1.
Foronel

A lenyugvó nap fénye véresre festette a látóhatárt. A vörös habok dühödten ostromolták a szigetet, a csillagok, mintha nem állhatnák a látványt, a sötét felhők mögé bújtak. Vérszínű pára ült meg mindent, a tenger lángolt, haragjában egy szót kiáltott: pusztulás! Pusztulás... az emberkirályok dicsőségére, gőgjére, bűnösre és ártatlanra, múlt nagyságára... A hajó távolodott, és amint a szuelek röpítették, a sziget egyre kisebbnek tűnt, törékeny játéknak csupán a felfoghatatlan hatalmak kezében. Örökkévalónak hitte talán, vagy őt is elvakította az emberi faj látszólagos nagysága, maga sem tudta volna megmondani; de amikor a föld megnyílt, a lángok lecsaptak, a habok börtöne örökre bezárult, és a sziget nem volt többé; a padlóra borult és kezébe temette az arcát; emberlelke nem bírhatta az isteni pusztítást, a haragot, az elkeseredést, a szánakozást, a pusztulást...!

***

Foronel remegve ébredt. Hullámokban járta át álmának iszonyatos érzése, a végtelen elkeseredés és tehetetlenség egyvelege. Felállt, és a fák ágai közt megkereste a csillagokat. A tiszta égbolt és Elbereth csodás ékszereinek fénye mindig megnyugtatta, szomorúsága lassan-lassan most is halványulni látszott.
Nem lenne szabad hagynom, hogy az érzelmeim minden egyes alkalommal így legyőzzenek, ha ez az álom viszatér, gondolta. Még csak nem is megfejtetlen álom, hiszen ő is ismerte a dúnadánok történelmét, és könnyen felismerte, hogy álmában Númenor pusztulása kísérti, melyet egy Középfölde felé induló hajóról figyel. Természetesen minden kószát megfogott hajdan fényes királyságuk pusztulásának a története, de vajon másokat is zaklat ilyen álom? Nem tudta a választ. Magányosan járta az északi területeket, ritkán volt alkalma beszédbe elegyedni népének tagjaival, de az álmáról akkor sem beszélt. Nem érezte szükségét: saját problémáival egyedül akart leszámolni. Mindig is egyedül volt, és ne hitte, hogy ezután másképp lenne.
A Sötétséggel vívott háború, érezte, a végéhez közeledik, itt mindenki számít, minden ember, minden perc, nem hagyhatja, hogy álmai vagy szorongásai befolyásolják. Feladata volt, fontos feladata, ugyanis Elrond Völgyzugolyba hívatta, ahol újra Tanácsot hív össze, melynek ő, Foronel is tagja lesz. Vajon az ő jelenlététől mit remélnek? Nem tudta, de mennie kellett, méghozzá most, figyelmeztette a hajnali fény. Néhány óra alatt máris elérheti Völgyzugolyt, de a Trollvadon szélén mégiscsak első a felderítés és az óvatosság.




