1. fejezet - Téli rege (még nincs kész)

Hajnal előtt indult. Sietős volt az útja, tudta, otthon számítanak rá. Fázósan húzta összébb magán sötétszürke köpönyegét. Az éjjel leesett hó ellenségének bizonyult. Még most is esett, a lassan szürkülő fényben lassan befedte lábnyomait. De Rawion nem törődött most a hóval és a metsző északi széllel. Minél előbb el kell érnie Marninka házát. Ő közel s távol az egyetlen, aki segíthet, mert anyjára idő előtt törtek rá a szülési fájdalmak. Apja messze járt, már egy hete ellovagolt társaival kelet felé, a Ködhegységből időnként be-betörő orkokra vadászni. Amióta a Gonosz visszatért Mordorba, és újra lángba borult a Végzet Hegye, különösen gyakran ütöttek rajta az ork hordák Eriador békés lakóin. Őt itthon hagyták, hogy vigyázzon anyjára, „legyen férfi a háznál”, tréfálkoztak. Bárcsak velük mehetett volna! Hiszen már 14 éves, elég idős a harchoz. Hirtelen elszégyellte magát. Hiszen ha elment volna, akkor most ki hozna segítséget? Úgy döntött, inkább az előtte álló útra összpontosítja gondolatait. Az út, amit meg kellett tennie, nem volt különösebben hosszú, mindössze 3 mérföld, de erdőn át vezetett, és itt, északon az erdőkben sok veszély leselkedik a magányos vándorra, ráadásul most az idei első hó is akadályozta. Fáradhatatlanul gyalogolt, bár néhol, a mélyebben fekvő részeken, ahová a szél összehordta a havat, térdig süppedt.

Már vagy egy órája küszködött – számára egy örökkévalóságnak tűnt –, amikor egy vízfolyáshoz ért. Be volt ugyan fagyva, de tudta, a jég csalóka, lehet, hogy nem bírja el a súlyát. Viszont tudta azt is, hogy most minden perc számít. Úgy döntött, lerövidíti az utat, és átvág a jégen. Óvatosan, négykézláb, szinte kúszva indult neki. Már majdnem elérte a másik partot, amikor megérezte, hogy figyelik. Egy fiatal farkas volt az, valahogy elkóborolhatott a falkától. Oldala beesett volt az éhségtől, szeme halványan izzott. A prédájára várt. Hát csak várjon – gondolta a fiú dacosan. Vissza már nem fordulhatott, túl közel volt már a parthoz. Óvatosan benyúlt a köpenye alá, és előhúzta az apjától kapott kést. Ősei vére száguldani kezdett ereiben. Látta, a farkas teste megfeszül, ugráshoz készülődik. Megpróbált ő is kedvezőbb pozíciót felvenni a harchoz, és szemét a világért le nem vette volna a farkasról. Az úgy döntött, nem vár tovább, és ugrott. A fiú még időben meglátta a farkas szemében az árulkodó villanást, és ugyanabban a pillanatban, ahogy a farkas elrugaszkodott a földtől, ő félig felegyenesedett, és az állat húsába vágta a kést. A hirtelen mozdulattól beszakadt alatta a jég, és ő derékig a jeges vízben találta magát. A farkas a fájdalomtól megvadulva újra támadt. Hamarosan vértől piroslott körülöttük a jég. Bal karját a farkas véresre marcangolta. Már fájt a másik karja is, olyan sokszor csapott le a késsel, újra és újra, amíg végre enyhült a farkas állkapcsának szorítása, és az állat nem mozdult többé. Kimerülten, vacogva kászálódott ki a jéghideg vízből. A köpenyéből letépett szövetcsíkkal megpróbálta elkötni a bal karját, és elállítani a vérzést. Amikor ez nagy nehezen sikerült neki, összeszorított foggal továbbindult.

