fbpx
 
 

Dez: Melisan története

VÁZLAT:

Előtörténet:
Melisan és húga, Heba szülei meghalnak, kósza bátyja viszi el őket Ithiliában élő nagymamájukhoz, miután magához vette apjuk kardját. Ott nőnek fel mindketten. Melisant nagyon érdekli a kovácsmesterség, órák hosszat elnézegeti a szikrákat és azt, hogyan lesz a kemény vasból éles szerszám, kard, vért. A kovács felfogadja őt inasnak egy másik gyerek mellé, akivel összebarátkozik. Mestere kitanítja a kardforgatásra, emellett lőni tanul, és ahhoz jobban is ért. Lassan rájön, hogy nem is a kovácsmesterség, hanem az ötvösség vonzza. Gyönyörű ékszereket és díszeket készít, egy ezüstöv lesz élete egyik legszebb alkotása. Ezt magával is viszi, hogy majdani igaz szerelmének ajándékozhassa.

20 évvel később:
Heba és Melisan barátja összeházasodnak, a faluban maradnak, átveszik a kovácsműhelyt és gondoskodnak a nagymamáról. Melisan viszont nem találja a helyét. Az esküvőre megérkezik a bátyja is, aki pár hetet náluk tölt, majd elhívja Melisant északra.
(Azt még nem tudom, ez a Tanács előtt vagy után lesz. Lehet, hogy a báty elmegy a Tanácsba egyedül, és addig öccse még délen marad.)
Bemutatja neki a kószák életét, az erdő szépségeit, a túlélés fortélyait. Megyeőrzők lesznek mindketten.
(Közben egy este összefutnak Áfonya kószájával és nyuszit sütnek. Brisa kószájának is segítenek annál az ork-támadásnál valamikor, ha kell. :)) )
Pár évvel később egy támadásban mindketten megsebesülnek, és Melisan kardja is eltörik. Bátyja meghal, őt pedig egy mágus (vagy egy tünde) menti meg. Miután sebei behegednek, magához veszi a családi kardot és a mágus (vagy tünde) tanácsára Lórienbe megy, balzsamot találni lelke sebeire. Ott pedig meglátja Arwent és beleszeret. Persze viszonzatlanul.
Mikor eljön az ideje, elkíséri Arwent Völgyzugolyba és nekiadja az ezüstövet.
(Innen nem tudom tovább. Szeretném, ha harcolna Aragornék mellett majd, de hogy addig mit csinál a megyeőrzésen kívül, azt még nem tudom.)

-------------------------------------------------------------

Melisan

A nyúl szimatolva állt két lábra a fűben, és gyanakodva figyelte a lóherecsomót. Ugrásra készen közeledett az ebédje felé, mintha sejtette volna, hogy valaki figyeli. Az íjhúr szinte pattanásig feszült, miközben a vadász arra várt, hogy a nyúl kiugorjon végre a magas fű takarásából. Végre… Még egy lépés… A nyíl sziszegve hasította a levegőt, és egy farönkben állt meg a nyúl feje fölött. A tapsifüles ész nélkül szaladt vissza a bokrok közé. A vadász kilépett a fák oltalmából és a farönkhöz lépett. Fiatal fiú volt, kényelmes, zöld nadrágban és zekében, barna köpennyel a vállán. Karján bőr védőcsík, mint az íjászoknak általában, övében éles tőr. Kihúzta a nyilat és a hátán függő tegezbe ejtette. Figyelte a nyílhegy nyomát a fában és elégedetten elvigyorodott. Pontosan ezt a rücsköt célozta meg. Minek ölte volna meg a nyuszit, mikor otthon most annyi az ennivaló… Erről újra eszébe jutott a holnapi nap, amit a „vadászat” izgalmai sikeresen elfeledtettek vele. Megsimogatta az íját, leajzotta és elindult felfelé a dombon. De nem ment haza.

Körülbelül egy óra gyaloglás után érte el a meredek kaptató végén a sziklaormot ékesítő romos várat. Leült az ősi kőfal tetejére és lenézett a völgyben megbújó falura. A kacskaringós mellékutak és a két párhuzamos főút szélén apró házak sorakoztak, kertjükben gyümölcsfa, vetemény. Az egyik út kivezetett a földekre illetve a szomszéd faluba, a másik viszont belőle ágazott ki és újra visszatért belé, mint egy rakoncátlan patak, egy enyhe lejtő oldalán futva végig. A falu közepén hatalmas tölgyfa nőtt, amely még a legöregebbek emlékezete szerint sem változott semmit, mióta az eszüket tudják. Egyesek szerint a másodkorból maradt itt. És ez a fa határozta meg, hova épüljön a falu, mikor a hegytetőn álló, és a völgy fölött őrködő vár lakóinak emlékét is elhordta már a szél és nedves moha nőtt a megmaradt romok felett.
A környék sok évszázaddal később népesült be újra, feltörték az ősi földeket és gabonát termesztettek, fákat ültettek, de szükségtelenül nem vágtak ki egyet sem. Házaikat vályogból építették, mely télen meleg volt, nyáron viszont jó hűvös, és ha egy-egy kunyhót el is mosott a pár évtizedenként megáradó, a falu közepén végigfutó kis patak, mindenki segített újjáépíteni azokat. Az emberek még nem felejtették el, hogy közösen jöttek ide, együtt örültek a jó éveknek, együtt nyomorogtak, ha aszály volt, vagy szokatlanul hideg tél, és megosztották egymással, amilyük volt. Idegent ritkán fogadtak be maguk közé, és fiaik és lányaik ritkán hagyták itt a falut, hogy máshol telepedjenek le. Összetartó, zárt közösség volt ez, ahol mindenki mindenkit ismer.
És a falu közepén álló tölgyfa lett az állandóság szimbóluma. A fa volt a barátjuk, örömeik és bánataik ismerője, titkok és szerelmes suttogások néma tanúja, gyerekek játékszere. Fogadalmakkor, ló eladásánál, vagy más ügyleteknél elég volt a Nagy Fára esküdni és mindenki tudta, hogy a másik nem csapja be. Ha meghalt valaki, a Fa alatt ravatalozták fel, hogy utoljára még megsimogathassa a halott arcát a levelek közt bujkáló napsugár vagy a csupasz ágak közt táncoló hópelyhek.
És a fa háromudvarnyi lombsátra alatta fogadtak egymásnak örök hűséget a szerelmesek is, hogy a nagy fa jelenléte szentesítse esküvésük örökkévalóságát.
Így született meg Nasnazing, a Fa Faluja.

