fbpx
 
 

Nimashilin: Vivin

Vivin


Vándor halk motozásra lett figyelmes. Az ajtóhoz lépett és kinyitotta. Egy lány állt az ajtó előtt, kicsit megszeppent, majd hirtelen megszólalt:- Vigyetek magatokkal!- Vándor csodálkozva nézte, majd megkérdezte:- Ki vagy te? S miért hiszed, hogy elmegyünk? -Ó, jó Aragorn, sokmindent tudok rólatok. Én Vivin vagyok, a fogadós lánya, s tudom, hogy Vasudvardba tartotok az Egy Gyűrűvel, ami nála van.- ezzel rámutatott a Vándor háta mögött álló Frodóra, akinek Vándorral együtt leesett az álla. -Miből gondolod ezt? És miért akarsz velünk jönni?- kérdezte Vándor. A lány nyugodtan válaszolt:- Nem gondolom, tudom és azért akarok veletek menni, mert nem az a célom, hogy itt legyek felszolgáló életem végéig . -Nem jöhetsz velünk. Te lány vagy. Hátráltatnál minket, azt sem tudjuk, mik a szándékaid, s ez ráadásul veszélyes út is. - Tehát jobb lesz, ha itt maradok és mindent elmondok a Fekete Lovasoknak? -Vándor megadóan sóhajtott:- Gyere hát be.- A lány belépett a szobába, s a fáklyafénynél mind megvizsgálták, bár ezt próbálták titkolni. Frodót már az ajtóban megbabonázta kék, fényesen csillogó szeme, hiába nézett rá akkor olyan áthatóan. Pippin és Trufa elámult hajának színarany hatásán, Samu pedig szép arcát bámulta. Magas volt, majdnem, mint Vándor, szőke haja beborította egész vállát, csak hamvas, tiszta, ragyogó arca látszott ki. Barna, viseltes köpeny volt rajta, s úgy nézett ki ott a szoba közepén, mint az otthonába hosszú vándorútról hazatérő királylány. Fiatalnak látszott, talán még a felnőttkort sem érte el. Vándor rögtön ágyat vetett neki, s ráparancsolt, hogy aludjon, ne gondolkozzon és ne próbálkozzon semmivel, mert ő éberen fog őrködni. A lány kicsit sértetten nézett rá, s ahogy szemébe nézett, Vándor ráeszmélt, hogy ő már látta ezt a tekintetet valahol és halványan elmosolyodott az emlék hatására. –Honnan tudsz az utunkról? –a lány kérdőn nézett rá. –Azt hiszed, el fogom mondani most, alighogy bejöttem? Eljön mindennek az ideje. A Menedéken mindent megtudsz.
Nehéz volt az út a Cset-erdőn át. Valahányszor útelágazáshoz értek, Vándor gondterhelten nézett körül. Néha Vivin mondott egy-egy irányt, de Vándor gyanakodva nézte, csodálkozott, honnan ismeri ilyen jól a Vadont. Lassan elérték Széltetőt, egy kis mélyedésben táboroztak le. Vándor óvatosan felment a domb tetejére, s közben még mindig azon gondolkozott, Vivin honnan tudhat az útjukról és céljukról olyan sokat. Egyre erősebb lett a gyanúja, hogy a lány nem az, akinek mondja magát, s bár mindene tiltakozott ellene, úgy gondolta, kém. Többször látta, hogy éjszaka nyitva van a szeme, s hallotta, ahogy útközben a madarakhoz beszél. Visszatért a mélyedésbe, ahol Frodó már javában aludt Vivin karjai közt, míg ő a többiekkel beszélgetett. Csalódottan látta, hogy a hobbitok napról napra jobban megszeretik a lányt, s ez ellen nem tudott semmit sem tenni. Mondja talán el véleményét valamelyiknek? Azok rögtön elmondanák neki, akkor pedig ki tudja, mit művelne. No meg hát őt is elbűvölte az a két múltból előtörő, csillogó szempár, ha esténként a tűznél összetalálkozott a tekintetük… Nem, még nem tesz semmit, csak vár.
Éjszaka mindegyiküket felébresztette az a csontig hatoló üvöltés, amit már szinte jól ismertek és amely után rájuk telepszik a félelem. Vándor a mélyedés bejáratára nézett, s még épp látta, amint Vivin becsúszik rajta. Mit keresett odakint? Pont, mikor a Lovasok a közelben vannak, ő kimegy? Elárasztotta a harag, de még mielőtt a lányhoz ért volna, feltűnt egy sötét alak. Elkiáltotta magát, a hobbitok is észrevették , hiába próbáltak visszaaludni. Frodó fölugrott, de valami lelökte a földre. Egy magas, szőke hajú alak állt előtte, vadul harcolva valami árnyékkal. Vándor Frodót kereste, miközben védte magát a sűrű kardcsapások ellen. Csodálkozva látta, hogy Vivin az egyik Lidérccel harcol, nem pedig a hobbitokkal. Mostanra már biztosra vette, hogy a lány elárulta őket.- „Talán még nem jött el az idejük arra, hogy megöljék Frodót és még úgy kell tennie, mintha a mi oldalunkon állna.” -gondolta. Ekkor az árnyék félrelökte Vivint és a földre döfött. Frodó nem volt ott. Ám egyszer csak mégis ott feküdt, zihálva, ahogy a zsebébe csúsztatta a Gyűrűt, előtte a Lidérc, kardja Frodó vállában. Odaugrott, a Lidérc felé csapott, az felüvöltött, megfordult és menekülni próbált, Vándor utána. Vivin odakúszott Frodóhoz és kétségbeesetten ölelgetni kezdte. –Frodó, kicsi Frodó! Hallasz? Bocsáss meg! Bocsáss meg nekem! Nem tudtam vigyázni rád! Frodó!- Eközben visszatért Vándor, s ahogy meglátta a Frodó mellett térdelő Vivint, keze a kardmarkolatára csúszott. Majd elengedte.-„Még ne.” -gondolta magában. A három hobbit, miután elűzték a második árnyat, aggódva telepedtek Frodó mellé. –Az úton nem mehetünk tovább, mert a Lovasok szemmel tartják. Átmenni is veszélyes, tehát még ezen az oldalon kell találnunk egy helyet, ahonnan szemmel tarthatjuk, átkelhetünk és elindulhatunk Völgyzugoly felé. -mondta Vándor. Vivin ránézett, kissé aggódó, bizonytalan tekintettel: -Én ismerek egy olyan helyet. Innen tíz mérföld keletre. Egy sűrű erdő, a Mitheithelhez közel. Menjünk oda.- Vándor is erre a helyre gondolt, de hogy a lány is ezt mondta, már nem akart arra menni. Biztosan ott vár a többi Fekete Lovas. De mivel tényleg nem volt más választásuk, beleegyezett az útba.
Reggel fölrakták Frodót az egyik pónira és elindultak. Vándor fürkésző szemekkel nézte a lányt, s a teljes nyugodtság, ami belőle áradt, igencsak meglepte. Tiszta szemekkel nézett az égre, vagy Frodó kezét szorította és halkan beszélt hozzá.
Aragorn egyszer csak kiugrott a fű közül, otthagyva a hobbitokat és Vivint és boldogan kiáltozva futott az Úton vágtató lovas felé. Szőke, magas, szép tünde-úr volt. Kis ideig az Úton maradtak és beszélgettek. Mikor elindultak visszafelé, Aragorn előrekocogott. Látta, ahogy Vivin Frodó mellett térdel és varázsigét mormol.” Ezért nem lett jobban. Megbabonázza Frodót, s talán így még a Fekete Lovasokat is idehívja.” –gondolta dühösen. Előhúzta a kardját. Ám a lány mellett hirtelen előlépett Glorfindel és villogó szemekkel Vándor elé tartotta a kardját. Az döbbenten megtorpant. Majd Vivin felemelkedett, megfordult és lágy mosollyal a férfira nézett. Glorfindel szólalt meg:- Nagyot tévedtél, Aragorn.- Majd Vivin hátrasimította szép, sűrű haját, amely mögül legnagyobb megdöbbenésükre előtűnt szép, formás, hegyes tünde-füle. Frodó felébredt, hitetlenkedve nézte őket, majd elájult. - Vivin egy tünde? Miért nem mondtad? Azt hittem, ellenség vagy. Miért jöttetek? – kérdezte Aragorn. –Dicső Aragorn, ez itt Vivin, Elrond lánya. –mondta halkan Glorfindel. Vivin vidáman mosolyogva emelte szemeit először az égre, az első Csillagra, majd a kószára. –Elen sila lúmenn omentilmo. –Aragorn még meglepettebben nézett rá, de már ő is mosolygott, mert már tudta, miért olyan ismerős neki Vivin szemének csillogása, a bölcsesség, a fiatalság és még valami keveréke, amit Aragorn még nem ismert a lányban. –Megkért, hogy engedjem el az útra, természetesen apja tudta nélkül. –mondta Glorfindel, miközben melegen a lányra nézett. –Nehéz szívvel engedtem el, de nem bírtam tovább és kilenc napja útnak indultam, hogy megkeresselek titeket. – aggodalmasan az Útra nézett. –Mint később láttam, szükség is volt rá. –Vivin a tünde felé fordult. Az vállára tette a kezét -Hát találkoztunk. Nagyon féltem. S félek most is. Tudom, mit akarsz tenni. –Akkor azt is tudod, hogy nem tudsz lebeszélni engem. Nem változom. A bástya még mindig zárva van. A tenger még be van fagyva. Így szeretlek azóta is. Tudod, hogyan. Sosem fogsz már dalokra tanítani. Mert lehet, hogy nemsokára már nem lesznek dalok. Köszönöm neked, hogy vagy nekem. Hogy voltál. S remélem, leszel is. –Bármeddig, hercegnő.
