– Jó estét, kisasszony – a hideg megszólítás váratlanul érte a lányt. Megfordult, és a hang forrását kereste. Szíve hevesen vert, de mégsem kapott a pillangókése után. Az épület árnyékában egy kabátot látott megmozdulni. – Elnézést, nem akartam megijeszteni – a hang már kedvesebb volt, lágyabb, hízelgőbb.
– Mit akar tőlem? – szigorúan, mereven próbált beszélni, de a remegés (ha csekély mértékben is) hallható volt a hangjában.
– Csupán útbaigazítást kérnék. Tudja, régen jártam utoljára a városban, és nem ismerem ki magamat – a férfi elmosolyodott. A lány nem látta, csupán érezte. Hosszú haja volt az illetőnek, a csípős téli szél játszott vele.
– Hová szeretne eljutni? – nem bízott a férfiban, így nem lépett hozzá közelebb. Gyorsan körbenézett, az utca kihalt volt, csupán egy vén kotorék eb keresgélt ennivalót.
– A Nagymező utcába. Tudja, ott lakik a nővérem – a férfi kilépett az árnyékból, hogy szembenézhessen a lánnyal. Arca fiatalos volt, borotvált, és szeme zöldessárgán verte vissza az utcai lámpák fényét. A lány gondolkozott a válasz előtt. Szemei a férfit vizsgálták, de mintha nem is ott lett volna… gondolatban visszament a szőnyegre, pár órával korábbanra, amikor letette a barnaövhöz a vizsgáját. Korábbi ellenfele veszélyesebb volt mint ez az illető előtte.
– Akkor jöjjön csak velem, mert én meg ott lakom – kedvesen rámosolygott a férfira, majd tovább indult.
– Ó, valóban? – kérdezte tettetett meglepettséggel. Igen, tettetett . De akkor… követi ez a férfi?
– Megkérdezhetném, hogy kicsoda maga?
– Elnézést, be sem mutatkoztam. D’Aberyoj Eliot vagyok.
– Francia? – a lány nem látta a férfi gúnyos félmosolyát.
– Félig. Apám francia, anyám magyar. A szüleim válása után én Párizsba mentem apámmal, a nővérem pedig itt maradt Budapesten. Őt szeretném most meglátogatni.
– Ahhoz képest, hogy kint élt, meglehetősen jól beszél magyarul – a férfi elismerően bólogatott, miközben megint alaposan végigmérte a lányt.
– Tizennégy éves voltam. És kint szerencsémre volt egy magyar osztálytársam, így nem felejtettem el ezt a csodálatos nyelvet. Tudja, hobbim a világ nyelvei – a lány ekkor vette észre, hogy a hideg ellenére a férfinek nincs kesztyűje.
– Valóban? Nekem is. A kedvencem a kínai és a flamand.
– Ó, a flamand valóban gyönyörű nyelv! De az én kedvencem a latin. És természetesen a magyar – ekkor megcsörrent a férfi telefonja.
– Elnézést – elővette mobilját az egyik zsebéből, megnézte a kijelzőjét (az aggodalom árnya suhant át az arcán), majd felvette. Közben nem vette észre, hogy egy papír hullott ki a zsebéből. – Igen, tessék? – a lány felvette a papírt. – Nagyon sürgős a dolog? Nem túl alkalmas az időpont… – furcsa dolgot vett észre a papíron a lány. A saját nevét. Kinyitotta, és azonnal beigazolódott korábbi gyanúja, hogy a férfi figyelte őt. A neve mellett szerepelt a lakcíme, foglalkozása, a sportteljesítménye, iskolája, sőt, még legutóbbi szeretője is.
Akkor a férfi jéghideg ujjait érezte rákulcsolódni a csuklójára.
– Ezt nem kellett volna megnéznie, Diana – a férfi hangja ismét hideg volt, szeme fenyegető, szorítása erős.
– Ki maga? – kérdezte elszántan. Nem ellenkezett, az erejét későbbre tartogatta.
– Hamarosan mindent megtud, amit tudnia kell. Jöjjön be ide – egy jó állapotban lévő, ám már régóta elhagyatott ház ajtajára mutatott. Lassan elindult felé, a férfi elengedte a csuklóját, ám mielőtt Diana a tervezett rúgásával eltalálhatta volna a fejét, a férfi egyetlen pontos és igen erős ütéssel elkábította a lányt.

Két férfi beszélgetett. Az egyik az volt, aki leütötte. Elégedetlenség volt a hangjában. Szavait nem a lánynak címezte, mégis ő is megborzongott tőlük. Valahol feküdt. Valami puhán. Kinyitotta a szemét.