A falu most is egy esküvőre készült lázasan. A falu közepén álló hatalmas, közös kemencesor minden szabad felületén fazekak, lábasok, tepsik sorakoztak. Az asszonyok hosszú asztalok mellett vágták össze a zöldséget, kopasztották a csirkéket, keverték a krémeket. A férfiak viszont a kerítéseket díszítették fel virágokkal, leveles ágakkal. A nagyobb gyerekek segítettek, a kisebbek pedig igyekeztek a legnagyobb felfordulást okozni.
Melisan a hegyről elnézte a faluszerte izgő-mozgó apró hangyaembereket, a szomszédait, barátait, ismerősei, akiket ismert, mióta az eszét tudja. Szerette őket, volt, akit nem kedvelt, vagy félt tőle, de tudta, nehéz lesz a búcsú. Ő mégis el akart menni…

Lassan bealkonyult, az ablakokban világosság gyúlt, a tűznek fénye lett a kertekben. A sötétséggel együtt hűvös levegő érkezett az erdő felől és lekúszott a völgybe. Melisan megborzongott. Ekkor puha köpeny borult a vállára. A fiú csodálkozva felpillantott, és nővére nevető arcát látta maga fölött.
- Gondoltam, hogy itt talállak. Nagymama már keresett téged. Azt mondtad, alkonyatra hazajössz.
- Elgondolkodtam.
- Azon, hogy elmégy?
Melisan meglepődött arcát látva elmosolyodott és leült öccse mellé a falra.
- Mielőtt bármit is mondanál, tudnod kell valamit. Senki nem ismer nálam jobban, ismerem minden gondolatod. Tudom, hogy évek óta sóvárogsz, hogy elmehess, de nem mertél elindulni, anyáék miatt. És nem mered itt hagyni nagymamát sem. De ne aggódj, mert mi ezt már megbeszéltük. Hozzánk fog költözni, és mi fogjuk gondját viselni.
Melisannak leesett az álla. Hetek óta nem tudta, hogyan kezdjen bele ebbe a beszélgetésbe, erre kiderül, Heba nemhogy nem ellenzi, de mellette áll. Örömében szótlanul megölelte a lányt.
- De hogyan mondom ezt el mamának?
A lány maga elé nézett és hallgatott. Erre ő sem tudta a választ.