Frodó egy gyönyörű ágyban ébredt, Elrond házában. Csodálkozva nézett körül, majd felvette a keze alatt lévő papírdarabot. Felirat volt rajta: ”Légy üdvözölve Völgyzugolyban! Húzd meg a kart a jobb kezednél!” Meghúzta. Apró csengettyűket hallott, majd gyorsan közeledő, szinte rohanó lépteket. Vivin robbant be a szobába, leroskadt az ágy szélére és átölelte őt. -Drága, kicsi Frodó! Hát túlélted, szegény kis hobbitom! Úgy örülök, hogy jobban vagy! Nem tudtalak megmenteni, örökké bánni fogom! – Vivin… Tényleg tünde vagy. Azt hittem, csak álmodtam… Nem tehetsz a sebesülésemről, hidd el. Felhúztam a Gyűrűt… Megláttak. Sajnálom. De most mi lesz? -Nem tudom. Nekem most el kell mennem. De Elrond összehívta a Nagytanácsot, holnap délben üléseznek. Lesznek vendégek idegen országokból is. Addig pihenj. Jó lesz, ha te is ott leszel.
Megkezdődött hát a Tanács. Sok szép lovas, tündék, törpök, emberek érkeztek. Frodó ott ült egy nagy széken, kicsinek, elfeledettnek érezte magát. Végignézett az egybegyűlteken. Vele szemben öt szép, lenszőke tünde-úr, a legdaliásabb a Bakacsin-erdő hercege, Legolas volt. Komoly, csillogó tekintettel mérte végig a vele szemben ülő törpöket, az erdőtündék nem éppen jó szomszédait. Frodó úgy gondolta, amolyan komor, nagy harcos lehet, szíve helyén pajzzsal, nem érez, csak harcol. A tünde átható pillantást lövellt felé, mire Frodó gyorsan az ajtóra nézett, ahol ott állt Vivin, egy kis kiszögellés mögé húzódva, Elrond háta mögött, így az nem láthatta. Elrond elmondta, hogy Szarumán már a gonoszé, s hogy a Gyűrűt meg kell semmisíteni.- S ki viszi el a Gyűrűt Mordorba?- mély csönd. Majd Frodó fojtott hangja:- Én…-Elrond elképedve nézett rá. -Te nem viheted. Hobbit vagy, gyenge hozzá. Sokat próbált harcosok fogják vinni.- Vivin hirtelen előlépett.- Kegyes Elrond, Völgyzugoly királya! Engedd, hogy én menjek Frodóval!- Frodó csak most vette észre, milyen szép így, vándorköpeny nélkül. Derekán arany öv, haját levelet formázó, kövekkel kirakott pánt fogta össze, s olyan volt így szőkén a sötét hajú völgyzugolyi tündék közt, mintha ő is a Bakacsin-erdőből jött volna. Frodó ránézett az öt nemesre, s azok a középső kivételével mind Vivint nézték. Szemmel láthatóan tetszett nekik a lány merészsége. Legolas Elrondot nézte kérdőn, közben az járt az eszében, hogy jöhet bárki is ahhoz, hogy kihallgassa és megzavarja a Tanácsot. Elrond dörgő hangon válaszolt: -Megmondtam, hogy nem jöhetsz a Tanácsba és nem mehetsz Frodóval. Itt kell maradnod és bátorítanod Völgyzugoly népét!- Arwen sokkal alkalmasabb az uralkodásra és hogy átvegye a helyed. Én már bebizonyítottam, hogy tudok harcolni és el merek menni ilyen utakra is.- Azzal, hogy átvetted a feladatot, csak a meggondolatlanságodat bizonyítottad.- Frodó ismét az öt felé fordult. Négyen megütközve nézték a lányt, Legolas egy kis csodálattal. Újra megszólalt: -Nem értem, miért ne mehetnék! Rajtam nem múlik semmi, ha nem térnék vissza semmi változás nem történne Völgyzugolyban, nem hagynék itt semmit, ami ártana a népnek!- Hangja sértett, kétségbeesett volt, arca elszánt, ahogy ott állt az eriadori tündék királyával, Elronddal szemben. Az felsóhajtott: -Hiába próbálnálak meggyőzni, hogy maradj. Ha nem jönnél vissza, egész Völgyzugoly téged siratna. Menj hát. De senki sem tudja, milyen utatok lesz.- Boromir, Gondor helytartójának fia gyorsan, dühösen állt fel: -Azt már nem! Nem hagyhatom, hogy a Gyűrűt és ezt a nemes, bátor hölgyet egy félszerzetre bízzák!- Vele együtt felállt Legolas is:- Én pedig azt nem hagyhatom, hogy a Gyűrűhordozó egyetlen kísérője egy kalandvágyó, gyenge lány legyen. Nevetséges és felelőtlen ötlet!- Legolas és Vivin szúrós tekintete először találkozott össze, s mindketten elcsodálkoztak. Azt hitték, pillantásuknak igazi lefegyverző, megsemmisítő ereje lesz. Az is lett. Mindketten csapdába estek. Bár nem ismerték el, de Vivint megfogta a herceg nemes homloka, okos szemei, Legolas pedig először ébredt rá, hogy egy lány az ellenfele, egy bátor, szokatlanul szép és vakmerő tünde.
Este Vivin föl-alá járkált Elrond szobájában, s dühösen nézett maga elé, amíg Elrond a Gyűrű kísérőit sorolta. –Miért? Miért kell több kísérő? Talán nem vagyok elég én? Hisz mikor azt mondtam, hogy az életemmel is megvédem Frodót, a válaszod az volt, hogy ha veszélyben van, az Mordorból jön, akkor pedig senki halála nem mentheti meg. Akkor meg minek a sok harcos? Akkor mindegy, hogy én megyek-e vele, vagy egy egész hadsereg! Csakhogy ez a társaság elég szokatlan, feltűnő, nem?- Elrond hallgatott egy ideig, majd lassan megszólalt:- Igaz, nem tudom, mi lesz a vége, s hogy meddig juttok el az úton, de magát az utat ismerem. Úgy gondolod, át tudnál kelni egy gyenge félszerzettel a Köd-hegység rosszindulatú hágóin, Vivin? Vagy ki tudnál térni Lovasvég fosztogató hordái elől? – Vivin magába mélyedt, majd ráemelte nemes, szomorú, csillogó kék szemeit:- Sajnálom, hogy nem bízol bennem. De te vagy az úr. Értesíts, mikor indul a Szövetség. Bár nem vagyok tagja, elmegyek. Megfogadtam Frodónak a betegágyánál. Üdv, Elrond. –Lányom! Remélem, nem esik bajod. – A hősökkel, Elrond? – Hangjában gúny és csalódottság csengett. Kilépve az ajtón Legolasba botlott. Felnézett rá, hátrasimított egy hajfürtöt és próbálta elnyelni a remegést, ami a torkában volt. Nem tudta, miért, de még idegesebb lett, mikor meglátta.- Elrond vár, herceg. Menj be hozzá, s írd alá végzeted. –Hercegnő, nem akartam megbántani ma délután. Nem voltam tisztában vele, hogy a nagy Elrond leányát becsültem le. Én… -Semmit sem számít, hogy ki lánya vagyok. Úgy még lehetnék gyenge, gyáva is, alkalmatlan az útra. Talán az is vagyok. És ne kérj bocsánatot, nem vagyok az úrnőd. Senkid sem vagyok, nem tartozol bocsánatkéréssel. – De tartozom. Egy gyönyörű, nemes tünde-hölgynek, aki bátorságban felülmúlta a Tanács tagjait. Mi csak ellenkeztünk, de nem vállalkoztunk semmire. De ön, hercegnő… elvarázsolt minket.
Éjszaka Arwen és Aragorn egy kis hídon állt, egymással szemben és csöndben beszélgettek. Egyszer csak Arwen közelebb lépett Aragornhoz, az átölelte. Arwen a férfi kezébe adott valamit, az zubbonyába tette és lassan megcsókolta a tündét. Gyönyörűek voltak. Nem látta őket más, csak a Hold … és Vivin. Ott állt egy erkélyen, nézte őket és keservesen sírt.
Valami gyorsan mozgó, sötét felhőre lettek figyelmesek. Legolas egy sziklán állt, szemeit erőltette, majd elkiáltotta magát: -Dúnföldi krebainok! –Bújjatok el! -kiáltotta Gandalf. Samu, Trufa és Pippin gyorsan behúzódtak egy szikla alá, Boromir utánuk. Legolas nyílvesszőt illesztett íja idegére, de Gimli megrángatta, mondván, hogy túl magasan vannak, nem találná el őket. Vivin megfogta Frodó kezét és elindult Gandalf után, aki egy nagyobb kőfolyás alatt húzódó üreg felé vette az irányt. Vivin hirtelen megállt, majd fölnézett az égre, szemében fény gyulladt. Ekkor Aragorn elkapta és a derekánál fogva vonszolta magával. Az üregben kicsit dühösen kérdezte:- Miért álltál meg bámészkodni? Mindjárt fölénk érnek!- Vivin csak annyit mondott, -Figyeljetek.- majd belekezdett egy varázsigébe, tünde nyelven. Alig hallhatóan motyogott, a többiek a sziklák alatt csak annyit láttak, hogy keze összetéve, szeme csukva és beszél. A károgás már a fejük fölül hallatszott, majd amelyikük föllátott az égre, azt látta, hogy a madarak megrázkódnak és semmivé foszlanak. Ebben a percben Vivinen is átfutott egy kis remegés, de kinyitotta szemeit és mosolygott. Aragorn álmélkodva kérdezte:- Mi volt ez? –Megöltem őket.- válaszolta a lány vidáman. –És te miért remegtél?- kérdezte Frodó. –Ha egy tünde varázsol, a varázslat egy nagyon kicsit kihat rá is. Persze nem fontos, mert én alig éreztem, azok a szörnyű madarak pedig eltűntek. Sajnos ezek nem igazán erős varázslatok, de erre jók.