2.
Völgyzugoly




- Üdvözöllek benneteket házamban, barátaim – köszöntötte Elrond az egybe-gyűlteket. – Helyzetünk egyre veszélyesebb, az árny keleten már felénk is kezdi nyújtogatni csápjait. Sajnálom, hogy ilyen időkben kellett kitennetek magatokat az utazás veszélyeinek, de olyan dolgok kerültek tudomásomra, melyek aznnali intézkedést igényelnek – jártatta végig a tekintetét a termen.
Foronel nem először járt Völgyzugolyban, de a mai napig mély csodálat fogta el az itt összegyűjtött bölcsesség és szépség láttán. Törékeny szépsége ellenére ez a hely volt a tündék egyik legfontosabb erőssége, Elronddal az élén, és Középfölde szabad népeinek tanácsára is itt került sor. Foronel még sosem volt Tanácsra hivatalos, de azt tudta, hogy az előző Tanácsról indult délre a Hatalom Gyűrűje, és követte a Kettétört Kard. A tündék, törpök, emberek és hobbitok, és minden jó oldalon álló lény utolsó reményeit testesítette meg a Gyűrű Szövetsége, és Foronel tudta, hogy küldetésük vagy sikerrel jár, vagy mident elborít a sötétség. Mióta a Szövetség Amon Hennél felbomlott, nem hallott hírt a Gyűrűrűl és a hordozójáról. A gondori ember halála a fülébe jutott, és hallott Aragorn és társai Helm-szurdok-beli helytállásáról is. Bízott abban, hogy Völgyzugolyban hallhat néhány jó hírt róluk.
Amíg Elrond mindenkit üdvözölt, Foronel is próbálta megjegyezni az ismeretlen tündék nevét. Most látta csak, milyen kevesen vannak, és hogy nincs egy törp sem, sőt... rajta kívül más ember sem a teremben. Csak tündék. Vajon csak ennyien hivatalosak, és a dolog bizalmas jellegű, vagy a többiekkel az úton történt valami? Sőt, egyáltalán... Tanácsnak számít-e ez így, vagy inkább csak amolyan gyűlésféle?
Nem ért rá többet gondolkodni, mert Elrond most előtte állt meg.
- Foronel, az arnori kósza – mutatta be Elrond. – Ő ismeri a legjobban az északi területek erdőit, feltehetően jobban, mint bármelyikünk – mondta.
- Hogyan ismerhetné bárki is jobban az erdőket egy erdőtündénél? – kérdezte egy zöldbe öltözött tünde. A kérdés egy ember szájából önteltnek hangozhatott volna, de a tünde hangjában csak őszinte meglepetés csillant.
- Azt az erdőt, ahová a ti utatok vezetni fog, nem lakják és soha ne is lakták tündék. Foronel viszont éveket töltött ott Gollam keresésével. Igaz, sikertelenül, hiszen Gollam végül váratlanul messze, délen került elő – válaszolta Elrond.
Angmar, gondolta Foronel. Még nagyon is jól emlékszem az ott töltött időre.
- Angmar – mondta ki hangosan.
- Oda tünde valóban nem teszi be a lábát, hacsak nem kényszerül rá! – mondta a zöld ruhás tünde. A tündék soraiban nyugtalan suttogás támadt.
- És miért kell odamennünk? – tette fel Foronel a nyilvánvaló kérdést.
- Hogy megkeressétek az Amon Súl-i palantírt – hangzott Elrond válasza.