Eríniel és Mender története

Melisan és Heba nem ezen a vidéken születtek. Édesanyjuk, Eríniel a faluból származó, gyönyörű, ébenfekete hajú lány volt. Egy hajnalban gombát szedett az erdőben, mikor összefutott egy idegennel. A barna köpenyes, fáradt férfi éppen a faluba futó patakból csillapította szomját. Eríniel óvatosan közelebb lopózott, és figyelte minden mozdulatát. A férfi leült térdelve és lassan levette a zekéjét és felgyűrte az ingét. Eríniel ekkor látta, hogy egy csúnya seb éktelenkedik az oldalán. A férfi kimosta a sebet, rakott rá valami levelet és bekötözte az ingéből szakított csíkkal. Lassan mozgott, mintha minden mozdulat külön erőfeszítésébe került volna. Majd kardjára támaszkodva felkelt és arrébb botorkált. Eríniel puha léptekkel követte. De a férfi nem ment messzire. Egy öreg, kidőlt fának támasztva a hátát leült. Eríniel gyorsan egy fa mögé surrant, de a férfi észrevette.
- Üdvözöllek! – köszönt a tündék nyelvén. Eríniel megértette, mert a faluban sokan beszéltek ezen a nyelven, és ő is tudott pár szót. – Üdvözöllek. – válaszolt.
- Mit keres egy tünde ezekben az erdőkben? – kérdezte a férfi, de ezt a lány nem értette, egyedül csak azt a két szót, hogy „tünde” és „erdő”. Biztosan tünde ez a férfi – gondolta -, és megsebesült valahol. És nem mondott semmit, csak mosolygott, bíztatóan. A férfi most halkan beszélni kezdett. Eríniel még soha nem látott tündét, de pont ilyennek képzelte el őket, mint ezt a férfit. Hullámos szőke haján megcsillanó napsugárral, kék szemében bölcsességgel. Gyönyörűnek és titokzatosnak. Tünde nyelven beszélt, amiből a lány csak egy-egy szót ismert fel, de megérezte, hogy a férfi sok szenvedésen esett át. Erről tanúskodott viharvert, öltözéke, kopott kardhüvelye, foltos köpenye, elcsigázott arcának ráncai – bár ránézésre fiatalnak tűnt -, és oldalán a mély seb. Eríniel a férfi mellé lépett és lehajolt, hogy megnézze a sebet. A férfi észrevette a szándékát és megfogta a lány kezét, de Eríniel haragos pillantással, határozott mozdulattal kiszabadította a kezét és kibontotta a kötést. Egy kard nyoma volt. Eríniel az ajkába harapott, majd visszatette a sebre a leveleket és visszacsomózta a kötést. Ha itt hagyom, meg fog halni – gondolta. De nem tudta, hogyan menjen el vele a faluig. Végül felállt és megfogta a férfi karját, hogy felsegítse. A vándor szó nélkül követte őt. Lassan haladtak nagyon. Gyakran meg kellett állniuk pihenni, de nem csak a sebesült, hanem Eríniel miatt is, akit kimerített, hogy a nehéz férfi rá támaszkodott. Két órán át tartott a lassú menet, míg elérték a falu rétjét. Itt a férfi nem bírta tovább és összeesett. Eríniel a hátára fektette és elrohant a faluba segítséget hozni. Az idegen hamarosan a lány szüleinek faluszéli házában feküdt egy ágyon, és nagyanyja, a javasasszony látta el a csúnya sebet.
- Gondolod, hogy meg fog halni ez a tünde? – kérdezte halkan Eríniel, és kisimított egy tincset a férfi homlokából.
- Miből gondolod, hogy tünde? – kérdezte meglepődve a nagyanyja.
- Miért, nem az? – nézett fel a lány csodálkozva.
- Annyira tünde, mint te vagy én.
- Tényleg? Pedig a tündék nyelvén beszélt hozzám. És olyan gyönyörű… - simogatta tovább a férfi haját Eríniel. A nagyanyja elgondolkodva nézte a lányt egy darabig, majd kiment és a hosszasan tanácskozott Eríniel szüleivel. Este a férfi magához tért. Az első, amit pillantott, Eríniel sugárzó arca volt.
- Köszönöm, hogy segítettél. – fogta meg a lány kezét, amely a takaróján nyugodott. És Eríniel nem húzta el.
- Nagyon szívesen. – mosolygott a lány, majd átváltott a közös nyelvre. - De miért tünde nyelven szóltál hozzám?
A férfi csodálkozva nézett rá, majd ő is elmosolyodott. – Tündének hittelek. Olyan csendben jelentél meg, mint ahogy egy tünde jár, és ugyanolyan gyönyörű is vagy…
Mélyen a lány szemébe nézett. Eríniel úgy érezte, elveszik ebben a pillantásban. Szerelmes volt.

Az anyja figyelmét nem kerülte el a lánnyal történt változás. Eríniel arcán különös boldogság ült, és mindenre és mindenkire ránevetett: a napsugárra, a patakra, a fákra…
Csak gyógyuljon meg a fiú minél hamarabb – gondolta – és menjen el végre, mert a lány még teljesen belebolondul.

A harmadik napon már szépen gyógyult a seb, így az idegen együtt vacsorázott a családdal. Nem esett sok szó. Reggelre pedig üres volt a kósza ágya. A takarón egy gazdagon megmunkált, csodaszép nyakék feküdt: így köszönte meg a segítséget a férfi. A lányt pedig attól kezdve mintha kicserélték volna, szótlan lett, és mintha kihúnyt volna benne valami fény. Az ékszert megcsodálta a falu apraja-nagyja, mert abban mindenki megegyezett, hogy ennél szebb ötvösmunkát még nem látott életében. Az biztos volt, hogy csakis tündék készíthették. Eríniel anyja viszont nem örült az ajándéknak, mert úgy gondolta, a fiúra emlékezteti majd Erínielt, ennek ellenére megengedte, hogy a lány megtartsa a nyakéket. Eríniel tudta, hogy a szülei haragudnának, ha kiderülne, még mindig a férfira gondol, ezért csak titokban vette fel az ékszert. Sokszor ment ki arra a helyre, ahol először látta meg a kószát, és megsimogatta a követ, amin a férfi térdelt.
Eltelt a tél, eljött a tavasz. A fűzfák még csak most bontogatták áttetszően zöld leveleiket, és Eríniel ismét gyakori vendége lett a tisztásnak. Kivitte a nyakéket is, felkapcsolta és nézegette magát a patak tükrében. Tetszett neki a gondolat, hogy egy idegen összetévesztette egy tündével. Felállt és megpróbált olyan kecsesen lépdelni, ahogy egy tündéről képzelné. Alig tett pár lépést, mikor nevetést hallott a háta mögül. Gyorsan megfordult, és meglátta azt az embert, akit ősz óta nem bírt kiverni a fejéből. Úgy meglepődött, hogy szólni sem tudott.
- Hát itt van az én gyönyörű tündém! – mosolygott a férfi.
- Annyira örülök, hogy látlak! – futott oda hozzá kacagva a lány, ahogy lehullott róla a meglepetés bilincse, és átölelte a férfit.
- Azóta a reggel óta te jársz az eszemben, tündelány. Nem tudtalak elfelejteni. – zsongta a lány puha hajába.
- Én sem téged. – nézett fel a lány, egyenesen a kósza szemébe. – És tudod, mit? Még a nevedet sem tudom! – nevetett fel.
- A nevem Mender – suttogta az ifjú, és megcsókolta a lányt.