 Második éjszakájukat töltötték Eregion csúcsain. Éjfél felé járt, már majdnem mind aludtak. Vivin halkan fölállt és Legolashoz ment. A tünde ébren volt.- Legolas, olyan kérésem lenne, amit nem biztos, hogy teljesíteni fogsz. –Mi lenne az?- Odaadnád az íjad, hogy lőhessek vele egyet?- Legolas átadta neki a gyönyörű tünde-íjat. Csodálkozva nézte, ahogy Vivin csukott szemmel indul az egyik sziklacsúcs felé. Lágy, puha, mégis gyors léptekkel ment föl a szikla tetejére. Legolas utánament és megállt mellette, a kő alján. Vivin sóhajtott és aggódó szemekkel nézte az alattuk elterülő szürkeséget. A hegy lábánál ott folyt az a kis patak, melynél délelőtt pihentek meg. A Hold rásütött, s úgy tűnt, mintha nem is víz, hanem fény folyna benne. Megvilágította Vivin karcsú alakját, aranyhaján lágyan fénylett, a levél alakú, köves hajpánton kedvesen, halványan csillogott. Legolas úgy nézte, mintha álmot látna. Elvarázsolta ez a remekmű, a harcos íjat felajzó tünde-hercegnő előtte magasodó, gyönyörű szobra és még az ő sokat látott, szikrázó tünde-szemei is tompán ragyogtak a látványra. Szívéből elindult valami halk, alig érezhető csöpögés, végig a testén, elárasztotta és azon kapta magát, hogy szája félig nyitva van és könny csurog a szeme sarkából. Vivin közben célba vette a messzeséget, s alig hallható énekhang hagyta el ajkát:” Hogy megtalálja útját, Ki a feladatot átvette, Ki kell lőnie nyilát, S röpte irányát kövesse.” Megpendült az ideg, a kis tünde-nyíl fürgén hasította a levegőt. Vivin leereszette karját, s fáradt mosollyal az átszellemült arcú Legolasra nézett. Visszaadta neki az íjat, halk „Köszönöm”- öt mondott és elsétált mellette. Az fénylő szemmel nézett utána.
Már másfél napja a Caradhrast járták, s már mindenki át volt fagyva a fél napja tartó hóvihartól, csak Vivin és Legolas nem. A tündék nehezen fáradnak, s úgy is kecsesek, nyugodtak maradnak. S ők ketten még mindig erejük teljében voltak, s bár nem mondták, versenyeztek, ki tud több hóbuckát megmászni elsőként. Léptek, s alig hagytak nyomot a mély, puha hóban. Frodó azon gondolkozott, ha úgy adódik, fel tudná-e emelni Vivint, mert hogy a lány olyan könnyedséggel vette őt föl vagy lökte arrébb harc közben, mintha ott se lett volna. Közben pedig lehet, hogy súlytalan, mint egy pillangó.
Óriási hótorlaszhoz értek, minek végét sem látták. Boromir és Aragorn előrementek, de eléggé nehezen haladtak. Legolas egy ideig mosolyogva nézte őket, majd megszólalt:- Ti úgy gondoljátok, nekik való feladat ez? A tündék szerint ha szántani kell, szántson a szántóvető, ha úszni, ússzon a vidra, ha pedig futni a füvön vagy havon át … fusson a tünde. Megnézem, milyen messze van a torlasz vége.- ezzel fölugrott a tetejére és odébbállt. Vivinben megmoccant egy kis büszkeség, s félhangosan mondta: -És amilyen ügyetlen, levezet minket egy szakadékba. Utánamegyek.- ő is fellépett a buckára és elfutott. Ahogy elért a két kézzel-lábbal ásó férfi mellé, bájosan rájuk mosolygott, majd tovább sietett. Egy sziklán túl összetalálkozott Legolasszal. Az gyermeki pajkossággal mosolygott, s ha nem királyi sarj, talán körbe is ugrálja a lányt.- Nem hagytad ki a legnagyobb buckát, ugye? De én nyertem. Már nem sokáig tart, utána eltűnik és ott az út. -Vivin sértetten válaszolt:- Nem akartam versenyezni, csak nem mertem rádbízni az út felderítését, mert tudom, milyen figyelmetlen vagy és még bajt hozol ránk. Ez nem erdő, amihez a te szemed szokott, tehát én is megnézem.- Mikor visszajött, Legolas még mindig ott állt.- Nos, rendben van minden? Megvártalak, hogy visszafelé igazságos legyen a verseny.- Lökdösődve, nevetgélve kocogtak visszafelé. Ahogy meglátták őket, Gandalf halványan elmosolyodott:- Íme egy nemes faj két gyönyörű képviselője, Nap és Hold, lepke és virág. Láttatok már gyönyörűbbet az esőt átszövő napsugaraknál, közvetlenül azelőtt, hogy megjelenik a szivárvány? Ők azok. Két sudár, szép és bájos arcú, szőke gyermek, mögöttük ezer évvel, előttük százezerrel, ahogy még semmit sem értenek, csak közös, békés, csodás világukat. Imádom az ártatlanságukat, lelküket és ami lesz belőlük. Ők az élet hősei. –A két tünde leugrott a domb tetejéről, Vivin megragadta Pippin kezét és húzta maga után. –Gyere csak, félszerzet! Soha nem érünk oda, ha nem indulunk el! –De hát hová nem érünk? –kérdezte Pippin. Elértek Boromir és Aragorn mögé. –Hát azt nem tudom, de Gandalf biztosan tudja. S talán Elesszár is, nem? –Aragorn hátrafordult és mélyen a kék szemekbe nézett, majd pillantásával Boromir felé vágott. Vivin összerezzent, majd elmosolyodott. –Nicsak, a fő útkaparó abbahagyta az ásást! Gyerünk, uram, még kiesel a ritmusból! –Aragorn megenyhült, majd újra túrni kezdte a havat.
Hangtalanul föltárult előttük Mória láthatatlan, titkos kapuja. Gandalf ment legelöl, utána Boromir. Vivin lassan fölemelkedett helyéről, ahol eddig kuporgott és hallgatta a mellette ülő Aragorn meséit, amiket Trufa és Pippin könyörgött ki tőle. Egyszer csak lucsogást, bugyborékolást hallottak a víz felől, majd Frodó kiáltását. Egy ragadós csáp tekeredett lába köré és vonszolta a víz felé. Samu utána kapott, de őt is elkapta egy ilyen nyálkás, tapogató kar. Gimli a fejszéjéhez kapott és hármat levágott az akkor már seregben támadó csápok közül. Vivin leült, felhúzta térdét, becsukta szemét és mormolni kezdett. A Hold sugarai egyszer csak rávetültek a karok gazdájára, egy polipszerű lényre a tó közepe táján és ahol ráesett a fény, füstölni kezdett. A karok ereje csökkent, de még így sem ártottak nekik sem Legolas nyilai, sem Aragorn heves kardcsapásai. Gandalf kitépte Frodót a karok bilincséből, majd rémülten vette észre, hogy a varázslatot mondó Vivint ugyanúgy égeti egy rávetülő fénysugár. Tudta, hogy ő is érzi a varázslat hatását, de ez már túl soknak látszott. A félájult Frodót Pippin kezeibe lökte és Vivinhez sietett. Megrázta:- Már nem tart fogva senkit, hagyd abba. Látom, hogy magadnak is fájdalmat okozol így. Most már legyőzzük.- Vivin nehézkesen kinyitotta szemeit.- Segíteni próbáltam. Nem tudom, engem miért égettek meg a sugarak, eddig ez nem történt meg. De nem fájt, hát ne aggódj. –ezzel fölállt és elindult a többiek után a kapun befelé. Gandalf mintha úgy látta volna, hogy ruhája a térdén meg van perzselődve és mintha az első lépéseit sántítva tette volna meg.
Második Móriában töltött éjszakájukon nagy útkereszteződéshez értek, s Gandalfnak idő kellett, hogy rájöjjön, merre kell menni. Majdnem mindenkit elnyomott az álom, a hideg ellenére is. Vivin ott vacogott egy sarokban, Boromir mellett, közben lágy, fehér karjával Frodót kulcsolta át . A hobbit csöndben aludt, Vivin néha szeretetteljes pillantást vetett rá, vagy megigazította rajta a takaróját. Boromir törte meg a csendet, mikor észrevette, hogy a tünde is ébren van:- Szerinted megtalálja a kiutat? –Gandalf mindig mindenhonnan kitalál. Szinte az egész világot bejárta, miért ne jutna eszébe, merre kell menni? –Nehezen jutottunk be ide, nehezen találjuk a kiutat… remélem, azért kijutunk innen egyszer. –Ki fogunk. S hogy utána hová megyünk… Te hova mennél? –Gondorba. A népem fuldoklik Mordor közelségétől, s ott akarok lenni, hogy megvédjem őket. S te, tünde-úrnőm? –Szeretném bejárni a Bakacsin-erdőt. Remélem, Legolas herceg nem bánja majd.- nevetve nézett a tündére, majd ellágyult. Az nyitott, mit sem látó szemekkel feküdt a földön összekuporodva, köpenye a mellette fekvő Gimlin, akinek fejszenyele az oldalába fúródott. Vivin a földre tette Frodót, aki erre még csak meg sem moccant és halkan odament Legolashoz. Levette Gimliről Legolas köpenyét, megigazította a fejszenyelet és betakargatta az álmában vacogó tündét. Mosolyogva látta, hogy Gimli magára húzta Aragorn zubbonyát is, aki összegömbölyödve, dideregve aludt a törp másik oldalán. Azt is levette hát róla, s elindult Aragorn felé, s közben olyan hangon, mint ahogy a selyem lecsúszik a hajról, megszólalt:- Pihenniük kell szegényeknek, de fagyoskodva nehéz. Ki vannak merülve, sokat harcoltak tegnap. Aludj te is, Boromir, majd vigyázok, nehogy rólad is lehúzza Pippin a köntösöd.- Boromir hallotta, de tudta, hogy a hang nem zavarja az alvókat. Csodálattal nézte a gondoskodó tündelányt. Őt nem is érdekelte, hogy társai fáznak. Eközben Vivin már Aragornt bugyolálta. Legolas megfordult, észrevette Borormirt és halkan így szólt:- Most rajtam a sor. Én vagyok az őr, mennem kell. Te aludj addig.- Szeme megakadt az Aragorn fölé hajoló Vivinen. A lány ráemelte fáradt tekintetét: -Akkor kár, hogy lehúztam Gimliről a köpenyed és betakartalak, hisz már nem veszed sok hasznát. –Betakartál engem?- Ha nem bánod, felség, de majd szétestél a remegéstől, hát megsajnáltalak. –Legolas elmosolyodott és dúdolva ment az őrhelyére.
