem a gyűrűt akárhova. Akkor majd meglátják a tündék is, hogy én is vagyok olyan nemes lelkű, mint ök! Elrond is felnézne rám! Ez nem annak a szerencsétlen hobbitnak való feladat. Sokkal inkább nekem! Majd én megmutatom nekik!" Odaértem. "Szervusz kedvesem! Most nincs itt Samu, hogy elbújj a háta mögé. Most az enyém lesz a gyűrű és meglátjuk, milyen ember vagyok is én." Egész közel voltam már hozzá amikor a hátam mögül egy hangot hallottam.
- Hát te?- Megtorpantam, izmaim megfeszültek. Samu hangja volt. "A `hűséges´ Samu! Mi van nem tudsz aludni? Nem hagy a gyomrod? Zabálni voltál, hogy az ebek játszanának a csontjaiddal!" Hirtelen megdermedtem. Ráébredtem mire is készültem, mit is akartam tenni. Szinte leterített a bűntudat.
- Én csak...- kezdtem, de megijedtem hangom remegésétől. Inkább nem mondtam semmit, csak rontott volna a helyzeten. Óvatosan megfordultam. Tényleg Samu körvonalai látszottak a beszűrődő holdfényben. Alacsony gömbölyded test és a jobb kezében egy fegyvert tartott ernyedten. Kardot-e vagy botot, nem láttam. Ezek szerint nagyon is jól tudta, mi járatban voltam. Egy lépést hátráltam. Lábam Frodó ágyának ütközött, de ő nem ébredt fel. Agyam lázasan dolgozott hihető magyarázatot keresve.
- Menj el- Mondta csendesen, komolyan. Magamban folytattam a mondatot: Különben az a bot, vagy kard lesújt rád. Kétségbeesetten fúrtam a tekintetem a sötétbe, hogy lássam a szemeit, az arcát, de az éjszaka megtagadta tőlem. Reméltem ő sem látja a rettenet fintorát rajtam. Meredten figyeltem. Szilárdan állt, se előre se hátra nem lépett. Ha vannak a hobbitoknak isteneik, azok pont ilyenek lehetnek. Zömökek, megingathatatlanok, nyugodtak. Hogy gondolhattam, hogy közel férkőzhetek Frodóhoz a tudta nélkül? Elszégyelltem magam, arcom forró volt a hűvös éjszaka ellenére.
- Ne mondd el neki.- Olyan szánalmas volt a hangom.- Ne szólj nekik Samu, kérlek!
Nem felet. Lehajtott fejjel, összeszorított foggal rohantam el mellette az éjszakába. Összeszedtem a cókmókomat és elmenekültem Völgyzugolyból. Nem tudnék a szemükbe nézni. Hogy tehettem ezt? Én nem akartam Frodót bántani! Kell a halálnak az a vacak gyűrű! Miért mégis? Nem értem. Bensőmben még most is hallom az a gyűlöletes, édes hangot. Hogy lehettem ilyen vak, süket?! Már értem miért akartak távoltartani mindettől. Hát ez vagyok én! Többé nincs maradásom Imladrisban. Egész éjjel futottam, csak most álltam meg. Pihenek és megyek tovább. Szégyen! Ostoba vagyok! Gyűlölöm magam.
116.bejegyzés november 16. Tegnap egész nap mentem. Nem csillapodik a szégyenem. Nem értem miért történt ez velem. Sose voltam ilyen. Frodó nem ártott nekem semmivel, én meg meg akartam lopni őt. Remélem Samu megtartotta titoknak. Akárhogy figyeltem, nem hallottam, hogy követnének a tündék. Persze ez nem jelent semmit. Mióta elhagytam Völgyzugolyt, nem ettem. Érzem kezdek gyengülni s az ősz végi erdőben nem találni túl sok élelmet. Vizet azt még csak csak. A világosban láttam, hogy a tündék kitisztították a ruháimat. Istenem! Miért kellett ezt tennem?! Olyan boldog voltam ott! Trufa megígérte, hogy elvisz a Megyébe! Minden álmom szertefoszlott. Olyan hülye vagyok! Alszok egy keveset és megyek tovább. Nem tudom merre tartok, csak el. El a szégyen elől! Talán találok egy falut, ahol befogadnak.