Eríniel ezekben a napokban alig volt otthon. Minden szabad idejét az erdőben töltötte a kedvesével, aki megértette, hogy nem látják őt szívesen a faluban. – Máshol is előfordul – vonta meg a vállát, de Erínielt zavarta a dolog. Még szinte gyermek volt, és nem értette, miért ne szerethetne valakit szabadon. De mikor durcásan kifejtette a véleményét Mendernek, a fiú egy csókkal némította el.
- Majd elmegyünk oda, ahol mindkettőnket szívesen látnak – mondta. Eríniel elgondolkodott. Nem is gondolt eddig a jövőre, közös életükre, pedig a férfi fejében csak ez járt. A szerelmesek önzésével úgy gondolta, elviszi innen a lányt, de nem számolt azzal, hogy Eríniel mennyire kötődik ahhoz a helyhez, ahol megszületett, ahol a szerettei élnek. Kósza volt, számára a hontalanság, a gyökértelenség volt a természetes. Beszélgettek erről, majd vitatkozni kezdtek. Eríniel tanácstalan volt, és emiatt dühös is. Nem akart elmenni, de tudta, hogy a fiú semmiképpen sem maradhat itt. Szerelmük nem élhet meg pár lopott óra találkozásból az erdőben. Aznap keserűen váltak el egymástól.
Másnap a férfi komoly arccal fogadta őt, mintha meghozta volna szigorú döntését. Eríniel szótlanul várta, mit fog mondani.
- Elgondolkoztam az éjjel – kezdte a kósza. - Te is tudod, hogy ez így nem mehet tovább. Még az életemnél is jobban szeretlek, de neked okozok fájdalmat, ha magamhoz láncollak. Úgy döntöttem, hogy elmegyek. Nem jövök erre a környékre soha többé, mert itt minden csak rád emlékeztetne. - Mondatai gördülékenyek voltak, mintha begyakorolta volna, mit fog mondani, de arcán kiütközött szívének fájdalma.
Eríniel érezte, hogy elerednek a könnyei. Csak ezt ne – gondolta. – Nem tudok választani, de ezt sem akarom!
A férfi folytatta. – Egyszer térek csak vissza. Egyetlenegyszer. Itt fogok rád várni, pontosan egy év múlva. Ha még akkor is szeretsz, és hajlandó vagy elhagyni a családod, hogy együtt élhessünk, akkor gyere. Ha viszont nem, ha úgy érzed, szerelmed zsarátja kisebb volt annál, mint szereteted az otthonod iránt, akkor csak arra kérlek, gondolj rám jó szívvel és legyél boldog azzal, a férfival, akit az a szerencse ér, hogy a férjed lehet.
Megfordult, és hangtalanul eltűnt az erdőben. Eríniel térdre esett és hangosan zokogni kezdett.

A lány ismét szótlan – vette észre az anyja. Csendben teszi a dolgát, sokszor elgondolkodik. A hajdani cserfes kislány mintha felnőtt volna. Eríniel pedig búcsúzott. A szívével és lelkével simogatott meg minden kedves tárgyat és embert. Szerelme megszilárdult, és képes volt érte áldozatokat hozni. És eljött újra a tavasz.

De nem bírt elmenni búcsú nélkül. Szerette a szüleit, de aznap éjjel mégis édesanyját ébresztette fel, hogy utoljára a szemébe nézhessen és megmondja, mire készül. Határozottan tudta, hogy el fog menni, ezért lélekben megerősödve fogadta anyja dühös szitkait, amelyek azt a semmirekellő kószát illették, aki elcsavarta egyetlen lányuk fejét, és most arra kényszeríti, hogy elkísérje őt, ki tudja, hová! Mikor az anyja rájött, nem használ az átkozódás, a lányára támadt. Megtiltotta neki, hogy elmenjen, és ha mégis megtenné, hát vissza ne jöjjön, mert ezentúl ez nem az ő otthona, és soha többé nem akarja látni az életben. Erínielt szíven ütötték a szavak, de nem tudta, hogy ezt csak a kétségbeesés mondatta az anyjával, mikor rájött, mennyire elszánt a lánya. Utoljára megcsókolta az anyját, hátat fordított és vissza sem nézett.

Mender a tisztáson várta. Amint meglátta őt, Erínielből kitört a görcsös zokogás. A férfi odalépett hozzá és átölelte, a lány pedig sírva hozzásimult. Sokáig álltak így, míg Eríniel kissé megnyugodott. Ekkor a kósza nevetve megcsókolta őt. – Üdvözöllek, tündelány – suttogta.


Meloran

Hideg fénnyel kelt a Hold, és annyira bevilágította a völgyet, hogy a fiú, bármennyire kimerült volt, nem tudott aludni. Nyitott szemmel feküdt a puha fűágyon, amit délután hordott be a sziklaüregbe, hogy védett helyen tölthesse az éjszakát, viszonylagos kényelemben. Oldalra fordult és megnézte az ikreket: a gyerekek arcán angyalian csillant meg a holdfény, őket láthatóan cseppet sem zavarta a szinte nappali világosság. Mélyen aludtak mindketten.
- Még szerencse- gondolta Meloran -, így legalább holnap kipihentek lesznek, és nem sírják végig a délelőttöt. A fiú az előtte álló útra gondolt. Gondolatban végigkövette a térképet, melyet apja rajzolt neki - mikor is? Mintha egy évszázad telt volna el azóta. Próbálta elterelni a gondolatait arról a borzalmas napról, de hiába. Mindinkább erőt vett rajta a kétségbeesés.
Nagyon halkan dúdolni kezdte anyja altatódalát, amit minden este elénekelt nekik, és a szeme megtelt könnyel.

