fbpx
 
 

Gillz: Gilraen

Kezdett hűvössé válni a leveleket borzoló szellő, ez volt az első, ami kényelmetlen érzéseket gerjesztett a bokrok alatt hasaló lányban. A második az a szeme elé táruló látvány volt: nem az alatta meredeken lezuhanó bánya durva kövei zavarták, hanem a külszíni fejtést ideiglenesen birtokló társaság. Ugyanis megindultak felfelé, talán őrség felállítása végett, talán megtekinteni a kilátást, mindenesetre várható volt, hogy felérvén a háta mögé kerülnek.

Argh, gondolta, miközben felmérte a közte és hátrahagyott zsákja közti távolságot. Nem szép, sőt, csúnya. Attól persze nem tartott, hogy nem lel nyomára alaposan elrejtett felszerelésének- ezzel a problémával régebben túl sokat küszködött ahhoz, hogy pont most legyen figyelmetlen. A gond forrása a távolság megtételéhez szükséges idő volt, ami vészesen fogyott. Mire az utolsó alak is rátért az ösvényre, ő is kezébe vette botját, s a bokrok alját szőnyegként beborító avarban kígyózva sietett megelőzni az idegeneket. A három ember közelléte azóta nyomasztotta, hogy reggeli találkozásuk után árnyékként követte őket. Ilyen árnyékkal vámpírnak is elmehettek volna…

Arca előtt sűrű, zöld fal magasodott, ahogy elérte a bozótos határát. A réten legalább térdig, ha nem combközépig ért az őszi fű, ami most minden előrelátást akadályozott. Pár pillanatig hallgatta a szél suhogását, a közeledő léptek zaját… majd észbe kapva bemászott a rétre, bízva a fű jótékony, takaró hatásában. Még mindig nem látott semmit a helyi rovarvilágon kívül, bár az izgalmas műsor is lehetett volna, tekintve egy tenyérnagyságú pók igencsak látványos haláltusát vívott a hangya-társadalom jelentékeny létszámú harcosával.

A pók már nem sokáig kapálódzott, a lány pedig kissé megemelkedett, éppen időben ahhoz, hogy észre vegye az első alakot, amint a tisztást balról szegélyező fák közül a fényre lépett. Villámként bukott újra a fű menedékébe, gyomorszorultan reménykedve, hogy a másik nem vette észre, nem is fogja, és társaival együtt jó útra, tehát tőle minél messzebbre vivőre tér. A hangok alapján csalatkoznia kellett, mert a föld közeledő lépések ütemes toppanásait közvetítette, amit a fű surrogása is megerősített. Bár tényleg nem szándékozott újra kapcsolatba kerülni a lépések gazdájával, legalább a meglepetés ereje legyen vele, ha saját rábeszélő-képességeiben már nem bízott. Izmait feszítve összekuporodott a földre támaszkodván, majd várt.
Már valami szuszogást is hallott, csizma nyikorgott. Nagy levegőt vett, majd élesen kiadva magából talpra rúgta magát a földtől, a lendület maradékát pedig belevitte egy vízszintes botsuhogtatásba. Az talált, vasalt vége tompán csengve akadt meg, kivillantva ezzel pár szemet ruha alatt viselt láncingből. A megtámadottnak szitkozódni sem volt érkezése, kapta rögtön a következő csapást is, ami combján tépte fel ingét, s mutatta meg ugyanazon láncing egy másik részletét.

Ez megtörte a támadást, a lány pár lélegzetig felmérte ellenfelét. A láncing erejét nem most akarta kipróbálni, eddigi tapasztalatai szerint szükségszerűen kudarcba fulladt volna az ő ereje. Közben a másik felocsúdott, s a csöppnyi szünetben előrántotta kardját, hogy azzal védje nyakát fejét az újult erővel zúduló botütésektől.
Könyörgöm, lassíts! éledt belül egy hang, minek hatására taktikát váltott, amíg nála volt a kezdeményezés. Először is a nyílt térre lavírozott, majd eszébe idézve néhány nem is olyan régi alkalmat megpróbálkozott azzal az ütéskombinációval, amit eddig csak a Ködhegységből be-betörögető orkok ellen állt módjában kipróbálni. Emberre alkalmazva sem volt zavaró a különbség, a fickó pedig nem adta jelét különb vívótudományának. A lány hirtelen arra eszmélt, hogy a bot vége a fedezetlen nyak felé szántja a levegőt. Utolsó előtti pillanatban fékezte meg az ívet, alig pár ujjnyival az ütőér mellett. Pár pillanatnyi döbbent mozdulatlanság, ahogy ráeszmél, az előtte álló ember, akit majdnem megölt, ráadásul úgy, hogy ő támadott.

Hátralépett, miközben a férfit figyelte, ugrásra készen, sebesen dobogó szívvel. A jeges izzadság végigborzongatta gyomrából egész testét, mikor végre látta azt, aki eddig csak sebezhető felületet jelentett számára. Az alacsony volt, talán még egy kicsit a lánynál is alacsonyabb; sötét bőre messzi országokra utalt, ami eleve gyanússá tette a teljesen más emberekhez szokott kósza szemében.