117.bejegyzés novenber 16. Nagyon hideg van. Völgyzugolyban nem volt ennyire hideg. Még tüzet se tudok gyújtani. Nincs ereje a napnak. Azt hiszem, fagy is. Kemény a föld, és hóharmatos. Nekem meg csak átmeneti kabátom van. Csak úgy ráz a hideg. Muszáj továbbmennem, vagy különben megfagyok.
118.bejegyzés november 17. Egész éjjel mentem. Éhes vagyok. Fáradt vagyok. Szállingózik a hó. Fázok is. A bánat is húzza a szívemet. Soha nem bocsátom ezt meg magamnak. Mennem kell! Megvesz az Isten hidege!
119.bejegyzés november 18? Mi ez a hely? Mi ez a bűz? Hova kerültem? Tegnap este annyira fáradt voltam, hogy majd' összeestem. Megálltam, aludtam és itt ébredtem fel. Lehet, hogy megfagytam és ez a pokol? Minden annyira más. A fák csenevészek. Nem tudom, milyen hatalom törte így meg őket. Azaz sejtésem van. Mordor. Csak ott lehetek. Az időjárás is más. Ha jól látom itt tavasz van. De milyen förtelmes tavasz! A fák, mintha haldokolnának! A nap szürke takarón keresztül süt és nagyon büdös van. Minek lehet ilyen szaga?! Hogy kerülhettem ide? Ugyanúgy, ahogy annakidején a másik erdőbe. Miért ez a váltás? Talán azért kerültem a gonosz földjére, mert magam is gonosznak találtattam. Nem baj, ha találkozom Szauronnal, megbánja!


119. bejegyzés. Vége...

Középföldének vége...

Mindennek vége!
Oly sokszor hittem ezt kalandom allatt, hogy most elcsépeltnek tűnik leírni. Annyiszor gondoltam, hogy csak a csoda segíthet s mindig sikerült úrrá lenni a helyzeten. Most a csoda se segíthet. Iszonyú űr van a szívemben. Most is sírok.
Délelőtt kezdődött...
Most éjjel van. Néhány óra alatt mindent elvesztettem. Mem akarom elhinni! Tehetetlen vagyok.
Nincs előttem semmi...
Akár meg is halhatnék...
Délelőtt történt. Épp tehetetlenül lézengtem a kopár erdőben. Egy kutyával találtam szembe magam. Teljesen közönséges németjuhász volt. Négy lába volt, két füle, két szeme egy orra és egy farka. És ugyan ki tíltja, hogy egy farkaskutya kószáljon egy középföldei erdőben?...
- Huan- szóltam, nem tudom miért ezt a nevet választva.- Huan, gyere ide!- Nem kellett csalogatni, jött magától. Hisz ez volt a dolga!!! Szórakozottan turkáltam a bundájában, amikor megakadt a tekintetem a nyakörvén. Bőrből volt, varrott szegéllyel. Rajta egy medalion. Egyik kezemmel továbbra is dögönyöztem a kutyát, másikkal a függőt vizsgáltam. Fémből készült, kör alakú volt s egy nevet véstek bele: Hektor. Valami mélyen az elmémben ajtót nyitott a kétségbeesésre. Létezik olyan kutyanév Középföldén, hogy Hektor??? Nem hallottam róla. De nem is jártam be egész Középföldét, akár létezhet is. De vajon Mordorban hívnának-e így egy kutyát? A Fekete Lovasokat Nazgúloknak hívják, a Sátán kutyája nem lehet Hektor! Megakadt a szemem valamin. Egy másik medál is volt. Nyomást éreztem a gyomromban. Lekerekített háromszög alakú volt. Az az érzésem támadt, hogy már láttam valahol. Kezembe fogtam. Fehér, vékony lemez volt. MŰANYAG! Suttogta a kétségbeesés bennem. " Nem! Nem műanyag, Középföldén nincsen műanyag." Feleseltem vele." Ez csakis elefántcsont lehet. Igen, a színe is olyan." Betűket véstek bele. Elöntött a megkönnyebbülés. Idegen szavak voltak, nem értettem őket. Biztos egy Vökgyzugolytól távoli nép szavai. Ujjbegyeim írást tapintottak a másik oldalon is. Három szó volt rajt és egy szám. A kétségbeesésre nyílt ajtó sarkig tárult bennem És fekete űrként tódult be rajta a félelem.
