Linnaewen balladája


Hallja hangom ember, tünde,
Minden nép az ég alatt,
Miként emelt a kevélység
Lebonthatatlan falat.
Figyeljétek szavaimat,
Ősi mesét mondok én,
Arda volt a helyszíne a
Másodkornak közepén.
Két tündéről szól az ének;
hatalmasak, nemesek,
az oka az irígység volt,
hogy ez velük megesett.
Noldák voltak, gyönyörűek,
Szabad szívű büszke nép,
Egyiküknek vesztévé vált,
Átok lett e büszkeség.
Faerlang az egyik hősöm,
Hazája Eregion,
Apja híres tünde vezér,
akit tisztelt Szauron.
S fia erős, mint a farkas,
Kardja folyton vért kíván,
Acélcsengés kísérte őt,
Sok vaksötét éjszakán.
Trollgyőzőnek is nevezték,
Mert egy éjen egymaga,
Három trollal is szembeszállt
S gyöztesen került haza.
Ám amikor elcsendesült
S kezébe lantot fogott,
Hangjától a téli ég is
Virágesőt hullatott.
Történetem másik hőse
Linnaewen Lindonból.
Tenger partján élt, amerre
Sirályoknak hangja szól.
Apja erős, bölcs és bátor
Círdannak barátja volt
És a fiú tanult tóle,
Szégyent reá nem hozott.
Egymagában pőre karddal
Tucat orkot legyőzött,
Beszélték, ha megindulna,
Bevenne egy erődöt.
Mégis csendes alkonyórán
Kezében csak lantja szólt
És hangjától feltámadott
Talán az is, aki holt.
Faerlang:
Hamis dallam, hamis szavak,
Legjobb dalnok én vagyok!
Szebben szól az ének számról,
Kardom is szebben ragyog!
Lantom húrján édes dallam,
Nincs párja az ég alatt!
Kihívlak hát tünde dalnok,
Bizonyítsd, hogy te jobb vagy!
Linnaewen:
Elfogadom kihívásod,
Sértésed választ kíván.
Párbajt vívunk hited szerint
e helyen, ez éjszakán!
Jobb dalnok vagy? Bizonyítsd hát!
Sorold fel a tetteid!
Nem mozdulunk addíg innen,
Míg egyikünk nem veszít.
Bárd:
Szópárbajba kezdtek akkor
S akadtak is figyelők,
Három barát mindkét félnél
S velük fénylő tünde nők.
Faerleng a kihívó szól,
Linnaewen visszavág,
Felsorolják minden tettük
Első korig s még tovább.
Faerlang:
Láttam kihúnyni a fényt,
mely csak Feanort táplálta!
Linnaewen:
De én láttam égni is azt,
Szilmarilba foglalva!
Faerlang:
Láttam a fák gyümölcseit
Égbe kelni nemesen!
Linnaewen:
Tudom miért megy Tilion
Gyorsabban, mint Arien.
Faerlang:
Annatarnak barátsága
Atyámé s már enyém is!
Linnaewen:
Nem kell nékem hamis barát,
Gaz Szauron, mélybe visz.
Faerlang:
Tudom hogyan hal meg egy troll,
Kezemtől is pusztult már!
Linnaewen:
Tudom, hogyan él, mielőtt
Elragadja a halál.
Faerlang:
Megöltem én sereg orkot,
Nem számolom már őket!
Linnaewen:
Szükség hozza? Ölök orkot
S tudom eredetüket.
Faerlang:
Lantommal, ha dalba fogok,
Virágzik a téli táj!
Linnaewen:
De Yavanna áldásából
Dalom tavaszt is hoz már.
Bárd:
S így folyt tovább, míg Faerlang
A szócséplést megunta,
S bíztatta a másik tündét
Új, nemesebb próbára.
Faerlang:
Elég már a fecsegésből,
Üres beszéd, semmit ér!
Hogyan indulsz te csatába?
Milyen harci dal kísér?
Rád hagyom, hogy jobb dalnok vagy,
Ha e próbán elbukok.
Tudsz-e úgy rímet faragni,
Ahogy a szót csavarod?
Linnaewen:
Nem lesz néked ez sem elég,
De meg mégsem hátrálok,
Halljad hát a csatadalom,
Mellyel harcba indulok.
Dallama a kard csengése,
Ütemére szív dobog,
Kezedbe röppen majd pengéd,
Ha megszólal, meglátod.

Halld dalom, az alkalom most eljött és a kürt szava
Harcba hív, fegyverre hív a csillag, hold és éjszaka.
Csengő dal, ma ajkunkkal Elbereth szól s felragyog
A fénysugár, mert csillag szál s a vér erünkben felbuzog!