***
- Egy palantírt?! Hiszen azok elvesztek!
- Hogyan lehetséges ez? Mégis maradtak volna palantírok északon? – mindenki meglepődött, néhány tünde még fel is pattant a helyéről. Elrond szavai nem is válthattak volna ki nagyobb érdeklődést.
- De hát... az Amon Súl-i és az annúminasi palantírok, úgy tudtam, az utolsó arnori királlyal, Arveduival együtt a Belegaerbe vesztek! – lepődött meg Foronel. Hiszen éppen itt, Elrond házában tanulta így a történelmet!
- Igen... – válaszolta Elrond -, ezt mindenki így tudta, és ez valóba így is történt!
- De... – kezdte egy tünde.
- De ez csak féligazság – folytatta Elrond. – A palantírok elvesztének történetét, úgy látom, mindannyian ismeritek. Így hát erre nem is pazarolnám a szót. A harmadkor 1975-dik évében történt, és nagyjából innen számítjuk Arnor birodalmának bukását. Ám egy másik birodalom is ekkor bukott el: az angmari Boszorkányúr rémuralma. De az ellenség még a fornosti vesztes csata előtt tudomást szerzett a palantírokról, az emberkirályok veszedelmes játékszereiről, és vágyakozni kezdett utánuk. Hogy a Sötét Úrnak akarta-e ajándékozni, vagy inkább megtartotta volna saját használatára, nem tudjuk, és már nem is fogjuk megtudni soha. A palantírokért ugyanis elküldetett, de egyiket sem kapta kézhez.
A terem szinte áhítatos csendbe burkolódzott. Középfölde történetének ezt a részét mindeddig nem ismerte a jelenlévők egyike sem. Foronel csodálattal figyelte Elrond hatalmas tudását és bölcsességét, 43 életévének tapasztalatát eltörpülni érezte a tündeúr évezredei mellett.
- A Boszorkányúr küldöttei elérték a tenger partjait, és megkeresték Arvedui hajótörésének helyszínét – folytatta Elrond.- Sietve indultak vissza értékes zsákmányukkal, uruk siettette őket, bizonyára érezvén, hogy nincs már messze a pillanat, mikor félelmetes uralma megtörik.
- De mégis hogyan tudták felhozni a tenger alján heverő köveket? – kérdezte a zöld ruhás tünde. Szép arcán látszott, hogy lenyűgözi az ismeretlen történet.
-Erre nem tudom a pontos választ, Gildaros – felelte Elrond. – Csak annyit mondhatok, hogy a tengerparti sziklák elfeledett üregeit különös ősi lények lakják, melyek a szárazföldön élnek, de a lételemük a víz. Közülük egy lehetett Angmar küldötteinek segítségére. De hogy tudta volna, kinek szánják a palantírokat, azt nem hinném. Akkor nem merte volna kockáztatni Ulmo haragját.
-Furcsa dolgokat hallani afelől – jegyezte meg csendesen Foronel.
-Igen, talán furcsákat – tette hozzá Elrond -, de nem gonoszakat. Népük az óidőkben jó barátságban volt a tengerész eldákkal, de itt, Völgyzugolyban sajnos már nagyon régóta nem hallottunk felőlük. De elég az, hogy nem hinném, hogy szándékosan segítették volna az ellenségeinket. Ez azonban nem is lényeges, mert mielőtt még a küldöncök átadhatták volna terhüket, a Boszorkányúr legyőzettetett. A tündék és emberek harcos serege egészen az Etten-szikig üldözte, és itt tudott csak eltűnni a környező mocsarak bűzös párájában. Az egyik, méghozzá az Amon Súl-i nagy palantír eljutott ugyan Angmarba, de addigra már késő volt. Angmar hadura addigra már kénytelen volt dicstelenül távozni, csak halottakat és felperzselt, kizsákmányolt földet hagyva maga után. A palantírt elrejtették, a küldöncök elmenekültek. A táj üres lett és kihalt, mert – bár a gonsoz eltávozott – a félelem és gyűlölet kiáltásai még évezredekig visszhangzanak. Egy virágot letépni csak egy pillanat, de évek, míg újra kinő.
Elrond egy pillanatra elhallgatott. Foronel látta a szemében a szomorúságot és hallotta a hangjában; azt a szomorúságot, amit csak a tündék érezhetnek az elmúlás ténye felett; azt a szomorúságot, amit már oly sokszor megfigyelt a nemes tündearcokon.
-A másik, valószínűleg az annúminasi palantír soha nem érkezett meg Angmarba, már a visszaúton elveszett – szólalt meg újra Elrond.- Hollétéről sem nekem, sem másnak nincs tudomása. Nem lett volna szabad elfeledni, de az akkori idők káoszában ez sajnos mégis megtörtént. De mivel senki sem tudja, hol van - meggyőződésem szerint Szauron sem - , így ez a palantír nem jelenthet ránk közvetlen veszélyt. A másikat viszont, mint már mondtam, meg kell keresnetek.