Itt már egyenletesebb volt a terep, mint a másik parton, és az erdő is ritkulni kezdett, megpróbálkozott hát a futással. Így sem sikerült azonban felmelegítenie testét, mert a ruhája közben kezdett ráfagyni. A végsőkig kimerülve érte el a füvesasszony házát. Bekopogott. Most már nem lehet baj – gondolta, és összeesett. Marninka anyó ellátta a sebeit, a fiú karját össze is kellett varrnia. – Az a beste dög rendesen elintézte szegény gyereket. Ez már sose lesz olyan, mint régen. Ha megmarad is, nem tudja majd rendesen használni. – dohogott magában az asszony, de a fiú ezt szerencsére nem hallotta. Rawion hamar magához tért, miután Marninka megitatta valami erős gyógyfőzettel, aminek csak ő ismerte a receptjét. Bal karja még mindig sajgott. Már nem fájt annyira, de mozgatni még mindig nem tudta. Miközben átöltözött a Marninkától kapott, számára túlságosan nagy és bő, de száraz és meleg ruhákba, előadta, miért jött. Marninka anyó azonnal összepakolta a felszerelését, és a házához tapasztott kis istállóból kivezetette két öreg póniját.

A hazafele vezető utat így kevesebb mint a fele idő alatt megtették. A házba belépve Marninka anyó vizet forralt, és munkához látott. A fiú nagyon aggódott anyjáért, mert most még rosszabb állapotban volt, mint amikor elment segítségért. Marninka anyón is látta, hogy nagy a baj. Amikor rádöbbent, hogy a fiú még mindig ott áll, kiküldte. Most nem tudsz segíteni – mondta. – Menj, pihenj egyet, most arra van szükséged. Rawion engedelmesen átment a másik szobába, és várt.

Egy újabb örökkévalóságnak tűnő idő után Marninka fáradtan megállt az ajtóban, és amikor némi habozás után végre megszólalt, csak ennyit tudott mondani:
– Csak a gyermeket tudtam megmenteni.
Rawion ezeket a szavakat sohasem felejtette el. Néhány döbbent másodpercig fel sem fogta igazán az értelmüket, csak lassan jutott el tudatáig a felismerés: csak a gyermeket… Nem sírt, nem voltak könnyei. Csak némán bámult maga elé, amíg Marninka anyó hangja fel nem riasztotta újra.
– Kislány, egészséges, és gyönyörű. Mi legyen a neve?
– Celeblas – mondta ki a fiú a nevet, amit még anyja választott, boldogabb időkben.
– Legyen hát. – mondta Marninka anyó. – Én is megajándékozom egy névvel, mert mást nem adhatok: Naiceriel, fájdalom lánya.

(folyt. köv.)

2. fejezet: A titok

Marninka anyó szokása szerint magában zsörtölődött. Közben ki-kinézett az apró ablakon. Hol lehet már az a lány? Biztosan megint a mókusokkal beszélget. De Marninka tévedett. A beszélgetés szenvedő alanya ezúttal egy feketerigó volt. A rigó egy alacsony ágon ült, és okosan csillogó gombszemeivel a lányt figyelte. Az a kilencévesek minden igyekezetével próbálta utánozni a rigó füttyét, de sehogysem akart neki sikerülni. Háta mögött hirtelen füttyszó hangzott fel, rigófütty, és egy kéz nehezedett a vállára. A lány megpördült, és fülig szaladt a szája.
– Rawion! – kiáltotta örömmel.– Hát visszajöttél? Hogy csinálod ezt?
A fiú szürke szemei és sötét haja húgát idézték, de magas volt és széles vállú, már kész férfi. Viseltes, puha bőrcsizmája és poros köpönyege nagy útról vallottak. Nyakában felfűzött farkasfogak. Bal karját láthatóan nehezen mozdította. A régi farkaskalandból ez maradt meg neki: a cakkos szélű, fehér heg szinte használhatatlan bal karján, és engesztelhetetlen gyűlölete a farkasok iránt. Őket okolta, hogy akkor nem tudott időben segítséget hozni. De a húgát mindennél jobban szerette.
– Majd máskor megmutatom. Most már biztosan vár rád Marninka anyó. Siess. Nemsokára én is átmegyek majd.
A lány észbe kapott, és mint a szélvész, száguldott el a poros ösvényen.
– De holnap taníts meg rá, jó? – kiáltott még vissza a kanyarból. A fiú nevetve nézett utána. Azt kívánta, bárcsak mindig ilyen maradna a húga. Bárcsak sose nőne fel.