Talán egy csillag ma éjjel rád ragyog,
talán ha sötét borul rád, szíved igaz lesz.
Elveszett utat követsz, és míly messze otthonod!
Higgy, és utad megleled,
megtartva ígéretedet!

Másnap reggel a sírástól kipihenve és friss fejjel ébredt. Megetette a gyerekeket, majd evett maga is. Ijedten vette észre, hogy már nincs sok az otthonról hozott élelemből. Akárhogy is nézi, ez legfeljebb estig lesz elég. Ha nem akarnak éhen halni, vadásznia kell, de ha vadászik, nem viheti magával az ikreket. De hogyan hagyhatná magára őket? És lassabban is haladnának. Egy hatalmas kendő segítségével magára kötötte a két kicsit, az egyiket előre, a másikat hátra. Próbálta őket kosárba tenni, de akkor végigsírták a napot. A testmeleg megnyugtatta őket.
Óvatosan lemászott a vékony ösvényen a völgyig, ahol ott várta őt Panagold, a kis póni. Minden éjjel magára kellett őt hagynia mert csak ritkán jutott olyan alvóhelyhez, ahol mindannyian elférnek. Nem pányvázta ki soha, hogy ha baj van, az állat el tudjon menekülni. És a hűséges póni nem hagyta cserben: minden reggel ott várt rá, ahol előző este hagyta őt. Léptei biztonságosak voltak, meredek ösvényen éppúgy, mint a sziklákon, és könnyedén elbírta a tizenhárom éves fiút és a két kisgyereket.
Ahogy meglátta a gazdáját, örömében felnyerített és odaügetett hozzá. Meloran megsimogatta a csillagos homlokot, a selymes, barna nyakat és a póni okos szemébe nézett.
- Te vagy az egyetlen, akivel beszélni tudok – mondta neki. – Nincs több élelmünk. Ma éjjel már emberek között kell töltenünk az éjszakát, vagy holnap vadásznom kell.
A póni megbillentette a fülét annak jeléül, hogy megértette a dolgot. Vagy legalábbis Meloran így képzelte. Sokszor beszélt a pónihoz, miközben bandukoltak, és egyáltalán nem zavarta, hogy egyoldalú a társalgás.
Felmálházta a kis állatot és kivezette az útra. Ott felült a hátára és a póni elindult dél felé.