Ujjaim lecsúsztak a kutya bundájáról, lábaim megroggyantak, elestem." Ne!
Istenem, ne!
Inkább állíts a Sötét úr elé, hadd köpjem szemközt, vagy étesd föl testemet az orkokkal, csak EZT ne!!!
Hitetlenül kaptam a nyakörv felé, remélve, hogy mást látok majd.
Ugyanazok a szavak.



VESZETTSÉG ELLEN OLTVA

2001.



Bénító hideg kúszott a tagjaimba.
Hát persze, hogy ismerős a medál, hisz van kutyám, magam is láthatam.
Szédültem, nem kaptam levegőt.
" Istenem kérlek ne tedd ezt velem! Ne űz tréfát az életemből!"
Arcom s végtagjaim zsibbadtak. Nem tudom, mikor hagyott ott a kutya, átadtam magamat az éjfekete rettenetnek. A világ eltávolodott, tudatom beszűkült. Éreztem, hogy hideg arcomon valami meleg, nedves folyik. Kezeim tehetetlen görcsbe feszültek. Távolról, mintha szélhordta visszhang lenne hallottam saját üvöltésemet, mely zokogásba fúlt. Levegő után kapkodtam, mint a fuldoklók, de közben úgy ömlöttek belőlem a "jaj" és a "ne" szócskák, mint megvadult, gátat tört folyó. Látóterembe irreális lassúsággal egy ember kúszott be. Láttam mozog a szája, beszélt, de nem hallottam mást csk a saját iszonyú sikolyaimat. Felemelhettett, mert éreztem, hogy elmozdul a világ s én tehetetlenül hagytam, hogy tovacipeljen a rettegés kútja felé. Azt hiszem, abban a percben elátkoztam Istent.
Mikor kiértünk az erdőből, túl sok ember volt, túl nagy zaj és túl büdös! Hirtelen vakuk robbantak az arcomba. Az ijedtségtől még a zokogás is bennemszakadt. Komolyan féltem tőle, hogyha nem marad abba, megvakulok. A férfi, aki kihozott az erdőből, talpraállított s én bizonytalanul botorkáltam, kiutat keresve az embersűrűből. Üres részvétlen kamerák lencséje bámult. Orrom alá mikrofonokat dugtak. Nem hallottam a kérdéseket. Hirtelen erős fejfájásom lett a fényrobbanásoktól, a zajoktól. Gyomrom összerándult a szagoktól s én térdre ereszkedve okádtam a kamerák előtt. Köhögve fuldokolva kapkodtam levegő után s újra görcsös zokogásban törtem ki. Fölsegítettek s egy mentőautóhot vezettek. Hátizsákomat ki akarták venni kezemből, de úgy szorítottam, mintha az életem függne tőle. Az. A naplóm volt benne. Beültettek a mentőbe. Ekkor világosodott ki az elmém. " Ezek engemel akarnak innen vinni egy városba, ahol mesterséges fény van, betonépületek, és förtelmes bűz!" A kétségbeesés erőt adott nekem. Kitéptem magam a kezeik közül és rohanni kezdtem. Hamar utolértek. Hárman vagy négyen fogtak le és vittek vissza. Problémás voltam, de az orvostudomány tudta a választ! Fartájékon szúrást éreztem. "csak gyorsan, hatékonyan" . Nyugtatóinjekciót kaptam. Úgy látszik, mégse olyan hatékony az orvostudomány, mert hosszú időbe tellt. míg hatott. Furcsa félálomszerű állapotba kerültem, nem aludtam, de nem bírtam koncentrálni. Az tartott csk ébren, hogy a naplómhoz nem juthatnak hozzá. Az katasztrófa lenne. Egy kórházba hoztak. Folytatódott az iszonyat. A zajok, a bűz, teljesen betöltöttek mindent. Fehér ruhás emberek jöttek tűkkel. Rengeteg vért vettek! Beszéltek hozzám, kérdezgettek, de én képtelen voltam válaszolni, vagy akár csak mozdulni is. Egyedül a hátizsákomat nem hagytam elvenni.