Celeblas óvatosan nyomta le a kilincset. Arra számított, hogy Marninka anyó mérges lesz a késésért, de megúszta egy legyintéssel. Az asszony már megszokta a kislány szertelenségét. Ami azt illeti, szórakoztatta is. Üres volt nélküle a ház. A kislány Marninkánál lakott, amikor apja és bátyja nem voltak otthon. Segített a házimunkákban, Marninka pedig cserében gondját viselte, és tanítgatta. Megtanította neki a Hagyományt és a gyógyfüvek titkait. Történeteket mesélt neki a tengerentúli királyokról és rég elfeledett hősökről. A lány pedig itta szavait. Különösen a tündékről szóló történeteket szerette. Rajongott a tündékért, különösen, amióta járt Völgyzugolyban. Mindent tudni akart velük kapcsolatban. A sinda nyelv szinte második anyanyelve volt, mint minden dúnadán gyermeknek, és Völgyzugolyban az Óbeszéd alapjait is elsajátította. Az asszony elnézte a kislányt, ahogy söpröget. Dolgos volt, az igaz, de valahogy nem neki való volt a házimunka. Többre született, mint hogy otthon üljön, férjhez menjen, gyerekeket szüljön. Túl sok volt benne a kalandvágy és a tudás szeretete. Ahogy munka közben felnézett, Marninka látta a szemében a tüzet, ami a lány lelkében égett. Tudta, hogy ezt a lángot még a szenvedés sem olthatja ki soha. Pedig abban lesz része bőven.

Merengéséből a lány hangja riasztotta fel, aki közben végzett a takarítással, és mellételepedett a kemencepadkára. – Mesélj nekem az édesanyámról, Marninka anyó? Milyen volt? Ugye ismerted? – kérdezte csillogó szemmel.
– Persze, hogy ismertem, hiszen őt is én segítettem a világra. Hogy milyen volt? Éppen olyan volt, mint te. Ő is mindig beszélgetett az állatokkal gyerekkorában, és mindent tudni akart. Aztán ahogy cseperedett, ő lett a legszebb lány talán egész Eriadorban. Lett volna kérője több is, de a szíve csak apádért dobogott. Olyan boldog volt az esküvője napján, hogy szinte repült. Hosszú, fehér ruhában volt, a hajában illatos fehér virágkoszorú. Nagyon szép menyasszony volt. Olyan boldognak azután csak Rawion születésekor láttam.
– Nekem nem örült? – szomorodott el a kislány.
– Dehogynem, téged talán még jobban várt. Valahogy tudta, hogy lánya lesz. A nevedet is ő választotta.
– Tudod, bárhogy próbálom, nem emlékszem anyámra. Nem maradtak róla emlékeim, pedig szeretném. – folytatta a kislány komolyan.
– Nem is emlékezhetsz rá. Hiszen ő…
– Miért nem? Mit akartál mondani?
– Mert ő akkor halt meg, amikor te születtél. Belehalt a szülésbe. Nem mondták el neked?
– Énmiattam halt meg? – kérdezte Celeblas. Tágra nyílt szemei könnytől ragyogtak.
– Dehogyis, csillagom. Te nem tehetsz róla. – próbálta vigasztalni az asszony, és közben saját ostobaságát átkozta magában.
De Celeblas ezt már nem hallotta. Felpattant, és sírva kirohant. Marninka anyó tudta, a lánynak most időre van szüksége. Különben sem tudott volna utánamenni a fájós lábaival. Amikor viszont Celeblas még órák múlva sem került elő, nyugtalankodni kezdett.