– Uram, felébredt – egy harmadik hang volt, méghozzá női hang.
– Menjetek ki – szólt a parancs, ajtó nyílt, majd csukódott. Ezalatt a lány felült. – Bocsánat, hogy leütöttem, de nem volt más választásom.
– Persze… – a félhomályos teremben főként székek voltak, két asztal, és a falak mentén mindenütt könyvek sorakoztak szigorú rendben. – Ki maga? Ki van emögött az álarc mögött?
– Álarc? – elmosolyodott, de ez már nem az a vidám fiatalos mosoly volt, inkább fölényes, uralkodó. – Milyen jól rátapintott a lényegre, Diana. Ez a férfi maga előtt csupán egy álarc. Már az is, hogy itt állok, tettetés – a férfi közelebb lépett Dianához. A kezében boros pohár volt, és benne… – Még nem ízlene ez magának – kiitta a maradék italt, és a poharat letette. – Most, hogy már felébredt, azt hiszem, neki is láthatunk.
– Nekilátni minek? – Diana ekkor vette észre, hogy lábai és kezei meg vannak kötve.
– Nem akarom, hogy kárt tegyen magában, vagy a könyveimben – a lány szemében már izzott a gyűlölet. Nem tudta, mire készül a férfi, de előre gyűlölte miatta. Úgy könnyebb ellene harcolni.
– Mit akar velem?!
– Maga rendkívül figyelemreméltó hölgy. 23 éves, idén végzett skandinavisztika szakon, barna öves karatés, négyszer volt magyar bajnok és háromszor pedig második. Hét nyelven beszél folyékonyan, emellett nagyon jól ismeri a történelmet. Ha jól emlékszem, gimnazista korában történelemből is kijutott az OKTV döntőjébe. Várható volt, hogy közülünk valaki felfigyel magára. Szerencsémre épp én lettem ez a személy.
– Maguk közül? Kik maguk?
– Ó, igen, még nem mondtam. Vámpír vagyok. És hamarosan ön is az lesz – csend követte a bejelentést. Diana nem hitt a fülének, ugyanakkor mégsem tudta azt mondani, hogy ez bolondság. Volt a férfiben valami, ami miatt a lány tényleg elhitte, hogy léteznek vámpírok - és ő egy közülük.
– Ne féljen, élvezni fogja – a férfi Diana háta mögé állt, és megfogta a lány vállait. Ő ellenkezett, de mégsem volt elég ereje arrébb menni, vagy a békiójitól megszabadulni. Érezte, amint a férfi hideg ujjaival végigsimítja a vállát, majd a nyakát. Majd a fagyos ujjak erősen körülölelték a fejét.
– Hagyjon maga vérszívó szörnyeteg! – gúnyos kuncogást hallott közvetlenül a füle mellől.
– A megszólítása tökéletes. Vérszívó… szörnyeteg… igen, ezek vagyunk mi. Én és a társaim… és maga is – egy pillanatig két szúrást érzett a nyakán, majd a vére cseppről cseppre elkezdett kiáramolni a testéből. Meglepő, élvezte. Vágyott rá, azt akarta, hogy vére az utolsó cseppig eltávozzon a testéből, rabul ejtette az Ölelés mámora. A férfi pedig tökéletes munkát végzett. Amikor Diana az ájulás szélén állt, mikor a testében már semennyi vér nem maradt, felharapta saját csuklóját, és vérével megitatta a lányt. Ugyanolyan hévvel itta a férfi vérét, ahogy korábban - ugyanazt a személyt - gyűlölte. Sőt, nem csak itta, szívta, harapta a kezét, vadul kapkodott a vér minden cseppjéért.
– Elég! – ordított fel a férfi. Elrántotta kezét a lánytól, és pár lépésnyit hátrált. Diana szabálytalanul vette a levegőt, belül szenvedett, de az arcáról még mindig a mámor érzése sugárzott.
– Kérek még! – mondta telhetetlenül.
– Tőlem nem kapsz többet. De mindjárt ideér a vacsorád – az ajtón kopogtak, és egy fiatal lány lépett be. – Itt is van. Gyere ide, Bettina – a lány az ágy mellé ment, ahol Diana azonnal elkapta a csuklóját, és már szívta is a vérét.
– Jól van… – mondta a férfi elégedetten. – De vigyázz, ne öld meg. Szükségünk van még rá. Ha befejezted, mindent részletesen elmondok, amit tudnod kell. Addig pedig, szeretettel üdvözöllek a Brujah házban, Gyermekem.