Valahonnét szüleim is előkerültek, pedig apámat évek óta nem láttam. Arcukon megkönnyebbülés. szemükben félelem ült. Mozgott a szájuk, beszéltek hozzám. Tudtam az érdekli őket, hogy jól vagyok-e, de én nem mertem kinyitni a számat, mert féltem, hogyha megteszem, az a fertelmes űr, ami bennem van kitódul rajt és befeketíti az egész világot. Egy fehér köpenyes ember jött. " Sokkot kapott s most katatón állapotban van." Hallottam, amint a szüleimnek magyaráz. "Hallja önöket, de nem képes reagálni." Dehogynem vagyok képes, de mi értelme lenne?! Mit mondhatnék, cselekedhetnék? El kell menekülnöm innen!
Vissza az erdőbe, vissza Középföldére!
Itt nem maradhatok! Bántják a szememet a fények. A fejem még mindig szörnyen hasogat. Lassan elmaradtak azemberek. Egyedül maradtam. Azaz mégsem egyedül, a rettegés társamul szegődött. Csak mikor valamelyest elült a hangzavar mertem moccanni. Bár csendhez szokott fülem most is tiltakozik a gépek állandó zaja ellen. Vacsorát is hoztak. Parizer és kenyér volt.
Müanyag volt!!!
Szagát se bírom!
Gyűlölöm ezt a helyet! Itt minden annyira steril. Minden célszerű, korszerű. Minden szögletes, praktikus! Fehér és zöld! Undorító, nem természetes zöld! Kihasználom, hogy azt hiszik katatón vagyok. Nem akarok kapcsolatba kerülni ezekkel az emberekkel! Bár ezek inkább orkok, mint emberek! A kinti lámpa fényénél írok. Bár gyűlöletes a számomra. Mit tegyek, hogy megszabaduljak innen???!