Mikor Rawion megérkezett, erős szél fújt, a közeledő vihar előjele. Marninka kint állt a ház előtt, és a kezét tördelte. A fiú leszállt a lováról, és odasietett az asszonyhoz. Már éppen meg akarta kérdezni, mi történt, amikor Marninka megszólalt.
– Nem mondtátok el neki. Nem tudta, mi történt az anyjával. Én ostoba meg kikotyogtam. Elrohant. Azt hiszem, az erdőbe ment. – abbahagyta a kéztördelést, és felnézett a fiúra. – Nem akartam. Sajnálom.
Rawion megszorította a kezét. – Ne hibáztasd magad. Egyszer úgyis meg kellett tudnia. Megtaláljuk. Szólok a kószáknak. – azzal visszaült a lóra, és elvágtatott.

De a vihar előbb találta meg a kislányt. Sós könnyei esőcseppekkel keveredtek, és ő nem bánta, hogy testét csapkodja az eső, nem próbált meg szárazabb helyre húzódni. A lelkében is vihar dúlt. Magát okolta anyja haláláért, azt kívánta, bárcsak ő halt volna meg helyette. A kinti világban tomboló vihar elnyomta az őt kereső kószák kiáltásait. Mire rátaláltak, már nem tudott magáról. Lázas volt, és félrebeszélt. Marninka házába vitték, és melegen betakarták. Az asszony főzött neki gyógyteát, Rawion pedig nem volt hajlandó elmozdulni mellőle. Amikor a lány rég halott anyját hívta, Rawion szánakozva simított végig nedves haján és tűzforró arcán. – Ne menj utána. Maradj itt velünk. Szükségünk van rád.

Celeblas napok múltán tért csak magához. Gyenge volt, és szokásos jókedvét mintha elfújták volna. Hónapok teltek el, mire újra megtanult mosolyogni. De Rawion remélte, hogy szeretetével meggyógyíthatja húgát, és nem fogja örökké magát vádolni anyja haláláért. És azt is remélte, hogy egyszer saját lelkének sebei is begyógyulnak. De ehhez még hosszú időre volt szükség. Csaknem egy egész életre.

3. fejezet: A vadászat

A férfi térdre ereszkedett. A köves talajon nehezebb volt követnie a nyomokat. Homlokát ráncolva próbálta értelmezni a jeleket, és megtalálni a helyes irányt. A farkas mintha játszott volna vele, időnként megállt, mintha szándékosan bevárná üldözőjét. Néha meg is pillantotta a szürke árnyat a távolban. Amikor végre megtalálta az elveszettnek hitt nyomot, futva indult tovább. Tudta, már nem tart sokáig a hajsza. A farkas kezdett kimerülni, ráadásul bizonytalanná váló mozgása elárulta, hogy a vadászterületét már elhagyták, és most ismeretlen területen jár. Rawiont nem érte hát meglepetésként, amikor az állat az útját keresztező egykori patakmeder – ma hangával és tüskés bokrokkal benőtt árok – átugrása helyett a szembefordulást választotta. Rawion rutinos mozdulattal tekerte fel köpenyét bal karjára, hogy legyen mivel távoltartania magától az éles fogakat. A farkas hátrasunyt fülekkel, vicsorogva figyelte a férfit. Látszott rajta, hogy nem adja olcsón a bőrét. Nem is adta eddig egyik sem – gondolta Rawion, megérintve a nyakában lógó fogakat, és ezért valamelyest tisztelte is őket. Minden idegszála megfeszült, ahogy elővette a kését. Ezután már minden nagyon gyorsan történt. A farkas támadott, de Rawion bebugyolált karjával védte magát a harapásoktól. Közben pedig késével mély sebeket ejtett az állat oldalán. Annak nem volt semmi esélye. Végül Rawion megadta neki a kegyelemdöfést, hogy ne szenvedjen feleslegesen. Késéről gondosan letisztogatta a vért egy fűcsomóval, mielőtt eltette.

