Hárman ültek a tábortűz körül. Kevesen maradtak, a többiek már elmentek. Mindenki másfelé. Csend volt. Már régóta nem volt ilyen. Mindig pergő élet folyt a tábortűz mellett… beszélgetések, viták, nevetések, játékok… De most csak ültek ott hárman, és nézték a tüzet. A régen magasra felcsapó, lobogó láng már halványult, látták a benne izzó fákat. Lassan a másik arca is árnyékmaszk mögé bújt.
Csendben nézték a csillagokat, és régi társaikra emlékeztek. Már messze járnak, és ki tudja, visszatérnek-e valaha. Sok ösvényt tapostak a tűzhöz, és a tűztől el… habár néhányat már benőtt a gaz. Egy ideje már egyik sincs használatban, nem jönnek többen a tábortűzhöz.
Hárman, három régi ült egymással szemben, szomorúan nézték a tüzüket, amit még sötétedéskor gyújtottak.
Lassan világosodott, a csillagok lemásztak az égről, és a hold vesztett ezüstragyogásából. A tűz pedig már alig pislákolt. Nem táplálták tovább, minek, jön a reggel.
Felnézve észrevették, hogy a fák koronáját már aranysárgára festi a nap. A lábuk előtt hevert a tüzük maradéka, már csupán a forró parázs. Egyiküknek sem volt szíve ráönteni a vizet, hogy végleg eloltsák. Ők gyújtották! Nem olthatják ők el… a saját alkotásuk… a gyermekük.
Az egyik úton ketten jöttek. Körbenéztek a szomorú arcokon, és bátortalanul felélesztették a tüzet.
– Itt kint nappal van, de bennem még éjszaka. Szükségem volna a tűzre… Leülhetek közétek?
– Persze.
És már öten ültek a tűz mellett a fényes napsütésben - és a bokrok suhogtak, a gallyak ropogtak, és mások is visszatértek a tűz mellé.