Még aznap délután pompás rétre bukkant. Dúsan zöldellő lóhere és mellette sűrű bokrok biztosították a nyúlnép szaporaságát. Itt érdemes lenne vadászni…
Lekanyarodott az útról és hamarosan elnyelte őt és a pónit a rétszéli bozót. Ide-oda kanyargó, szűk ösvény vezetett benne, melyet az őzek tapostak maguknak, és ez az út bevezetett a bozót mélyére, egy apró tisztásra. Ott Meloran letette a kicsiket a kendőből készült ideiglenes fekhelyre a földre és Panagold fülébe súgta, hogy vigyázzon rájuk. A csomagjából kivette az íját és hangtalanul eltűnt a bokrok között. Kicsi kora óta tanítgatta az anyja az íj használatára, és mostanra már nagyszerűen bánt vele. Mikor egy óra múlva visszatért, két nyúl himbálózott az övére fűzve. Elégedetten vigyorogva lépett ki a bozótból, de abban a pillanatban megdermedt a döbbenettől. Egy idegen térdelt a csomagja mellett, és kezében tartotta apja kardját! Villámgyorsan nyilat tett az íjhúrra, és megcélozta vele a köpenyes alakot.
- Tegye le azt a kardot! – kiáltotta, de bármennyire szerette volna, hangja cseppet sem tűnt határozottnak.
Az idegen harcra készen pördült meg, a kardot maga elé emelve, de mikor meglátta a sápadt, elszánt gyereket, övén a véres zsákmánnyal, elmosolyodott és leeresztette a kezét.
- Hozzád tartoznak? – kérdezte az ikrekre mutatva.
- Igen – felelte Meloran, kezében már remegett az íj az erőfeszítéstől.
- Azt hittem, egy asszony hagyta itt a gyermekeit, mert bajba jutott. – magyarázta a férfi és visszatette a kardot Meloran csomagjába. – Felelőtlenség így itt hagyni a gyerekeket.
Bár szavai korholók voltak, a férfi egész lényéből csendes nyugalom és megmagyarázhatatlan méltóság sugárzott. Öltözéke, csizmája viseletes, arca komor és szigorú – olyan ember, aki nem fél tőle, hogy mindenki elkerüli. Melorant mégis az édesapjára emlékeztette. Hirtelen beléhasított a felismerés: ez egy dúnadán, a númenoriak népének leszármazottja!
Leeresztette az íjat.
- Nem volt más választásom. Ennivalót kellett szereznem. – A férfi bólintott, majd elgondolkodva végignézett rajta. – Gyere velem – mondta végül és elindult kifelé a bozótból. Meloran nem ellenkezett. Felrakta a pónira a csomagját és kosárban az ikreket és követte az idegent.
Nem mentek messze. A bozótos túloldalán egy bükkösbe jutottak, majd egy kis emelkedő után sziklák kezdték tarkítani a tájat. A férfi tüzet rakott egy védett zugban, majd elkérte az egyik nyulat, és saját táskájából is elővett egyet. Megnyúzta őket és bedörzsölte illatos füvekkel. Hamarosan a sülő hús étvágygerjesztő illata töltötte be a környéket. A vacsora alatt egyikük sem szólt. A vándor figyelte ahogy Meloran megetette a gyerekeket és ágyat vetett nekik. Az ikrek meg sem várták az altatódal végét, összebújva, édesen elaludtak.
A dúnadán csak akkor szólalt meg, mikor Meloran visszaült a tűz mellé.
- És mi késztet egy ilyen fiatal fiút, hogy egymaga kóboroljon a vadonban két kisgyerekkel és egy pónival?
Meloran nem felelt rögtön. A lángok táncát nézte. A férfi is belefeledkezett a tűz játékába, mikor váratlanul a fiú halkan megszólalt.
- A nevem Mender fia Meloran. És ők – mutatott az ikrek felé – a testvéreim, Melisan és Heba. Ennyien maradtunk…
Lassan beszélt, mintha keresné a szavakat. – Északon születtem, egy kicsi tó partján. Magányosan éltünk, de boldogan. Apám sokszor járt vadászni az erdőbe, néha napokig nem láttuk. Ilyenkor mindig hozott haza valami különlegességet: egy szép övcsatot, mallornlevelet, apró vadkacsát… Mikor nagyobb lettem, engem is magával vitt, és megtanított néhány dologra: nyomot olvasni, hurkot vetni, halászni. Később már egyedül is elengedtek vadászni, de mindig meg kellett ígérnem, hogy alkonyatra hazatérek… Egyszer mégis megszegtem az ígéretem. Hajnalra értem csak haza, mert eltévedtem. És akkor… - nyelt egyet.
- Mi történt? – bátorította a kósza.
- Meghaltak mind. Megölték őket… - elcsuklott a hangja. A vándor zord arca még komorabb lett.
- Orkok voltak. Apám sokszor beszélt róluk, de úgy tudtuk, hogy a Ködhegységtől nyugatra még nem merészkedtek. Portyázó csapat lehetett, és a mi házunk éppen az útjukban volt… És egyszerűen megölték őket!
Hallgatott egy kicsit, majd indulatosan folytatta. – Először arra gondoltam, utánuk eredek, és megölök annyit, amennyit tudok. Felkaptam apám kardját, és kirohantam a házból, de gyereksírás állított meg. Azt hittem, szüleimmel és két öcsémmel együtt odavesztek legkisebb testvéreim is, de anyám elrejtette őket, mikor rájuk törtek azok a szörnyetegek. Hálás voltam a sorsnak, hogy életben hagyta őket, de tudtam azt is, hogy nem állhatok bosszút vakmerően, mert ha odaveszek, gondoskodás nélkül ők is meghalnak. Nem tudtam, mihez kezdjek most. Haragudtam magamra, amiért nem tartottam be az ígéretem: ha otthon lettem volna, talán nem történik meg mindez…
- Te is meghaltál volna – szólt közbe a kósza. – Ismertem apádat, kiváló harcos volt. Akivel ő nem tudott elbánni, azzal te sem tudtál volna.
Meloran tudta, hogy a férfinak igaza van, de ez akkor sem nyugtatta meg sajgó lelkét.
- Eltemettem a szüleimet és a két öcsémet. Egy kőrisfa vigyázza álmukat a házunk mellett. De nem volt időm a gyászra. Az orkok az összes állatot lemészárolták, és a raktárt is feldúlták. Nem maradt sok élelem, biztos volt, hogy a közelgő telet nem élnénk túl ott. De anyám sokszor mesélt arról a vidékről, ahol született. Egy kis faluról a Lefnui folyó mellett, Nasnazingnak hívják. Sziklabérc magasodik fölé és egy romos vár vigyázza, a falu közepén pedig az óidőkből származó hatalmas tölgy nő. Mikor erről beszélt, szomorú lett mindig. Úgy hallottam, kitagadták a szülei, mert elszökött apámmal. De ők maradtak az egyetlen rokonaink. Szerencsére apámmal sokszor nézegettük a térképet, így tudtam, merre induljak. És estére visszatért egy póni is, aki elmenekült a vész elől, mert megérezte az orkokat. Megörültem neki, mert tudtam, vele könnyebb lesz az út. És a hűséges Panagold azóta nem hagyott el minket. Három hete indultunk el, azóta délre tartunk.

Közben feljöttek a csillagok. A tücskök ciripelése és az esti madarak éneke betöltötte a levegőt.
A vándor egy darabig nem szólt.
- A homály egyre terjed. Az orkok vadabbak lettek – mondta végül. – Nem lennél biztonságban az úton egyedül. Szólok majd a kószáknak, hogy tartsák nyitva a szemüket.