***

Minden szempár egy kérdést tükrözve fordult Elrond felé.
- Hogy miért? – kérdezte Elrond, könnyedén olvasva a kérdő tekintetekben. – Több mint ezer éven keresztül nem vettem tudomást a palantírok jelenlétéről Középföldén, abba a hitbe ringatva magamat, hogy rendeltetésüket elfelejtették, hollétük ismeretlen. Néhány dalban és a legöregebb lények emlékeiben maradtak csak fenn a Kövek… vagyis mindeddig így hittük.
- Nemrég azonban szomorú híreket kaptam. Bebizonyosodott, hogy a valaha mellettünk harcoló istar, Szarumán igenis ismerte a palantírok titkait. Sőt, mint Gandalf kiderítette, tartott is egyet Orthancban, mellyel – vesztére – kapcsolatba lépett Mordor Sötét Urával, aki az uralma alá vonta Szarumánt, és végleg elsötétítette a mágus lelkét.
Foronel megborzongott. Először csak a fény játékának vélte, de később egyre valóságosabban kezdte látni, hogy a teremben megfakul a napfény, kint pedig elhallgatnak a madarak. A tündék azonnal megérezték a változást. A suttogás felerősödött.
-Nem tanácsos most ilyesmiről beszélni – szólalt meg végül Gildaros, szavakba öntve mindenki gondolatát. – A Szem figyelteti Völgyzugolyt, és az imént.. egy nazgúl közelségét éreztem.
-Ezt én is tudom – felelte Elrond. – De úgy remélem, Völgyzugolyt még nem ülte meg az árnyék, a dolog pedig nem tűr halasztást. Nem hagyhatjuk, hogy a palantír révén új erőkre tegye szert a Sötétség, hogy további szövetségeseink szívét mérgezze meg. Ez az óidei hírközlő eszköz veszélyes fegyverré válna ellenségeink kezében.
- És az orthanci palantír most biztonságban van? – kérdezte egy tünde.
- Igen – válaszolta Elrond -, most annak a kezébe került, aki jogos tulajdonosa lenne, hiszen maga is Isildur leszármazotta. Aragornnak tudnia kell bánni vele. De sajnos még egy palantír is előkerült, és egy újabb áldozat vesztét okozta, sőt, kis híján borzasztó tragédiához vezetett.
Na tessék, gondolta Foronel. Ha ilyen veszélyes, hogyan fogunk mi ellenálni neki?
- Denethornak, Minas Tirith helytartójának vette eszét a torony palantírja, melyet valószínűleg kétségbeesett helyzetében próbált segítségként felhasználni – folytatta Elrond. - De túl erősnek bizonyult. Denethor kénytelen volt Mordor felé nézni, és a sötétség erejét látva végül elkeseredésében feladta a harcot, és máglyán égette el magát. Fiát, Faramirt csak az utolsó pillanatban tudta Gandalf megmenteni a máglyahaláltól.
- Denethor halott?! Ez biztos? – kiáltotta Foronel. Húsz évvel ezelőtt a gondori seregben szolgált, és jó embernek ismerte meg a helytartót.
- Sajnos, igen – mondta Elrond. – Gwaihir hozta meg a hírt tegnap a hegységen túlról.
- Akkor a palantírokat valóban el kell pusztítani – mondta Foronel komoran.
- Az sajnos lehetetlen – mondta Elrond. – Akárcsak a Gyűrű esetében, a Kövek elpusztításához sincs elegendő erőnk. Az Orodruin tüze elpusztítaná őket, de oda már kizárt, hogy eljuttathatnánk. A legtöbb, amit tehetünk, hogy megkeressük őket, és jól őrzött, biztos helyre szállítjuk. Én a Fehér-forrás melletti barlangra gondoltam, ami az Etten-mocsarak és a Köd-hegység nyugati lejtői közt fekszik. A mocsár ingoványos talaján át csak tündék tudják megközelíteni, és őrséget is állítunk. A háború úgyis nemsokára véget ér, addig kell csak megőriznünk. Utána már így vagy úgy, de a további őrzése szükségtelenné válik.
- De a Versbe szedett hagyomány három arnori követ említ – szólt közbe egy arany ruhás tünde, aki Lórienből jöhetett. – Hol lehet a harmadik?
- Biztosan nem tudom, de többek szerint is Círdan őrzi a Torony-dombokon. Szerintem is ez lehet az igazság. Az miatt tehát nem kell aggódnunk, hiszen ha a Homály eléri Szürkerévet, akkor már úgyis minden elveszett.
- És Angmarban pontosan hol keressük a palantírt? – kérdezte Foronel. Ha valóban én leszek a társaság nyomolvasója, akkor elsősorban ezt kellene tudnom, gondolta. Angmar azért túl nagy terület ahhoz, hogy nekiálljunk vaktában keresgélni… tűt a szénakazalban.
- Valószínűleg a Boszorkányúr elhagyott kastélyában rejtették el. Az erődítmény a Köd-hegység és az angmari erdő alatti hegylánc találkozásánál fekszik, a völgy legfelső részén.
Foronel bólintott. Ismerte azt a helyet, de a kastélyban még sosem járt. Nem tűnt éppen vendégcsalogató helynek.
- Odatlálok – mondta. –De az út nem lesz könnyű. Hányan indulunk?
- Egy ötfős csapatot indítok útnak – mondta Elrond -, öt személy elég a védekezéshez, és nem túl sok ahhoz, hogy felkeltse az ellenség figyelmét. Te, Foronel, és Gildaros a kíséretében lévő három tündével.
Foronel gyors pillantást vetett a tündékre, akiken – csalódottságára – a meglepődés legkisebb jele sem látszott. Talán Elrond már előre beavatta őket? Elhessegette a bizalmatlan gondolatot. Erre semmi szükség, gondolta. A tündék egész egyszerűen csak ilyenek.
- Nem lenne mégis elég egy kétfős csapat? – kérdezte. – Az igazat megvallva, az öt fő nekem már túl soknak látszik. Nem nagyon szeretek nagy csapatban utazni, nem vagyok hozzászokva. A magányos lopakodásban jobban bízom.
- Ezt megértem – felelte Elrond. – De most mindenképpen szükség van ekkore létszámra. Az Amon Súl-i palantír ugyanis fontosabb szerepet játszott a többi északi palantírnál: a másik kettőt is szemen tudták tartani ezen keresztül. Ezért a mérete sem egyezik a többivel. Az elveszett osgiliathi palantírhoz hasonlóan, egy ember ezt sem tudja megmozdítani. Legalább ketten kellenek a felemeléséhez, gyors tempójú hordozásáshoz pedig hárman vagy még többen. És feltételezem, hogy miután a kő előkerül, Foronel nem szándékozik Gildarossal tartani a Fehér-forráshoz.Így a visszaúton éppen elegen lesznek a kő szállításához.
Foronel valóban nem szándékozott visszakísérni a tündéket, kiváltképp nem a csak tündelábaknak való Etten-mocsáron át. Most az egyszer ki fogom bírni a nagyobb társaságot, úgysem tart olyan sokáig a küldetés, gondolta.
-Rendben – mondta. – Akkor maradjon az öt fő. Hajnalban indulhatunk.