Ahogy a farkas tetemére nézett, meglátott valami szokatlant. Odament, hogy közelebbről is megnézze, és nem örült annak, amit talált. Elkomorodott arccal állt fel, a diadal érzése elszállt. A farkas nőstény volt, és szoptatott. Ez sok mindent megmagyarázott. A kölykét védte, tőle próbálta elcsalni őt. Ezért állt meg, és várta be, és ezért fordult vele szembe, amikor már elég messze voltak. Rawionnak eszébe jutott egy régi vitája apjával.
– A farkasok ugyanolyan élőlények, mint az erdő bármely más lakója. Amíg nem szaporodnak túl, és nem támadnak emberekre, nem ölhetjük meg őket. – mondta akkor Arandír. – Minden életet tisztelnünk kell.
A fiú hallgatásba burkolódzott, nem nézett apjára. Tudta, hogy nem értené meg.
– Miért teszed ezt? Azért, mert egyszer egy farkas ezt tette veled? Az a farkas már megfizetett érte. Tudod, hogy a tündék már csak Farkasölőnek hívnak? – folytatta apja.
– Anya miatt… – bökte ki a fiú váratlanul. – Neked nem hiányzik?
– Dehogynem. – ölelte magához Arandír a fiát. – De akkor sem örülök neki, hogy ezt csinálod. A bosszú nem old meg semmit. Egyszer talán majd rájössz.
Az az egyszer most jött el – gondolta Rawion. Futni kezdett visszafelé, a nyomokat követve. Viszonylag hamar megtalálta a farkas odúját. Csak egy kölyköt talált. Még a szeme sem nyílt ki. Rawion lelkiismeretfurdalást érzett, amiért elvette tőle az anyját. Úgy érezte, ő sem jobb, mint az a farkas, amelyiket eddig a saját édesanyja haláláért okolt. Elhatározta, hogy nem vadászik többé farkasokra, bosszúért nem.

Amikor hazaért, húga kíváncsian szaladt elé. – Mit hoztál? – kérdezte. Ő nem válaszolt, csak letette a köpenyéből készített batyut a földre. Mosolyogva figyelte, ahogy Celeblas egyre növekvő izgalommal bontogatja a csomagot. Tizennégy éves volt már, de kíváncsisága nem változott. Apja is odajött, kezén még ott volt a vakaró, amivel a lovát tisztogatta. Nemrég ért vissza Völgyzugolyból. Amikor meglátta a csomag tartalmát, meglepetten nézett Rawionra.
– Egy kisfarkas! – kiáltott fel a kislány. – De édes! Az enyém lehet? Mit eszik? Ugye a kecsketej jó lesz neki?
– Elvettem az anyja életét, tartozok neki annyival, hogy adok neki másikat. – mondta Rawion, félig a kislánynak, félig magának. Az apja bólintott.

5. fejezet: Találkozás

Átment a hídon, el a vízesés mellett, ki a kapun. A ház fényei sokáig követték. Narbeleth hava volt, a levelek már színesedni kezdtek, de lent a völgyben még melegek voltak az esték. A könnyű szél a nyár emlékét hordozta. A Völgyzugolyt övező erdőkben éjszaka is biztonságban lehetett sétálni. Mély levegőt vett, beszívta az erdő illatait: a fákét, a fűét és a nedves földét. Völgyzugoly lehetett akármilyen otthonos, ő mégis jobban érezte magát egyedül az erdőben, mint a lakomán, ahonnan csendben távozott. A ruhát, amit aznap reggel talált az ágya mellett Arwen úrnő üzenetével – és amelynek köszönhetően sok elismerő pillantást kapott este –, tündék készítették, így szerencsére nem akadályozta a mozgásban, és attól sem kellett tartania, hogy elszakad, vagy valami baja lesz. Eleinte csak céltalanul bolyongott, élvezte az egyedüllétet és a csillagfényes éjszakát, egészen addig, amíg rátalált egy holdfényben fürdő tisztásra. Amikor kilépett a fénybe, úgy érezte, egy mesében jár. Könnyű papucsából már a tisztás szélén kibújt, és belegázolt a selymes fűbe. Egyedül volt. Csak ő és az éjszakai erdő. Meg persze a hold és a csillagok fénye. Az első mozdulatok szinte maguktól jöttek, észre sem vette, és már táncolt.