Bárd:
S az utolsó szót kimondván
a vér erükben felbuzog,
mint szemükben a harci fény,
úgy csillognak a kardok.
Csatára hívott e dallam,
Tűzzel, vérrel áldozó,
S Faerlangban is megdermedt,
Ajkára fagyott a szó.
De leküzdte ámulatát,
Daccal felszegte fejét
S feliáltott dühös hangon:
Faerlang:
Ennyi nekem nem elég!
Halld hát az én csatadalom,
Halállal írt a szava
Kardom szerezte szövegét
Ezernyi vad csatába';
Üteme az égzengésé,
Dallamára vér zubog,
Harcra szomjazik majd pengéd,
Ha e dalt most meghallod!

Kürtök szólnak, dicső hadnak,
Tűz a szívben, kard a kézben!
Fehér íjak, halált írnak,
Tündék népe harcra készen!
Hadra kelünk, orkot ölünk,
Dicsők leszünk, úgy mint régen!
Fel a harcra, pusztításra,
Túl halálon, túl a végen!

Bárd:
Csend lett, mikor befejezte,
Linnaewen törte meg,
Mimt ki kábulatból ébred,
Hangja olykor megremeg.
Linnaewen:
Dalod tettre, harcra hívott
S dicsőségre, meglehet,
De miért, hogy a csatáért
Az életet elveted?
Bárd:
Faerlang állt forró dühvel,
Szívére sötét borult,
Feledte a bölcsességet,
Ennyit mondott válaszul:
Faerlang.
Az élettel hogyan állok,
Nem vagy társam, nem tudod,
De kardod is oly ügyes e
Ahogy nyelved forgatod?
Linnaewn:
Fegyverre hívsz hát, ostoba?
Tünde vérre szomjazol?
De minden drága cseppjéért,
Ki kiontja, meglakol!

CSATA
Faerlag:
Lehet, hogy most megölhetnél,
Kardod torkomnak szeged,
De ha újra találkozunk,
Akkor halálod leled!
Linnaewen:
Vakmerő vagy, torkodon kard
S mégis engem fenyegetsz?
Elengedlek, menj békével,
Nem kereslek s ne keress.
Bárd:
Sok év eltelt békességben,
Faerlang is hazament
S elfeledte az esküjét,
Amit dühös szívvel tett.
Celebrimbor ügyes kézzel
Három gyűrűt készített,
Tünde sorsból kovácsolta,
gyúrta össze fényüket.
De Annatar barátsága
hazugságnak bizonyult
korlátlan hatalmat akart
csepp tudásért zálogul.
Ám az örök éltű tündék
Nem szolgának születtek,
Celebrimbor biztos helyre
rejtette a gyűrűket.
Három ékszer, három elem,
Tűz és víz és levegő,
Három nemes tündénél lesz,
Kikben buzog az erő.
S a tűz gyűrűt menekítő
tündék között Faerlang,
Büszkén indult sorsa elé
A szívében izzó láng.
Faerlang:
Nem ámítanak el többé
Mézbe mártott tőr szavak,
Amíg Szauron a földön
addig nyugtom nem marad.
Bárd:
Hosszú útra indultak hát,
Gyűrűt vittek Círdannak,
Nem kísérte őket ének,
Sötétségben indultak,
Ám Szauron megneszelte
ezt a titkos küldetést
s orkcsapatot küldött rájuk,
a tündéket verje szét.
Faerlang dühös szívéből
felhangzott a csatadal
s nekirontott az orkoknak,
harcra vágyó kardjával.
Vele küzd a többi tünde
S hiába, hogy több az ork,
Faerlangnak büszke ajka
Aznap halálról dalolt.
Mégis, ha a gonosz ármány
Tündék ellen harcba száll,
Nem válogat módszerek közt,
Minden eszközt felhasznál.
S éppen mikor a túlerő
Legyőzné a tündéket
Új hang szól az erdő felől,
Linnaewen érkezett.
Beteljesedett az átok,
Linnaewen vére hullt
S Faerlang büszke szívére
Bánat felhője borult.
Linnaewen:
Lásd Faerlang, igazad lett,
Találkoztunk s meghalok,
Beteljesül régi vágyad,
Te leszel a legnagyobb.
Faerlang:
Én akartam a jobb lenni,
S ostobán átkozódtam,
Bárcsak megváltoztathatnám,
Visszavonhatnám szavam!
Linnaewen:
Nemesszívű ellenfél vagy
S bölcsességet tanultál.
Ég veled jó Faerlangom,
Engem most már Mandos vár.
Bárd:
Lehúnyta hát akkor szemét
S lelke is eltávozott,
A föld mi a testét fedte,
Vérvörösen virágzott.
Évek múltán vörös sírhant,
Faerlang ki odajár,
Hallja olykor a csatadalt,
Túlvilágról szól csak már.
Linnaewen emléke él
Élénken a szívében,
Lantján énekli meg tettét
Csillagfényes estéken.

Vége