Tulajdonképpen jóképűnek is lehetett volna nevezni, de szeme csillogása rettenetesen dühítette, egyszersmind riasztotta a lányt. Hajnalban még nem volt feltűnő fekete haja mellé párosuló, ugyancsak koromszín szeme, ahogy a határozatlan borosta sem, ami tovább erősítette a nem túl bíztató összbenyomást. A férfi ajka dölyfös mosolyra húzódott, ahogy felismerte.
- A további félreértések elkerülése végett, hölgyem, kérlek, ereszd le fegyvered, mert nem való az ily gyönyörű teremtmény kezébe- szólt tükörsima modorban, talán még fejével is bókolva. Majd, látván, hogy a megszólítottat egyelőre nem sikerült meghatnia, újra próbálkozott, immár határozottabban:
- Mi végre e bizalmatlanság? Hiszen, amint már reggel is tudomására kívántuk hozni, hogy szívesen támogatjuk az elhagyatott, veszélyes utakon!
- Szerintem egyértelmű voltam, s úgy gondolom, nem szükséges mindent megismételni… bár akár tekintettel lehetek a lassú észjárásra- önkéntelenül is felvette a déli emelkedett stílusát. Annak megvillant a szeme, arca még inkább elsötétedett, s miután gyors pillantással felmérte társai elhelyezkedését - akik az imént léptek ki a fák közül, most határozottan közeledtek – eddig elfojtott ingerültséggel sziszegte fogai között:
- Márpedig velünk jössz! – ettől némiképp az eddiginél is nyomottabb hangulat fogta el a lányt, de mihelyt feltűnt neki, hogy a másik kettő időközben minden utat lezárt előle, csak a bozótot, meg az alatta nyíló bányát hagyta szabadon, a kétségbeesés-kezdeményt elmosta a feltörő harci láz.

Ha bármelyik hozzám nyúl, megölöm- fogalmazódott meg benne, persze figyelmen kívül maradt az a tény, hogy még soha nem ölt embert, még csak nem is küzdött vérre menően fajtársaival. Eddig.

A férfi valószínűleg félreértelmezte, vagy nem figyelte a lányban végbemenő folyamatokat, mert mintegy megbánva előző fenyegető kirobbanását békítőleg újra felöltötte idegesítő mosolyát, s fegyvertelen kezével a lány keze után nyúlt. Hiba volt, tanúsította a karjába csapó bot, s a nyomában serkenő vér. Csak dühödt hörrenésre futotta, majd grimasszá torzult mosollyal emelte kardját a lány felé.
- Legyűrjük a cafatot – jegyezte meg az egyik déli a kósza háta mögött, épp csak egy kis unottsággal hangjában. Az épp kivédte a szemből támadó sötét bőrű férfi ütését, újra felvéve a harc ritmusát, miközben szinte érezte hátával a közelgő csapásokat. Valami suhogott, majd csöngött is, mint mikor fém ütődik fémnek, ezt rögtön megdöbbent kiáltás követte. Bár az elmaradt hátbatámadás igencsak felkeltette a lány figyelmét, aktuális ellenfele most már egyáltalán nem hagyott kétséget szándéka és ereje felől.

Gyakorlottabban, dühödtebben forgatta enyhén görbe ívű kardját, mint bárki, akivel a lánynak eddig dolga akadt.
- Megdögleszszuka! – szűrte fogain keresztül, miután a bot kivédetlenül koppant fején. A szólított is ettől tartott, csak nehezen bírta követni a harc bonyolult tánclépéseit. Kapkodott emlékei és levegő után, próbálta testvérét maga elé idézni, mit mondott, mire hívta fel figyelmét, de minduntalan elriadt, attól tartván, ha bátyját látja maga előtt, annak nem hiszi el, hogy ártana neki. A vicsorgó férfi arckifejezése nem hagyta kétségek között vergődni. A vérét akarta, most azonnal.

Fej, nyak, nyak, láb, láb… Rituáléként forogtak elméjében a mozdulatok, úgy ahogy eddig még sohasem, még a Ködhegységből kitörő orkok ellen folytatott éles küzdelemben sem. Azok nem vívtak, csak hadonásztak egyenes vasaikkal, ha az ember elég gyors volt, fel sem fogták, mi okozta végzetüket. Tömegben veszélyesek voltak, de pár fős csoportjukat bárki szétverhette, aki határozottan felmutatta társuk levágott fejét.

A nehéz kard emelkedett, lecsapott, jobbra-balra lendült, ahogy az erős, inas kéz irányt adott neki. A vasalt végű bot egyelőre az éles fém útját állta, a lány egyre inkább értette a ritmust, de azzal is tisztában volt, hogy ellenfele sokkal tovább fogja bírni a küzdelmet. Azt sem tudta már, hova hátrál, mi folyik a külvilágban, csak a mozgás, a kard, a déli szűkülő-táguló szeme számított.

Túl akarod élni? A válasz egyértelmű cselekvést sugallt, az egymást követő mozdulatok egyre inkább beleépültek egy tanult sorba, s lassan azon kapta magát a lány, hogy a tánc koreográfiája a végéhez közeledik Még két védés, utána… felébredt tudatossága riadtan menekült volna, de nem volt más lehetősége. Szinte kívülről látta magát, ahogy hirtelen elhajol az egyik vágás elől, megszakítva a vívás eddig töretlen ritmusát, s új ütemet követve a bot megpördül kezében, híven követve egy másik alkalommal bevésett parancssor utasításait. A penge még villant egyet, majd holt tárgyként zuhant a földre, feltépett torkú forgatójával egyetemben.

Nem nézett a testre, hanem az újonnan megjelenő külvilág felé fordította érzékszerveit, melyek nyomasztó tárgyilagossággal közvetítették a legapróbb eseményeket: izzadság csurog jobb halántékáról, a nap réz-sárgán vetíti utolsó sugarait egy párharcra, a bokrok aljában másik test fekszik, fűszálak hajolnak nyílt sebeibe.

folyt.köv.

Utoljára frissítve: szombat, 12 október 2013 16:28

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned

Alkategóriák

Bejelentkezés

Keresés

SSL Security
Comodo SSL Certificate

Vissza a lap tetejére