***

3.
Délután

Elrond felemelkedett, jelezve ezzel az ülés végét. Foronel is felállt, és látta, hogy kisvártatva mindenki követi a példáját. Na persze, mosolyodott el magában Foronel. Ezen nincs mit csodálkozni. Megszólalt ugyanis az ebédre hívó harang. Sokan – akárcsak ő – bizonyára már hajnal óta úton vannak, és az elhúzódó tanácskozás alatt igencsak megéhezhettek. Jót enni lehet ugyan bárhol, de a tündék kosztjához nincs fogható, a legjobbat pedig mind közül Elrond házában lehet kapni.
A többiek nyomába eredt az óidők képeivel díszített folyosókon. Az ebédlőbe belépve kellemes gyertyafény és terített asztal fogadta. A tágas terem még jobban kiemelte a mai tanács foghíjas létszámát, a legalább harmincfős asztalnak csak az egyik végét használták ki. Sőt, úgy tűnt, még kevesebben vannak, mint délelőtt. Néhányuknak bizonyára olyan sietős volt az utuk, hogy már az ebédet sem tudták megvárni. Így persze rengeteg szék maradt üresen. Foronel a Gildaros melletti helyet választotta. Egy kicsit meg akarta ismerni, hogy lehetőleg ne a Trollvadon közepén kelljen majd rádöbbennie, hogy a bajban semmiféle segítségre nem számíthat felőle. Vagy legalább valamilyen halvány benyomást akart kapni arról, valójában milyen meber a tünde. Azazhogy milyen tünde a tünde, helyesbített gondolatban. Kész képzavar. Jobb lesz vigyázni, ha nem akarom, hogy egy egyszerű szófordulat nagyon rosszul süljön el. Mindig ez van, ha tündék között jár az ember.
Szótlanul hallgatta a mellette ülő tündék társalgását, amely most jobbára a palantírok és a hozzájuk kapcsolódó történetek köré szövődött. Mint hasonló esetben a legtöbbször, most sem kapcsolódott be a beszélgetésbe. Ezt a módszer alkalmazta általában az ,,ismerkedésre”: ő csak ült és figyelte a beszélgetőket, és nagyjából sikerült is megtudnia egysmást róluk. Ő viszont mindeközben megmaradt a jótékony homálynál. Most azonban valahogy nem működött a dolog. Az étel is túlságosan lekötötte a figyelmét, a csengő hangok is elálmosították… egyszerűen nem tudott koncentrálni. A csilllogó tündearcok összemosódtak a szemei előtt. A beszélgetésaből csak foszlányok jutottak el a tudatáig. Végül feladta, és úgy döntött, hogy a tündéknek vagy ennyire nincs egyedi személyiségük, vagy még adnia kell magának némi időt.