Valami ütemes, hangos dobolás hallatszott a hegy mélyéből. Trufa elkerekedett szemekkel nézett körbe, azt hitte, ő idézte elő. –Orkok…- suttogta Gandalf. A dobolás már közelebbről is hallatszott, majd kiáltások, kardcsörgés. Boromir és Aragorn kivonta kardját és megállt egymás mellett. A hobbitok behúzódtak egy sarokba, Gandalf pedig Balin sírja mellé lépett. Annak tetején Gimli állt, keze a fejszéje nyelén, Legolas felajzotta íját és a két férfi mellé állt. Az ajtót erős ütés érte, megcsörrent, majd kintről diadalmas kiáltás hallatszott. Még egy ütés, még egy. Egyre jobban látszott, hogy még egy-két ütés és betörik. Mindenki feszülten figyel, csak valami halk suttogás hallatszik. Egyszer csak két zöld ágacska nő ki az ajtó két oldalán és elkezd fölfelé kúszni. Erős, levelekkel és virágokkal teli indák hálózzák be, furakodnak a deszkák közé és a repedésekbe. Az ütés halkul és erejét veszti.- Vivin.- mondta Aragorn- Tartsd még meg egy kicsit őket. Nemsokára megunják, hallom, hogy morognak.- alighogy ezek a megnyugtató szavak elhangzottak, a suttogásba mély sóhajok vegyültek. Majd Frodó éles sikoltása: -Vivin! Hagyd abba!- Gandalf és Legolas hátra ugrott, hogy megnézzék, mi történt. Vivin ott kuporgott Balin sírjának másik oldalánál, Frodó pedig kétségbeesetten próbálta levágni a földből újra meg újra előtörő indákat, amik szinte már ellepték a lányt, akár csak az ajtót. Vivin zihált, egy ág szorosan a nyakára tekeredett, s úgy látszott, ha lemetszik, akkor Vivin nyakát is elvágják. Gandalf odahajolt hozzá:- Hagyd abba, megfojt! –De… akkor be… jönnek.- suttogta Vivin levegő után kapkodva. –Ugyan, elbánunk velük! Csak hát azt hittük, be se jönnek. Nélküled viszont nem megyünk tovább, tehát abba kell hagynod, vagy megölnek a virágaid.- mondta neki Legolas, az elején még szinte vidáman, de a végére elkomorodott, mert még mindig hallotta, hogy a lány a varázsigét mondja. Vivin egy pillanatig áthatóan nézett a szemébe, majd üveges szemmel bukott előre. A tünde elkapta és bevitte a sarokba, Samu és Pippin közé fektette és leszedte róla a száraz gallyakat. Az ajtón újra erősebb lett a döngetés, a halott ágak lepotyogtak róla és betörtek az orkok.
A balrog lassan haladt Khazad Dűm hídjának széle felé. Gandalf próbálta visszatartani, de egyre fáradtabb, gyengébb lett. A balrog egy utolsó lépést tett, közben Gandalf felé csapott, aki egyensúlyát vesztve lezuhant, de sikerült megkapaszkodnia a híd peremében. A balrog is a mélybe zuhant, de elkapta Gandalf köpenyét és húzta lefelé. A többiek döbbenten nézték a varázsló és a démon küzdelmét, de most Vivin és Frodó egyszerre ugrott elő és futott vissza, Gandalf felé. Az utolsó erejével, dörgő hangon kiáltotta:- Menjetek! Fussatok, bolondok! - Már egyre közelebb értek, a hegyből lángnyelvek csaptak fel, Gandalf újra rájuk kiáltott, majd elengedte a kő szélét. Gyorsan, hang nélkül tűntek el a feketeségben. Frodó megtorpant, a fejét ingatta, Vivin pedig térdre borult a híd peremén és hitetlenkedve bámult a sötétségbe. A hegy egyre jobban rázkódott, sziklák hullottak, egészen magasról, s tűz gyulladt minden kis szikrára. Mögéjük ért Aragorn és Legolas is. Aragorn fölkapta a tündét, Legolas pedig Frodót, s elindultak velük visszafelé, át a hegyen, a keleti oldalhoz. Mikor látták, hogy mindketten magukhoz tértek, letették őket és kilencen futottak ki a halált hozó bányából. Ahogy kiértek a Fekete-pataki Zúgónál, a járat összeomlott mögöttük, a kapu eltűnt és a háborgó hegy megnyugodott. Csönd vette körül őket. Mély csönd. Nem voltak szavaik. Nem voltak gondolataik. Csak egy, a Vivin torkából felszökkenő, lágy és szomorú énekhang, Gandalf neve, mely alighogy elhagyta szép és sápadt ajkait, zokogásba merült. Összetörten, fáradtan borult Aragorn vállára. Az átölelte, ráhajtotta fejét a lányéra, és hangtalanul könnyezett. Frodó a földre vetette magát, s öklével püfölte, közben néha felnyögött, Samu, Trufa és Pippin összekapaszkodott, úgy zokogtak. Gimli és Boromir a könnyeit törölgette, Legolas csak állt, s Aragornt nézte, kezei között Vivinnel, aki kicsi volt, egészen kicsi. Halkan sírva fakadt.
Leültek a folyó mellé és hallgatták lágy csobogását. Aragorn körbejárta a területet, Boromir a kardját tisztította, Gimli és Legolas pedig csak feküdtek a földön. Trufa és Pippin evett, Samu pedig Frodó mellett ült, aki a könnyes szemű, csöndes Vivin ölében feküdt. Zavartalanul pihentek, alig váltottak pár szót, szívük fájt és gyenge volt. Legolas felült és halkan megkérdezte: -Halljátok a Nimrodel hangját? –a patak felé mutatott. –Élt itt régen egy szépséges tünde. Ismeritek a dalt a szűz Nimrodelről? Itt élt a patak mellett, aminek a nevét viselte, míg el nem tűnt szerelmével, Amroth-al. –lágy dalba kezdett, halkan énekelt, hogy a lombok susogása majd el nem nyomta hangját. Mind maguk elé néztek, s érezték, hogy Legolas hangjára szívükbe enyhülés és megnyugvás költözik. Gimli Samuékra nézett, s látta, hogy Vivin már rég nem Frodót nézi, hanem Legolasra szegezi tekintetét, s mélabúsan, egyre csillogóbb szemekkel mosolyog magában. A törp még nem látta ilyennek a lányt, túl idegen, tűnődő volt neki ez a máskor szenvedélyes, indulatos vagy éppen cserfes tündelány. Mikor Legolas elénekelte, hogy Nimrodel hogyan vesztette el szerelmét és hazáját, Vivin arcáról még a halvány mosoly is eltűnt, s komolyan nézett a félálomban lévő Frodóra: -Én nem hagylak el soha, senkiért. –s Frodó felnézett rá: -Tudom.
Ott álltak az Úrnő előtt, s úgy érezték, ez a gyönyörű tünde többet tud róluk, mint ők saját magukról. Mintha a lelkükbe látott volna, úgy nézett végig rajtuk. Áhítattal nézték, mégis félve. Egyedül Vivin pillantása maradt a régi, mint aki tudja, mi történik és biztos a dolgában, s mikor a többiek letérdeltek, ő állva maradt. Amikor Galadriel végignézett rajtuk, a mellette térdelő Boromir halkan sírni kezdett, mint egy kisgyermek. Vivin szomorúan nézett rá, s lágyan, alig észrevehetően megsimogatta a harcos vállát, aki kicsit megnyugodott. Fejében hallotta az Úrnő lágy, megnyugtató hangját:- Üdvözöllek, Nimashilin. Már vártam rád, Elrond lánya. Sajnálom, hogy nem találkoztunk előbb. De remélem, még beszélhetünk.- Vivin gondolatban válaszolt:- Úrnőm, bármikor szolgálatodra állok. De még nem most. Még a társaimmal kell maradnom.
Egy fa alatt ültek, s érezték, ahogy elárasztja testüket a fáradtság és a nyugalom. Vivin közelebb húzódott Boromirhoz, átölelte a vállát, s halk, susogó hangján megszólalt: -Tudom, hogy gondban vagy, Boromir. Nekem is nagy a terhem. Mondd el, mit mondott neked az úrnő. Talán enyhíthet bánatodon. –Boromir hálásan nézett rá. –Egyre közelebb jutunk a hazámhoz. S az úrnő népem pusztulásáról, a Város rombolásáról beszélt nekem. Oda kell mennem, hogy megvédjem őket. Ha lenne valami, ami segíthetne… Ha egy kicsit nálam lehetne a Gyűrű… Nem tudom, mit tegyek. El kell kísérnem Frodót, hogy… elpusztíthassa. Segítene nekem? –Vivin fájdalmasan nézett rá. –Olyan nagy a hatalma. Nem lehet tudni semmit. De én megígérem, amit Aragorn is megígért. Segíteni fogok Minas Tirithen. Elmegyek oda és megvédem, ha élek még, mikor veszélybe kerül.
Éjjel Vivin és Galadriel a fák alatt sétált és halkan beszélgettek. Gyönyörűek voltak, két aranyhajú tünde-hölgy, az egyik uralkodói fenséggel, évezredes bölcsességgel, a másik, a fiatalabb pedig magában ötvözve a fiatalság erejét, báját, bátorságát és a királynők kecsességét, finomságát. –Örülök, hogy végre itt vagy. Apádnak még hosszú évekkel ezelőtt megígértem, hogy vigyázni fogok rád.- mondta Galadriel- De lányom gyermekeivel sem tudtam törődni úgy, mint szerettem volna. Remélem, meg tudod bocsátani nekem. –Úrnőm, sosem vártam el, hogy anyám légy, hisz tudtam, mennyit kell harcolnod a rossz erőkkel, csak hogy életben tartsd Lothlórient. Én már annak is örülök, hogy eljöhettem ide, színed elé. –Látom, hogy nyomja valami a lelkedet, s ami még súlyosabb lett, mióta a Cerin Amroth dombhoz érkeztetek. Mi okozza bánatod? –Ó, Úrnőm, hiszen te is tudod. Aragorn, a hős dúnadán csillagfényű drágakövet hord szíve fölött. Nagy a mi gyászunk, Galadriel. –Erről én is tudtam, s komorak a napjaim emiatt. De tudom, hogy más is van, ami elnyomja szemedben a fényt és elveszi erőd. Ám nem faggatlak tovább. Majd ha eljön az ideje, megoldod a gondodat. Megvan benned az erő és az elszántság. –Vivin felsóhajtott és kételkedve ingatta a fejét. Ő ebben nem volt ilyen biztos. Bizonytalannak és szomorúnak látta a jövőt. Úgy érezte, bármit is tett, hiábavaló volt.