A tünde megtorpant a tisztás szélén, a fák mély árnyékában, onnan figyelt. A tisztáson a lány táncolt, olyan zenére, amit csak ő hallhatott. A tünde inkább csak érezte, hogy ez a zene az éjszaka halk neszeiből: a lombok suhogásából, a patak hangjából és szélzúgásból áll. Az égbolt tiszta volt, a tisztásra benézett a telihold. A csillagok hideg fényében úgy tűnt, a lány sötét hajában is eleven csillagok ragyognak. Ithildin – született meg a felismerés valahol a tünde tudatának szélén, de ez most nem volt fontos. Megbűvölten állt, maga sem tudta, meddig, és a holdfényben mezítláb táncoló lányt figyelte. Olyan volt, mint egy látomás az idők kezdetéről, mint egy tündelány Neldoreth erdeiben, amikor a világ még ifjú volt. A mozdulatok kecsessége és a természettel való összhangja tündét idézett, de volt a táncban valami elemi szomorúság, valami egyszeri és megismételhetetlen, ami a halandóságról suttogott a tündének. A tánctól és a lány szépségétől furcsán összeszorult a szíve, mintha túl akarna csordulni, és szinte fizikai fájdalmat érzett. Ez még számára is új érzés volt, így hát befelé kezdett figyelni. Megpróbálta megérteni összezavarodott érzéseit, de nem sikerült.

Mire újra felnézett, a lány már nem táncolt. Kimerülten, széttárt karokkal feküdt a még mindig bársonyos októberi fűben. Szemeit lehunyva, ajkán halvány mosollyal figyelte az éjszaka hangjait és saját szívének dobogását. A tünde úgy érezte, mintha valami vonzaná a lány felé. Némi tétovázás után belépett a holdfényben fürdő tisztásra, és hangtalanul letelepedett mellé a fűbe. Közelről a lány még gyönyörűbb volt, bár kétségtelenül halandó. Érezte, szíve gyorsabban kezd verni. Még közelebb hajolt, és egyszercsak azon kapta magát, hogy majdnem megcsókolta az ismeretlen lányt. Ettől még inkább zavarba jött, és zavarában kezével tett egy hirtelen mozdulatot. A lány szemei felpattantak, meglepetten, tágra nyílt szemmel nézett a fölé hajoló tündére. A holdfényben olyanok voltak a lány szemei, mint egy mélyvizű tó, amelyben a csillagok tükröződnek, és a férfi úgy érezte, elmerül bennük. Egy örökkévalóságnak tűnt számára, amíg össze tudta szedni magát annyira, hogy meg tudjon szólalni. A lány nyakában függő, levél alakú ezüstmedálra pillantva eszébe jutott, miért jött.
– Üdv néked, Úrnőm, Celeblas. Nem akartalak megzavarni. Az én nevem Elladan, és apám, Elrond úr küldött, hogy szóljak neked, mert megérkeztek a társaid. – nem ezt akarta mondani, de talán jobb volt így, hogy nem mondta el, mit érez. Tulajdonképpen még maga sem volt tisztában azzal, mit érez, csak sejtette. Jól sejtette.

Celeblas rámosolygott. – Tudom, hogy ki vagy, találkoztunk már. Még kislánykoromban. Te talán nem emlékszel rá, de bennem megmaradt, mert akkor láttam először tündét. Apámmal és a bátyámmal akkor jártam először Völgyzugolyban, és ti kilovagoltatok elénk a fivéreddel. – Elladan emlékezett, hogyne emlékezett volna a lovon az apja előtt ülő, ötévesforma kislányra, akinek be nem állt a szája egész úton, annyit kérdezett a tündékről, és ők – hol komolyan, hol tréfásan – türelmesen válaszolgattak neki. Mire Völgyzugolyba értek, Celeblas már meg tudta különböztetni egymástól a két testvért, amivel mindenkit sikerült meglepnie, mert a halandók között kevesen voltak erre képesek. A tünde elmosolyodott az emlék hatására. Ami azt illeti, most, amikor Celeblas után küldték, most is félig-meddig a régi kislányra számított, ezért lepődött meg annyira, hogy egy felnőtt – és milyen gyönyörű – nőt talált helyette. Megrázta a fejét. – Úgy látszik, számunkra az idő máshogy telik. A halandók gyorsabban változnak, minthogy mi követni tudnánk a változást.