122. bejegyzés május 20. Egy hetet sem voltam távol. Ez nem lep meg, hiszen Révészként bárhova is utaztam, szinte ugyanabban a pillanatban érkeztem vissza. Olyan sok félelmet rejt ez a világ. Nem értem, hogy éltem benne azelőtt. Az emberektől s a műveiktől viszolygok. Akárki benézett hozzám, azzal kezdte, hogy lámpát gyújtott. Völgyzugolyban tiszteltük az éjszakát. Csak szükség esetén használtunk apró szentjánosbogár fényű tünde lámpást. Itt az ember uralma ordít mindenhonnan az arcomba. A naplómat elrejtettem. Hiszen bármekkora is az iszonyom, még mindig én vagyok a Révész és kötelességeim vannak. A hátizsákot így már el tudták venni tőlem. Most megint éjszaka van. Tegnap éjjel nem aludtam s nappal sem. Ételt is hoztak, de meg sem próbálok enni. Hihetetlenül rossz szaga van. Nem mozdultam, nem beszéltem egész nap. Olyan üres belül minden. Csak a mérhetetlen veszteség fájdalma tölt be. Ma infúziót kaptam. Legszívesebben kiszabtam volna a karomból, de olyan erőtlennek érzem magam. Szüleim megint eljöttek. Anyám festett arcát figyeltem. Mint egy ripacs! Legszívesebben ráordítottam volna, hogy mosakodjon meg s öltzzön fel rendesen, hisz az egész lába látszik a szoknyában. Rengeteg dolog, ami azelőtt fel se tűnt, most zavarbaejt, megijeszt. Az ablakon bámultam ki. Ez sem nyújtott vígaszt. Völgyzugolyi szobám ablakain bebólogattak a fák, madárdal töltött be mindent. Itt csak szürkeség, és ricsaj van. Az orkok nem jártak ilyen zajjal! Apám újságokat is hozott. Lelkesen magyarázta, hogy bekerültem a tv-be, a lapokba, mutogatta a képeket, de én nem tudtam figyelni rá, annyira elborzasztott a tudat, hogy ezért a szennyirodalomért fákat pusztítottak el. Keserű voltam. Csak miután elmentek néztem meg az egyik képet. Egy halottsápadt, betegesen vékony, tébolyult tekintetű lányt ábrázolt, aki akár én is lehetnék. Persze én vagyok, de olyan idegennek tűnik az arcom. Nem akartam én ezt! Vissza akarok menni! Hát milyen világ az, amelyik elpusztít egy növényt, hogy pletykát közvetítsen a belőle készült papíron?!! A tündék sosem tennének ilyet! Annyira tisztelték a fákat, hogy inkább körbeépítették őket, semmint kárt tegyenek bennük! Megint elfogott a sírás. Csak szabadulhatnék!!! Egész nap nem múlt el a fejfájásom. Mindenki siet, mindennel zajt ütnek! Sokszor összerezzenek, ha erősen becsapnak egy ajtót. El kell menekülnöm innen!!!
123.bejgyzés május 21. Tegnap sem aludtam éjjel. Nagyon kába vagyok, de nem merek aludni, olyan ijesztő itt minden! Voltak bent nálam a barátaim. Annyira idegenek voltak! Iszonyú zajt csaptak. Pacsuliktól bűzlöttek. Rágógumit rágtak. Szinte mind megváltoztatta a haja színét. Vegyszerrel! Értetlenül néztem csk rájuk. Fiatalok voltak, talán lendületesek, de igazából nem különböztek azoktól az orkoktól, akik jártukban mindent letapostak, ami az útjukba esett. Sőt, az egyikük épp úgy teleaggatta az arcát fémekkel. Azelőtt ez tetszett, most elrettentett. Borzasztó, miért csúfítja így el saját magát is? Talán így akar idomulni ehhez az ocsmány világhoz. Nem tudom mihez kezdjek. Ha nem beszélek róla, úgy érzem beleőrülök, de nem beszélhetek róla. Egyrészt, mert bolondnak néznének, másrészt én vagyok a Révész, nem kockáztathatom, hogy kitudódjon, hátha valaki gyanakodni kezd. A naplóm is tele van pettyezve ork vérrel s Középfölde piszka van rajt. Ha megtalálnák és valakinek eszébe jutna megvizsgálni a fekete vért, az egyenlő a véggel. Ma éjjel megszökök.