***

Miután mindenki befejezte az étkezést, és a miruvor is kiürült a kupákból, Elrondot követve elindultak, hogy a délutánt a Tűz Csarnokában töltsék. A terembe lépve Foronel egy csendes sarkot választott, ahová csak halványan világítottak be a mindig égő tűz lángjai. Csuklyáját mélyen a szemébe húzta, és halgatta a tündék csodálatos énekét. Most azért sem lszo el, fogadkozott magában. Egyszerűen muszáj legalább néhányat megjegyeznem ezekből a gyönyörű dalokból. A lelke mélyén azonban tudta, hogy ez most sem fog sikerülni. Feje rövidesen a térdére hajlott, és bár nem aludt el, félálomszerű bódulat vett erőt rajta. Nem hallotta a dallamot, nem hallotta a szöveget, csak valamiféle érzés maradt meg meg benne az ének szépségéről, az éneklők keserédes emlékeiből. Később kénytelen volt bevallani magánal, hogy megint nem jegyzett meg egy dalt sem, de akkor ez egyáltalán nem is tűnt már olyan fontosnak. Az időérzékét is elvesztette, maga sem tudta, hány éneket hallgatott végig, mire nemsokára
(percek múlva? órák múlva?)
kiszakította magát a tűz bűvköréből. Felemelte a fejét, és gyorsan megrázta, hogy egy kis időre méág elűzze az álmot. Csuklyája hátaesett, fényes fekete haja felhőként követte a mozdulatot. Csöndesen felállt, és a lehető legkevesebb zajt csapva kisurrant az ajtón.
A Hold és a csillagok fényében szinte földöntúlinak tetsző, nyitott ablakú folyosókon megszokott szobája felé vette az irányt. Ez a vendégszobák egyike volt, melyet völgyzugolyi tartózkodásai alkalmával mindig ő kapott meg. Feltételezte, hogy ez most is így lesz, és valóban, a szobát üresen találta. Benyitott az ajtón, majd itt is szélesre tárta az ablakot, és a csillagokra nézett.
Hirtelen iszonyú fáradtnak érezte magát, fáradtabbnak, mint valaha. Mintha az utóbbi évek minden fáradtsága összeadódva ült volna a szívén. De most igazából nem is bánta.
Mosolyogva feküdt le, és azon a éjszakán nem álmodott.