A visszaúton igyekezett nem ránézni a lányra, nem akarta zavarba hozni azzal, hogy bámulja. Mégsem állta meg, hogy időnként ne vessen rá egy-egy fürkésző pillantást. A lány alig valamivel alacsonyabb nála. Magas volt, karcsú, tartása nemes, sötét haja és szürke szemei Númenor örökségéről vallottak. Egyszerű vonalú, ezüstszállal hímzett szegélyű, éjkék ruhája a völgyzugolyi mesterek keze munkáját dicsérte. Persze, a díszvacsora. – jutott eszébe a tündének. Megértette a lányt. Egy szabadsághoz szokott kószának nem lehet könnyű elviselnie az itt szinte mindennapi lakomákat. Nem csoda, hogy megszökött. Valójában maga Elladan sem kedvelte ezeket a társasági eseményeket. Szívesebben járta a vadont fivérével, vadászott orkokra és a sötétség más teremtményeire, és aludt a csillagok alatt. Önkéntelenül is lassabbra fogta lépteit, hogy ne érjenek vissza olyan hamar, és még egy kis ideig élvezhesse a lány társaságát. Sok mindenről beszélgettek a hátralevő úton, néha meg-megállva; egyszerű dolgokról és az élet nagy kérdéseiről egyaránt. Elladan még soha nem beszélt ennyit egy halandóval, és a lány látásmódja teljesen lenyűgözte. Volt viszont egy olyan téma, amiről a Celeblas nem volt hajlandó beszélni, pedig a tündét érdekelte volna, hogy hogyan látja ezt egy ember: a halál. Amikor ez szóba került, Elladan nem tudta áttörni a hallgatásból épített falat. Némán, gondolataikba merülve értek vissza a házhoz. A lány korábbi jókedve a múlté volt, és a tünde hiába próbált rájönni, mivel bánthatta meg. Elhatározta, hogy ki fogja deríteni. Talán már holnap.

– Te? Szerelmes? Egy halandóba?! – Elrohir a fejét csóválta. Életében először nem értette fivérét.
Elladan komor tekintettel járkált fel-alá a szobában. Hirtelen megállt, és ránézett testvérére. – Nem tehetek róla. Az érzés, amire oly sokáig vártam, megtalált.
– De neki más a sorsa, mint neked. Nem osztozhatsz benne.
– Választhatok. Csakúgy, mint apánk. Mint te. És mint Arwen… – fonta össze karjait dacosan a mellkasán. – De ott még nem tartunk. Ő még nem is tudja. Csak tegnap találkoztunk.
– És ki ő? Elárulod? – lépett közelebb kíváncsian Elrohir. – A kószákkal érkezett?
– Nem. Bár ő is kósza. Már több mint egy hete itt van, északról jött, a társaira várt. A neve Celeblas.
– Celeblas? Rawion, a Farkasölő húga? De hiszen ő…
– Nem, már nem kislány. Tizenöt év telt el azóta. És tizenöt év a halandók világában nagy idő… – mondta Elladan tűnődő mosollyal.
Elrohir erre nem tudott mit mondani. Úgy döntött, majd azután mond véleményt, ha már megismerte a lányt. Arandirt, Rawiont, és a többi kószát nagyra becsülte, mert nagy nép maradéka voltak, és felbecsülhetetlen segítséget nyújtottak a tündéknek és Eriador szabad népeinek. De tudta azt is, hogy közeleg az idő, amikor a világ homályba borul majd. Akkor kiderül majd, mi lakozik a halandó szívekben, és ezúttal képesek lesznek-e megállni a próbát, amin őseik elbuktak. Felsóhajtott, és kinézett az ablakon. Odakint már hajnalodott, és a hajnal fényében hamar szertefoszlottak sötét gondolatai.