124.bejegyzés május27. Nem sikerült a szökés. A kórházból sikerült meglépnem, de amint kiértem az utcára, összezavarodtam. Széles autóúton kellett volna átkelnem, de én megrettentem az autóktól. Annyira sok volt! Gyorsak voltak, zajosak, büdösek! Fülemre tapasztott kézzel roskadtam magamba egy kapualjnál. Emberek mentek el mellettem. Üres tekintetű, rohanó emberek. Talán észre se vették, hogy ott vagyok szerencsétlenül. Tehetetlenül nyöszörögtem. Végül rendőrök találtak meg és vittek vissza a kórházba. Őrjöngtem, sírtam, hogy engedjenek el. Megint nyugtatóinjekciót kaptam. Később kiderült a vizsgálatokból, hogy szervi bajom nincs, így hát átszállítottak a pszichátriára. Épp ma. Még mindig nem vagyok hajlandó enni, infúziókat kapok. Iszonyú gyengének érzem magam. Már nem őrjöngök. Az űr a bensőmben átalakult valami tompa állandó fájdalommá. Bármire nézek, csak a tündék hiányát látom benne. Mikor idehoztak alá kellett írnom egy papírt, hogy nem akaratom ellenére kezelnek. Majdnem azt írtam rá, hogy Laurelin, így nevem előtt egy áthúzott L betű emlékeztet csak arra a néhány hónapra, amit tündehonban töltöttem. A bűzt lassanként kezdi megszokni az orrom. Gyűlölöm magam érte. Nem akarok alkalmazkodni ehhez a világhoz!!! Már nem remélem, hogy valaha visszajuthatok. Tudom, nem itt a helyem a pszichiátrián egy gyógyszerfüggő, meg egy öngyilkosjelölt között. Mégsem mondhatom el senkinek, mekkora a fájdalmam. Megnyugszom én valaha is?
125. bejegyzés június 2 Június volt Középföldén, mikor megérkeztem. Június volt, mikor Aragornnal találkoztam. Most is június van de ez csak halovány utánzat. Tegnap ettem. Mindent kihánytam. Nem veszi be a gyomrom a tünde étek után ezt a moslékot. Egy pszichiáter foglalkozik velem, nem túl sok sikerrel. Nem vagyok hajlandó beszélni. Nem is hiányzik, hogy beszélhessek. Végülis mit mondhatnék? Még így is kezelhetőbb vagyok, mint mikor idejöttem. Adtak egy tesztlapot. 300-nál is több kérdés volt rajt. Csupa ostobaság! Gondoltam-e öngyilkosságra? Kevesebbnek érzem-e magam másoknál? Úgy érzem-e hogy senki se szeret? Tudom, be akarják határolni a kórt, amiben szenvedek, ez a modern orvostudomány! A tündék ostoba kérdések nélkül is gyógyítottak. Egydüli vígaszom az olvasásban van. Így eljuthatok még olyan helyekre, amik másként rejtve maradnak előlem.
126.bejegyzés június 5 Ma a pszichiáternél megtört a jég. Ültünk egymással szemben. Én még mindig nem beszéltem, de ha valamit kért azt megcsináltam. Most egy papírlapot tolt elém.
- Rajzoljon egy fát!- Kérte halk nyugodt hangon.
Fát?! Völgyzugoly fái jutottak eszembe. Gyönyörű hatalmas növények. Utána az itteni satnya erdők, majd a fakitermelés. Fát? Rajzoljak fát? Hisz a papír fából van! Iszonyú gyilkosság! A papírt az orvos elé toltam s megszólaltam. Először.
- Itt van ön előtt.- Nem tudom, hogy értette-e, nem reméltem, hogy megérti. Ő felpillantott a lapról. Szemközt néztünk, épp csak annyi ideig, amíg még nem zavaró, aztán átnéztem rajta, újra Völgyzugoly fáira gondolva.
- Tényleg sokkot kapott az erdőben?- Próbálta ütni a vasat, amíg meleg.
- Igen- feleltem kurtán, hisz ez igaz volt.
- Mitől?
- Láttam egy kutyát.- Ennél többet nem fog kiszedni belőlem.
- Sohase fogja elmondani, ugye?
Ez az éleslátás nem jellemző az itteni emberekre.
- Nem- mondtam s újra a szemébe néztem. Tiszta ártatlan kék szemei voltak, melyek kerek fémkeretes szemüveg mögül fürkésztek. Volt bennük valami, ami Frodóra emlékeztetett. Megsajnáltam, talán meg is kedveltem akkor, ott.
- Sajnálom önt.- Adtam hangot az érzésnek.