Az első csónakban Boromir ült Trufával és Pippinnel, a másodikban Legolas, Gimli és Vivin, az utolsóban pedig Aragorn Frodóval és elválaszthatatlan társával, Samuval. Szótlanul eveztek, csak akkor volt beszéd, mikor botrány kerekedett abból, ki evezzen. Merthogy Vivin állandóan el akarta venni az evezőt valamelyik társától, hogy ő is csináljon valamit. –Majd neked is meg lesz a feladatod, ne félj.- mondta Legolas- Mondhatod majd a mágiáidat Szauron szolgáinak! Addig meg élvezd az Anduin szépségét, vagyis nézz a víz tükrébe és ne gondolj semmire.- Vivin elkomorodott, még az ügyetlen bók sem vidította fel.
Feljött az Esthajnalcsillag, s Vivin még csöndesebb lett. Legolasnak feltűnt, hogy Vivin egyre többet néz a mögöttük haladó Aragornra, aztán szomorúan föl az égre. Nem tudta, mi baja a lánynak, de azt észrevette, hogy egyre többet figyeli a férfit. Halk bánat szállt az ő szívére is. Valami suhogás hallatszott, majd nyíl fúródott a csónak oldalába. Boromir felkiáltott:- Támadnak az orkok! -Mind gyorsabban eveztek, Legolas felállt, s elővette íját. Az idegre illesztette a nyilat, s kilőtte. Hörgést hallott a sötétből. Majd nagyon halk, szinte túlvilági hangokat, maga mellől. Lenézett, s Vivint látta a csónak aljában kuporogni, ahogy varázsigét mond. Néhány üvöltés hallatszott a partról. Legolas ráismert a versre. Ezzel ölte meg Vivin Szarumán varjúhadát. De most egyre halkul a hangja és az üvöltések inkább dühösek, mint fájdalmasak. Eszébe jutott Balin sírja és az agyába villant:” Vivin szenved!” Letette az íjat, a lányhoz hajolt és rázogatni kezdte a vállát. A lány reszketett, de nem hagyta abba. Majd egyszer csak elnémult. Légzése lassú, de egyenletes volt. Legolas még kilőtt pár nyilat a ritkuló ork-bandára, utána leült a lány mellé és elgondolkozva nézte. Lassan kivilágosodott. Legolas Gimli hangjára ébredt fel.- Elaludt a kislány. Itt volt már az ideje, mindig olyan fáradt volt. De hogy lehet, hogy lehunyt szemmel alszik? Ti, tündék nem így szoktátok, nem igaz? –De igaz, Gimli. Csakhogy ő most nagyon mélyen alszik. –Legolas tudta, hogy nem mond igazat, de magának sem merte bevallani, amit biztosan tudott: Vivin elájult a varázslat erejétől.
Frodó kétségbeesetten rohant fel a hegyoldalon, fülében még ott visszhangzottak Boromir dühös szavai. Hirtelen megtorpant. A fák között Vivin közeledett felé. Frodó tudta, hogy nem látja, ám a lány megállt és legnagyobb meglepetésére megszólalt:- Vedd le, Frodó! –a hobbit elcsodálkozott és lehúzta a Gyűrűt. –Láttál engem? –Csak éreztelek. –válaszolt Vivin- Nem kéne felhúznod soha. Miért használtad?- Frodó először el akarta mondani, mit akart tenni Boromir, de végül meggondolta magát.- Úgy hallottam, orkok járnak a közelben. Megijedtem. –Máskor csak akkor húzd fel, ha biztos, hogy elkerülhetetlen. Így Ő jobban lát, mint ha nincs rajtad. Igazság szerint még csak rágondolnod sem lenne szabad, hogy ne ess kísértésbe. Tudom, milyen jó lenne néha elbújni. De nem teheted. Nem így.- Frodó tűnődve nézett rá. Megfogta a tünde kezét.- És ha nálad lenne? Te, még ha használnád is, csak jó célokra fordítanád az erejét. Benned nincs gyávaság és gyarlóság, mint bennem. Legyen a tiéd.- Ezzel a Gyűrűt Vivin tenyerébe tette. A lány nézte, majd szemei előtt földerengett egy halvány kép. A harcmezőn áll, kezében egy fekete karddal, s hajókat lát, ahogy közelednek a csatába és ő nagyon megörül nekik. Majd a hajóról leszáll valaki, aki nagyon kedves neki és ő olyan boldog, mint még soha. Majd látott egy gyönyörű erdőt, magas fákkal és saját magát, virágok és tündék között. Mégsem zárta össze ujjait. Visszaadta Frodónak. Egy pillanatra felvillant előtte a hajóról leszálló harcos fehér, halott arca, egy felperzselt erdő képe és sok szép, halott tünde. Szíve összeszorult. –Nekem nem kell, Frodó. Elrond rád bízta. Neked kell elvinned a Tűz-hegyre és nem nekem őriznem. De én mindig segíteni fogok neked. –Frodó elképedt. Azután, amit a Gyűrű Galadrielből kiváltott, nem erre számított. –Mit mutatott neked? Mert az látszott, hogy belül figyelsz valamit. –Azt mutatta, amit látni akartam. De ez mind csak akkor fog bekövetkezni, ha a Gyűrű elpusztul, nem pedig ha nálam van. Ha használják, az urához kerül. Most pedig megyek, körbejárom az erdőt.- ezzel lehajolt és megölelte a hobbitot. -Szeretlek, Frodó. Dönts helyesen, hogy segíts a világnak. Gondolj a Megyére! Mindenki tőled függ. –Ezzel otthagyta az ámuló hobbitot, aki most döbbent csak rá, mekkora hős ez a tünde-hercegnő és mekkora akaraterő van benne.
Legolas némán járta az erdőt, szíve tele volt aggodalommal. Vivin hangjára lett figyelmes. Egy bokrokkal körülvett kis tisztásra ért, ahol meglátta a lányt. Ott ült egy szobor előtt és alig hallhatóan mormolt valami imát. A tünde leült mellé. Ahogy meglátta Legolast, szomorkás, zavart mosoly jelent meg arcán. –Nem jössz áldozni a nagy úrnőnek, Yavannának? –Rég nem foglalkozom az ainukkal.- felelte Legolas komoran. Mikor Vivin megkérdezte volna, miért, felharsant Boromir kürtje. Legolas talpra ugrott. –Bajban vagyunk! Boromir jelez! –a lány felnézett rá és próbálta megnyugtatni:- Talán csak össze akar hívni minket. Mi itt vagyunk közel, kérlek, mondd meg nekik, hogy csak később megyek. Nem érzek rossz erőket. Ha pedig megtámadtak minket, én nem sokat tudnék segíteni. Mi az én harctudományom hozzátok képest? Talán jobb lenne, ha nem akadályoználak többé titeket…- ezt már félhangosan mondta, de a távolodó Legolas meghallotta. Visszanézett rá. Kicsinek, gyöngének, elesettnek látta, mint akit nagy teher súlya nyom. Nem ilyen volt, mikor elindultak, ebben biztos volt, hiszen akkor még szinte egyenrangú társak voltak a harcban. Üvöltésekre, kardcsörgésre lett figyelmes. Lerohant a dombról, s meglátta Aragornt és Gimlit orkokkal hadakozni. Jól tartották magukat, de elkelt a segítség. Egyszer csak áthasított az agyán egy gondolat, szíve megremegett. Gyors léptekkel elindult fölfelé a lejtőn. Gimli utánakiáltott: -Legolas, hová mész, így egyedül? –Vivinért! –Közel van! Amíg ideér, a mágiáival megvédheti magát! –Nem.- gondolta Legolas- Valamiért egyre kisebb mértékben árt ellenségeinek a varázslat, de rá annál jobban kihat. Meghalhat. Megölheti magát. –most már futott.
Vivin szívét jeges félelem szorította össze. Hallotta az orkokat és látni is vélte őket. Elmondott egy varázsigét, néhány bokorból dühös morgást hallott, de őt átjárta a fájdalom. Fölállt és futni próbált. Bukdácsolva haladt előre. Amikor elért a bokrokig, azokon túlról magas alak ugrott elé. Legolas volt. Mindketten megtorpantak, egy pillanatig riadtan néztek egymásra, majd Vivin átölelte a tündét és forrón megcsókolta. Legolas gyöngéden magához szorította. Egyszer csak Vivin varázsigét kiáltott: a bokrokból halott orkok fordultak ki. Legolas sugárzó szemekkel nézett rá, majd kézen fogta és futni kezdtek oda, ahol az előbb még Gimli és Aragorn harcolt. Nem volt ott senki, csak sok orktetem. Továbbfutottak, amerre a táborhelyük volt. Egy fa alatt ott feküdt Boromir, Aragorn mellette térdelt és a kezét szorongatta, kicsit távolabb Gimli törölgette a szemét. Vivin szeme elhomályosult, halkan, remegő hangon megszólalt:- Nem…- Odafutott a halott hőshöz, ráborult és könnyei között csendben suttogta neki: -Bocsáss meg, bocsáss meg nekem…- keserűen Legolasra nézett, majd Aragornhoz fordult és a nyakába borult.