Másnap hajnalra a vándor eltűnt, a hamu mellett viszont hagyott egy batyut. Meloran kibontotta: egy darab kenyér, sózott hús, édes ostya volt benne, legalább két napi élelem. A fiú hálásan gondolt a férfire és nem felejtette el, amit mondott.
Mikor néha mozgó árnyakat látott az erdőben, tudta, hogy a kószák lehetnek, de mikor megállt hogy jobban szemügyre vegye őket, az alakok eltűntek. Bármilyen jól álcázott hálóhelyet is választott maguknak, reggelente élelemmel teli csomagot talált a holmija tetején. És amikor egy nap a batyuban tejjel teli kulacsot talált az ikrek számára, kibuggyant a könnye az örömtől. Boldog volt, hogy valaki gondoskodik róluk, figyel rájuk, hogy valakinek számít, hogy eljutnak-e Nasnazingba… Lassan megérlelődött benne az elhatározás: ő is kósza lesz, és nem marad a nagyszüleinél.

Körülbelül két héttel később poroszkált be Panagold hátán a faluba. Elcsigázta az út, koszos volt és fáradt, ezért nem törődött azzal, hogy a falusiak megbámulják. Könnyen megtalálta a faluszéli kis házat, melynek kapuja előtt egy idős asszony söpört. Mikor meglátta a fiút, megállt a söprű a kezében. Hitetlenkedve, összeszűkült szemmel vizsgálta a vonásait. Meloran leszállt a póniról de nem volt ideje bemutatkozni, mert az asszony boldogan a keblére ölelte.
Futótűzként terjedt végig a faluban, hogy Eríniel gyermekei visszatértek. Meloran unokatestvérek hada között találta magát, és nagybátyjai örömmel üdvözölték. A fiú csodálkozott hogy ennyire szívesen fogadják, hiszen úgy tudta, anyját kitagadták a szülei. De arról fogalma sem volt, hogy ezt ők mennyire megbánták. Este fényes lakomát rendeztek a tiszteletére, ahol részletesen elmondta szülei szomorú sorsát. Halkan elbúcsúztatták a kedves halottakat, majd inkább Meloranék életére terelődött a szó. Később már nevetés is felharsant az asztalnál, ahogy felidézték Eríniel életének mulatságos pillanatait. Mindenkinek volt róla egy kedves története. Meloran elhallgatta volna reggelig, csakhogy az asztalra hajolva elnyomta az álom.

Pár nappal később minden visszatért a normális kerékvágásba. Erínielék élete a múlt része lett, amit fel lehet idézni lakomáknál, mesékben, de a hétköznapokban már nem volt érdekes. Melorant és az ikreket a nagyanyjuk fogadta magához. Nagyapjuk ekkor már nem élt. Meloran élvezte a rá háruló figyelmet és gondoskodást, de a kószákat nem felejtette el.
Mikor lejöttek délre, sikerült megelőznie a telet, de pár héttel később az is ideért. Meloran kemény telekhez szokott, mikor hetekig méteres hó takarja a tájat, és egész ősszel kell gyűjteni a tűzifát, hogy kitartson tavaszig, itt viszont a tél annyira enyhe volt, hogy még néhány zöldség is megtermett kinn a földeken. A tavasz is tőlük, délről indult el észak felé. És mikor kibontotta virágát a gesztenye, Meloranban feltámadt a vágy a vadon, a vándorutak után. Senkinek nem szólt. Megcsókolta az akkoriban járni tanuló testvérei fejét, és húga nyakába akasztotta anyja tünde-nyakláncát. Végül búcsúzóul megveregette Panagold nyakát, majd apja kardjával és íjával együtt eltűnt az éjszakában.