***





4.
Elrond és Gildaros

A tűz halványan parázslott.
-Négyszemközt akartál beszélni velem, Elrond úr – csukta be maga mögött az ajtót Gildaros.
-Igen – válaszolta Elrond, és leült a kandalló előtti székbe. – Foglalj helyet, kérlek.
Gildaros a szemben lévő széket választotta.
-Nem igazán örülök neki, hogy titkolóznum kell, - folytatta Elrond – és gondolom, te sem, de most mégis nagyon fontos, hogy amit elmondok, köztünk maradjon.
-Ez természetes – mondta Gildaros. Nagyon igyekezett, hogy az arca kifejezéstelen maradjon, de valójában izgatottan várta, hogy miről lesz szó. El sem tudta képzelni, miért akart Elrond pont vele beszélni. 1634 évével a tündék között még egészen fiatalnak számított, és bár eddig még semmi kiemelkedőt nem vitt véghez, gyors kezű, hűséges és mindig megbízható tünde hírében állott. Most először hagyta el hazáját, a Bakacsin-erdőt Elrond hívására, ugyanazt az ösvényt követve a hegyeken át, amit egykor Bilbó, és amit néhány hónappal ezelőtt unokabátyja, Legolas.
-Köszönöm – mondta Elrond. – Akkor a lényegre is térnék. Foronelről van szó. Vagyis nem kifejezetten róla, de mivel ő lesz az egyetlen ember a csapatban, ez most rá vonatkozik. Nem szabad megérintenie a palantírt.
Gildíros most nem is próbálta titkolni, mennyire meglepődött.
-De hát ő fogja megkeresni! – adott hangott végül a döbbenetének.
-Ő fog odavezetni benneteket – helyesbített Elrond. – Nektek arra kell majd vigyáznotok, hogy amikor eléritek a Boszorkányúr hajdani kastélyát, Foronel soha ne induljon egyedül a palantír keresésére. Ha megtalálja, a kisérőjének kell úgy intéznie, hogy ne érinthesse meg. Nem szabad egydül hagynotok a palantírral!
-De miért nem? – Gildaros erre a kérdésre szeretett volna leginkább választ kapni.
-Mert ember. Mert ember, és a harmadkor embereire már veszélyesek a palantírok. Még ha a palantír nem is áll Mordor és a Szem hatalma latt, egymaga is olyan erőt képvisel, amit a ma emberei már nem tudnak kezelni. Még az olyan númenori leszármazottak sem, mint amilyen Foronel. Hogy mit látna benne, azt én nem tudom megmondani, de káros hatással lenne rá, még mielőtt egyáltalán észrevehetné. Ez nem az ő hibája, a túlzott erő birtoklása bármilyen emberi lényre káros hatással lenne. A saját érdekében nem szabad engednünk, hogy megérintse a palantírt.
-Értem – mondta Gildaros. –De ezt milrt nem mondhatjuk meg neki? Szerintem megértené.
-Hát persze – válaszolta Elrond. – Természetesen megértené, vagy legalábbis azt mondaná. De az emberi természet nagyon furcsa. Talán megállná, hogy hozzáérjen, de az korántsem olyan biztos. Hiába értené meg az eszével, az embereket vonzza a veszély, a tiltott dolgok, a hatalom, és persze a kíváncsiság. Szeretik tágítani a saját határaikat, és nem engednék, hogy egy tünde húzza meg azokat. Ezt még én se értem, és azt hiszem, már nem is fogom, de van bennük valamilyen ,,csakazértis” érzés. Én nem tilthatok meg Foronelnek semmit, még ha tisztel is engem, akkor sem. Túl kockázatos. Jobb, ha nem is tud az egészről.
Gildaros csodálkozva hallgatta. Nemigen találkozott még eddig emberekkel, de nem gondolta volna, hogy ennyire különböznek a tündéktől. Nem nézte le az embereket, csak másnak tartotta, de a lelke mélyén mindig picivel a tündék alatt helyezte el az emberi fajt. Ebben azonban semmi rosszindulat nem volt.
- Azt hiszem, nagyjából értem, mire gondolsz – mondta Gildaros, és remélte, hogy valóban így van. – Megpróbálom. A társaimat is beavathatom?
- Igen, de nagyon vigyázzatok, hogy Foronel ne hallja meg. És kérlek, ebből ne legyen ellentét a csapatban. Azt nem engedhetjük meg magunknak, és nincs is rá semmi szükség.
- Vigyázni fogok. Köszönöm a bizalmat.
- Járjatok szerencsével. Jó éjszakát.
- Jó éjszakát.
Gildaros kilépett az ajtón, és úgy érezte, hogy a küldetés terhe valahogyan az ő vállára került.
A parázs kialudt, de Elrond még sokáig ült ott, gondolataiba merülve.