Kis idő múlva Aragornra emelte a szemeit. –Hol vannak a hobbitok? Hol van Frodó? – Vivin… Trufát és Pippint elvitték. –Jajj, ne… És Frodó? –Samu és Frodó… eltűnt. –Vivin szemében mély fájdalom tükröződött, meredten nézett a férfira, majd mindkét szeméből egy-egy könnycsepp csordult ki, melléből pedig mély, szaggató sóhaj szakadt fel. Megcsókolta Boromir kezét, felállt és bement az erdőbe. Tanácstalan volt. Tudta, hogy Aragornt ugyanaz a kétség gyötri, mint őt. De azt is tudta, hogy ha mostani döntése különbözik is Aragornétól, neki a saját útját kell járnia. Mit tegyen? Frodó elment, átkelt a folyón, vagy messze jár már, vagy megölték. S ha megölték, a Gyűrű már nem nála van. S akkor vége mindennek. De Samutól és Frodótól függetlenül Trufa és Pippin is nagy veszélyben van. Nekik még esélyük sincs a túlélésre, hiszen az biztos, hogy foglyok. Visszatért a folyópartra. Boromir az egyik csónakban feküdt, halotti díszben, fegyverei körülötte, mellén kettétört kürtje. Gimli és Legolas vízrelökték a csónakot. Ők egy ideig mentek mellette, Vivin megsimogatta a halott bátor, nemes arcát, szemébe újra könnyek szöktek. „Bocsáss meg. Segíthettem volna. Hibáztam. Bocsáss meg nekem.” –gondolta, s közben szemeit törölgette. Visszatértek a partra és a távolod csónak után néztek. Vivin Aragornra pillantott, aki mellette állt és a túlpartra, majd keletre nézett és lehajtotta a fejét. Megérezte a tünde fürkésző tekintetét és megmutatta neki Trufa pipáját, amit a tűznél hagyott. Vivin szíve összeszorult. Tudta, hogy Aragorn is azt az utat választotta, mint ő. Frodó és Samu tehát egyedül maradt. Sírt, a csónak felé fordult és kedves, gyönyörű tünde-hangján dalba kezdett. Mind hallották és értették. A búcsúról énekelt, s arról, mikor lesznek újra együtt: ha eljön a sötétség, s miután mindennek vége, újra találkozhatnak.

Vivin arra ébredt, hogy valaki megcsókolja a szemét és a kezét simogatja. Kinyitotta szemeit, de hirtelen be is csukta, mert bántotta a nagy fényesség. Vízcseppeket érzett, ahogy az ujjaira hullnak. Hunyorogva mégis kinyitotta a szemét. Elmosolyodott. Legolast látta, ahogy mellette ül a bársonyos, zöld gyepen, a kezét szorongatja és csendesen sír, mint egy gyermek. –Ne sírj, jó Legolas! A könnyed jobban fáj, mint a vágás az oldalamon. –Legolas elképedve nézett rá, arca kivirult, sugárzott róla a boldogság. –Vivin! Hát élsz… úgy féltem. Most már együtt maradunk. Nincs veszély és sötétség. –megsimogatta a haját, s gyengéden felemelte a földről. Könnyedén a mellettük csordogáló patakhoz vitte, lefektette, felhajtotta ruháját, kimosta a sebét és utána lassan, vigyázva, gyönyörködve a szelíd arc szépségében, megmosdatta. Dél felé Vivin elindult, hogy megkeresse Frodót. Mikor megtudta, hogy az okozta a földrengést, hogy elpusztult a Gyűrű, nevetett, s majdnem táncra is perdült örömében, ha Legolas nem fogja le lágyan, de erős szorítással. –Ne ugrálj még. Javul a sebed, de majdnem megölt. Mély és még fog fájni néhány napig. –Köszönöm, hogy vigyázol rám. De látnom kell Frodót és Samut. A kapunál úgy éreztem, hogy minden, amit tettem, hiábavaló volt és kár volt elindulnom. A halálba indultam. Aztán jött az a szörnyű földrengés és az ork-kard az oldalamba… Utána semmi. –Legolas mellette állt, s a csillogó déli nap fényében, ahogy Vivin felnézett rá a földön fekve, elámult: -Királyi vagy. Még sosem láttalak ilyennek. S nem is gondoltam, hogy így, gyógyítóként látom meg fenségedet, hanem a harcban. –Én nem vagyok harcos. Muszáj volt háborúba jönnöm, de nem ebben leltem örömet. Nekem az volt a boldogság, mikor a beteg katonák felépültek a tünde-füveinktől. De még így is beárnyékolta boldogságomat a Bakacsin-erdő leendő királynőjének halálos sebe. Most viszont olyan boldog vagyok, mint még soha. –Örülök, hogy annak idején átvettem a feladatot. De most menjünk. Gyengének érzem magam, de szeretném látni a hobbitokat. –Legolas fölsegítette, s oldalról támogatva elvezette a tisztásra, ahol Samu és Frodó feküdt. Előttük egy szürke alak guggolt. –Aragorn! Királyom! Hát itt vagy, élsz te is, Gyógyító! –Aragorn fölállt, arcán nyoma sem volt a régi gondterheltségnek, csak méltóság és nyugodtság ült arcán. Odament a lányhoz, s mosolyogva, boldogan ölelték át egymást. –Látod, milyen világot teremtettünk, Nimashilin? –Én nem vehettem részt benne.- mondta Vivin- Én csak útban voltam nektek. Most csak annak örülök, hogy minden jól végződött és nem követtem el olyan hibát, amitől kudarcba fulladt volna a küldetés. –Te tartottad bennünk a lelket, kis tündém. Azt hiszed, eljövök a Városba, ha nem tudom, hogy te már útban vagy Mordor felé? Bár nem találtad meg Frodóékat, volt mit remélnünk, s a nehéz időszakokban volt, aki erőt öntött belénk. Örök támaszunk voltál, még ha terhed nehéz is volt. Örülök, hogy velünk jöttél. De most nézd meg a hobbitokat és menj vissza pihenni. Sokat küzdöttem érted, de már rég nincs rám szükséged. Hű társad jó ápoló és ha felépülsz, ti lesztek a legszebb tünde-pár. –Vivin elpirult, Legolasra nézett, aki elképedve hallgatta Aragorn szavait. –Ne csodálkozzatok. Bár én nem láttam, amit Gimli és Trufa, régóta érzem a feszültséget és boldogságot kettőtök között. Most mennem kell. Ahogy a kis hősök felébredtek, megkezdődik az ünnepség. –ezzel eltűnt a fák között. Vivin a két kis ágyhoz lépett. Az elsőben Samu feküdt. Feje bekötve, alig lélegzett. Vivin végigsimított a homlokán, megigazította a takaróját és halkan varázsigébe kezdett. Samu körül felfénylett a levegő, s arcára alig látható pír szökött. Vivin most a másik ágy mellé telepedett. Nézte a bekötözött, csonka kezet, a hófehér arcot és egy kristályos könnycseppet hullajtott a takaróra. Lehajolt a beteghez. –Frodó, kicsi Frodó! Úgy sajnálom, hogy nem lehettem gyorsabb! De talán jobb így. Most minden jóra fordult. Hát gyógyuljatok meg! – Álmodón nézte Frodót. Már nem volt szomorú, nem nyomasztotta semmi. Sem aggodalom, amit egész idáig mindegyikük érzett, sem fájdalom, sem szégyen, hogy nem mehetett utána. Szíve teljes lett és könnyű, mert itt van mellette az ő kis Frodója. Nem, ezt a szeretetet nem értheti senki. Talán még Frodó sem. Nem szerelemmel, nem testvéri szeretettel vagy rajongással szereti. Tisztán, de nem úgy, mint egy anya, hanem minden elfogultság nélkül, mégis határtalanul. Nincsenek erre szavak. Nem úgy szereti, mint legjobb barátját, de mérhetetlen felelősséget érez iránta, s nem tudta, mit csinált volna, ha Frodót is kihozzák a várból, holtan. Megcsókolta a forró homlokot, megszorította az ép kezet és itt is varázsigét mondott. Frodó felsóhajtott álmában, s arcára kiült valami öntudatlan béke. Vivin felállt és Legolas karjára támaszkodva otthagyta őket.
Aragorn letérdelt, s Gandalf a fejére helyezte a Fehér Koronát. A Király felállt, s akik látták, mind elnémultak, mert úgy érezték, most látják először. Magas volt, sugárzó, ősöregnek látszott, de férfiassága virágában. Vivin Faramir mellett egy árnyalakot pillantott meg. Ahogy észrevette, az el is tűnt, csak egy alig látható, inkább érezhető fénysugár volt. Egy férfi alakja volt, sötét hajú, büszke szemű, s méltóság sugárzott belőle. Mosolyogva nézte, majd a tornyok felé fordult és halkan megszólalt: -Légy boldog, Boromir. Néped újra él és virágozni fog. –Előhúzta a kettétört kürtöt, magasba tartotta, belefújt, majd a csöndben belekezdett abba a dalba, melyet a Nagy Folyó partján énekelt, mikor búcsút vettek Boromir csónakjától. S a nép nemsokára csatlakozott hozzá és Minas Anor népe egy emberként énekelte a Szövetség tagjaival Denethor hős fia, Boromir búcsúdalát.
A menet megérkezett Edorasba. A lépcsőről egy gyönyörű, fehér királynő jött eléjük. Vivin leugrott a lováról és elészaladt. –Éowyn, úrnőm! Hát boldog vagy, begyógyult a sebed? –Vivin, te voltál az egyetlen, aki ennyi boldogságot adott nekem. Köszönöm neked, hogy nem hagytál gyötrődni a reménytelen szerelem súlya alatt! –megfogták egymás kezét és a közeledő menet felé fordultak. A hátrébb lovagolók csak azt látták, hogy az úton gyönyörű, fehér fény ragyog, s valami erős kötődés, szeretet lengi körbe őket.
A tor után Arwen és Vivin kimentek a mezőkre és elbúcsúztak egymástól. Vivin a könnyeit nyelte, ahogy Arwen szép arcát nézte. –Szeretlek. Te voltál anyám, nevelőm, nővérem és példaképem. Mégsem lehettem soha olyan, mint te. Hiszen te most sem sírsz. Olyan méltóságos, távoli vagy ebben a szomorú órában is. Sosem hasonlíthatok rád. Tudom, hogy téged is vonzott a harc, a küldetés, hiszen egyetlen szerelmed is köztünk volt. Mégis bölcs maradtál, nem kockáztattad Völgyzugolyt. Te tudtad, hogy egy tünde-hercegnő, akármilyen merész is, semmi a harcosok között, csak akadály. –Gyáva voltam megtenni. Gondoltam rá, hogy veletek megyek, de apánk nem bírta volna ki. Éjszakákat töltött a te neved mondogatva a sziklákon állva, segítségért könyörögve a természet erőihez. –S én otthagytam. Felelőtlen voltam. -Vivin elkeseredetten nézett maga elé. Arwen megfogta a vállát: –Mindig is irigyeltelek vidámságodért, erődért. Hiányozni fogsz, Nimashilin. –Arwen Undómiel! Remélem, olyan boldog leszel, mint mikor Estelről meséltél nekem. –Annál sokkal boldogabb leszek, mert tudom, hogy Eriador és Rhovanion tündéi egy nemes királyi pár kezében lesznek, miután Elrond Nyugatra hajózik. –Esthajnalcsillag! – Felkelő Nap! –zokogva borultak egymás nyakába. Szépek voltak, a két legszebb tünde, az est és a reggel jegyeit viselve, s szomorúak, mert többé nem lehetnek már együtt, hogy enyhítsék a napok fáradtságát és a sötétséget közrefogják, s a Reménnyel társulva enyhülést hozzanak.