Gyermekkor

Melisan és Heba úgy cseperedett fel a faluban, akárcsak a többi gyerek. Naphosszat rokonaikkal, barátaikkal játszottak, bejárták a környéket és sokszor csak vacsorára értek haza fülig piszkosan, tüskétől szakadt ruhában, ami miatt nagyanyjuk sokszor bosszankodott. Esténként ámulva hallgatták az öregek vagy a szülők meséit, történeteit, amelyeket ők is gyerekként hallottak, és a legtöbbjük még a völgybevándorlás előtti időkből származó ithiliai rege volt. Másnap aztán a gyerekek eljátszották ezeket a történeteket, a nagy csatákat, vitéz hőstetteket fakardokkal, pici íjakkal. Egyik nap a csapatuk egyik fele volt az ellenség, legtöbbször orkok, másik nap a másik, így a heves harcok jutalmán, a kék-zöld foltokon és szakadt ingeken is testvériesen megosztoztak.
Mikor kicsit nagyobbak lettek, már nem játszhattak egész nap, szüleik gyakrabban bízták meg őket feladatokkal. A lányok az anyjuknak, a fiúk az apjuknak segítettek, vagy kisebb testvéreikre vigyáztak. Melisan ekkoriban sok időt töltött nagybátyja kovácsműhelyében. Már kicsi korától kezdve elbűvölte az, ahogy a táncoló, légies tűz uralkodik a fémen, és a legkeményebb vasat is képes megolvasztani, formázhatóvá puhítani. Ilatennel, legjobb barátjával együtt nagybátyja műhelyében kezdett dolgozni.
A szőke Ilatent Melisan nagybátyja fogadta be, mert megsajnálta a faluba vetődött kolduló, piszkos, sovány fiút. Később Ilaten elmesélte hogy Osgiliathban született, apját nem ismerte, mert korán meghalt, anyja pedig pár hónapja követte őt. Rajta kívül senkije nem volt a világon. A gyerekek nem sajnálták, inkább érdekesnek találták az életét és a történeteit. Hamar befogadták maguk közé, de ő mégis Melisannal barátkozott, talán közös árvaságuk miatt.
Melisan és Ilaten először csak kisebb munkákat kapott a kovácstól, vizet hordtak, adogatták a kisebb szerszámokat, fogták a nyugtalan, patkolásra váró lovak fejét. Tizenhárom évesen már kalapálhattak is szögeket, kisebb tárgyakat, és egyre ügyesebben formálták a vasat. Melisan viszont érezte, hogy ez a munka nem neki való, a vasat túl durva anyagnak találta. Elgondolkodva forgatta húga csodaszép tündenyakékét, és másnap megkérdezte nagybátyját, segítene-e neki ilyet készíteni.
- Ilyet csak a tündék tudnak – mondta a kovács. – De van egy darab ezüstöm, megpróbálhasz hasonlót készíteni.
Elmondta Melisannak, amennyit ő tudott az ötvösségről és megmutatta, hogyan kell meglágyítani és megformázni a nemesfémeket. Melisan kitartóan próbálkozott és egyre ügyesebb lett. Mikor nagybátyja látta, hogy van hozzá tehetsége, aranyat vett, hogy azzal próbálkozzon a fiú. Két év alatt Melisan a nemesfémek megmunkálásának mestere lett. Mikor elkészítette a tündenyakék pontos mását, ugyanúgy a csodájára jártak az emberek, mint az eredetinek annak idején. Összefonódó leveles indás karkötőt, smaragddal és rubinnal díszített míves hajdíszeket és függőket, apró tölgyfamintás, csodálatos lószerszámokat csinált, és nagyon élvezte a munkáját.
Ha nem dolgozott a műhelyben, a barátaival gyakorolta a kardozást, az íj használatát, és sokszor jártak el együtt vadászni, akár több napra is. Ellovagoltak a szomszéd falvakba, vagy a legközelebbi nagyobb városba, ha kellett valami a szüleiknek. Több napi járóföldre úgy ismerték a környéket, mint a tenyerüket. Melisant viszont néha különös érzés kerítette hatalmába. Mintha hívta volna a messzeség, ha hegytetőn állt, és a távolba révedt a tekintete. Vagy ha átkelt a Lefnuin, azon tűnődött, honnan ered ez a folyó? És az öregek és Ilaten történeteiben említett Anduin? Azt mondják, nincs annál hatalmasabb folyó, átszeli egész Középföldét, míg el nem éri a tengert...
A hetek, hónapok múlásával egyre erősebb lett a sóvárgása az idegen földek után. Látni akarta Osgiliathot, a Ködhegységet, és azt a helyet, ahol a nagymamája elmondása szerint született. Nem osztotta meg mással a gondolatait, még titkainak ismerőjét, Hebát sem avatta be abba az elhatározásába, hogy egyszer elhagyja a falut. Ismerte a szülei történetét és azt is tudta, hogy a bátyja is vándorol a világban. Nagyanyja sokszor emlegette ezt fel neki rosszallóan, ezért is nem merte előtte szóba hozni a dolgot.

Tizennyolc éves korában Melisan készített két teljesen egyforma, díszes ezüstövet. Nem mutatta meg őket senkinek, puha ruhába csavarva az ágya alatt rejtette el. Mikor elérkezett a huszadik születésnapjuk éjjele, leült nővére ágyára, kibontotta a csomagot, az egyik övet Heba ölébe tette.
- Ezt neked szántam, és örülnék, ha majd ezt viselnéd az esküvődön – mondta mosolyogva. Heba nem is tudott mit mondani, csodálatosnak találta az ajándékot. Átölelte öccsét és megígérte, hogy ez lesz majd rajta azon a napon. Aztán megakadt a szeme a másik övön.
- És ez kié lesz? – kérdezte.
- Igazából még nem tudom. Még nem ismerem azt a lányt – pirult el a fiú.
- Értem - mosolyodott el Heba.

Másnap nagybátyja egy hosszúkás bebugyolált tárgyat nyomott Melisan kezébe a műhelyben.
- Ez a tiéd – mondta. – Már elég idős vagy hozzá.
A fiú szíve megdobbant, mert már a formájából, súlyából is érezte, mit rejt a szövet. Gyorsan kibontotta. Zöld, kacskaringós mintákkal díszített kardhüvely került elő belőle. Megsimogatta a csodás, tölgymintás markolatot, nagybátyja műhelyének jelét, majd megragadta és egy mozdulattal kirántotta a hüvelyből. Élesen csillanva ugrott elő a penge, amely szilaj volt, mint a betöretlen ló, és fényes, mint a tavaszi reggel. Melisan nem tudta miért, de azonnal tiszteletet érzett iránta. Nem volt hosszú kard, de könnyű és rugalmas. A fiú arra a kardra gondolt, amellyel vívni tanult, és amit a padláson talált és két napig tartott, amíg homokkal lesikálta róla a rozsdát… Öreg kard volt, de kard. Egykor neve volt, és állítólag csatát is látott. Most Melisan mégis úgy gondolt régi kardjára, mint ahogy a szüleire gondol az ember, mikor felnőtten elválik tőlük: fájó szívvel de örülve a változásnak.

Utoljára frissítve: szombat, 12 október 2013 16:28

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned

Alkategóriák

Bejelentkezés

Keresés

SSL Security
Comodo SSL Certificate

Vissza a lap tetejére