-Miért?
- Nem vagyok hálás beteg- utaltam arra, hogy lassan halad velem.
- Hiszen már beszél- halvány mosoly bújkált a szája sarkában. Én is elmosolyodtam. Először. Az asztalára néztem. Gömbakvárium díszítette. Két aranyhallal. Egy aranyszínű és egy fehér. Korábban elneveztem magamban őket Laurelingwének és Ninquelótënek. Ahogy figyeltem Ninquelótë szinte kétségbeesetten tátogott.
- Ninquelótë beteg.
- Ki?
- Ninquelótë- böktem az akvárium felé.- A fehér.
- Miből gondolod?
- Érzem.
- Szép nevet adtál neki, jelent valamit?
- Ezüstszirom.
- Milyen nyelven van?
Hogy milyen nyelven? A tündék nyelvén, mely olyan édes, akár az ezüstcsengettyűk csendülése, hárfák húrjainak pendülése...
- Nem tudom.
- Értem.- Hogy valóban értette- e azt nem hiszem. Mégsem firtatta tovább, ami jól esett. Ezután be is fejeztük a beszélgetést ki-ki a maga gondolataiba merülve. Mikor kifelé indultam utánam szólt.
- Szednie kellene a gyógyszereit.
Tudta! Nem tudom, hogy jött rá, de tudta. Soha egyetlen darabot sem vettem be. A nővér előtt úgy tettem, mintha lenyelném, aztán mentem a wc-re és kiköptem. Engem nem butítanak el! Megfordultam
- Nem tehetem.- Azzal kimentem. Ha igazán megért, akkor nem fog kényszeríteni.

127.bejegyzés június 20 Kezdek kicsit jobban lenni. Bár a fájdalom állandó, megtanulok együttélni vele. Most kezdem érteni a tündéket s az ő fájdalmukat. Újra rendesen eszek, bár kevés dolgot fogyasztok szívesen. Mindennek érzem azt a furcsa műanyag mellékízét. Ninqelótë elpusztult, nem hitt nekem az orvos. Azóta megváltozott az irányomnban. Komolyabban veszi amit mondok. Nem szedek gyógyszert, most már hivatalosan sem. Keveset beszélek. Leginkább csak ha kérdeznek. A barátaim elmaradoztak, csak egy barátnőm tartott ki mellettem. Sajnálom, hogy nem avathatom be sötét titkomba. Nem hinné el. Gyakran sírok, nem oszlik el a bánat felhője szívemről. Sokszor gondolok arra, mi lett Frodóval, Samuval, hogy mi lett a tündékkel. Biztos mind elmentek Valinorba. Olyankor úgy érzem elsötétül a bánat a szívemen. Most sem szeretem ezt a világot, de a túlélés ösztöne erősebbnek bizonyult a fájdalmanál.

128. bejegyzés 2001 október 12. Rengeteg idő tellt el, mióta utoljára írtam. Talán, ha nem történik az velem, ami történt, nem is írok többet. Kezembe akadt egy könyv. Körülbelül egy hónapja. A címe: A Gyűrűk Ura. Nem tudom, miért kezdtem el olvasni, talán mert benne volt a címében a gyűrű szó. Rögtön az első lapnál kiütött a hideg veríték. Egy térkép volt a lapra nyomtatva. Középfölde térképe! Az előszót ellapozva a prológ a hobbitokról szólt. Istenem, sírva olvastam. Három vastag kötet volt, mindegyik kötetet egy nap, egy éjszaka olvastam. Negyednap zavaros érzelmekkel csuktam be a könyvet. Örültem és zokogtam is egyben. Hisz végül megsemmisült az az átok gyűrű. De szegény Frodó milyen árat fizettett érte. Annyira sajnáltam! És a tündék!... Elmentek! Ó nem bírom én ezt.