Másnap Orthancban Gimli, Legolas és Vivin búcsút vettek a többiektől. –Utunk most a Fangornba vezet, utána pedig a Bakacsin-erdőbe, hogy átvegyem apámtól a hatalmat. Viszlát, barátaink! Kísérjen titeket a tündék szeretete és a Bakacsin-erdőbe bármikor eljöhettek, palotánk tárt kapukkal vár titeket.- Vivin a hobbitok előtt állt, s mosolyogva nézegette őket. Sorra megölelte őket és egyenként elbúcsúzott mindegyiktől. –Pippin, rád még nagy dolgok várnak. Legyen boldog életed és soha ne veszíts jókedvedből. –Pippin csak szipogott. –Trufa, ha te nem vagy, talán én és Legolas sem lennénk most itt. Te vagy a mi hősünk, örökké hálás leszek neked. Kísérjen utadon a szerencse és a boldogság. –Trufa megtörölte a szemét. –Samu, rád hosszú élet és nagy boldogság vár. De ne hidd, hogy a Megye békés földjében fogsz nyugodni. Nem vagy odavaló. –Samu könnyezve dadogta: -Azóta tudom, hogy te vagy a legszebb tünde, mióta Bríben megálltál a szoba közepén és először rámnéztél. Köszönöm, hogy velünk jöttél. –Ég veled, Samu. -Frodó elé térdelt. Látta, hogy a hobbit arca könnyben ázik, kezét vállára tette és csöndben, lágy szeretettel a hangjában megszólalt: - Frodó, kedves kis Frodóm! Nem búcsúzom tőled. Hamarosan újra találkozunk. Akkor már nem lesz könny, sem halál, csak öröm és Élet. Tudod, mi vár rád. Ne sírj hát. Addig vigyázz magadra, Gyűrű-hordozó! –Ott is csak akkor leszek igazán boldog, ha hajód megérkezik a zöld partokra. Sosem szolgáltam rá arra a szeretetre, amit nyújtottál nekem. Szeretlek. –válaszolta Frodó sírva. Vivin megcsókolta a félszerzet homlokát és Aragornhoz lépett. –Királyom, mit mondhatnék? Szeretlek, mióta először hallottam rólad és már bátyám voltál, mikor még nem is ismertél. Jövőd dicső és fényes, s remélem, találkozhatunk még. –Hangja határozott volt, de szája széle remegett, s szeme szomorú volt. Aragorn szeme könnyes volt, magához szorította és szomorúan mondta: -S én szeretlek, mióta ismerlek, húgomként, mert te voltál, aki hosszú idők óta újra szép emlékeket ébresztett fel bennem. Szeretem a szemed ragyogását és Minas Anorban mindig emlékezni fogunk rád, Vivin. De nagyon fáj a búcsú, mert örökre szól. Én nem vagyok tünde ; s így a sír vár rám, s Arwenre is. Fogadd el ezt és élj boldogan, szép emlékekkel szívedben, s ne gondolj a mi elmúlásunkra, mert fájni fog a könnyed –Vivin sírva válaszolt:- Mi leszek nélküled? Te voltál támaszom, amíg nem értettem, mire vállalkoztam. Te voltál tanácsadóm, uralkodóm, s én hű szolgád voltam, Kósza. Most arra kérlek, sose hagyd, hogy a legnemesebb tünde-hölgy megbánja választását. –Ugyanolyan boldog lesz, mint te. S te boldog leszel trónodon. –kétoldalról megcsókolta a hamvas arcot, megsimogatta az aranyhajat, s letörölte a könnyeit. –Hiányozni fogsz.- mondta Vivin. –Te is nekem. De így a legjobb. Békében és szép emlékekkel válunk el, nem királyokként, gondban. Többé nem látlak, s te sem látsz engem. Ez a legszebb módja, hogy örökre elváljunk. Már rég nem az én dolgom, hogy vigyázzak rád. –Legolasra nézett. –Igazából sosem volt az. Te egyedül segítettél magadon és most nyugodtan hagylak újra el. Te örökké élni fogsz. S szebbet nem kaphat a világ. Eleget raboltam így is lényedet másoktól. Most el kell válnunk. -Ott álltak egymással szemben, egészen közel, s szemeikben könny remegett. Vivin szeretettel nézte a fekete hajat, barna szemeket és a nemes, szép vonásokat. Megszorította Aragorn kezét, szeme a koronára tévedt. Lassan letérdelt, de a férfi abban a pillanatban fel is emelte.- Vivin, te tünde-hercegnő vagy. Én csak egy ország királya. Semmi hozzád képest. Nem érdemlem meg azt a kegyet, hogy te, a Felkelő Nap letérdelj előttem. –Én nem a Király, hanem az Ember előtt hajtottam térdet. Te nem csak Király vagy. Te Vezér vagy. –Aragorn elengedte a kezét, fejet hajtott és meghajolt. –S te voltál a Fény, mely az utat mutatta, hogy vezessek. –Vivin újra sírva fakadt. –Szeretlek, Tünde-kő. –Szeretlek, Vivin. – Szétváltak, Vivin egy utolsó, szerető pillantást vetett a férfira, majd visszament Legolashoz és Gimlihez, Aragorn pedig gyönyörködött bennük. Mikor mindenki búcsút vett mindenkitől, a három utazó elindult kelet felé. Végigjárták Fangornt és a Bakacsin-erdő felé indultak.
Legolas a domb tetején állt, talpig fehérben, homlokán nagy, zöld gyémánt ezüstpánton, Rhovanion trónörököseinek fejdísze. Körülnézett. Tőle északnyugatra a Magányos hegy sötétlett a hajnali ködben, háta mögött párafelhő; a Hosszú-tó. A domb aljában tündék, legtöbbjük bakacsin-erdei, szőke hajú, zöldruhás. Hátuk mögött sátrak, megrakott asztalok. Ideges volt, feszengett. Habár csak két napja érkeztek meg apja palotájába, máris terhesnek érezte a figyelmet. Magán érezte az összes tünde figyelő tekintetét, s egyre zavartabb lett. Gimli is hazament már, Vivin pedig tegnap dél óta abban a nagy, feldíszített sátorban van néhány tünde-asszonnyal. Hirtelen megfeszült minden ina, keze ökölbe szorult, mert meglátta az első napsugarakat. Halk zene szólalt meg, hárfák, sípok. Szeme sarkából látta, hogy a díszes sátor lenge, de a kíváncsi tekinteteket kívülrekesztő függönye szétnyílik. Fejét jobbra fordította, de hiába erőltette éles szemeit, nem láthatta, ki jön ki a függöny mögül, mert az éjszaka homálya még a fák alatt bujkált. Majd szeme felragyogott, mert meglátta azt, miről nem is tudta, hogy az övé. A Nap egyre erősödő fényében meglátta a fák alatt Vivint, ahogy közeledik felé. Szeme csillogott, ruhája hófehér, fején a Legolaséhoz hasonló zöldgyémántos fejdísz, arcán szelíd mosoly. A zene egyre hangosabb lett, de lágy volt, mint a tavaszi szellő. Ahogy a Nap feljebb siklott az égre, úgy ért Vivin egyre közelebb, majd megállt a jobbján. Szemük szikrázott, ahogy egymást nézték, gyönyörködve. Egy magas alak vált ki a tündék közül, Thranduil, Legolas apja, a Bakacsin-erdő királya, kíséretében két csuklyás alak. Ahogy a király eléjük ért, fejet hajtottak és letérdeltek. Csend volt, csak a hárfák lágy pendülését lehetett hallani. A domboldal halvány fényben úszott, a sugarak még nem jutottak el odáig. A két csuklyás alak két koronát nyújtott a királynak: mindkettő mithrilből volt, az egyiken sötétzöld, a másikon halványzöld drágakővel. A sötétebbet Legolas, a világosabbat Vivin fejére helyezte. Ők fölálltak, a király és kísérete pedig lement a dombról. A nép még mindig csöndben volt, s a zene elhallgatott. Majd a Nap teljesen felemelkedett a Szürke-hegység mögül, s fénye a domb tetejére világított. Egy villanás és a domb környéke aranyba öltözött, s ennek az aranykertnek a közepén Vivin ragyogott. Legolas magához húzta, átölelte és hosszan megcsókolta. A nép éljenezni, ujjongani kezdett új királya és királynője tiszteletére. A csengő hangok kórusban kiáltották: -Felkelő Nap! Királyunk, Legolas! –a királyi pár szétvált, s mosolyogva, gyönyörűen ragyogva elindultak lefelé a dombról. Ahogy Thranduil mellé értek, a két kísérő levette csuklyáját. Mindketten meglepődtek. Az egyik Gimli, a másik Arwen volt. Gimli szólalt meg először: -Engedd meg, királyom, hogy elsőként gratulálhassak neked, mert nemcsak a Zöld lombok erdejének királya, hanem a legbátrabb tünde-hölgy férje is vagy. –Gimli! Hogy kerülsz te ide? –Mikor a palotához értünk, azt kértétek, maradjak. De nekem itt volt dolgom, Edorasban, hogy előkészítsem esküvőtöket. –Vivin pedig boldogan karolta át Arwent: -Hát eljöttél ide, a messzi Gondorból? –Bárhová elmennék, hogy melletted lehessek életed legboldogabb napján, hisz te is velem voltál az enyémen. –Ó, Undómiel! Édes nővérem! –ezzel elindultak a sátrak felé és a Nagy-erdő még sosem ért akkora ünneplést, mint ami Nimashilin és Legolas hajnali esküvőjén kezdődött és másnap éjfélig tartott. Ott volt Glorfindel is, megölelte Legolast, majd Vivin, a kis Vivin elé állt, letérdelt előtte és kezet csókolt neki. –Felkelő Nap, hercegnőm! Igen, ezt a sorsot szántam neked. Mind azt mondták, egy hercegnő ne kockáztassa az életét. Én azt mondtam, ne kockáztasd magad. –elhalkult, szemeit lesütötte. -Én Nyugatra megyek. Ég veled. Találkozunk. –Vivin könnyezett. –Addig lassabban fognak telni napjaim, mert egyik támaszom elhagy. Köszönöm, hogy itt vagy.
A királyi pár az elkövetkező napokban alig látta egymást, a birodalmuk ügyeit intézték. Majd egy délután találkoztak a királyi palotában, visszatérve a törpöknél és Lórienben tett látogatásaikról. A várfalon látták meg egymást, egymással szemben sétáltak. Ahogy egymás elé értek, megfogták a másik kezét. –Hát itt vagyunk, először együtt igazán ezen a szép vidéken. Mit érzel? –Békét. -mondta Legolas. Ezalatt a pár nap alatt nem nevetett, hiányzott neki régi szabadsága és ifjú felesége. –S nyugalmat. Örülök, hogy újra itt vagy. Az Arany-erdőben mi történik mostanában? –Beköszöntött a béke. –szemében elhalványult a fény. Szép hitvese úgy állt előtte, mint egy idegen. Hűvös volt, méltóságteljes, szemében hideg fénnyel. –Gondolom, a törpöknél is. –Igen. –Hiányoztál. S még most is hiányzol. –Legolas mélyet sóhajtott, megsimogatta selymes haját és gyötrődve nézett rá. Vivin a kezét szorongatta és halkan megszólalt: -Nem olyan vagy, mint régen. Király vagy. Nem a lenszőke, vidám tünde-herceg. –Legolas felnevetett. –Hát neked is ez hiányzik? Én pedig meg akartam felelni az elvárásoknak, hogy olyan király lehessek, mint apáink voltak. –Legyél olyan, mint voltál. S néped jobban fog szeretni, mint bármelyik más uralkodóját. –Legolas ránézett, sötétbarna szemei felragyogtak, Vivin hozzásimult, s ahogy a napfényben álltak, s szétnéztek országukon, érezték, hogy nem változott semmi, s hogy még mindig fiatalok és gyönyörűek. Vivin ugyanolyan volt, mint első találkozásukkor. Tüzes, okos, merész és megfoghatatlanul szép. Legolas pedig olyan, mint hosszú útjuk során. Nemes, bátor és szerelemtől kába. Így éltek a régi Bakacsin-erdőben, ami Celeborn és Thranduil találkozása óta a Zöld lombok erdeje nevet viselte. Kis idő múlva Ithilia déli részére költöztek sok tünde-társukkal együtt, mert úgy érezték, nem születtek uralkodásra, s a Zöld-erdőt Elrond fiaira, Vivin féltestvéreire hagyták, akik akkor már Völgyzugoly és Lórien urai voltak. Hajnalban álltak ki népük elé. Senki sem tudta szándékukat, csak Elrohír, Elladan és néhány bizalmasuk. Abban a ruhában voltak, amiben az Erdőbe jöttek. Vivin szólalt meg elsőként: -Nagy Erdő népe, rhovanioni tündék! A királyi pár fontos bejelentés előtt áll. Elhagyjuk az Erdőt. –a nép felzúgott, mindenki csodálkozott és szomorú volt. -Úgy érezzük, nem nekünk való a Tünde-trón. Az országot féltestvéreimre, hős bátyáimra, a Nagy Ikrekre, Elladanra és Elrohírra hagyjuk. –Legolas vette át a szót: -Így Középfölde minden tündéje e nemes testvérpár irányítása alatt fog állni. Ők a legjobb választás: Elrond, az elda fiai, s magukban hordozzák apjuk erényeit, megkettőzve. Ők vigyázni fognak a középföldei szépek népére. –Elladan mosolyogva nézte a tömeget és lágy, de öntudatos hangján válaszolt: -Megtiszteltetés, Legolas, Thranduil fia, hogy a Zöld lombok erdejét a mi kezünkbe adod. Igyekszünk majd megfelelni elvárásaidnak és jól kormányozni az Országot. Nektek sok boldogságot kívánunk ithiliai életetekhez. –Elrohir, aki Vivin mellett állt, húgához fordult, előrébb tolta és elkiáltotta magát: -Jól nézd meg őt, Nagy Erdő! Nimashilin arany ragyogása ma utoljára borít el téged. Ő, a két ősi nemzetség gyermeke ma utoljára veti rád ragyogó tekintetét. –Vivinhez fordult: -Te vagy az egyetlen, aki nyugati- és keleti tünde is egyszerre. –Vivin elámult. –Mirinar leánya, te vagy az Arany-Tünde, a Fény, a keleti és nyugati tündék gyermeke. S ezért vagy te értékesebb itt bármelyikünknél. De el kell menned nemsokára, mert nagy bánat ér majd és a békéd Nyugaton vár. Hát most induljatok Gondorba és éljetek úgy, mint hosszú utatok során: fiatalon, gondtalanul, a holnapra nem gondolva. Térjen vissza szemedbe a régi, Legcsillogóbb Fény, mikor még szerelmes gyermek voltál és nem keményszívű harcos. Engedd, hogy az Erdő olyannak lásson utoljára, mint mikor először látott: gyermekként, tisztán, sugárzóan, gyöngéden és bájosan, aranyban úszva, hogy harcos létedre úgy emlékezzen, mint egy csodára, ami megváltoztatta a Fény Úrnőjét, s hőssé tette. –Vivin meghatottan válaszolt: -Fele sem vagyok annak a sok szépnek, minek elmondtál, de köszönöm. Nem azért mentem a csatába, hogy nevet szerezzek vagy kivívjam népem tiszteletét. Sajnáltam, hogy ezzel ellent mondok a hercegnők kötelességeinek és apámnak, de szívem az Út felé húzott. –Elladan szólalt meg: -Te vagy a mi Fényünk, életünk Aranya és boldogítónk, Vivin. S férjed, Legolas a legboldogabb tünde-úr, aki valaha született. Elesszár Király életét két tünde-hölgy irányította: te, a Fény, ki segített neki, hogy elérje a célját, a Csillagot, ki hátralevő életét fogja bevilágítani. Legyetek boldogok Ithiliában és ha szívetek szomorú lesz, mert elmúlik itt a legszebb Este, menjetek nyugodtan Nyugatra. Mi, az Őrzők leszünk az utolsó tündék Középföldén és mi fogunk utoljára a valák földjére érni. –keletre nézett. –A Nap nemsokára felkel. –Vivin szemei szikráztak. –Hát közel az idő, mikor a Csillag lebukik. S akkor egyedül maradok hercegnő. –megtörölte szép, égkék szemeit. A Nap feljött, s a várfal, a tündék és az Erdő nagy része újra, utoljára aranyba öltözött. A szellő belekapott Vivin hajába, ő elmosolyodott, megfogta Legolas kezét és felkiáltottak: -Ég veled, Nagy Erdő! –s a tündék egyszerre válaszoltak, hangjuk olyan volt, mint a vízesés csobogása, sokszínű és lágy: -Ég veled, Zöldlombfi Legolas! Ég veled, Nimashilin! –a pár megfordult, s elindultak a kapu felé, ahol lovaik és csomagjaik várták őket.
Rövid uralkodásuk boldog volt és fényes, mint ők maguk. Békés ithiliai életükben semmi sem zavarta meg őket, egészen 1541 egyik februári hajnaláig.
Vivin az éjszaka szörnyű álmot látott. Elesszár, a Vándor, Gondor ura egy sötét úton megy, mellette az Esthajnalcsillag, fekete szemekkel. Aragorn hangját hallotta: -Nimashilin, arra kérlek, ne légy szomorú, ha megkapod a hírt. Élj továbbra is boldogan Gondor földjén, s ne sírj soha többé. Ne gyere a Városba, mert nem akarom bánatod látni. Ég veled. -Felriadt, felült az ágyában és üres tekintettel nézett maga elé. Legolas felébredt mellette és értetlenül figyelte. -Gondorba kell mennünk. A Fehér Fa hamarosan elveszíti gazdáját. –Legolas ijedten nézett rá, majd megfogta izmos, erős karját, visszahúzta, maga mellé fektette és betakarta. A haját simogatva suttogott neki: -Tudom, hogy nem sokat aludtál éjszaka. Hát pihenj most, míg én előkészítek mindent az útra. –Vivin elszenderedett a szerető kéz simogatására, de álma nyugtalan volt, s fáradtan, elgyötörten ébredt.
Már másfél napja megállás nélkül vágtattak, hogy időben a Városba érjenek. Ahogy beértek a kapun, Vivin leugrott lova hátáról és fölrohant a fellegvárba. Ahogy a Csendes úthoz ért, zárva találta a kaput. Levegőért kapkodva megállt előtte és éles szemével a Királyok Házát nézte. A bejárata előtt meglátta a menetet: elöl Elesszár király, mellette Arwen királyné. Mögöttük lányaik és fiuk, Eldarion, mind lehajtott fejjel, szomorúan. A bejárat előtt Aragorn megállt és a kapu felé fordult. Vivin látta, hogy ránéz, majd fejében hallotta Aragorn hangját: -Menjetek haza, Vivin. Mi már elbúcsúztunk, békében és boldogan. Fájna látnom, hogy ti is szenvedtek. Ne gyertek ide, nem boldog tünde-szemeknek való a könny és az elmúlás. Boldog időkben együtt lehettünk, s most úgy térjetek otthonotokba, hogy így emlékeztek ránk. A mi kötelékünk elszakadt. Mi árnyékba térünk, ti nemsokára a legnagyobb Fényességbe. S nem akarom, hogy lássátok utunk kezdetét. Fájna a könnyetek. Szeretlek titeket. –Vivin szeme könnytől ragyogott, s csillogását Aragorn is látta, aki eddig csak érezte, merre állnak. Fejét felszegte és büszkén belépett a Királyok Házába, a nagy uralkodók sírhelyére. Vivin zihált, zokogott, megfordult és a könnyező Legolasra borul

Utoljára frissítve: szombat, 12 október 2013 16:28

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned

Alkategóriák

Bejelentkezés

Keresés

SSL Security
Comodo SSL Certificate

Vissza a lap tetejére