Azóta elolvastam mindent Tolkien mestertől, amit csak találtam. Kibontakozott előttem újra az a világ, amit elveszettnek hittem. Papírra nyomva olvastam azokat a történeteket, amiket Bilbó apó s a tündék meséltek nekem s végre mindent megtudtam a gyűrűről. Ó, hogy szégyelltem magamat. Samu nem szólt tehát senkinek. Legalábbis a könyv nem említi. Egy dolog gondolkodtatott el. Honnan tud Tolkien professzor minderről? Ekkor jutott eszembe a Révészek egyik szabálya. BÁRMI, ami egy ember agyában megfoganhat, létezik már valahol. Így tehát Középfölde nem feltétlenül a mi világunk múltja, hanem a mi világunk egy lehetséges múltja. Döbbenetes hatása volt a könyveknek rám. Mintha belenyugodtam volna sorsomba.

129. bejegyzés. 2002 január. Tegnap este moziban voltam. A Gyűrűk Ura első részét vetítették, s én letaglózva néztem végig. Voltak dolgok, amiket nagyon eltaláltak. Völgyzugoly csak szánalmas mása volt az eredetinek, mégis olyan jó volt látni. Gandalfot látva viszont majdnem fölkiálltottam. Pontosan ilyen volt. Újra fölerősödött bennem a fájdalom. A film jól meg volt csinálva, de bennem mégis hiányérzet maradt. Sohasem mehetek vissza Középföldére, nekem itt kell boldogulnom. Megváltoztatott ez a kaland. Csendesebb lettem, halkabb szavú, léptű. Sose gyújtok villanyt éjjel. Jobban tisztelem az életet. Többé már nem vagyok Révész. Ez az utolsó próbatétel túl nagy volt számomra. Néztem, ahogy a Gyűrű Szövetsége Lothlórienbe ért és hullottak a könnyeim, hogy én ezt már nem láthattam. A Frodót alakító fiú szemei megtévesztésig hasonlítottak az igazi Frodó szemeire. A hobbitok nagyjából olyanok voltak, mint a valóságban. Nem annyira kinézetre, mint természetre. A tündék viszont nem sikerültek jól. Nem attól tünde valaki, hogy hosszú haja és hegyes fülei vannak. Persze, hogyan is várhatnám, hogy megmutassa a tündék nagyságát, olyasvalakitől, aki nem ismerte őket. A Nazgúlok sem sikerültek jól. Fekete leplekbe bújtatott lovasok voltak csupán, nem éreztem azt a félelmet, mint mikor egész éjszakát töltöttem úgy a fán, hogy alattam sikoltoztak. Az orkokat viszont eltalálták. Szabályosan undorodtam tőlük.
Olyan szívesen megosztanám valakivel a titkomat. Már nem vagyok Révész, megtehetném, de nem ismerek senkit, akire rá merném bízni életemnek ezt a néhány hónapját.

130.bejegyzés. 2003 január. Most jöttem haza a moziból. A Gyűrűk Ura második részét vetítették. Fáj a szívem.
Néhány hónapja találtam az interneten egy weboldalt. Olyan emberek írnak oda, akiket megérintett Tolkien világa. Talán leírom nekim ezt a naplót. Ha ők nem, hát senki nem értékeli. Mondataikból úgy vettem ki, átérzik Középfölde s a tündék hiányát. Osztoznak a fájdalmamban.

131.bejegyzés Elkezdtem beírni nekik a naplómat. Ha nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek. Kezükben van a sorsom. Nem számít. Ha az utolsó pontot is leírtam, megsemmisítem ezt a naplót s lezárom életem Középföldéhez kötődő szakaszát.


VÉGE
Utószónak csak egy részletet szeretnék ideírni egy dalból amit visszaérkezésem óta százezerszer is meghallgattam talán.

Úgy, ahogy én, úgy jöttél,
Vágyak szárnyán eltévedtél.
A mesékből érkezünk,
Miért is ébredünk
fel?
Megcsalt a hitünk!


VÉGE!